Az 1989-ban elképzelt alkotmányos állam abban különbözik az autokratikus rendszerektől, hogy a jog uralma érvényesül benne, és nem bizonyos embereké. Vagyis a jogi normák, sőt az elfogadott jogszokások is mindenkire kötelezőek, beleértve a jogot alkotó és alkalmazó állami szerveket is. Ehhez képest a sajátos magyar jogállamiság körülményei között azt tapasztalhatjuk, hogy a jog teljes szigorával lépnek fel a polgárral, a civil szféra szereplőivel szemben, viszont senki sem kéri számon a jogszabályok megtartását bizonyos állami és pártintézményeken. Pedig egy jogállamban, ahol a jog uralkodik, a hatalmat nem lehet akárhogyan gyakorolni.
A következőkben a jog uralma semmibevételének néhány tipikus példáját venném sorra az 1998-ban indult parlamenti ciklusban. Ezzel nem kívánom azt állítani, hogy ilyen jelenségek egyáltalán ne fordultak volna elő az előző két parlamenti időszakban, de a jelenség a Fidesz-MPP–FKGP–MDF-kormány hivatali idejének kezdete óta úgyszólván intézményesült. A folyamat a parlament 1998. júniusi alakuló ülése előtt kezdődött, amikor a kormánypártok felrúgták azt a hagyományt, amely szerint a parlamenti bizottságok és tisztségviselők aránya követi a mandátumokét, és erről – “házszabályon kívül” – a pártok előzetesen megállapodnak. A sokat emlegetett parlamenti szokásjogot másutt is az az elv élteti, hogy “nem érdemes kormánypártiként azt csinálni, amit ellenzékiként joggal kifogásolhatnék”. Ezt követte a parlamenti demokráciákban merőben ismeretlen jelenség, a kormánypárti obstrukció bevezetése. Elég csupán emlékeztetni a seregnyi kormánypárti interpellációra – melyet nyilvánvalóan az előző kormánynak címeztek –, az úgynevezett megfigyelési bizottság felállítása körüli huzavonára, az ellenzék által kezdeményezett vizsgálóbizottságok felállításának megakadályozására vagy a rendkívüli ülések ellehetetlenítésére. Ennél is súlyosabb volt az alkotmány kétharmados szabályainak megsértése (a “maffiaellenes” törvénycsomag elfogadásakor) vagy nyilvánvaló megkerülése (az adórendőrség-törvény keresztülerőszakolásával).
A jog önkényes alkalmazásának, illetve szükség esetén teljes kiiktatásának egyik példája az évek során 12 fősre olvadt MIÉP-frakció érintetlenségének esete. Ismeretes, hogy az 1998-ban a parlamentbe került párt frakcióalakítását az Alkotmánybíróság határozata tette lehetővé. Ebben az alkotmánybírák – egyébként helyesen – megállapították: mindaddig, amíg a jelenlegi választási rendszer érvényesül, az ötszázalékos küszöböt elért pártot akkor is megilleti a képviselőcsoport alakításának joga, ha a házszabály a frakcióalakításhoz magasabb létszámot határoz meg. Mint köztudomású, ez a minimális létszám az új parlament megalakulásakor 15 fő volt, a MIÉP pedig 14 képviselővel rendelkezett. Csakhogy az alkotmánybírósági határozat, amely kitörölte a házszabályból a frakcióalakítási létszámra vonatkozó passzust, azt is tartalmazza, hogy a minimális létszámot el nem érő párt képviselőcsoportjának létrehozásához és működéséhez (!) szükséges létszám az alakuló üléskor meglévő képviselői szám. A MIÉP esetében tehát 14. Erre a kiegészítésre azért volt szükség, mert ellenkező esetben akár egyetlen fő is jegyezhette volna a frakciót. Márpedig – ahogy arra az Alkotmánybíróság is rámutat döntésének indokolásában – bizonyos jogok csakis a frakciók vezetőit és tagjait illetik meg, mint például a Házbizottságban és az országgyűlési bizottságokban való részvétel vagy a jelöltállítási jog a közszolgálati médiumok kuratóriumaiba.
A MIÉP-frakció fogyása 1998 decemberében Szabó Lukács képviselő kizárásával kezdődött. Akkor az Országgyűlés elnöke levélben kérte a parlament ügyrendi bizottságát – mint a házszabály értelmezéséért felelős grémiumot –, hogy foglaljon állást a kérdésben. A bizottság kormánypárti többséggel meghozott 13/1998-2002. ÜB. eseti jellegű állásfoglalásának szövege a következőképpen szólt: “A MIÉP képviselőcsoportja létszámának csökkenése a képviselőcsoport fennállását nem érinti.” A bizottság láthatóan nem bajlódott azzal, hogy megmagyarázza, miért tekint el az alakuló ülési létszám alkotmánybírósági követelményétől. Azzal meg nyilván végképp nem akarta komplikálni az ügyet a testület, hogy magyarázatot adjon a házszabály 17. § (1) bekezdésének félretételére. Az Alkotmánybíróság által – nyilván tévedésből – hatályban tartott paszszus ugyanis ma is kimondja, hogy “megszűnik a képviselőcsoport, ha tagjainak száma 15 fő alá csökken”.
1999-ben Cseh Sándor függetlenek közé való átülésével a MIÉP-“frakció” létszáma tovább csökkent, de az ügyrendi bizottság eseti állásfoglalását már nem kérték ki, hisz az nyilván minden további távozás esetére is érvényes. Félő, a kormánypárti többség mindaddig fenntartja ezt az álláspontját, amíg az “ellenzéki” MIÉP-frakció képviselőinek támogatása – miként eddig több esetben is – döntő lehet a különböző bizottságokban, kuratóriumokban. Persze az alkotmányossági problémát ki lehetne küszöbölni azzal is, hogy a parlament újraszabályozza a képviselőcsoport alakításának feltételeit, leszállítva a minimális létszámot a MIÉP-frakció jelenlegi létszámára, vagy akár az alá. Csakhogy ehhez a kétharmados többséget igénylő lex MIÉP-hez az ellenzék aligha adná a szavazatát. Így legfeljebb annak lehet örülni, hogy az ügyrendi bizottság nem egyezett bele, hogy a két kilépett képviselő önálló frakciót alapítson.
Az Alkotmánybíróság 1999 márciusában úgy döntött, alkotmányellenes az a helyzet, hogy a kormányzó pártok a kétharmados többséget igénylő házszabályi rendelkezés nélkül tértek át az ellenzék által elfogadhatatlannak tartott háromhetes ülésezési rendre. Az alkotmánybírák többségének álláspontja szerint az a tény, hogy a házszabály nem rendelkezik az ülésezési rendről, éppen a jogállamiságból fakadó jogbiztonság alkotmányos követelményeit sérti. A többségi döntésben foglalt alkotmányellenes mulasztás már 1994 óta fennáll, csak az Alkotmánybíróság addig – indítvány hiányában – nem állapította meg. Az a körülmény, hogy a bírák 1999. december 15-ig adtak időt a hiányzó szabályok megalkotására, még csak azt sem jelentette, hogy addig fenn lehetett volna tartani a háromhetes ülésezési rendet. Ez ugyanis nem decemberben válik alkotmányellenessé, hanem – a kétharmados támogatottság hiányában – bevezetése óta az.
A házelnöknek az a reakciója, hogy nem kezdeményezett azonnal hatpárti egyeztetést a házszabályi kiegészítés előkészítésére, hanem a kormánytöbbségű ügyrendi bizottság kompetenciájába kívánta utalni a kérdést, már előrevetítette annak lehetőségét, hogy határidőre nem lesz új ügyrendi szabályozás. Márpedig az alkotmánybírák nem hagytak kétséget afelől, hogy a házszabályi rendelkezések semmilyen egyszerű többségi döntéssel nem helyettesíthetők.
Az SZDSZ képviselőinek első nyilatkozatai szerint az Alkotmánybíróság egyértelműen alkotmányellenesnek ítélte a háromhetenkénti plenáris ülést. Ez a megállapítás ebben a megfogalmazásban nem felel meg a döntés tartalmának. Az alkotmánybírák ugyanis ilyen konkrétsággal nem foglaltak állást az ülések gyakoriságáról. Álláspontjuk ennél általánosabb: az Országgyűlés működésének folyamatossága alkotmányos követelmény. A folyamatosság pedig az Alkotmánybíróság szerint akkor van biztosítva, ha az ülések ésszerű időtartamon belül követik egymást. A háromhetes ülésezési sűrűség alkotmányosságáról ha akartak, sem foglalhattak volna állást, hisz éppen abban találták alkotmánysértőnek a helyzetet, hogy azt semmilyen norma nem szabályozza, márpedig a bíróság csak jogszabályok alkotmányosságáról ítélkezhet. Bauer Tamás értelmezése már közelebb állt az alkotmánybírósági döntés valódi tartalmához. Ő azt írta: az Alkotmánybíróság félreérthetetlenné tette, hogy a jelenlegi háromhetenkénti ülésezés alkotmányellenes. (Az alkotmánytipró házelnök. Népszava, 1999. április 1.) Ehhez már csak annyi kiegészítés kívánkozik, hogy – mint láttuk – nem az ülésezés háromhetenkénti volta alkotmányellenes, hanem az erre vonatkozó kétharmados szabályozás hiánya.
Az Alkotmánybíróság tehát nem mondott véleményt az ülésezés gyakoriságának alkotmányosságáról, de világosan állást foglalt amellett, hogy a jelenlegi ügyrend történeti és nyelvtani értelmezése alapján csak a heti ülésezés felel meg a házszabálynak. Vagyis az alkotmánybírák döntéséből egyértelműen következik – és ezt a kormánypárti értelmezések nagyvonalúan figyelmen kívül hagyják –, hogy a háromhetes ülésezési rend házszabályellenes, ami eggyel több ok arra, hogy a kompromisszum kialakítására haladéktalanul kezdődjenek meg a tárgyalások. Az ellenzéki pártoknak az a követelése tehát, hogy a Ház azonnal térjen vissza a hetenkénti ülésezésre, azzal is indokolható volt, hogy az Alkotmánybíróság értelmezése szerint egyedül ez lenne összhangban a hatályos házszabállyal.
Arra a meglehetősen valószínű esetre, ha nem sikerül elérni a hetenkénti ülések visszaállítását, az MSZP vezetői felvetették a rendkívüli ülések hetenkénti kezdeményezésének lehetőségét. Kezdetben a kormánypárti értelmezések arról szóltak, hogy ezt az alkotmánybírósági határozat kifejezetten kizárja, később már csak reményüket fejezték ki a kormányoldal megszólaló politikusai, hogy “az ellenzék tízszer is meg fogja gondolni, hogy ilyen obstrukciós eszközzel éljen-e”. (Érdemes figyelni a politikai kultúrának erre a sajátos felfogására, amely szerint aki nyíltan megtagadja egy kötelező bírósági döntés végrehajtását, az a másik fél úriemberi viselkedésére apellál.) De mit is mondott az Alkotmánybíróság a rendkívüli ülések összehívásáról? Mindenekelőtt azt, hogy nem alkotmányos az a kormánypártok által elfogadott többségi értelmezés, mely szerint rendkívüli ülés csak rendes ülésszakon kívül, tehát például a nyári szünetben hívható össze, de háromhetes ülések közötti időben nem. Az Alkotmánybíróság szerint az alkotmány bármikor lehetővé teszi például a képviselők egyötödének, hogy rendkívüli ülés összehívását kezdeményezzék. Az alkotmánybírák azonban azt is hozzátették, hogy a rendes ülésszakokon belüli folyamatos működés nem nyugodhat a rendkívüli ülések rendszeres összehívásán, hiszen a rendkívüli ülések alkotmányjogi funkciója nem a rendszeres ülésezés biztosítása. Ugyanakkor a határozat nem vonja kétségbe a képviselők egyötödének ezt a jogát, ami az alkotmányból fakad. Ennek ellenére azt gondolom, hogy az ellenzék a kormányzó pártok és a házelnök szabotázsa keltette tehetetlenségérzést félretéve nemes és bölcs önmérsékletről tett tanúbizonyságot, hogy lemondott ennek az eszköznek az alkalmazásáról, hisz azt valóban nem erre találták ki.
2000 nyarán Áder János, az Országgyűlés elnöke kijelentette, nincs teendője azzal a legfőbb ügyészi megállapítással kapcsolatban, amely szerint az Országgyűlés törvénysértő módon alakította meg a Magyar Televízió Közalapítvány kuratóriumának elnökségét. Vagyis a házelnök azt állította, hogy a legfőbb ügyésznek mint a tévés közalapítvány törvényességi felügyeletét a törvénynél fogva ellátó személynek a felügyelt szerv törvénysértő működésére vonatkozó megállapítása nem kötelezi az alapítót, az Országgyűlést. Más szóval: a parlamentre nem vonatkozik a jog uralma. Képzeljük el, mi történt volna, ha bármely más alapítvány alapítója szegülne szembe az ügyészi intézkedéssel! Persze mondhatná valaki, az Országgyűlés mint “a Magyar Köztársaság legfelsőbb államhatalmi és népképviseleti szerve” mégsem lehet alárendelve az ügyészségnek. Nincs is. Miként az Alkotmánybíróságnak és a bíróságoknak sincs, de mégis köteles követni azok döntéseit. Ezt követeli meg a hatalommegosztás alkotmányos elve. Ha egy törvény – mint a rádiózásról és televíziózásról szóló – a parlamentet közalapítvány(ok) alapítójává teszi, az ügyészséget pedig ezen közalapítvány(ok) törvényességi felügyeleti jogával ruházza fel, akkor az alapítóra nézve kötelező, amit a törvényességi felügyelet mond. Ellenkező esetben fennmarad a törvényellenes helyzet, nem érvényesül a jog uralma.
Mindenesetre a házelnöki arrogancia nyomán kialakult az a jogállamban képtelen helyzet, hogy egy törvényellenesnek mondott testület továbbra is működik, folyamatosan hozza a természetesen szintén törvénysértő döntéseket dolgozók százainak és forintok milliárdjainak sorsáról. És nemcsak ennek a jogellenességnek a felszámolására nem tudta senki rákényszeríteni az Országgyűlést és annak elnökét, hanem a Magyar Rádió, a Duna Televízió és az MTI kuratóriumának újraválasztásakor hasonló jogellenes állapot jött létre. Pedig ezeknek a kuratóriumi elnökségeknek már az alkotmánybírósági döntés idején sem volt jogszerű az összetételük, még ha nem is olyan durva módon, mint a Magyar Televízióé, hogy tudniillik egyáltalán nem lettek volna bennük ellenzéki tagok. “Csak” annyira, hogy az Alkotmánybíróság határozata ellenére továbbra sem hívták vissza azoknak a pártoknak a képviselőit, akik az 1998-as választások során nem kerültek be a parlamentbe, és ily módon – az alkotmánybírák döntése értelmében – nem tartoznak sem a kormánypárti, sem az ellenzéki oldalra. Vagyis az alkotmány téves értelmezésének eredménye volt a kormányzó pártoknak az az eljárása, mellyel az 1998-ban a parlamentbe be nem jutott pártokat ellenzékinek minősítették, és képviselőik kompenzálására további kormánypárti tagok választásával kétharmadossá tették többségüket.
A “csonka” kuratóriumi elnökségek tovább élése ugyanakkor nem egyszerűen törvény-, hanem egyszersmind alkotmányellenes is volt, hisz az ellenzéki delegáltak hiányában nem volt képes garantálni a véleményszabadság és ezen belül a kiegyensúlyozott és pártatlan tájékoztatás alkotmányos követelményének érvényesülését. Az Alkotmánybíróság felelőssége abban áll, hogy nem semmisítette meg a kuratóriumi elnökség választására vonatkozó törvényi szabályokat, pedig láthatta, hogy azok alkalmazása törvény- és alkotmányellenes helyzetet eredményez, aminek feloldására a jogrendszer nem kínál megoldást. A házelnöknek mindössze annyit kellett mondania az alkotmánybírósági döntést követően, hogy megítélése szerint az adott esetben az ellenzéki pártok nem egyszerűen nem tudtak megegyezni a közös jelöltállításban, hanem nem is állítottak jelöltet. Ez persze nem felelt meg a valóságnak, de nem volt ellene apelláta.
Minthogy az alkotmánybírósági döntés nem szüntette meg a törvénysértő állapotot, az ellenzéki pártok előbb a Legfelsőbb Bírósághoz fordultak, hogy a testület mondja ki a kuratóriumi elnökség megalakulásának törvényellenes voltát, majd miután a legmagasabb bírói fórum nem foglalkozott érdemben a megalakulás törvényességével, utolsó mentsvárként az alapítványok törvényességi felügyeletét ellátó Legfőbb Ügyészséget kérték, állítsa helyre a közalapítvány működésének törvényességét. Györgyi Kálmán állásfoglalása megállapítja, hogy miután az ellenzéki pártok mindegyike állított jelöltet, csak a közös jelöltekben nem tudtak megegyezni, az elnökségnek kizárólag a kormánypárti képviselőcsoport jelöltjeiből való megválasztása sérti a médiatörvényt, az így meg sem alakultnak tekintendő “kezelő szervezet legitimitásának hiánya pedig kihat az alapítvány működésének törvényességére”.
Az alapítványok ügyészi felügyeletét szabályozó polgári törvénykönyv rendelkezései szerint ha egy alapítvány törvényes működése az ügyészi felszólítás ellenére sem áll helyre, akkor az ügyész a bírósághoz fordulhat, ami határidő kitűzésével kötelezi az alapítvány kezelőjét a jogszabálynak megfelelő működés helyreállítására. A határidő eredménytelen eltelte után a bíróság az alapítványt megszünteti. Györgyi Kálmán az MTV Közalapítvány esetében azért nem fordult bírósághoz, mert a bíróságnak éppen azt a kezelő szervet – a kuratóriumot – kellett volna köteleznie a törvényesség helyreállítására, amelynek megalakulása a legfőbb ügyész szerint törvénysértő volt. Igen ám, de a Ptk. tartalmaz rendelkezést arra az esetre is, ha a törvénysértés éppen abban áll, hogy az alapító nem jelöli ki a kezelő szervet. Ilyenkor a bíróságnak – az ügyész kezdeményezése alapján – kell kijelölnie a kezelő szervet az alapító helyett. Ennek a kivételes szabálynak az az értelme, hogy egyetlen alapítvány se működhessen a törvény által kötelezően előírt kezelő szerv nélkül. A Magyar Televízió – miként a Magyar Rádió, a Duna Televízió és az MTI – Közalapítvány működése is csak akkor törvényes, ha van kezelő szerve. Ha ennek kieszközlésére nincs más mód, véleményem szerint a legfőbb ügyész kérheti a bíróságtól a kuratóriumi elnökség kijelölését. Ettől Györgyi Kálmán azért tekintett el, mert nyilván a médiatörvény intenciójával ellentétesnek ítélte, hogy a pártok aprólékosan szabályozott jelölési és választási procedúrája mellőzésével egy bíró mondja meg, kik legyenek a kurátorok. Meg persze nyilván azért sem folyamodott ehhez a drasztikusnak mondható megoldáshoz, mert eszébe sem jutott, hogy a házelnök, akit egykor ő is tanított a jog alapvető elveire, fittyet hány a törvénysértést megállapító véleményére. Ennek figyelmen kívül hagyása pedig nemcsak a jog uralmának lábbal tiprása, de sérti a polgári jó modort is. Ilyen körülmények között a legfőbb ügyésznek nem sok más választása maradt, mint a lemondás, még ha ennek valamennyi indítékát nem tudhattuk is meg.
A jog tudatos figyelmen kívül hagyásának negyedik nagy területe a Fideszkormányzás idején a közérdekű információk jogellenes eltitkolása. Az egyik ilyen volt az úgynevezett Juszt-ügy. A Kriminális című hetilap főszerkesztője lapjában közölte azt a meghallgatási jegyzőkönyvet, amelyet mintegy fél órával elkészülte után az úgynevezett megfigyelési botrány legfőbb bizonyítékaként a miniszterelnök nyújtott át a parlamenti vizsgálóbizottságnak. Ezért ellene államtitoksértés bűntettének alapos gyanúja miatt eljárást indítottak. A nyilvánosságra hozott dokumentum semmilyen tekintetben nem igazolta a miniszterelnök 1998. augusztus 25-i bejelentését, miszerint az előző ciklusban törvénytelen adatgyűjtés folyt volna a Fidesz-MPP politikusaival szemben. (Ezt egyébként a parlamenti “megfigyelési” bizottság zárt ülésén a dokumentumok tanúsága szerint maga a miniszterelnök is elismerte.) Ettől azonban a nyilvánosságra hozó még megvalósítja az államtitoksértés törvényi tényállását, ha a minősítés szabályszerű volt.
Csakhogy közérdek fűződött annak kiderítéséhez, valóban folyt-e törvénytelen adatgyűjtés egy parlamenti párt vezetői ellen. Ha pedig ez így van, akkor közérdek minden erre vonatkozó információnak a lehető legrövidebb időn belüli nyilvánosságra hozatala. Ellenkező esetben alappal merülhet fel a Btk. 177/A. § (1) bekezdésének f) pontjában foglalt közérdekű adat eltitkolásának vétsége. További érdekessége az ügynek, hogy miközben a törvény teljes szigorával akartak lesújtani az újságíróra, nem lehetett hallani arról, hogy az iratok titkos kezeléséért felelős állami tisztségviselők ellen is megindult volna az eljárás. Nem vizsgálta például a rendőrség a “megfigyelési” bizottság elnökének büntetőjogi felelősségét, hiszen a házszabály szerint az országgyűlési bizottságok államtitkot tartalmazó iratainak titkos kezelése az elnökök kötelezettsége.
Ami pedig a Kriminális főszerkesztője cselekedetének megítélését illeti: formálisan államtitokká minősített adatok publikálása adott esetben szolgálhatja a polgárok alkotmányban biztosított információszabadságának érvényesülését is, főként ha kiderül, hogy az iratok tartalmának nyilvánosságra kerülése – a bíróság megítélése szerint – nem veszélyezteti a titoktörvényben meghatározott államérdekeket. Ebben az esetben a nyilvánosságra hozatal nemhogy nem volt veszélyes a társadalomra és nem volt büntethető, hanem egyenesen a társadalmi érdeket szolgálta, az újságíró pedig azt tette, ami a dolga: hozzáférhetővé tette a mindenki számára alkotmányosan megismerhető közérdekű adatokat.
Mindezek alapján kérdés, vajon a miniszterelnök az 1998. augusztusi, a törvénytelen megfigyelésekre vonatkozó bejelentésével egyidejűleg miért nem tett büntető feljelentést jogosulatlan adatkezelés bűncselekménye miatt. Az ügy parlamenti bizottság keretében való kivizsgálása ugyanis nem helyettesítheti a büntetőjogi felelősségre vonást. Ha pedig a miniszterelnök elmulasztotta az eljárás kezdeményezését, miért nem tette azt meg helyette az ügyészség, melynek ez hivatalból kötelezettsége? További kérdés: miért nem volt elegendő két és fél év a miniszterelnöknek, hogy nyilvánosságra hozza a megfigyeléssel kapcsolatos közérdekű dokumentumokat? Ha pedig ez nem történt meg, miért nem indult még büntető eljárás közérdekű adat eltitkolása miatt azokkal – köztük a miniszterelnökkel – szemben, akik a mai napig eltitkolják a közvélemény elől a megfigyelési ügy dokumentumait? Az ügyészséget ebben az esetben sem mentesíti kötelezettségének teljesítése alól, hogy időközben politikai vizsgálatok folytak, egyébként a közérdekű adatot eltitkolók párttársainak vezetésével.
A kérdésekre adható egyik lehetséges válasz: nem folytak törvényellenes megfigyelések, az ezt bizonyító dokumentumokat pedig a miniszterelnök – akár a közérdekű adatok eltitkolásának bűncselekménye árán is – el akarta zárni a nyilvánosság elől. Helyette büntető eljárást indítottak az ellen az újságíró ellen, aki – akár az államtitoksértést is vállalva – tájékoztatta a polgárokat az igazságról. Vagyis a kormány két legyet kívánt ütni egy csapásra: eltitkolni a közérdekű információkat és támadást indítani az azt nyilvánosságra hozó sajtó ellen.
1999 szeptemberében egyetlen hét leforgása alatt két újabb ügyben fordult elő közérdekű adatok elhallgatása. Az egyik a kormányülések dokumentálatlansága körül az adatvédelmi biztos és a kancelláriaminiszter között kibontakozott vita volt, a másik pedig a Postabank VIP-listájának megjelentetése. A két ügy közös vonása az az egyáltalán nem könnyen megválaszolható kérdés, mit is tekinthetünk olyan közérdekű adatnak, amelynek megismerését és terjesztését az alkotmány a polgárok információs szabadsága keretében garantálja. Az adatvédelmi ombudsman álláspontja szerint “a kormány ülése nem magánemberek gyülekezete”. Ezzel szemben a kormány azzal érvelt, hogy a kabinet ülésein elhangzottak nem közérdekű adatok, így azok dokumentálása nem alkotmányos követelmény. Az úgynevezett VIP-lista nyilvánosságra hozatalát üdvözlők azt állították, hogy közérdek fűződik a nevek megismeréséhez, az ellenvéleményen lévők szerint személyes adatokról van szó, melyek publikálása jogellenes.
Érdemes felidézni a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. (közkeletű nevén adatvédelmi) törvénynek a személyes, illetve a közérdekű adatok definíciójára vonatkozó rendelkezéseit. Eszerint személyes adat a meghatározott természetes személlyel (vagyis emberrel) kapcsolatba hozható adat, közérdekű adat pedig az állami vagy helyi önkormányzati feladatot, valamint jogszabályban meghatározott egyéb közfeladatot ellátó szerv vagy személy kezelésében lévő, a személyes adat fogalma alá nem eső adat. Vagyis a törvény fogalomhasználata értelmében a személyes adat nem lehet közérdekű, ugyanakkor a személyes adatok nyilvánosságra hozatalára sor kerülhet közérdekből, illetve közérdekű adatot is el lehet zárni a nyilvánosság elől, például ha azt a titoktörvény szigorú tartalmi és eljárási előírásai alapján államtitokká minősítik. (Némileg megzavarta ezt a viszonylag egyértelmű helyzetet az Alkotmánybíróságnak az ügynöktörvény alkotmányossági vizsgálatáról szóló 1994-es határozata, amelyben Sólyom László önkényesen eltekintve a törvényi definíciótól közérdekű adatnak minősítette az átvilágítandók arra vonatkozó – nyilvánvalóan személyes – adatát, hogy például tagjai voltak-e a III/III-as ügyosztálynak. Pedig – mint látható – a törvény keretei között is mód lett volna az átvilágítás alkotmányos legitimálására annak megállapításával, hogy az ügynökmúlt mint személyes adat nyilvánosságra hozatalához közérdek fűződik, anélkül, hogy az erre vonatkozó adatot közérdekűvé nyilvánítanák.)
Nézzük most már ebben a fogalmi keretben az ombudsman és a kormány vitáját. Két állampolgár arra kérte az adatvédelmi biztost, hogy a közérdekű adatok megismerhetősége szempontjából vizsgálja meg az Orbán-kormánynak azt a gyakorlatát, melynek következtében a kabinet üléseiről semmilyen tartalmi dokumentum nem készül, és a jelenlévők névsorát, az előterjesztések címét, a hozzászólók nevét, a szavazás tényét és arányát tartalmazó úgynevezett összefoglalókat pedig minden törvényes alap nélkül ötven évre titkosítják. Az ombudsman vizsgálatot lezáró ajánlása szerint az Orbán-kabinet azzal, hogy az ország sorsát befolyásoló döntések születésének körülményeiről sem magnófelvételt, sem szó szerinti jegyzőkönyvet, de még csak tartalmi összefoglalót sem készít, egy százötven éves közjogi hagyománnyal szakít, amihez az Antall- és a Horn-kormány is tartotta magát, és ami még a legkisebb önkormányzat esetében is természetes.
A biztos az információszabadság érvényesülésének elősegítése érdekében két ajánlással élt. Egyrészt felkérte a Miniszterelnöki Hivatalt irányító minisztert és az igazságügy-minisztert, hogy kezdeményezzék a kormányülések tartalmi dokumentálásának olyan törvényi szabályozását, amely – amellett, hogy biztosítja a külső befolyástól mentes kormányműködést – garantálja az állampolgároknak az adott esetben akár késleltetetten érvényesülő alkotmányos jogát a közérdekű adatok megismerésére. Vagyis az ajánlás nem azt mondja, hogy a kormányülésekről készülő tartalmi összefoglalókat (és nem szükségképpen szó szerinti jegyzőkönyveket) teljes egészükben azonnal nyilvánosságra kell hozni, csupán azt, hogy ha nem készülnek, akkor soha senki nem ismerheti meg történelmünknek ezt a részét. (Lehet, hogy az MDF elnöke éppen azért tartotta fontosnak abban az időben, hogy a kormányüléseket követően nyilatkozzon a pártja által a kormány napirendjén szerepelt kérdésekkel kapcsolatban képviselt álláspontokról, hisz annak egyébként semmi nyoma nem marad.) Majtényi László másik ajánlása pedig éppen azokra az adatokra vonatkozott, amelyeket egyáltalán nem lehet és nem is indokolt titkosítani. Az említett, egyebek között az egyes kormányüléseken részt vevők névsorát tartalmazó formális összefoglalókkal kapcsolatban ugyanis azt állapította meg, hogy azok nem tekinthetők államtitoknak, mert az államtitokról szóló törvény mellékletében szereplő titokköri jegyzék nem nevesíti azokat.
A Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter nem fogadta el az ombudsman ajánlásait, és nem kívánt változtatni a jelenlegi helyzeten. A válaszlevél a tartalmi dokumentálást előíró törvényi szabályozás kezdeményezését azzal utasította el, hogy “nem minősül közérdekű adatnak a kormányülésen elhangzott valamennyi szó, kijelentés, hanem maga a döntés az, ami közérdekű”. A miniszteri csúsztatás elég nyilvánvaló, hisz Majtényi sem beszélt “minden szó” rögzítéséről, hanem a döntést megelőző viták közérdekű adat voltát állította, amit az MDF említett törekvése is alátámasztani látszik. A jelenléti ívek és napirendi pontok automatikus titkosításának jogszerűségével kapcsolatos miniszteri válasz még meglepőbb. Stumpf ugyanis ezeket a törvény szerint valóban titkosítható úgynevezett döntés-előkészítő adatoknak nevezi, ami helytálló lenne maguknak a napirenden szereplő előterjesztéseknek a tekintetében, de Majtényi nem ezek titkosítását kifogásolta. Nyilván érezve érvelése gyengeségét a miniszter megjegyzi, hogy a törvény soron következő felülvizsgálata során a kormány kezdeményezni fogja a titokköri jegyzék pontosítását. Ha jogszerű a minősítés, akkor mi szükség a módosításra?
A jelenlegi titkosítási gyakorlaton az alkotmánybírák nem tudnak változtatni. Viszont az adatvédelmi biztos kezdeményezheti valamennyi ilyen minősítés megszüntetését, amit azután a titokgazdának a bíróság előtt kell megvédenie. Sőt az adatvédelmi törvény a polgárokat is feljogosítja rá, hogy kérjék a kormánytól az ülések résztvevőire, napirendjére, a szavazásra vonatkozó – nem titkosítható – adatok megismerhetővé tételét. Ha pedig a kormány ezt 15 napon belül nem teljesíti, bírósághoz lehet fordulni. Ennek alapján a Nyilvánosság Klub kérte a kancelláriától a kormányülések résztvevőire vonatkozó adatokat, amit meg is kapott. Vagyis jogrendszerünk tartalmaz garanciákat arra, hogy a kormány tevékenysége ne maradhasson egyszer s mindenkorra titokban.
De vajon vonható-e párhuzam a kormányüléseken történtek közérdekű volta és a Postabank úgynevezett VIP-listájának nyilvánosságra hozatalához fűződő esetleges közérdek között? Az adósok személyétől függetlenül is fűződhet közérdek ahhoz, hogy a polgárok ismerjék egy részben állami tulajdonban álló bank hitel- és betéti kamatpolitikáját, különösen ha abban korrupcióra is alkalmas kedvezmények lehetségesek. A kedvezményezettek neve azonban természetesen az adatvédelmi törvény értelmében személyes adat, de a törvény értelmében még ezek nyilvánosságra hozatala is lehet közérdek, ha állami, önkormányzati vagy egyéb közfeladatot ellátó személyekről van szó. Vagyis az ilyen személyek (képviselők, miniszterek, államtitkárok, alkotmánybírák) jogszerűen szerepeltethetők a listán, de mindenki más (színészek, sportolók, újságírók) esetében jogosulatlan a név nyilvánosságra hozatala. A közérdek nélkül meghurcoltak pedig nemcsak polgári jogi igényt érvényesíthetnek személyiségi jogaik, mindenekelőtt jó hírük megsértése miatt a listát közlő lappal szemben, de büntető feljelentést is tehetnek a büntető törvénykönyvben szereplő jogosulatlan adatkezelés bűncselekménye miatt. Ezzel persze nemcsak a személyes adatot nyilvánosságra hozó újság vádolható, hanem az is, aki azt a laphoz továbbította. Ez utóbbi – feltehetően maga a bank vagy azok közül valaki, aki jogszerűen jutott a banktitok birtokába (a Kehi, a rendőrség, az Állami Számvevőszék, az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet) – ezenkívül elkövette a banktitok megsértésének vétségét is.
Ezt a bűncselekményt ugyanis Magyarországon “az a banktitok megtartására köteles személy” követi el, “aki banktitoknak minősülő adatot illetéktelen személy részére hozzáférhetővé tesz” (Btk. 300/A paragrafus). Az újságírók nyilvánvalóan nem tartoznak a banktitok megtartására köteles személyek közé. A szóban forgó kötelezettség értelemszerűen a pénzintézetek munkatársait és a pénzügyi szektor egyes tisztviselőit terheli. Önmagában már csak ezért is elfogadhatatlan, hogy a Postabank egykori VIP-listájának a publikálása miatt az ügyészség vádat emelt a Világgazdaság című napilap főszerkesztője, főszerkesztő-helyettese és egyik munkatársa ellen. Az 537 rendbeli banktitoksértés vétségével vádolt három újságíró egy országos érdeklődésre számot tartó listát közölt, amikor nyilvánosságra hozták a súlyos pénzügyi krízisbe jutott pénzintézet egykor különleges elbánásban részesült exkluzív betéteseinek, illetve kedvezményes kamatozású hitelt felvevőinek névsorát.
Egy demokratikus társadalomban a sajtó elemi kötelessége, hogy az országos pénzügyi botrányt mindmáig övező homályt a tények feltárásával megkísérelje eloszlatni. Ezek már csak a hasonló esetek elkerülése érdekében is olyan közérdekű adatok, amelyek megismerését nem korlátozhatják a különleges elbánásban részesült egykori VIP-ügyfelek személyes adatok védelméhez fűződő érdekei. Közérdekű adat publikálása nem lehet veszélyes a társadalomra. Mindezt a hatóságoknak a Postabankbotrány kapcsán egyszer már alkalmuk volt konstatálni. A pénzintézeti krízis kirobbanását követően rémhírterjesztés vádjával 1998-ban bíróság elé állított első bűnbakot bűncselekmény (az állítólagos jogsértés társadalomra veszélyességének) hiánya miatt jogerősen felmentette az igazságszolgáltatás. Most más vádlottakkal, más jogcímen elölről kezdődött a hajsza olyan személyekkel szemben, akik végre tettek valamit azért, hogy a közvélemény egy nagyszabású pénzügyi panamának legalább bizonyos részleteit megismerhesse.
Az utolsó eset ismét a Postabankkal kapcsolatos. A Nyilvánosság Klub ügyvivői testülete 2000 áprilisában azt kérte a százszázalékos állami tulajdonban volt bankban a tulajdonos Magyar Államot képviselő Pénzügyminisztériumtól, hogy tegye lehetővé annak a közérdekű adatnak a megismerését, hogy a Magyar Nemzet című napilap eladásáig a bank mennyi (költségvetési) pénzt fordított a lapra. A minisztérium elutasította a kérés teljesítését, mondván, hogy a kizárólagos állami tulajdonú Postabank részvénytársasági formában szervezett gazdasági társaság, amelynek adatait nem a minisztérium kezeli, tehát azokat nem is adhatja ki. A Nyilvánosság Klub az adatvédelmi törvény rendelkezései alapján bírósághoz fordult. Az első fokon eljárt Fővárosi Bíróság 2001 januárjában hozott ítéletében kötelezte a Pénzügyminisztériumot, hogy 15 napon belül tegyen eleget közérdekű adat közlésére irányuló törvényi kötelezettségének. Az indokolás megállapította, hogy a száz százalékban tulajdonos állam érdekeit a minisztérium nem tudná képviselni, ha nem rendelkezne a kért közérdekű információkkal, amelyek nyilvánosak. A közérdekű adatok nyilvánvalóan eltitkolásának trükkjeit hosszasan lehetne még folytatni a Földművelésügyi Minisztérium esetében a közpénzeknek különböző káhátékba való menekítésétől a Miniszterelnöki Hivatal belső szervezeti egységénél a 2000. augusztus 20-i ünnepség költségeinek üzleti titokra hivatkozással való eltagadásáig. Ezeknek az ügyeknek közös vonása, hogy a közérdekű adatot kezelő szervek pontosan tudják, hogy törvényi kötelezettségük lenne a nyilvánosság tájékoztatása, de minden lehetőséget megragadnak, hogy ez alól kibújjanak.
*
Milyen általánosítható tapasztalatokkal szolgálnak ezek az esetek? A legtriviálisabb talán az, hogy a jog és a politika mint a társadalom két alrendszere nagyon különböző szabályosságok szerint működik. Majdnem természetes törekvése a politikának, hogy a maga eszközeivel megpróbálja saját szereplőinek érdekei szerint értelmezni, magyarázni és bizonyos fokig kihasználni a jog egyértelmű döntéseit is (hát még a többértelműeket!). Az 1998-ban hatalomra került – zömmel jogvégzett – politikusok természetesen pontosan tudják, hogy mit jelent a jog uralma. Azt is tudják, hogy a bíróságok és – hogy a magyar alkotmányos forradalom két újonnan létrehozott, fontos intézményét említsem – az Alkotmánybíróság, valamint az ombudsmanok a hatalomgyakorlás jogi, alkotmányos keretek között tartására szolgálnak. A jogszabályok és jogszokások mellett mégis rendszeresen figyelmen kívül hagyják a rájuk nézve kedvezőtlen bírósági ítéleteket, alkotmánybírósági határozatokat vagy ombudsmani ajánlásokat. Márpedig ez megrendíti az egyszerű polgároknak a jog uralmába vetett bizalmát, s ez egyet jelent a mindenkori hatalom iránti bizalom elvesztésével.