Vörösmartynak, a megkerülhetetlennek, vegyes technika
Fokon túl már idegesít
az akkor, ekkor, ott meg itt:
tűrni fokom csak úgy tudom,
ha túl vagyok mind ily fokon.
Jóreménység- vagy Zöld-foki,
le- s felfokoz, mi már “foki”;
coki! a hajókötelet
rángatom, aztán feledek.
Túl a fokon reménytelen s jó,
ami zöld volt, fúlásra valló;
nem tagol semmi fokozat,
hol csak sivár hab locsogat.
Nem fokozom. Ha szél lehetnék,
mely tesz róla: ily végtelenség
legyen minden, ami lehet,
mert van – a kontinenseket
kiragadoznám, lesöpörném,
támadna a helyükön örvény,
mely, egy-hajóst (annyi se kell!),
megperdít, letör és benyel,
s a Víz-Bolygó lenne e Föld,
töltve ürül, ürülve tölt,
míg szétfröccsen – víg borzalom! –
egy Nagyobb Úrbéli fokon.
Jékely-parafrázis:
Mi 3000-ben nem élünk, szegénykém
Mindenki a maga micsodájával,
hogyishívjákjával, meg mindenével van
eltelve, abban él, gondolkozik.
Közben valami rettentő remény
vibrál a levegőben: egy új század,
mondta Karinthy Frigyes, legjobb vicce.
Egy ezred telt el közben a maga minden
micsodájával, hogyishívjákjával, meg minden,
mind külön micsoda volt s hogy is hívják?
Nem tudjuk, hogy hívják a másikét,
csak rájövünk: az az ő micsodája,
meg mindene, meg minden.
Nem leszünk tőle eltelve, nem abban
élünk majd, nem abban gondolkoztunk,
függetlenül attól, hogy új évezred
jön a maga micsodáival és hogyis-
hívjákjaival meg mindenével:
láttuk, mondjuk; megvolt, mondjuk;
és részemről már azzal sem vagyok
eltelve, nem gondolkozom ilyenben,
hogy én és hogy mások és évezredek.
Tényleg, már hagynának a francba, velem együtt.
Alag-utó
Hiába már, hogy ahhoz se lennék,
ahonnét még akárhova mennék,
kihelyiérdekűznék Alagra,
valami érdekem nem akarja.
Maradok csak, helyben vagy nem helyben,
Alagomat még így sem felejtem,
akármi lesz az égi úticél,
megdobban a szívem Alagomért,
égi lovak ha fölötte visznek,
integetek jó pajtásnak, iksznek,
embernek, ha lónak, ha madárnak,
mind, akik citrom körére járnak.
Mert az élet akárhogy sanyarul,
ha nem enyém, az is mint kanyarul,
lelkem egyet fogad el kanyarul,
jó Alagot, hiába oly alul.
(Egy-szál éned hiába két én:
– – – A rím legvégül jön! A végén.)
Vár-alján, a Logodi utcán
ezt a kelletlen cigarettám
kényszeredetten elhajítom,
valaki még felszed ilyet tán.
Jobb lesz nélküle, abba bízom,
pár jegyzet támad lap papíron,
s meglátogatom régi kocsmám,
s minden teendőmet leírom.
Jaj, teendők, köznapi bendők,
bödönök, lappangók s kelendők,
van-e még türelmem leülni,
gyűrkélve egy zsebbéli kendőt:
csomója hol? Mit kell kerülni,
mit hajhászni? Nincs ily terülj-ki-
asztalka. Széllel tovalengők,
lomb-hulltok, így kell hát elülni,
se mint a szél, se mint amit visz,
és marad mégis: valamit hisz
a kószás, aki megkerülte
kerületét… s ez: MEGKERÜLTE.
Nem kergül képzetekre, űrre.
Tudja már: ott is van, meg itt is.
Decemberre tart rá nyilat.