Tétova töltőtollam támolyog itt a papíron:
százszor is elkezdem, százszor is abbahagyom.
Gyűlnek a sortöredékek a líra szeméttelepére.
Itt guberálgatok én múzsai kincsek után.
Itt lógok jeges ágon a szürke decemberi szélben.
Lám, utolért a halál, bárhogy inaltam is én.
Olvad a véres hó, és életem is tovatűnt, de
őrzi a nyúlpörkölt és ez a disztichon itt.
Mennek a kurta napok, rég szerteszaladtak az évek.
Árva-tanácstalanul várod a hátralevőt.
Hűséges nyavalyáid versenyt gyötrik a tested.
Nem mosolyognak gyér, meglazuló fogaid.
Vaksi szemedbe kacsint az élet utáni öröm már
szép fenekű lányok kurta ruhái alól.
Bánatfa hintázza
egykedvűen terhét.
Víg költő komádat
megnézni se mernéd.
Hogy foszlik ruhája,
hogy rohad a húsa.
Hogy fekete nyelvét
hosszan rátok nyúccsa.
Esendő ember vót,
ahogy te is, gyarló.
Megsiratja őtet
a nagyseggű Margó.
(Sz. D. halála)
A koporsószerű cselédszobában
falnak vetve a hátát
ült az ágya szélén.
A konyhaajtón át forró
gőz és csörömpölő vidám
szavak hömpölyögtek
hozzá.
Az előbb csoszogott vissza
a küszöbtől egy régi
dalt dörmögve.
Még a dajkájától
hallotta ezt egykor.
A lánytól, aki jó hetven
éve kiszaladt vele
a macskaköves udvarra,
és felmutatta az újszülöttet
a háromemeletes bérháznak.
A Király utcai udvaron
épp akkor ment át
Podmaniczky báró
Liszt Ferenccel.
A fehér sörényű géniusz
megpaskolta, megszagolta
a kisbabát, és így kiáltott:
“Ejnye, be jó szaga van!”
A koporsószerű szobában
a falnak vetve hátát
ült az ágya szélén.
Tarkóját a falhoz
szorította. Monoklija
az ölébe esett. Sovány
karjai széttárva görbültek
lábaihoz. Néma szája
tátva maradt, és szürke
haját torz glóriává
gyűrte a fal.
Sárga csillagok égtek
a világot beborító
éjszakában.
Az égből
bombák hullottak.
Harmadnap
temették el,
december másodikán.