Weöres Sándor
Ha már benső életem nincs,
legalább külső legyen,
Mint ha gyertya szólna: sercints
vélem-egy nyirokhegyen;
kanóc, forrj eggyé velem,
én nem mondom, semmi benső
nem késztet, hogy bármi “első”
lenne, téves vélelem.
Mint a tév a tű fokán,
leng a teve hátsaján
egy szakajtó teveajtó,
sivatagi félsz okán.
Be lehessen menekülni,
fenn ne akadj apraján.
Még egyszer Ignác Mesternek
Egyik ajtó a másikát
– kerete sincs, csak leng! – folyton kirúgja;
mintha elirigyelné szólamát,
s utána ugrana a kútba.
*
Kutyánk, a jó pásztor, ha vakarózik
szegény, szegény, hörög utána.
És nem segít rajta Istene lába:
odanyújtjuk, nyalódzik,
s üdvözült nézéssel hörög tovább, a’!
*
Azt hiszed, az egyben-maradt idő
nem törmelék?
Azt hiszed, a fűnek a feltörő
talajvíz nem lényeg-színét
mutatja?
Megúszni szárazon? Lépj a tocsakba!
*
Hét nap megtermelt némaság, magány
– “soha nem lépnék többé ki a házból!” –:
ugyanazt szólaltatja szólamán.
Igazat csak a meghalásból
szólhatsz majd, azután.
*
A lovak olajzöld pályán futottak
az egyik képernyőn, a másikon
barnás mocskot glóriázott a nyom,
a patáké. Bécsi szerb jóbaráttal
– Művégtagkészítő Dragánnal –
néztük rutinosan a dolgot.
Ajánlott tippje jó volt.
Mégsem játszottam. Mert túl sokba kellett
volna; túl nagyot tenni rá.
“Na és?!” mondá Dragán. Azóta vigaszom
e két szó. Írósorsi patanyom
verhet bármi szín-látszatot,
hozhat nyomort: de játszanod
a Nagy Tétet kell! ha bírod s tudod,
a silányulást hagyd mindig silány
okozóira. Nincsen átalány!
Így, hogy megtanultam leégni
csak a magam színe előtt,
ahogy épp-egy-szál-tévedésnyi
voltam megannyiszor, örök
újrakezdő mégis, és körülöttem
a hozzám hasonlók, megdühödötten,
csüggedőben, rálegyintve magukra,
így, hogy e szerény szakmát megtanulta
én-nem-tudom-mi, bennem, mit csodáljam,
hogy bennem-nem-tudom-mi meg is unta,
s akár úgy is, hogy felkopik az állam.
Nem jön Roussillon, Pagëant, Piquet,
eleve háttal áll a rajtvonalnak
Dolce Vita, vagy inkább a zsoké,
aztán hogy végül egy vonalba’ vannak,
a te lovad elbukja gondosan,
vagyis aki így irányítja: “isten”
vagy a színes-zekés kis figura
ott a nyeregben, nem dolgod ura
semmi és senki így, az Ismeretlen
nem ilyesmivel igazgat. “Fiam”,
ezt mondja inkább, “hagyd már a fenébe,
sár-vagy-köpedelem, köpj az egészre,
megtanultál égni magad előtt,
rosszabbakkal már ne töltsd az időd!”
“Ha egy úri lócsiszárral…”
Arany János
See More Business, kicsi-nagy ló,
jó, hogy akkor lemaradtál:
mást játszottam. Hanem attól:
jó, hogy újra szárnyra kaptál.
Hát hogy mi a “jó”, na – tessék.
Bemutatnak piruettet,
ez a különb hősiesség,
vagy hogy közben seggre esnek?
Totyi madaram, Jó: naná,
jó lenne, ha ember volna.
Nem! Azzal csak elrontanánk,
mind az egész elromolna.
Sose bírtam a szétcsukott szobákat.
El kellett határolódnom örökké.
Szpéró ott, Samu itt – a két madárnak
sehol nincs szétcsukott szobája többé.
Féltem, összekapnának. De a szét-
csukott szobák életem “lényegét”
rekeszelték. El kell határolódnom:
együtt a két szobába. Mint az ólom,
kint az idő. S: “Kint az idő, kint az idő…”
Bent mi van? Totyi madaram,
neve Mándy Iván után,
ha úgy vesszük, nagyon előkelő.
Nem kell határolódni, nincs határ.
Hogy élem akkor kinti életem?
S ha nem élem, mi van itt bent velem?
Valaki, valami bezár, kizár?
Észre se vettem: egy ilyen madár
voltam, megmentettek a nemlét
pusztulásából? Ki kérte? Maradnék,
ahol vagyok. Többé ne, soha már!
Elgondolom: zuhanok egyet?
Elrohadok?… Elgondolom.
Kettő közül egyért epedjek?
Nyerj te! S te: gyere kocogón
lemaradva? Már tegeződöm
mindkettejükkel? Ez a vég?
A cigarettát félbetörnöm
nem kell ma már, nem kell ma még.
Ez a vég? Nem-is-szeretem
cigarettám rágása Bécsben,
ahogy ott- s otthagyom, idétlen,
az irodákat? Két hetem
így telt most végig a lakásban.
Mint egy evidens farakásban,
melyet nem rakott senki sem,
és fából sincsen, úgy hiszem.
Bécsből sincsen és lóból sincsen,
cigarettából se, de “minden”:
ez. Még a harmadik. Vagyok.
Bár rohadok? Bár zuhanok?