Bárdossy László

I.

1945. október 3-án reggel csendesen szemerkél az eső a vadregényes, őszi színekbe borult salzkammerguti tájon. A Salzburgban lakók nem sok ügyet vetnek arra a leponyvázott amerikai katonai teherautóra, amely dél felől jött be a városba, hogy onnan a repülőtér felé vegye útját. Nem tudják, hogy a ponyva olyan embereket rejt el, akik szavától, akaratától még néhány hónappal korábban nagyon sokak sorsa függött.

Most az amerikai hadsereg rabjai ők, akiket azért visznek a repülőtérre, hogy átadják honfitársaiknak – azok tegyék mérlegre viselt dolgaikat.

A repülőtéren röviden csattannak a parancsszavak, s a ponyva alól kibújó fakó, gyűrött arcú figurák gyorsan felszállnak a rájuk várakozó gépre.

Két sorban ülnek. Gömbös Ernő százados – a néhai miniszterelnök fia – Szálasi Ferenc mellé kerül, a volt szárnysegédnek azonban a nemzetvezető már nem adhat semmiféle utasítást. Jaross Andor, a Törvényhozók Nemzeti Szövetségének volt társelnöke sem vált szót a vele szemben ülő Kunder Antallal, a Sztójay-kormány volt kereskedelem- és közlekedésügyi miniszterével. Szöllősy Jenőnek, Szálasi volt miniszterelnök-helyettesének tekintete elsiklik a volt tájékoztatásügyi miniszteren, Kassai-Schallmayer Ferencen. A sokáig oly rettegett szálfa tartású Endre László jó ideje kissé meggörnyedve jár, most pedig magába süppedve néz maga elé.

A másik sorban Reményi-Schneller Lajos, kerek évtizeden át minden kormány pénzügyminisztere, a németek egyik legfontosabb informátora kutatva nézi a vele szemben ülő Imrédy Bélát, aki inkább az útravalóul kapott kenyeret és sajtot eszegeti, s közben el-elszundikál. Hellebronth Vilmos pedig – őt Szálasi alig egy éve tárca nélküli miniszterként a termelés folyamatos vezetésével bízta meg – Bárdossy László szépen metszett arcéléből szeretné kifürkészni a nem sok jóval kecsegtető elkövetkező napokat. Bárdossy azonban – ha már fizikailag nem teheti – legalább lelkileg szeretné mennél inkább kizárni magát a számára szinte fizikai kínt jelentő kényszerű közösségből. Lehunyja szemét, és hagyja, hogy leperegjenek előtte az évek…

*

Bárdossy László 1890. december 10-én született Szombathelyen kisnemesi-hivatalnoki családban. Édesapja Bárdossy Jenő miniszteri tanácsos volt, édesanyja pedig felsőöri Zarka Gizella. Középiskoláit Eperjesen és Budapesten végezte, tehát a történeti Magyarország széles térségeit ismerte meg már fiatalon. Jogot Budapesten, Berlinben és Párizsban tanult, így nyelvtudása – amely az angol nyelvet is magában foglalta –, látóköre révén hamar társai fölé emelkedett. De kiemelkedését mégis elsősorban éles elméje alapozta meg. A frissen diplomázott fiatalember 1913-ban a kultusztárcához került, itt kezdte meg pályafutását. A Vkm-ben – ahogy a kultuszkormányzatot nevezték – ismerte meg a korabeli magyar államigazgatást, annak munkamódszereit, mentalitását.

A minisztériumi ranglétrán lassan haladt előre. Segédfogalmazó, és még 1918-ban is csak miniszteri segédtitkár. A magyar história már az ellenforradalom éveibe fordult, amikor 1921-ben miniszteri titkári kinevezést kap, amely bizony még mindig igen alacsony fizetési osztályba sorolást jelentett. Pedig közben szép, tartalmas munkája volt: egy ideig Pest vármegye tanfelügyelője.

Ezeknek az éveknek szinte az egyetlen pozitívuma a független állami lét – már amennyire a súlyos terhek alatt görnyedő, területében megcsonkított, nemzetközileg erősen elszigetelt, társadalmi fejlődésében megrekedt ország számára ez előnyt jelentett. Az új helyzet egyik új követelménye, hogy meg kellett szervezni az önálló magyar külügyminisztériumot. Ezt a munkát valójában még a polgári demokratikus forradalom kezdte meg 1918 őszén, de a hatalmas politikai megrázkódtatások miatt – főként a külföldi képviseletek kiépítése terén – a munka dandárja csak most kezdődött.

Az új tárca számára adva volt a régi osztrák–magyar közös külügyi szolgálatban dolgozott magyar állampolgárságú tisztviselők átvételének lehetősége. Ők oly sokan voltak, hogy a megmaradt kis ország külkapcsolatait szinte teljesen elláthatták volna. Ám a korabeli magyar közvélemény régi gyanakvással viseltetett a “ballhausplatzi” szellemet árasztó tisztviselőkkel szemben, ezért már 1918 őszén éles hangok hallatszottak az ellen a – szakértelem oldaláról nézve természetes – megoldás ellen, hogy ezek a személyek vegyék kézbe a független magyar külügyi szolgálat gépezetét.

Így a minisztérium vezetői részéről valamelyes hajlandóság volt arra, hogy a magyar közigazgatásból is vegyenek fel jól képzett, nyelveket tudó személyeket. Bárdossy László ezek közé tartozott. A Dísz térre – ahol a két háború között a magyar diplomáciát irányították – kerülését az is előmozdította, hogy részt vett a béke-előkészítés munkájában.

(…)

1922. február 18-án került új munkahelyére, ahol a sajtóosztályra nyer beosztást, és egyben helyettes vezetője is lesz ennek a részlegnek. 1926-ban kap miniszteri osztálytanácsosi kinevezést, nem sokkal később már a sajtóosztály vezetője, 1930-ban pedig a londoni követség tanácsosa, tehát első beosztott tisztviselője, a követ távollétében a misszió vezetője.

Nem volt lélekvidámító dolog annak idején a magyar sajtópolitika irányításában részt venni. Az ország külföldi presztízse a mélyponton volt, a berendezkedő ellenforradalom megszületésének ismert körülményei már önmagukban is nagy visszatetszést szültek, ezt a propaganda még alaposan fel is nagyította. Társadalmi haladás és a nemzeti nézőpont ügye ismét alaposan szembekerült egymással, a hivatalos Magyarország ebből a szempontból is nagyon rossz hadállásból vette fel a küzdelmet a nagyantant, és még sokkal inkább a kisantant propagandájával szemben.

Az ellensúlyozást két fő ok nehezítette. Egyrészt a magyar propagandában nagyon sok volt az elavult elem, nem vetettek igazából számot azzal, hogy pusztán a magyar sérelmek felemlegetésével nem lehet meggyőződéses híveket szerezni a magyar revízió ügyének. Az egész korszakban nem voltak képesek a történelmi Magyarország összeomlásának igazi okaival szembenézni, és csak a harmincas években – akkor is nem túl kiterjedt körben – válik tudatossá a felismerés, hogy az 1918 előtti Magyarországot soha többé nem lehet feltámasztani.

A másik ok pedig a pénzhiány volt. A sajtópropagandára fordítható összeg töredéke volt azoknak a javaknak, amelyeket a kisantant országai hasonló célra fordítottak.

Ezekben az években a korábban idealista fiatalember magatartása mind kiábrándultabbá, cinikussá válik. Nem volt ez egyéni sajátosság. A hatalom berkeiben a cinizmusból mindig több található, és ezt a húszas évek magyar valósága alaposan megtetézte. Bárdossy pszichikumát gyenge fizikuma még inkább torzította. Az állandó idegi feszültség gyomrát oly beteggé tette, hogy egy súlyos műtét során a felét el kellett távolítani. Gyors felfogóképessége nehezen viselte el beosztottjai és kollégái nálánál lassúbb észjárását, nem szenvedhette a körülményeskedéseket, de még a szükséges körültekintést, alapos mérlegelést sem.

Túlzottan bízva gyors áttekintőképességében, nemritkán elhamarkodottan döntött, ráadásul metsző szavaival gyakran ejtett sebet másokon. Hiába volt kiemelkedően okos, mégsem vált kellőképpen bölccsé. (Ezek a tulajdonságai miniszterelnöksége negatív mérlegének kialakulásában is nagy szerepet játszottak.)

1936 nyaráig Londonban szolgált, onnan Bukarestbe kerül, immáron követi megbízatással.

*

1940 őszén hazánk számára a déli szomszéd maradt az egyetlen “nyitott ablak”, amelyen keresztül valamelyest kapcsolatot tarthatott a nyugati hatalmakkal. Teleki ezért szerződéssel kívánta szorosabbra fűzni a két ország viszonyát. December 12-én Belgrádban Csáky István külügyminiszter kollégájával “örök barátsági” szerződést parafált. A magyar kormánynak ezzel a lépéssel az volt a célja, hogy növelje mozgásterét a németekkel szemben. Bárdossy a céllal természetesen messzemenően egyetértett, a szerződést azonban erősen kárhoztatta.

– Isti ezért egyszer még felelni fog a történelem ítélőszéke előtt – mondta első beosztott tisztviselője előtt, amikor a belgrádi ceremónia híre megérkezett a bukaresti követségre. – Sem ő, sem Teleki igazából nem gondolták végig e lépést. Nem kell részleteznem, hogy az alapgondolattal, tudniillik hogy a háromhatalmi szerződéshez történt csatlakozásunk nyomán kialakult formális kötöttségünket egy más irányú kötöttséggel kíséreljük meg valamelyest enyhíteni, magától értetődően a legmesszebbmenőkig egyetértek. De gondold meg, kérlek: hol és mikor sikerült az eddigi történelemben állandó békét fenntartani, örök barátságot ápolni? A békét nagyhatalmak szokták garantálni, más esetekben pedig – fűzte hozzá fanyarul – megszegni. Mi már jó ideje Tengely-Európában élünk, sorsunkat jelentős mértékben a Berlin–Róma együttműködés befolyásolja. Nem lehet kétséges, hogy háború vagy béke kérdését jelentős mértékben a tengely akarata szabja meg. A Balkánon pedig október 28-a óta, amikor Mussolini rátámadt Görögországra, nincs béke. A Duce bizonyára a Führert akarta utánozni, de ebben a törekvésében csúnyán felsült. Láthatjuk a németek kárörvendését. Ám azt aligha hihetjük, hogy a németeknek közömbös lenne az olaszok kudarca. Tehát előbb-utóbb – ha nem megy másként – kénytelenek lesznek Mussolini segítségére sietni. És akkor, kérdezem én, mit fognak tenni az angoloknak olyannyira elkötelezett szerbek? De ennél is sokkal jobban izgat engem, hogy mit fogunk tenni mi, magyarok, ha beszorulunk Berlin és Belgrád közé. Állandó békére vállaltunk kötelezettséget, miközben egy ilyen konfliktus is szörnyű dilemma elé állítana bennünket!

*

(…) 1941. januárban még Bukarestben szolgált, azután az izgékony-mozgékony, hihetetlen becsvágytól túlfűtött Csáky Pista hirtelen-korai halála után a Főméltóságú úr hívatta, és felajánlotta neki a külügyminiszteri széket. Óh, miért ne fogadta volna el! Magát Csákynál mindig többre tartotta, nem beszélve azokról a szürke figurákról, akiket annak idején Bethlen ültetett a Dísz téri miniszteri íróasztal mögé. Persze, persze, gondolta kelletlenül, Kányáról azonban nem szabad megfeledkezni. A mindig briliánsan gondolkodó, feszes mondatokat formáló öregúr, aki óriás rutinnal mozgott ugyan a diplomáciai parketten, ám mégis volt benne valami az 1918-cal letűnt világból. Abból a schwarz-gelb világból, amellyel szemben mennyire más volt az ő hazai indulása. Sokszor beszélgettek erről családi körben Gömbös Gyulával is, aki – bár elismeréssel adózott az öregúr tálentumának – mindig arról beszélt, hogy bennünket világ választ el ezektől, s aki időnként (amikor a Kánya okozta kellemetlenségeire gondolt) mérges megjegyzéseket tett köpönyegforgató barátjára, Kozma Miklósra, aki annak idején szinte rátukmálta Kányát.

*

Külügyminiszteri kinevezését a kormányzótól kapta, de nem lehetett kétséges, hogy az akarat a kormányfőé, széki gróf Teleki Pálé. Bárdossy ismerte magát, tudta, hogy hajlamos a gyors elhatározásokra, s ebből könnyen lehetett elhamarkodottság, rossz döntés. Igyekezett magát többször visszafogni, bár magabiztosságát növelte, hogy számos alkalommal már akkor átlátta a helyzetet, a megteendő lépés irányát, amikor környezete még komótosan, számára idegesítő körülményeskedéssel a helyzetfelmérés részletezésével volt elfoglalva. Tévedései azonban bántották, felsülései égették az arcát, az emberek – igaz: többnyire alattomos módon leplezett – kárörvendése szinte fizikai kínnal töltötte el.

Most sem felejti azt a jelenetet, amikor 1940 augusztusának végén bukaresti állomáshelyéről megfigyelőként Turnu-Severinbe utazott a második bécsi döntést megelőző, előre láthatóan fiaskós magyar–román tárgyalásokra. A tárgyalásnak szinte alig nevezhető összejövetelen szünetet rendeltek el, a magyar küldöttséget vezető Hory András jelentést küldött Budapestre, s szavainak irányítására állásfoglalást kért. A számjeltávirat formájában megérkező utasítás hosszan igazolta vissza az Erdélyből elszármazott, a románoktól sok sérelmet hordozó, velük szemben szinte hajlíthatatlan Hory álláspontját.

A számjeloszlopok megfejtésével minden sietség ellenére is lassan haladtak, közben pedig már az az idő is vége felé közeledett, amelyet a konferencia elrendelt szünetének meghosszabbítására kértek. Bárdossy egyre idegesebb lett, úgy vélte, nem maradhat a megfigyelő szenvtelen pozíciójában. Azt tanácsolta, hogy ne folytassák a desifrírozást, menjenek vissza a terembe, és jelentsék be az összejövetel sikertelenségét, a magyar küldöttség elutazási szándékát.

Hory azonban udvarias formák között letorkolta, s neki lett igaza. A kígyózó papírcsíkból egyszer csak olyan számoszlop jött elő, amelynek a mindazonáltal kifejezés volt a megfelelője.

Hory tehát arra kapott utasítást, hogy tegyen még egy kísérletet a megállapodásra.

Szegény Csáky István 1941. január 28-án halt meg, s Bárdossy már másnap megkapta kinevezését. Teleki Pál nagyon is hajlamos volt a tépelődésekre, de ha biztos volt a dolgában, akkor tudott gyorsan és energikusan cselekedni. Bárdossy Lászlót régóta ismerte, tudta, hogy az ő fogalmai szerint jó magyar ember. Sok jót hallott műveltségéről, briliáns észjárásáról. A londoni tanácsosi évek szintén kedvezően nyomtak a latban, a bukaresti követi tevékenységét pedig elismeréssel nyugtázta. Gömbössel való rokonsága nem zavarta, tudta, hogy Bárdossyban nincs semmiféle politikai szélsőségekre való hajlam. Hallott róla, hogy elégedetlen az ország szociális viszonyaival, bűnös mulasztásokról tesz kijelentéseket. Ez ellenben saját felfogása is volt, s azt is tudta, hogy a súlyos meghatározottságok közepette mily nehéz a változtatás.

Telekinek azért is kellett gyorsan döntenie, mert nem volt kétséges előtte, hogy a németek számára egyáltalán nem közömbös a magyar külügyminiszter személye, s a területi változtatásokban vitt meghatározó szerepük áraképpen egyre jobban bele akarnak szólni dolgainkba. Fájó szívvel gondolt arra, hogy múlt év novemberének végén a sok német piszkatúra miatt kellett bezáratnia a budapesti lengyel követséget. Az eset azért is rossz érzéseket hagyott benne, mert a londoni diplomatákban lépése indokai iránt empátiát remélt, annak nyugtázását, hogy erre az elhatározására csak 14 hónappal a lengyel állam szétverése után kerített sort. Nem így történt. A budapesti brit követ már december 5-én kifejezte kormánya nemtetszését, és egyben fenyegetőleg szólt az angol–magyar kapcsolatok jövőjéről.

Egyszóval Teleki kész helyzetet akart teremteni, s azért is fogadta megelégedéssel a bukaresti követ kedvező válaszát.

(…)

Február 7-én asztalára került a Barcza György londoni követ Sir Anthony Eden külügyminiszterrel folytatott, brit részről kezdeményezett beszélgetéséről készült jelentés. Bárdossy a követet hosszú ideje averzióval kezelte, fontoskodásra hajlamosnak tartotta, jelentéseit fenntartással olvasta. Tudta, hogy Eden viszont velünk szemben táplál – hite szerint a szigetországi politikai elit zöme által nem osztott – ellenséges érzületet, s ezért hajlott arra, hogy Barcza jelentésének a súlyát lekicsinyelje. Eszébe ötlött azonban Teleki figyelmeztetése, s ezért fegyelmezetten ismét alaposan végigolvasta a számjeltáviratot.

E szerint a brit külügyminiszter a Németországot majdan bizonyosan legyőző Anglia nézőpontjából tekintette át a Magyarországhoz fűződő viszonyukat. Elismerte azt, hogy az ország rendkívül erős külső nyomás alatt áll, ám rögvest hozzáfűzte, hogy helyzetét területi követelései is kompromittálják, tehát egyértelműen jelezte, hogy e nehéz helyzet egyik fontos összetevőjét a revíziós követelésekben látja. A háború után – folytatta – Anglia az ország körülményeit mérlegelni fogja, ám a német követeléseknek történő kényszerű megfelelés mellett az önkéntes hajlandóságot is vizsgálni fogja. Eden ez utóbbi kategóriába sorolta, hogy Magyarország csatlakozott az anglofób háromhatalmi egyezményhez, engedélyezte német csapatok Romániába való átvonulását, s a sajtó és rádió teljesen német hangot használ.

Bárdossy erős indulatba jött, s elhatározta, hogy nem reflektál a londoni jelzésre. Ha arról van szó, gondolta magában, hogy Barcza túloz, akkor felesleges a válasz. Ha a jelentés pontos, akkor legalább annyira felesleges, hiszen szinte legyőzhetetlen negatív elfogultságot tükröz velünk szemben. Öt nappal később ellenben követe arról sürgönyzött, hogy Anglia megszakította Romániával a diplomáciai viszonyt – a nagyszámú német csapat ott-tartózkodása miatt. A külügyminiszter jól tudta, hogy ebből árnyék vetül Magyarországra is, ezért most – szavainak irányítására – azonnal utasítást küldött Barczának.

Diplomatájának hangoztatnia kellett, hogy a német csapatok átvonulásához a nem hadviselő Románia kifejezett kérésére járult hozzá a magyar kormány. Barczának arra is rá kellett mutatnia, hogy az angol kormány hosszabb időn át nem kifogásolta a Wehrmacht romániai jelenlétét – ezzel Bárdossy burkolt kritikát gyakorolt az angol lépés felett. Végül londoni követének arra is ki kellett térnie, hogy az engedélynél nagyobb megrázkódtatások és zavarok elkerülése volt a cél.

(…)

A németekkel való együttélés ellentmondásossága a márciusi napokban erősen megmutatkozott. A balkáni német pozíciókat nagyban erősíthette Jugoszlávia csatlakozása a háromhatalmi egyezményhez. Már az előző decemberben megkötött magyar–jugoszláv örök barátsági szerződést is Berlin azért fogadta kedvezően – más dolog, hogy a magyar kormány ezzel a lépéssel éppen a németeknek való kiszolgáltatottságán akart könnyíteni –, mert azt láncszemnek látta, amely szintén segíti a délszlávok Birodalomhoz erősítését. A német–jugoszláv tárgyalások több szakaszban zajlottak, a szövetséges Londonhoz fűződő szálak gyengítésében, esetleges kényszerű elszakításában sokan láttak veszedelmet, s elébe akartak vágni a magyar revíziós törekvések javuló esélyeinek.

Budapestre hamar befutottak a hírek arról, hogy Pál régensherceg az aláírás feltételéül Jugoszlávia határainak garantálását szabja, s biztosítékot akar kapni a tekintetben is, hogy Hitler nem akarja katonáit az országon átvonultatni. Görögországról nem esett szó, de nem lehetett kétséges, hogy az esetleges átvonulásnak ez lenne az értelme.

Bárdossy március 16-án magához kérette Otto von Erdmannsdorffot, a Birodalom követét, s az érdekeit veszélyben látó szövetséges ingerültségével kért magyarázatot. Az egyenrangú szövetséges önérzetességével leszögezte: a garancia megadása kétségtelenül befolyást gyakorolna a magyar–német viszony alakulására, és erősen kihatna a magyarországi közhangulatra. Annak érdekében, hogy Berlinben konkrétan is lássák esetleges engedékenységük budapesti hatását, Sztójaynak a Wilhelmstrasse tudomására kellett hoznia: ha Berlin garanciát ad a délszláv határra, akkor Bárdossy nem tesz bemutatkozó látogatást Hitlernél.

Londonból keményen elutasító válasz érkezett, Berlinben viszont ugyanez az önérzetes fellépés a magyar érdekek tekintetbe vételéről tanúskodó üzenetet szült. Barcza ugyanis azt jelentette, hogy Magyarország a legsúlyosabb következmények elé néz, ha megengedi Wehrmacht-katonák átvonulását olyan országba, amelyet Anglia szövetségesének tekint, nem beszélve a támadásban való esetleges részvételéről. Sztójay ellenben arról tudósíthatott, hogy Németország csupán a délszláv állam integritásának maga részéről való tiszteletben tartására vállal kötelezettséget.

A magyar külügyminiszter így arcának megőrzésével utazhatott március 21-én a bajor fővárosba, hogy Ribbentroppal és Hitlerrel találkozzék. Bárdossy jól tudta, hogy nem szabad a húrt tovább feszítenie. Az adott pillanatban Belgrádnak a háromhatalmi egyezményhez történő csatlakozása a lényeg, s magyar szempontból elegendő engedmény, hogy Berlin a területi igények későbbi kielégítése elé nem gördít akadályt.

Az asztalcsapkodás diplomáciájában járatos Ribbentrop ez alkalommal is hallatott ugyan néhány fenyegető hangot a magyar–

román rossz viszony, valamint a magyarországi németek – úgymond – népi érvényesülésének akadozása miatt, a Führer ellenben ismét megcsillantotta képességét, amellyel tárgyalópartnereit oly sikerrel vezette már számtalanszor félre. Bárdossy ugyanis azzal az illúzióval érkezett haza, hogy alkalmas időben az erdélyi határ további korrekciójára számíthatnak.

Volt egy – különben igen nagy jelentőségű – pont, amely nem tartozott közvetlenül megbeszélésük tárgyához. Hitler szóba hozta az állítólagos szovjet veszélyt. A csiszolt fogalmazásra oly igényes Bárdossynak a hátán futkosott a hideg, amikor a Führer így beszélt: ha az orosz veszély aktuálissá válik, akkor néhány hét múlva Szovjet-Oroszország nem létezik többé. Az e szavak feltárta szakadék ellenben még inkább sokkolta. Rövid időre kikapcsolt, nem követte a hitleri monológot. Teleki, a február elején folytatott esti beszélgetésük villant az agyába. Mily jól látja a dolgokat, s mi lesz akkor velünk, vajon miképpen tudunk majd az elszabaduló pokolból kimaradni? – tűnődött magába süppedve.

*

Március 27-én hajnalban megszólalt a lakásán a telefon. A vonal másik végén a Külügyminisztériumban szolgálatot teljesítő fogalmazási tisztviselő volt.

– Kegyelmes uram, ne haragudj a zavarásért, de azt a hírt vettük, hogy éjszaka Belgrádban puccs történt.

– Mit tudtok a részletekről?

– Katonatisztek hajtottak végre puccsot, Pál régensherceget felszólították a lemondásra, helyére az Angliában nevelkedett II. Pétert ültették, Draghiša Cvetkoviń kormányfőt Dušan Simoviń váltotta fel, a németbarát minisztereket letartóztatták.

– Köszönöm a tájékoztatást. Elkészülök, és azonnal indulok!

Hitler ezt nem fogja tűrni – mormolta magának a fürdőszobába menet. – Mi lesz velünk, a jó utak itt vezetnek a szerbekhez. Szörnyű helyzet! Miért kellett Csákynak aláírnia ezt a nyomorult örök barátsági szerződést? Csapdába kerültünk!

A minisztériumban újabb és újabb részleteket tudott meg a puccsról, megérkeztek a magyar hírszerzés jelentései arról, hogy a brit titkosszolgálat miképpen szőtte a fordulathoz vezető szálakat. Napközben többször beszélt Telekivel, aki a legkétségbeesettebb hangulatba zuhant, kiváltképp, amikor megtudta, hogy nem sokkal fél egy után Sztójay telefonált, s közölte: a Führer üzenetével, az ő repülőgépén 5 óra tájt Budapesten lesz.

A történelmi pillanattól megigézett Sztójayval először Bárdossy tárgyalt. A követ elmondotta, hogy Hitler fél egyre kérette magához, s szinte kapkodva azzal kezdte: tudja, hogy Magyarország elégedetlen eddigi revíziós eredményeivel, s Jugoszláviával szemben szintén vannak területi igényei. Ütött az óra, hogy ezek teljesüljenek. Szidta a jugoszlávokat – ha valakit a sors nagyon ütni akar, akkor butasággal veri –, s azt üzente Horthy Miklósnak, hogy vonuljon be a Bánátba, foglaljon el annyi területet, amennyit szükségesnek tart. Ő, a Führer minden igényt elfogad, természetesen elismeri Bulgária macedón területre formált aspirációit is.

Ezután a követ a miniszterelnöknek referált, majd mindhárman átmentek a kormányzóhoz az előzetesen megbeszélt audienciára.

Bárdossy és Teleki is sejtette, hogy Horthyt a führeri üzenet erősen fogja érinteni, de az arcára kiülő, szavait átható lelkesedésre azért nem számítottak.

– Főméltóságú uram – kezdte kelletlenül Teleki –, mi is tisztában vagyunk a megnyíló lehetőség nagyságával. Ám az alig egy hónapja ratifikált örök barátsági szerződéssel a hátunk mögött miképpen cselekedhetünk? Mit fog szólni Anglia? Mit fog szólni a világ? Főméltóságú úr, látnunk kell, hogy nemzeti becsületünk forog kockán! – Az utolsó szavakat szinte kiáltotta a magát nagyon nehezen fegyelmező miniszterelnök.

Horthy nem szerette, ha becsület dolgában más tart neki előadást, ezért szintén kelletlen hangon – visszautalva a Führer üzenetének azon részére, mely szerint a jövőben nem lesz Jugoszlávia, Horvátország státusát a magyarok és a horvátok dönthetik el közösen – azt válaszolta, hogy az események hatására Jugoszlávia szétesik, tehát a szerződés okafogyottá válik.

A nem túl okos Sztójay buzgón bólogatott, Teleki és Bárdossy azonban pontosan tudta, hogy a helyzet ennél sokkal összetettebb. London egy ilyen magyar lépést aligha hagyna következmények nélkül. Szavaik hatására az államfő elfogadta, hogy aludjanak rá egyet, s másnap – katonák bevonásával – tovább tárgyalják az ügyet.

*

A pihentető éjszakai álom azonban a kormányzót még lelkesebbé tette. A katonák pedig még tovább tüzelték. Teleki és Bárdossy ismert érveik ismételgetésén túl a szovjet és a román veszély felfestésével is megpróbált mérséklőleg hatni – a miniszterelnök újfent a csekély magyar haderő tartalékolásának szükségességével is argumentált. Mindazonáltal a vibráló légkörű tárgyaláson mindinkább világossá vált számukra, hogy valamiféle kompromisszumban kell megállapodniuk.

A Hitlernek átadandó kormányzói levél tartalmában tudtak közös nevezőre jutni. Ebben Horthy elismerte, hogy a Führer által emlegetett területi igények fennállanak és teljesítésre várnak. A katonák közötti kapcsolatfelvételt őszinte elégtétellel nyugtázta. Végül arra utalt, hogy a jugoszláviai fordulatra aligha kerülhetett volna sor a belgrádi pánszláv indíttatású szovjet-orosz befolyás nélkül.

A levelet fogalmazók pontosan tudták, hogy a belgrádi vihart kavaró szeleket elsősorban nem Moszkvából, hanem Londonból fújták, s azt is sejtették, hogy ezzel a berlini politikacsinálók is tisztában lehetnek. Mivel a magyar politika nagy dilemmáját a berlini nagy biztatás és a londoni kemény visszafogás közötti áthidalhatatlan szakadék okozta, a szovjetek szerepére történő utalással is e szakadék feletti hídverést akarták előmozdítani. A hídépítő manővert azonban természetesen elsősorban egy Londonban is tolerálható forgatókönyv kimunkálásában látták. Bárdossy jó érzéssel nyugtázta, hogy Telekivel teljes nézetazonosságban vannak, összehangolt érveléssel vették rá a kormányzót, hogy olyan válasz menjen Berlinbe, amely nem elutasító, ám nem is konkrétan igenlő, úgyhogy levegővételnyi időt hagy a forgatókönyv elkészítéséhez.

Tudván, hogy e kísérlet sikere a legbravúrosabb konstrukció esetén is felettébb kétséges lesz, s bár másfelől abban is nagyon kételkedett, hogy az új belgrádi vezetést rá tudják venni a Berlinnek parírozó magatartásra, Bárdossy – a szinte lehetetlent kísérelvén meg – másnap, szombat ilyen értelmű utasítást küldött Bakach-Bessenyey György követnek. Tisztában lévén azzal, hogy ebben a helyzetben neki már nem szabad nyíltan fellépnie, Bessenyeynek saját véleményként kellett Momçilo Ninçiń, régi-új külügyminiszter (a húszas években már irányította a délszláv külpolitikát) tudomására hoznia, hogy a németeket holmi üres nyilatkozatokkal nem fogják tudni az ország megtámadásától visszatartani. Komoly tárgyi bizonyítékokkal kell szolgálniuk arról, hogy a német–görög háborúban nem fognak az előbbiek ellen fordulni.

*

A külügyminiszter másik akciója belpolitikai természetű volt. Látta, hogy a hazai ellenzék ereje nem számottevő, az adott helyzetben akár teljesen figyelmen kívül hagyhatják, de azt is mérlegelte, hogy a nemzetközi viszonyokban a kocka könnyen megfordulhat, s akkor ezek a nem túl jelentős erők akár kormányzó pozícióba is kerülhetnek. Így jutott arra a gondolatra, hogy Rassay Károllyal kellene beszélnie.

Erről a liberális politikusról tudta, hogy németellenes parlamenti felszólalásaival széles körben respektust váltott ki, ám arra is emlékezett, hogy annak idején tevékenyen részt vett a rendszer létrehozásában, a Huszár-kormányban az igazságügyi tárca politikai államtitkára volt, s ellenzéki politikusként is bizonyos lojalitást tanúsított a mindenkori kormányokkal szemben. Ismerve mély magyar érzéseit, abban reménykedett, hátha kaphat tőle a kiút keresésében jól kamatoztatható szempontokat, vagy legalábbis támogatást a várható délvidéki akcióhoz.

Rassayt estére kérette magához. Egész nap a befutó híreket tanulmányozta, munkatársait fogadta, utasításokat diktált. Egyszerre volt rendkívül izgatott s egyben desperált állapotban, amit a belépő vendége előtt sem tudott elleplezni. Tudta, hogy először neki kell beszélnie, s szavaival Rassayt együttműködésre megnyernie. Beszélt a belgrádi fordulat Berlinre gyakorolt hatásáról. Bizalmasan azt is elmondta, hogy Sztójay a Führer repülőgépén érkezett haza jelentéstételre. Bár a führeri ajánlatról mélyen hallgatott, ám joggal feltételezte, ennek a gesztusnak a feltárásával is érzékeltetni tudja vendége előtt, hogy Hitler katonai megtorlást akar foganatosítani, tehát nagy valószínűséggel háború lesz. Ha ez bekövetkezik, akkor az – nem a kedvezőbb kimenetelt, hanem a legsötétebb vízióját festette fel – katasztrofális lesz reánk nézve, mert a német katonai akciótól való magyar távolmaradást elkerülhetetlennek tartja.

Rassayt ellenben a drámai szavak inkább ellenkezésre sarkallták.

– Kegyelmes uram, én úgy vélem, hogy a Jugoszláviával megkötött örök barátsági szerződés nyomán bennünket az taszítana katasztrófába, ha megszegnénk szerződéssel megpecsételt szavunkat, mert az számunkra közmegvetést hozna, hazánk földje hadszíntérré változna, s gyenge gazdaságunk is összeroppanna a háború terhe alatt.

Majd azt tudakolta, hogy háborús részvételünket miért látja Bárdossy elkerülhetetlennek.

A kemény ellenállás mélyen elkeserítette, mégis higgadtságot erőltetve magára három ponton igyekezett vendégét hatása alá vonni. Rögvest a legsúlyosabbnak vélt érvvel kezdte. Azt ecsetelte, hogy az akcióból történő kimaradásunkat a németek – mivel ismerik a magyar közvélemény németellenes beállítottságát – az ország megszállásával torolnák meg. Ezen érve logikus folyományaként adta elő második argumentumát, mely szerint a megszállók “szemétembereket” (így, egy lélegzettel mondta) ültetnének az ország népének nyakába.

– Imrédyre gondolsz, kegyelmes uram? – buggyant ki a kérdés Rassay száján, Bárdossy azonban a konkrét kérdést már diplomatikusan elhárította.

– Minek mondjak neveket… – s már a harmadik érvét hozta szóba, mely szerint a katonai körök olyan hallatlan nyomás alatt tartják, amely alól sem Teleki, sem ő nem tud kitérni.

– Tudod – váltott Bárdossy hangja még közvetlenebbre –, Werthék azt szokták mondani, hogy az ország háromszor volt immár mozgósítási állapotban “véres levezetés nélkül”.

E katonai kifejezés hallatán mindkettőjük megborzongott, s Bárdossy fakó hangon fejezte be érvelését arra utalván, hogy e katonai körök a hadsereg moráljának tönkretételét emlegetve követelik a németek oldalán való hadba lépést.

Az elhangzottak nyomán Rassay semmit sem változtatott felfogásán, sőt arról kezdett beszélni, hogy Jugoszláviát azért sem szabad megtámadnunk, mert akkor az ország előbb-utóbb Oroszországgal is harcba keveredhet. Bárdossy ezen az ellenvetésen nemhogy nem ütközött meg, hanem éppen a saját felfogásának erősítését látta benne.

– Jó, hogy említed. Tudod, mi fel vagyunk készülve arra, hogy a románok ismét fordítanak majd sorsukon, átállnak az oroszok oldalára, s ilyen hátvéddel támadnak majd a második bécsi döntés nyomán visszatért erdélyi területeinkre. Mondd meg, kérlek, kire, ha nem a németekre támaszkodhatunk mi akkor?

Rassayra azonban az 1916-os román betörés Mackensen serege révén történt visszaverésére való nyilvánvaló utalás egyáltalán nem gyakorolt hatást. Azt felelte, hogy – bár az számára letartóztatást, koncentrációs tábort jelentene – inkább szállják meg a németek az országot. Hiszen, folytatta, ha nekünk már nincs módunk a németekkel való együtt menetelést elhárítani, akkor a mi függetlenségünk ténylegesen már csupán álfüggetlenség. A nemzet jövőjét akkor sokkal inkább a megszállás vállalása jelentheti, mert Hitler bukása után a nyugati hatalmak ezt fogják honorálni.

*

Ebben a feszült helyzetben a Külügyminisztériumban sem volt hétvége, a miniszter és szűkebb törzse vasárnap is dolgozott. Bárdossy ekkor küldte el válaszát Barcza előző nap feltett azon kérdésére, hogy az érlelődő balkáni konfliktusban hazája az örök barátsági szerződés szellemében fog-e cselekedni.

Álláspontunk – válaszolta – elsősorban az új jugoszláv kormány magatartásától függ. Ha kiprovokálja a háborút – ezzel a fogalmazási fordulattal Bárdossy lényegében a német nézőpontot tette magáévá –, akkor senki sem kívánhatja, hogy a magyar kormány nyugodtan nézze az 1918-ban jogtalanul elszakított magyarlakta területek német vagy éppenséggel román hadsereg által való megszállását. Az ott élő magyarság megvédelmezése azért is természetes, hiszen az örök barátsági szerződés 2. pontja is fenntartja a magyar területi igényeket.

*

A magyar álláspont eldöntésére április 1-jén délután 5 órára összehívták a Legfelső Honvédelmi Tanácsot. Ez a testület tulajdonképpen olyan kormányülés volt, amelyen a kormányzó elnökölt, s részt vett rajta a Honvédvezérkar főnöke is. A tanács ügyeit egy vezértitkár adminisztrálta. Ekkor e posztot Náray Antal vezérkari ezredes töltötte be.

Az ülés nyomott hangulatban kezdődött, mert Teleki és Bárdossy már az előző nap megtudta, hogy a katonák megint továbbmentek a megengedhetőnél. Az történt ugyanis, hogy vasárnap megjött Friedrich von Paulus tábornok, s Werth szinte órákon belül megállapodást kötött vele a magyar katonai részvételről. Ennek értelmében a vezérkari főnök április 1-jével akarta megindítani a mozgósítást. A németek a háború megkezdését 12-re időzítették, a magyar alakulatoknak pedig 15-én kellett a határt átlépve támadásba lendülniük. Werth tehát az egészet pusztán technikai kérdésnek tekintette, csupán azt mérlegelte, hogy mennyi idő szükséges a mozgósításhoz és a határra való felvonuláshoz.

Teleki éktelen haragra gerjedt, s Bárdossy is vörös lett az arcukba dobott kesztyűtől. Szorultságukban a német csapatok magyarországi átvonulását tudomásul vették, a magyar részvételt illetően ellenben közölték, hogy ebben az ügyben csak a Legfelső Honvédelmi Tanács határozhat.

A kérdés külpolitikai összefüggéseit kidomborítandó az ülésen – Horthy Miklós megnyitója után – Bárdossynak kellett az expozét megtartania. Manőverezési lehetőségét eleve behatárolta, hogy a kormányzó a magyar részvételt elhatározott tényként közölte, s a tanácskozás célját a kezdőpont, a célkitűzés, az erők nagysága és magatartása megszabásában jelölte meg.

A legmagasabb helyről elhangzott szavak után a diplomata azzal kezdte, hogy idegen uralom alatt élő véreink felszabadítására minden alkalmat meg kell ragadnunk. A megkötött örök barátsági szerződés ellenben – mondotta a Londonba küldött értelmezést megmásítva – lehetetlenné teszi számunkra a cselekvést mindaddig, amíg Jugoszlávia mint olyan fennáll. Nem érvelt az angolokkal, visszafogottságát nem indokolta a nemzetközi élet egyéb tényezőivel, hanem a történelem előtti felelősségre hivatkozott, s ezzel a megnyílt távlattal teremtett a körültekintő mérlegeléshez atmoszférát.

Így adta meg a választ az időpontra vonatkozóan. Az akció célját pedig az ezeréves magyar föld visszacsatolásában jelölte meg. Egy ilyen lépést – szerinte – a világpolitika előtt meg lehet indokolni. Ellenben – húzta alá nyomatékkal – ha egyéb jugoszláv területekre lépnénk, akkor Magyarország szembehelyezkednék a politikai etikával, és az ország érdekeivel ellentétes háborús bonyodalmakba keveredhetne.

Tekintetét Horthyra, majd Barthára és végül Werthre függesztve a háború kimenetelének nyitottságáról szólt, s azt mondotta, hogy esetleges angol, amerikai győzelem esetén hazánk nem csupán az addig megszerzett területeit vesztené el ismét, de a trianoninál is nehezebb helyzettel kellene számolnunk. Végül nagyon tapintatosan, de félreérthetetlenül célzott a Szovjetunió balkáni térség iránti érdeklődésére.

Az elhangzott körültekintő szavak Keresztes-Fischer Ferencet, Varga Józsefet, Laky Dezsőt, Radocsay Lászlót, Bánffy Dánielt arra bátorították, hogy szintén ilyenolyan fenntartásaiknak adjanak hangot, ám Reményi-Schneller, majd még inkább a nagy tekintélyű Hóman Bálint a Németország melletti kiállást indokolta, Werth Henrik pedig élesen Bárdossyra rontott. Elvakultan azt fejtegette, hogy az ellenséget addig kell üldözni, amíg az meg nem semmisül.

– Én megfordítanám a külügyminiszter úr érvelésének menetét – mondta azzal a magabiztossággal, aki már közvetlenül a háta mögött érzi a Wehrmacht teljes erejét –, a politikai szempontok szerinti mérlegelésnek csak a teljes katonai győzelem megszületése után érkezik el majd az ideje. Ha feltételekhez kötjük fellépésünket, akkor az bizonyosan nem váltana ki a német vezetésben előnyös hatást. Mindezek alapján öt gyalog- és egy gyorshadtesttel, korlátlan katonai célkitűzéssel azonnali, a németekkel egyidejű beavatkozást javaslok.

Minden szempár a kormányzóra szegeződött, ő törte meg a feszült csendet.

– Honvédségünknek az 1938-ban meghirdetett győri program nyomán létrejött új szervezete, felfegyverzése, kiképzése vajon ad-e reményt arra, hogy e nagy erőpróbát kiálljuk? – kérdezte.

Bartha Károly honvédelmi miniszter megnyugtatta. Elismerte ugyan, hogy a felfegyverzettség terén van még mit kívánni, ám a honvédség harci szelleme kitűnő, s egyébként is – tette az asztalra a nagy ásznak gondolt érvét – a németek fegyverzet, felszerelés és lőszer tekintetében úgyis ellátnak majd bennünket.

A felszólalások sorát a miniszterelnök zárta. Ismét előadta ismert gondolatait az angolszász világ kimeríthetetlen erőtartalékairól, a magyar akció megindításának feltételeiről, végül pedig kifogásolta a bevetni tervezett erők nagyságát. – Egyszerű megszálló feladatokra kevesebb erő is elegendő – mondta határozottan.

A négyórás vitát berekesztő zárszavában a kormányzó a magyar öncélúságnak megfelelő korlátozott akció mellett döntött. A bevetendő erők nagysága tekintetében megegyezésre és arról hozzá intézendő előterjesztésre utasította a miniszterelnököt és a vezérkar főnökét.

*

Másnap, április 2-án délután Teleki Pál miniszterelnök tudomására hozták, hogy a délszláv állam ellen támadásra készülő német csapatok átlépték a magyar–német határt, dél felé vonulnak, vezérkari főnökségük pedig már meg is érkezett Budapestre. Olyan nyugtalanság vett erőt Telekin, hogy elhatározta: átmegy a Dísz térre, és megbeszéli az egyáltalán nem váratlan, ám mégis merőben új helyzetet a külügyminiszterrel.

– Kezdődik – ezekkel a szavakkal lépett be Bárdossy dolgozószobájába, aki rögtön tudta, miről van szó, hiszen szintén birtokában volt a súlyos hírnek.

– Megjött Barcza sürgönye Londonból – így válaszolt, s habozás nélkül a követ hitelének rontásába fogott. – Megint túloz, az angolok szájába saját szavait adta, így akar bennünket cselekvésünktől visszatartani.

Teleki helyet sem foglalva, türelmetlenül nyújtotta kezét a megfejtett számjeltáviratért.

Amennyiben németek Jugoszláviát megtámadják és ők ellenállnak, ami várható – üzente a követ a számjeltáviratok lapidáris stílusában –, úgy természetesen azonnal Anglia szövetségeseivé válnak. Ebben az esetben itteni reakció magyar–jugoszláv viszony lehető alakulásával szemben következő:

– Egy: amennyiben a magyar kormány eltűri – kezdte fennhangon olvasni a szöveget, azt remélvén, hogy a benne gyülemlő feszültségnek így valamelyest utat enged –, sőt elősegíti, hogy német hadsereg Magyarországra bevonulva, azt katonai bázisnak használja Jugoszlávia ellen, Anglia részéről diplomáciai viszonyunk megszakításával és annak összes következményével okvetlen számolni kell.

– Látod, ettől féltem – nézett külügyminiszterére.

– A folytatás még keményebb lesz – mondta Bárdossy erőltetett nyugalommal. Bár, mint jeleztem, én ebben inkább Barcza sugallatát, s nem az angolok álláspontjának autentikus megfogalmazását látom.

Teleki nem osztotta Bárdossy nézetét, ő úgy vélte, hogy Barcza bizony – bár szintén érezte, hogy a fogalmazásban benne rejlik a követ álláspontja is – meglehetősen pontosan adja vissza a brit illetékesek üzenetét. Tovább olvasta a táviratot:

Kettő: ha azonban Magyarország e támadáshoz bármilyen indoklással (Jugoszlávia területén magyarok megvédése) csatlakoznék, úgy Nagy-Britannia és szövetségesei (Törökország, esetleg idővel Szovjet) hadüzenetével is kell számolni. Ezen esetben, angolok végső győzelme esetén, magatartásunk alapján, mint Anglia és Amerika nyílt ellensége leszünk megítélve, sőt az örök baráti szerződés flagráns megsértésével leszünk megvádolva, mert itt a szerződést úgy értelmezik, hogy éppen a béke érdekében Jugoszláviával szemben a területi igényeink érvényesítéséről egyelőre lemondottunk.

– Képtelenek bennünket megérteni – mondta Teleki teljesen összetörten. – Hiszen a szerződés aláírásával kétségtelenül vállaltuk ugyan, hogy területi igényeink érvényesítését a jövőbe toljuk, de az is benne van a szövegben, hogy végleges lemondásról szó sem lehet. Az a mi tragédiánk, hogy emiatt az izgága, Hitlerrel rivalizálni akaró Mussolini balkezes görög akciója miatt a decemberben még oly távolinak tűnő jövő ily drámai hirtelenséggel reánk tornyosult. Nem, nem – hajtogatta –, magam is érzem, szó sem lehet róla, hogy ne cselekedjünk. Ám ha a németek elvesztik a háborút, akkor mindaz bekövetkezik, amit most Barcza üzent. Mindig féltem attól, hogy a szovjetek megjelennek egyszer a mi térségünkben, ránk fogják erőszakolni szörnyű rendszerüket, s most már, láthatod, maguk az angolok fenyegetnek bennünket ezzel a jövővel.

– Barcza túloz, Kegyelmes uram – ismételgette magát Bárdossy.

(…)

Teleki kezében a távirat szövegével, mint a ketrecbe zárt vad a jókora szobában, fel és alá járkált, majd a papírt az íróasztalra dobva a karosszékbe roskadt.

Azután erőt vett magán. Mintha kicserélték volna. Arca átszellemült, mintha más világba, észrevétlenül a tettek birodalmába lépett volna. Nem sok ügyet vetett rá, hogy megnyílt az ajtó, s UIlein-Reviczky Antal, a minisztérium nagyhatalmú sajtófőnöke, a hazai sajtót akkor még a németek szája íze szerinti nagy odaadással vezénylő karmester lépett be rajta. (1943–1944-es szerepe alapján s nem csekély mértékben a már 1947-ben Svájcban francia nyelven megjelent visszaemlékezései révén Ullein-Reviczky figurája a történeti köztudatban angolszászbarát politikusként rögzült, korábbi főcenzori működése miatt valójában azonban igen ellentmondásos diplomatapolitikus volt.)

Teleki ekkor megszólalt, ám szavait már nem a szobában lévőkhöz, hanem valami hatalmasabb Úrhoz intézte:

– Mindent megtettem, ami tőlem telt; többre nem vagyok képes. – Majd némileg más hangon, talán nekik is, talán valaki Másnak is szánva még hozzátette: – Elmegyek.

Bárdossy megkövülten némán biccentett, elmenő vendégét a sajtófőnök kísérte ki a szobából.

*

Másnap reggel a külügyminiszter reggelizés közben kapta a megrázó, ám mégsem teljesen váratlan hírt arról, hogy az éjszaka során a kormányfő meghalt.

A halálba menekült, biztos, hogy magára emelte a fegyvert, gondolta. A felelősség reánk maradt, vajon kit fog Horthy kinevezni a helyére?

Minden illetékes tudta, hogy ebben a helyzetben szinte órákra sem maradhat kormányfő nélkül az ország. Az államfő már aznap megkezdte az ilyenkor szokásos tárgyalásait. A döntéseiben olyannyira fontos Bethlen István, a szintén nagyra becsült Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter s a mentalitásban tőle távol álló, diplomáciai ügyekben nagy tekintélyű Kánya Kálmán egyaránt a külügyminisztert ajánlotta. A mérlegelésnél az egyik döntő szempont a várható berlini visszhang volt. Olyan személy kellett, aki még kijátszatlan kártya, sem egyik, sem másik irányban nem mozdult el.

Bárdossy László ekkor még ilyen személy volt.

Mellette szólt az is, hogy nem volt mögötte politikai párt, valójában nem volt politikus. Szorgalmas közigazgatási szakember kellett, aki jól ismeri a nemzetközi kapcsolatokat. Olyan ember kellett, aki ugyan megrendülhetett Teleki tettének nagyságán, de mégsem annak konzekvenciái, hanem a korábban – jelentős mértékben éppen a volt kormányfő közreműködésével – kiformálódott állásfoglalás szellemében hajlandó cselekedni. Olyan ember kellett, aki végrehajtja a hivatalos Magyarország akaratát.

Bárdossy László vállalta ezt a szerepet.

A kormányzói audienciára gyorsan sor került, s annak lezajlása is kevés időt igényelt. Világos kérdésekre gyors és szintén világos válaszok születtek.

Az elhunyt miniszterelnököt a ravatalnál már az új kormányfő búcsúztatta.

*

A német csapatok a tervezettnél korábban, április 6-án lépték át a német–jugoszláv, 7-én pedig a magyar–jugoszláv határt, és elsöprő lendülettel kezdték meg az ország elfoglalását. A megtámadott ország angol gépek által támogatott légiereje 7-én Szeged, Pécs és Villány térségében németek által használt repülîtereket bombázott. A légelhárítás egy jugoszláv gépet leszállásra kényszerített, hat angol gépet pedig lelőtt. Bárdossy este Barczát a legerélyesebb tiltakozásra utasította ugyan, tovább azonban nem ment, változatlanul a Zágrábból várható hírre figyelt.

London azonban a magyar tiltakozás elhangzása előtt cselekvésre szánta el magát: mielőtt a budapesti táviratot a magyar követségen megfejthették volna, a Foreign Office-ba kéretett Barczával közölték a diplomáciai viszony megszakítását.

*

Április 10-én Zágrábból megjött Marosy Ferenc követ távirata arról, hogy Kvaternik horvát usztasa vezető kikiáltotta az önálló Horvátországot. Ütött a magyar honvédség megindulásának az órája is. A miniszterelnök-külügyminiszter Bárdossy azt javasolta a kormányzónak, hogy kiáltványban tájékoztassa erről az ország népét. A dokumentum szövegét maga fogalmazta meg, s azt Horthy minden javítás nélkül elfogadta. A közös felelősségvállalás dokumentálása érdekében április 11-én este fél hatra összehívatta a felsőház Kánya Kálmán vezette külügyi bizottságát.

Expozéjában nagy súllyal szólt arról, hogy az előző kormánynak a balkáni béke megóvása volt a célja, a Jugoszláviával megkötött szerződés értelmét is ebben jelölte meg. Nem tagadta, hogy e szerződés szerves alkotó részét képezte a tengelyhatalmakkal való barátságos együttműködésre alapított politikai rendszernek, s a belgrádi államcsíny ezen eredményezett alapvető változást. A barátsági szerződést a dél-magyarországi területek elleni sorozatos légitámadásaival Belgrád semmisítette meg, kormánya elemi kötelességének tett eleget, amikor a Délvidék megszállásához hozzáfogott.

(…)

A Délvidék megszállása – miután a háború fő terhét az agresszor németek viselték – viszonylag könnyedén, s rövid idő alatt megtörtént. Bácska, a baranyai háromszög, Muraköz és Mura-vidék, összesen 11475 négyzetkilométer terület, rajta több mint 1 millió lakossal – ezeknek a magyar népszámlás szerint 39, a jugoszláv felmérés szerint 30 százaléka volt magyar nemzetiségű – került vissza az országhoz.

II.

1941. május 6-án a miniszterelnök-külügyminiszter már végzett a napi posta rutin jellegű feldolgozásával, amikor soron kívüli kézbesítéssel az asztalára tették a vezérkari főnök, Werth Henrik emlékiratát.

– Már megint politizál, olyasmit tesz, amihez nincs semmi köze – villant át az agyán, s ezzel a rossz érzéssel kezdte a dokumentum elolvasását.

A memorandum legrosszabb várakozásain is túltett. Arról szólt, hogy Moszkva hintapolitikát folytat Berlinnel szemben. Ez Németországot arra kényszerítheti, hogy most a balkáni háború befejeztével viszonyát a Szovjettel szemben félreérthetetlenül tisztázza. A diplomácia hímes nyelvén megfogalmazott írást Werth nem sokkal odébb azzal folytatta, ha kell, akkor a tisztázás fegyveres beavatkozással is történhet. Amennyiben háborúra kerülne sor, úgy abban Finnország, Magyarország, valamint Románia részvétele is elkerülhetetlennek látszik.

– Hallatlan! Honnan veszi a bátorságot, hogy megszabja Magyarország magatartását? – füstölgött. – Nyilván a németek iránti vak imádata vezeti, különben nem írná, hogy egy német–orosz háború kimenetele nem kétséges, a német győzelem nem vitatható. Ezért szorgalmazhatja ez a bornírt dilettáns a Németországgal garanciális és segélynyújtási politikai és katonai szövetségi szerződés megkötését. Fogalma sincs, hogy egy ilyen szerződés megkötése egyáltalán nem áll Hitler érdekében. Nem tudja, hogy Gömbös idején a Kánya–Masirevich-féle magyar diplomácia (pedig hol volt az akkori Birodalom a maitól!) hányszor szeretett volna Berlinnel egy egyszerű konzultációs megállapodást kötni.

Sikertelenül.

(…)

Első indulatában arra gondolt, hogy azonnal reflektál. Azután leintette magát. Nem szabad most válaszolni, mert a mögötte álló veszedelmes erővel szemben jobb az óvatosság. A gyors válasszal különben is csak lovat adnék alá.

Így azután majd egy héttel később, május 12-én fogalmazta meg feleletét. Levelének megírásánál abból indult ki, hogy higgadt, nyugodt stílusban, de egyértelmű határozottsággal rá kell mutatnia Werth politikai dilettantizmusára. Ezért a tábornokot már levelének elején kioktatta arról, hogy a szorgalmazott garanciális és segélynyújtási politikai és katonai szerződés a két ország közötti óriási hatalmi különbség miatt alig képzelhető el.

*

Adolf Hitler 1941. április 30-án június 22-ében jelölte meg a Szovjetunió megtámadásának napját, ezért Bárdossy jól sejtette, hogy Werth fellépését a német vezérkartól birtokába került értesülés motiválhatta. A támadást elrendelő Barbarossa-terv nem tartalmazta Magyarország felkérését a támadásban való részvételre. Ez azonban csupán azt jelentette, hogy a Führer már oly mértékűnek tartotta (joggal) Magyarország függőségét, hogy azt kombinálta, a magyarok anélkül sodródnak majd a háborúba, hogy azért újabb területi engedményt kellene kilátásba helyeznie.

A katonák viszont tisztában voltak a háború mértéktelen kockázatával, ezért a honvédséggel való kapcsolataik elmélyítésére törekedtek, hogy Werthék hozzák mozgásba a magyar politikai vezetést. Kurt Himer tábornok, aki már a délszláv háború előkészítésében a német hadsereg-főparancsnokság magyarországi összekötője volt, s azóta sem hagyta el hazánkat, május utolsó napjaiban már a Szovjetunió ellen készülő német agresszióban történő magyar közreműködés érdekében tárgyalt. Bár korrekten megmondta, hogy nincs berlini felhatalmazása, mégis a honvédség mozgósítására osztogatott tanácsokat.

Ezeknek az ösztönzéseknek hatására május 31-én, majd június 14-én Werth újabb memorandumokkal gyakorolt nyomást a miniszterelnökre. Az előbbiben azt állította, hogy a németek igenis szerepet szánnak Magyarországnak a szovjetellenes hadjáratban, az utóbbiban pedig már szemérmetlenül azt sürgette, hogy a magyar kormány ajánlkozzon fel a Moszkva elleni hadjáratban történő részvételre.

*

A Bárdossyra nehezedő katonai nyomást a berlini követ diplomáciai erőszakoskodása tetézte. Május 24-én a német támadást június derekára prognosztizálta. Sztójay tudta, hogy Hitler nem fogja Magyarországot katonai részvételre felkérni, ezért újabb és újabb jelentései révén azzal tépte Bárdossy idegeit, hogy a románok szerephez fognak jutni, részvételükért cserében vissza fogják kapni Besszarábiát, s “érdemeik” alapján a második bécsi döntés revízióját iparkodnak majd elérni. E veszedelem elhárítása érdekében szintén a Berlinnek való felajánlkozást szorgalmazta.

(…)

Bárdossy úgy érezte, hogy pozícióját erősítheti, manőverezési lehetőségét növeli, Werth reá gyakorolt nyomását valamelyest enyhíti, ha az – említett – újabb memorandumban foglaltak megtárgyalása végett rendkívüli ülésre még aznap, tehát június 14-én összehívja a minisztertanácsot.

A miniszterek korrekt tájékoztatása – és reménye szerint a vezérkari főnök elleni hangulatkeltés érdekében – az ülés elején teljes terjedelmében felolvasta Werth emlékiratát. Tisztában volt azzal, hogy minisztertársai katonai kérdésekben tájékozatlanok, de a véderő gyengeségével, szerény méreteivel azért tisztában vannak.

Ezért nagy nyomatékkal hangsúlyozta, hogy a memorandum szerzője a honvédség mintegy felének a mozgósítását szorgalmazza. Tudta, hogy szavaival – kimondatlanul is – Teleki sokszor hangoztatott nézetét idézi fel. Azt az emlékezetes álláspontját, melynek értelmében a háború kimenetele kétséges, s éppen ezért az 1918/1919-es helyzet megismétlődésének elkerülésére a honvédség intaktságának megőrzése az ország elemi érdeke.

Érezte a feléje áradó bizalmat, s ennek burkában fogalmazta meg Werth gondolatmenetét cáfoló érveit. – Magyarország – fejtegette higgadtan – már ismételten és kellőképpen bebizonyította, hogy teljesen a tengelyhatalmak oldalán áll. Hitler vezér és kancellár ismételten hangsúlyozta, hogy nagyra értékeli a német katonaság átszállítása, a jugoszláv akció terén kifejtett magyar szolgálatot. Így nincs szükség rá, hogy a tengelyhatalmak melletti politikánk újabb demonstrálása végett vegyünk részt az esetleges német–orosz háborúban. Egyébként – fűzte hozzá csípősen – Berlin a német–orosz viszony újabb alakulásáról, az esetleges fegyveres konfliktus lehetőségéről a magyar diplomácia ismételt érdeklődéseire sem adott tájékoztatást.

(…)

Érezte, hogy nyugodtan szavazásra bocsáthatja a kérdést. Mielőtt azonban megtette volna – bár lelke mélyén ott motoszkált az érzés, hogy meg kellene állnia, gátat kellene szabnia a vezérkari főnök iránti ellenszenvének, s számolva azzal, hogy szavai visszajutnak Werth Henrik fülébe, metsző iróniával, nem kevés kárörömmel hozta szóba az emlékirat szemet szúró ellentmondását. A tábornok ugyanis oly mértékben elgaloppírozta magát, hogy egyszerre beszélt a magyar katonai felkészüléshez szükséges kereken egy hónapos időről és ugyanakkor arról is, hogy a bizonyosra vett gyors német győzelem okán a magyar bakák már az aratásra is hazatérhetnek.

Írta mindezt alig több mint két héttel Péter Pál, a magyar aratás szokásos kezdése előtt…

A kormány egyhangúlag elvetette az önkéntes magyar felajánlkozást.

(…)

Június 22-én vasárnap reggel a Virágárok utcában még aludt a ház, amikor Erdmannsdorff telefonált. Arra kérte Bárdossyt, hogy lakásán azonnal felkereshesse.

– Jön, hogy bejelentse a háborút – gondolta magában. – De vajon hoz-e kívánságot tartalmazó üzenetet?

Nem hozott. Hitler semmi okot nem látott arra, hogy változtasson felfogásán. Bárdossy pedig megértést és elégedettséget mutatva fogadta a hallottakat.

Közben már a hazai katonai klikken, annak várható fellépésén jártak a gondolatai. – Mit fog Horthy határozni? – tűnődött.

Próbálta elhessegetni komor előérzeteit, ám az ízletes vasárnapi ebédet nyomott hangulatban fogyasztották el. Asszonyának derűt, meghitt hangulatot teremtő közelsége sem adott feloldozást…

*

Bárdossy világosan látta, hogy szfinxszerű rejtélyességéből a vezér és kancellár nem fog kimozdulni. Ám azt is érezte, hogy Berlin elvárja Budapesttől az új helyzetbe lépett Birodalom iránti szolidaritás valamiféle gesztusban való kinyilvánítását.

A Moszkvával való diplomáciai viszony megszakítása bizonyára ilyen lépés lenne, ám ehhez semmiféle magyar érdek nem fűződik, meditált. A magyar hírszerzés eddig is eredményesen dolgozott. Hátha Ribbentrop elfogadja érvként, hogy követségünk fenntartása révén számukra értékes értesüléseket nyerhetnek!

Hétfőn délelőtt a Külügyminisztériumban szűk körben ezt az elgondolását ismertette, s arra – mint várta – igenlő válasz született. A megbeszélésen természetesen jelen volt Ullein-Reviczky Antal is, aki a maga aktivista stílusának megfelelően – nem mérlegelve azt, hogy a kormányfői szintű egyeztetés előtt hallgatnia kellene – ilyen értelemben tájékoztatta a Német Távirati Irodát.

A nyilatkozat perceken belül Erdmannsdorff asztalára került, aki a “hálátlan” magyar magatartás újabb jeleként fogta fel azt, és ingerült hangon telefonon kért a kormányfő-külügyminisztertől magyarázatot.

Bárdossy szintén ingerült lett, de nyugalmat kellett erőltetnie magára. Bosszantotta a sajtófőnök fecsegése, ellenben magára is mérges lett, mert nem gondolt arra, hogy munkatársait hallgatásra intse. Pedig tudta, hogy a Külügyminisztériumban annak megalakulása óta gond a titokvédelem körül nem ritkán tapasztalható lazaság, mármár felelőtlenség.

– Követ úr, önök többszöri sürgetésünk ellenére sem adtak tájékoztatást a készülő háborúról, nem mondták meg, hogy a bolsevizmus elleni küzdelemben milyen szerepet szánnak hazámnak – mondta a kormányfő.

– Úgy vélem, Excellenciás uram, hogy vannak evidenciák – válaszolta Erdmannsdorff csípősen. – A Führer nem kért hazájától – vette át a szóhasználatot – katonai részvételt, mert méltányolja, hogy Magyarország még nem tudta hadseregét felfejleszteni. A Birodalommal való szolidaritás egyértelmű kifejezésre juttatást azonban a bécsi döntések után, hogy egyéb segítő lépéseinkről most ne szóljak, úgy hiszem, joggal elvárhatjuk.

Bárdossy nyelt egyet, de nem replikázott. (…)

– Ha a Birodalomnak az a hivatalos álláspontja, hogy Moszkvával szakítsuk meg a diplomáciai viszonyt, akkor azt megtesszük – szögezte le szárazon.

*

Ilyen előzmények után ült össze június 23-án a minisztertanács. Elődeitől, Kányától, Csákytól, Telekitől tudta, hogy a kormány külpolitikai kérdések iránt nemigen érdeklődik, az ilyen ügyek a legritkább esetben váltanak ki komoly érdeklődést, az efféle kérdések megtárgyalása inkább a tájékoztatás-tájékozódás szintjén szokott lezajlani. Ám azzal is tisztában volt, hogy az előző nap rendkívüli horderejét minisztertársai feltehetőleg érzékelik, vagy legalábbis – húzta el cinikusan a száját – abból valamit megéreznek.

Egészében úgy látta, hogy a kormány tagjait alapvetően Hitler nagy győzelmei, valamint a területek visszakerülésének a ténye befolyásolja. Szovjetellenességben pedig természetesen egységesek voltak. Lidércnyomásként emlékeztek Kun Béla uralmára, a Lenin-fiúkra. A Tanácsköztársaság és a moszkvai rendszer között direkt kapcsolatot láttak. A káprázatos franciaországi sikersorozat igézetében még a Wehrmachtot kételkedve figyelők is biztosra vették, hogy a Führer hetek-hónapok alatt ízzé-porrá fogja zúzni az agyaglábú Gólemnek tartott Szovjetuniót, s megszabadulnak a kommunista-bolsevik veszélytől.

Nem tévedett: a minisztertanács tudomásul vette a kapott tájékoztatást, s elfogadta a magyar–szovjet diplomáciai kapcsolatok megszakítására vonatkozó előterjesztését. Megnyugvással fogadták a honvédelmi miniszternek, Bartha Károlynak arra vonatkozó szavait, hogy a hadjárat hat héten belül befejeződik, s értetlenkedve figyelték Keresztes-Fischer Ferenc óvatoskodását, aki a bizonytalan jövőben megbúvó veszedelmekre figyelmeztetett.

Az ülés után a döntést telefonon a német követ tudomására hozta. Egyben kérte, hogy azt jelentse be Berlinben.

– Das ist wohl das allerwenigste was Sie haben tun können – hangzott a jól érthetően elégedetlen felelet.

Akkor sem teszek többet! – fortyant fel magában. Fennhangon azonban csak ennyit mondott: – Kormányzó urunkhoz intézett levelében, melynek tartalmát ön éppoly jól ismeri, mint én, a Führer megköszönte – e szót megnyomta és pillanatnyi szünetet tartott – fegyveres erőink megértő intézkedését. A határok biztonságának megerősítése az ön Vezérének megítélése szerint orosz oldaltámadásokat hiúsít meg és orosz erőket köt le.

A válasz talált. A követ kénytelen volt barátságosabb hangra váltani, megkönnyebbedés azonban nem jött. A katonák nyomása érezhetően tovább fokozódott.

Számukra hat hét volt a világ.

Ennyi időn belül látták a jövőt eldőlni, s minden cselekedetüknél ez volt az iránytű.

Már az agresszió megindulása napján Kurt Himer engedélyt kapott a magyar vezérkarral folytatandó tárgyalásokra. Arra a közlésére pedig, hogy Werthék el vannak keseredve, mert a német politikai vezetés elzárkózik Magyarország részvételétől, Alfred Jodl, a Wehrmacht hadműveleti osztályának vezetője tagadta, hogy nem akarnák Magyarország esetleges részvételét.

– Minden magyar segítséget bármikor elfogadunk – mondta határozottan. – Nem akarunk semmit követelni, de köszönettel veszünk mindent, amit önként felajánlanak.

Az egyértelmű német katonai álláspontról Werth már 23-án hétfőn tájékoztatta a miniszterelnököt, s még aznap a kenderesi birtokán időző államfőhöz is leutazott a honvédelmi miniszter társaságában, ám egyiküket sem tudta megingatni. Mindketten Hitlertől vártak állásfoglalást, mivel azonban Hitler továbbra sem lépett ki rezerváltságából, a magyar politikai vezetésnek ekkor még volt ereje a türelmetlen katonáknak megálljt mondani.

*

Ezt a vonalat kellett volna továbbvinni. Ki kellett volna használni azt a vakhitet, amely oly gyors német győzelmet remélt. Csak keveset kellett volna várni, s közben minden erőt az államgépezet szilárd kézben tartására kellett volna összpontosítani. Nem volt nehéz átlátni, hogy a német stratégia nem tehet mást, mint a villámháborúra épít. Ha az agresszió villámgyorsan nem hoz győzelmet, akkor hamar kialakulhat olyan helyzet, amelyből a németek már nem kerülhetnek ki győztesen. Ha pedig nem diadalmaskodnak, akkor minden erőt a németektől való mennél nagyobb távolságtartásra kell fordítani.

Bárdossy ellenben alkatilag volt alkalmatlan erre az állhatatosságra. A Kállay Miklós személyiségében rejlő egykedvű nyugalomra, magabiztosságra, robusztusságra lett volna szükség.

Sőt még ennél is többre. Államférfira.

Ilyen azonban nem volt. Aki volt, az már a Kerepesi temetőben aludta örök álmát.

Jaj volt az országnak, és jaj volt Bárdossynak, hogy április 3-án oly elhamarkodott sietséggel az ő kormányfővé emelésére kerül sor.

Gyenge idegzete ezeknek a történelmi óráknak az ólomnyomását képtelen volt elviselni.

Meg kell tudnom, mit akar Hitler. Lehetetlen, hogy ne tudjak tiszta helyzetet teremteni – ezek a mondatok zakatoltak a fejében.

S közben nem vette észre, hogy ezek a napok jelentették ebből a szempontból a maximumot.

Mert a június 22-i agresszió tisztázta a kölcsönös hazugságokra épülő német–szovjet viszonyt. A teljes tisztánlátáshoz nem sokat kellett várni a londoni és washingtoni reakcióra.

Mert a június 23-i budapesti lépéssel tisztázni lehetett a magyar–német és a magyar–szovjet viszonyt. Mert a diplomáciai kapcsolatok megszakításánál Moszkva sokkal rosszabbra volt magyar vonatkozásban felkészülve.

Itt meg kellett volna állni!

Ha itt meg lehetett volna állni…

A németek fanyaloghattak azon, hogy ez a legkevesebb, amit Magyarország ebben a helyzetben megtehet, mégis elismerték, hogy gesztus volt ez irányukban.

Ők nem kértek többet. Ők nem fedték fel – mert a katonai vonal biztatása nem volt azonos a Birodalom biztatásával – az igazi elvárásaikat.

Itt meg kellett volna állni!

Ha itt meg lehetett volna állni…

*

(…)

Csütörtökön, június 26-án délután tíz perccel Tiszaborkút és Rahó között három szovjet vadászgép géppuskatüzet zúdított a főváros felé tartó gyorsvonatra. Kerek egy órával később – mindmáig ismeretlen eredetű – repülőgépek 29 bombát dobtak Kassa városára.

Két óra körül – Bárdossy Lászlót megkerülve – Werth Henrik már az államfőnek referált a provokációról. Minden vizsgálatot mellőzve azt állította, hogy szovjet támadás történt.

Horthy Miklós igen magasra értékelte Werth szakmai tudását, s annak a politikai vezetéssel folytatott, fel-felizzó vitájában sokszor esett nehezére kitűnőnek hitt tábornokát s klikkjét hátrébb tessékelni.

A bombázás mérhetetlenül felháborította, s ezért szabad folyást engedett indulatainak. Most is gyűlölködve gondolt vissza 1918/1919 forradalmaira, azokra a hetekre és hónapokra, amikor senkinek tartott emberek senkivé tették, amikor nemegyszer már szabadságáért, sőt életéért is aggódnia kellett. Kormányzóságának több mint két évtizedéből is sok mindent nem szeretett. Nem szerette sem a sok óvatoskodást, sem a sok hallgatást. Bethlennek a fölébe kerekedését, majd Gömbös nyomulását. Most meg ez a Bárdossy okvetetlenkedik. Ki ez az ember? Hol volt ez akkor, amikor én már történelmet csináltam!

Most úgy érezte, hogy kedvező irányba nagyot fordul a világ. Megszabadulnak ettől a kommunista kísértettől, amely ellen – óh már hányszor, hol írásban, hol szóban – buzdította a Führert. Az elmúlt hetekben Werth többször beszélt neki arról, hogy a német tábornokok nagyon is elképzelhetőnek tartanak egy esetleges szovjet ellencsapást. És íme, az élet őket igazolta.

Döntött. Habozás nélkül megparancsolta Werthnek – annak mellkasából hallhatóan szakadt fel a megkönnyebbülést jelentő sóhajtás –, hogy azonnal kezdjen hozzá a visszacsapás végrehajtásához.

– A hadiállapotot is kimondod, Főméltóságú úr? – kérdezte a Honvédvezérkar főnöke.

– Igen – hangzott a kurta felelet.

Werth is nagyon jól tudta, hogy alkotmányellenesen cselekszenek. De nem bánta. A győztest a történelem mindig igazolja – nyugtatta magát. Ő is torkig volt már az elmúlt időszakban kénytelen-kelletlen elviselt sok leckéztetéssel, miközben mélyen meg volt győződve, hogy ő képviseli helyesen az ország érdekeit.

*

Az államfőhöz kéretett, fél három tájt megérkező kormányfő számára már – ha vállalja a kiosztott szerepet – csupán a tájékoztatás maradt.

Vállalta.

Ez volt Bárdossy László nagy hibája. Ha a történelmi következményeket, az ország útjának tragédiába torkollását, sok tízezer ember pusztulását tesszük a mérlegre – akkor a bűne.

A vállalt szerep nagyon fontos szerep volt, de nem főszerep.

A főszerep az államfőé volt. Horthy Miklósé.

Aki azután ezt a szerepet eltagadta.

Horthy Miklós a 19. század gyermeke volt. Azé a századé, amelyben az emberi kapcsolatok sokat nemesedtek, amikor a kimondott szónak, az igazmondásnak megkérdőjelezhetetlen volt az értéke.

A becsületszó nemegyszer jelentett életet vagy halált.

A kormányzó ebben a világban nőtt fel.

Elhibázott döntéséért mégsem vállalta a történelmi felelősséget.

*

– Lesülne az arcomról a bőr – mondta Horthy –, ha ezt az aljas támadást megtorlatlanul hagynám.

(…)

Le kellene mondanom, meditált Bárdossy. Csakhogy az megfutamodás volna, mondatta vele a hiúsága. Ennél nagyobb súllyal esett azonban latba, hogy olyan ember nem léphet örökébe, aki nem fogadja el a kormányzói döntést. Miféle ember jön majd? Csakis olyan, vélte, aki a németek embere. Ha viszont ő marad, akkor a magyar részvételt a minimumra tudja korlátozni, s ezzel teszi meg az adott helyzetben legnagyobb szolgálatot az országnak.

Arra nincsen hiteles felelet, hogy mi történik akkor, ha Bárdossy László június 26án a kormányzói kihallgatásról nem a minisztertanács összehívására siet, hanem visszaadja megbízatását. Arra ellenben van hiteles válasz, hogy majd később, 1942 márciusában – még az 1941. júniusinál is sokkal nehezebb helyzetben – nem a németek embere lett az utód. Hiszen Kállay Miklóst maga Bárdossy László sem nevezte soha a németek emberének. Sőt éppen azért bírálta, mert németellenes politikájával – hite szerint – az ország érdekeit veszélyeztette.

S arra is van kétségbevonhatatlan felelet, hogy milyen is lett a Bárdossy-kormány öröksége.

A minimális lépések sikerével szemben hadiállapot három világhatalommal szemben.

Mert a valóban keresztülvitt kis lépések mellett nem a vak Végzet, sokkal inkább a Szovjetunió elleni hadba lépés lökte rá az országot arra a lejtőre, amelyen eljutott a másik két világhatalommal való hadiállapothoz is.

*

Bárdossy visszament a Sándor-palotába, és összehívta a minisztertanács ülését.

A testület magatartása nem okozott meglepetést. A belügyminiszter ismét s most – összhangban a lépés horderejével – még határozottabban óvott a sötétbe ugrás kockázatától. Szavainak minimális volt a visszhangja. A tanács a kormányfő indítványa szerint foglalt állást, s ebben az is benne foglaltatott, hogy a hadjáratot lehetőségig limitált erőkkel kezdik el.

Valóban így történt. A folytatás viszont egészen másként alakult.

*

Másnap délelőtt az Országgyűlés Képviselőházában a miniszterelnök kért szót.

– Tisztelt Ház! Egészen rövid bejelentést szeretnék tenni. A ház elnöke méltó szavakkal bélyegezte meg a szovjet népjogellenes és minősíthetetlen támadását. A magyar királyi kormány megállapítja, hogy a támadások következtében Magyarország és a Szovjetunió között a hadiállapot beállott.

E kurta-furcsa bejelentést a tisztelt Ház lelkes helyesléssel tudomásul vette.

A 20. századi magyar történelem egyik legsúlyosabb, következményeit tekintve a legdrámaibb eseménye kezdődött meg ezzel, miközben formailag szinte nem történt semmi.

A kormány nem ragaszkodott ahhoz, hogy állásfoglalása előtt a kormányzó kikérje a testület véleményét, a Képviselőház pedig ügyet sem vetett arra, hogy éljen az ország akkor hatályos alaptörvényei adta jogával. Azzal a jogával, hogy a honvédség országhatáron túl való alkalmazásához – hiszen már ennek a napnak a hajnalán a magyar légierő szovjet városok bombázására indult, néhány órával később pedig szárazföldi egységek is átlépték a határt – haladéktalanul megadja vagy azonnal megvonja a hozzájárulását.

A népbíróság előtt Bárdossy majd azt mondja, azért nem szavaztatta meg a képviselőket, mert egyszerűen nem tudta az ilyen esetben teendő intézkedéseket.

– Teljesen tisztában vagyok azzal – mondotta ekkor –, hogy ismernem kellett volna a törvényt. Az lebegett a szemem előtt, hogy sietni kell – mondja elképesztően pőre őszinteséggel –, és ezért jelentettem be.

Láttuk, hogy semmi olyan közvetlen ok nem volt, ami ezt a felelőtlen sietséget indokolta volna. Maga a volt kormányfő emlékszik majd vissza 1945-ben úgy, hogy a német nyomás nem közvetlen, hanem – ahogy ő fogalmaz – atmoszferikus volt.

Nyugodtan elfogadhatjuk ezt a megfogalmazást pontosnak, tárgyilagosnak. Nem nehéz belátni, hogy atmoszferikus nyomás esetén módot lehetett és módot is kellett volna találni legminimálisabban is a játékszabályok betartására, valójában azonban sokkal inkább a helyzet higgadt mérlegelésére, a nemzet érdekében bölcsebb megoldás megtalálására. (…)

III.

A Szovjetunió elleni támadást mintegy 45 ezer katonával, Szombathelyi Ferenc parancsnoksága alatt indította meg a magyar haderő. Néhány nap alatt elérte a Dnyesztert, innen csak az úgynevezett gyorshadtest nyomult tovább. Ez a sereg hozzávetőleg ezer kilométert jutott előre, addigra olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy december 4-én – német jóváhagyással – hazarendelték.

(…)

Joszif Visszárionovics Sztálin nem sokra tartotta Magyarországot. Averzióval gondolt arra a magyar vezetésre, amely a Romániával szemben együttműködést ajánló elmúlt évi gesztusaikat elhárította. Az meg kiváltképpen ingerelte, ahogy az – igaz, az ő mély krízisükben tett, tehát természetesen komolyan nem veendő, ám mégiscsak egy nagyhatalom által kis országnak nyújtott, minimum valamiféle válaszra érdemes – június 23-i, Molotov által a magyar követ előtt megfogalmazott gesztusukon Budapest némán elsiklott.

Amikor tehát októberben szövetségesénél, Winston Churchillnél elkezdte szorgalmazni, hogy Anglia üzenjen hadat Németország szövetségeseinek, akkor Finnország és Románia mellett – nem mérlegelve a ténylegesen meglévő különbségeket – Magyarországot is megemlítette.

Londonban nem akartak engedni a felszólításnak, ezért először hallgatásba burkolóztak. Amikor a válasz elkerülhetetlenné vált, akkor – november 4-én – Churchill mindhárom országért szót emelt. Azzal érvelt, hogy ezekben az államokban a közvélemény jelentős része helyteleníti a követett kurzust, a hadüzenettel óhatatlanul őket hozzák nehéz helyzetbe. Nem beszélve arról, hogy a világ szemében azt a látszatot fogják erősíteni, mintha a Führernek nem csatlósai, hanem szövetségesei lennének, Németország egy nagy koalíció élén áll.

Az ellenérvek a generalisszimuszt nem győzték meg, Churchill pedig engedett.

Budapesten április óta nem működött már brit követség, az angol érdekeket Herbert Pell, az Amerikai Egyesült Államok követe képviselte. November 29-én jegyzék formában ultimátumot nyújtott át.

Az iratban arról esett szó, hogy Magyarország lényeges módon támogatja a Német Birodalom háborús agresszióját. Ezért – amennyiben december 5-ig nem szünteti be a hadműveleteket – Őfelsége kormánya bejelenti a hadiállapotot.

– Követ úr – kezdte Bárdossy –, nincsen magyar honvéd a frontvonalon! Katonáink hadtápterületen vannak. Ma november 29-e van. Fizikai lehetetlenség december 5-ig onnan hazahozni őket. De biztosíthatom Önt, hogy kormányomnak nem áll szándékában újabb egységeket a Szovjetunióba küldeni. Szeretném remélni – fűzte hozzá –, hogy Őfelsége kormánya, amely már számos alkalommal megértést mutatott nehéz helyzetünk iránt, a hadüzenettel nem teszi hazánk helyzetét még nehezebbé.

Az amerikai követ átérezte a szavak keserűségét, rokonszenvet érzett a fogadó ország népe iránt. Felajánlotta közvetítő szerepét, és azt kérte, hogy Bárdossy adja írásba felhozott érveit.

A magyar diplomata azonban nem bízott az angolokban. Iménti szavait sem az őszinteség, hanem a diplomáciai rutin formálta. Az angoloktól sok minden mélyen sértette, legutóbb az, hogy Churchill áprilisban nem tett különbséget a magyar és a német lépések között, semmibe vette a délvidéki magyarság ügyével való budapesti azonosulást.

Emellett azt is erősen – túlságosan is – szem előtt tartotta, hogy Londonnál Berlin jóval közelebb van Budapesthez.

Félt a németektől, félt érveinek írásba foglalásától.

Ezért a Pellnek átadott válaszában csak azt hangsúlyozta, hogy Magyarország védelmi háborút folytat a Szovjetunió ellen.

Nem volt ez jó válasz, hiszen nem felelt meg a tényeknek. Bárdossy jól tudhatta, hogy a Foreign Office-ban nem kevesen vannak, akik ennek a térségnek a dolgait nem a jogos magyar panaszok, hanem sokkal inkább Eduard Beneš szemüvegén át nézik.

Hiba volt lovat adni e befolyásos személyek alá.

Sokkal inkább a követelés teljesíthetetlenségéről, a jó szándékok perspektivikusan remélhetőleg eredményt meghozó voltáról kellett-lehetett volna írni.

*

December 5-én lejárt a Londonból küldött ultimátum. Az elmúlt napokban a józan mérlegelés és az érzelmek fűtötte indulat között hánykódott. A józan mérlegelés felé történt tájékozódásának jele, hogy amikor december elsején vacsorát adott a megszállt lengyel területek főkormányzója, a Budapesten vendégeskedő Hans Frank tiszteletére, arról beszélt, hogy Magyarországnak nem kell ezredéves határain túlterjedő területgyarapodásra törekednie, tehát lemond a szeptemberben Szombathelyi által Németországban szóba hozott galíciai határkiigazítási igényéről.

Ám ahogy teltek e rövid napok, egyre jobban az indulat uralkodott el benne. Az indulat, amely soha nem ad jó tanácsot. Az angol eljárást mélyen igazságtalannak, sőt sértőnek tartotta.

“A brit kormány közlését minden további nélkül tudomásul vesszük – írta december 3-án a követségeknek szóló körtáviratában –, mert magatartásunkat nem kívánjuk függővé tenni a brit kormány elhatározásától. Az egész magyar nép mély megbotránkozással veszi tudomásul a döntést, ami azt fejezi ki, hogy Anglia Magyarország terrorizálásával és feláldozásával akarja segíteni a szovjetet.”

Felesleges volt ebbe az ügybe a népet belekeverni. Népbírósági perében Bárdossy majd maga ismeri el, hogy a magyar nép sokkal szívesebben látta volna, ha nem sodródik bele a Szovjetunió elleni háborúba. Anglia pedig az ultimátummal szövetségese egyáltalán nem alaptalan követelésének tett (a helyzet fonák vonásai miatt kényszeredetten) eleget. A nép pedig el volt foglalva a maga mindennapi életével. Szerette volna az egész nyomorúságos helyzetet túlélni.

(…)

Az ultimátum visszautasításának egész ódiumát magára vette. Kiutat nem látott, és mivel nem tartotta elképzelhetőnek, hogy mások ilyet látnának, az esetleges ellenkezéseket pedig sehová nem vezető, csak felesleges időtöltéssel járó, idegőrlő okvetetlenkedésnek tartotta, ezért sem a kormányt, sem az ellenzék prominens képviselőit nem kérdezte meg.

A felelősség-megosztás lehetséges útjait pedig úri büszkeséggel hárította el.

Az államfőt a legkevésbé sem akarta megkérdezni.

– Ha a Moszkva elleni hadba lépésnél Horthy Miklós nem tartotta szükségesnek a véleményemet kikérni, akkor most felesleges, hogy az álláspontját tudakoljam – gondolta kristálytiszta logikával.

(…)

December 5-én a parlamentnek egyszerűen bejelentette, hogy Magyarország előreláthatólag aznap estétől kezdve hadiállapotba kerül Angliával.

Nem lepte meg, s különösebb örömét sem lelte benne, hogy a tisztelt Ház túlnyomó többsége “éljen” felkiáltással fogadta a hírt, és ellenvélemény nélkül Németország oldalára állt. A képviselők felálltak, és gondolkodás, ellenkezés helyett rázendítettek a himnuszra. Néhányan zsebkendőjüket vették elő és a könnyeiket törülgették.

(…)

Másnapra virradó éjjelen Bárdossy átvette Pelltől az angol kormány várt jegyzékét. E szerint éjfél után egy perccel beállt a hadiállapot hazánk és Nagy-Britannia között. Egy nappal később London szövetségesei – Ausztrália, Dél-Afrika, Kanada és Új-Zéland – is hadat üzentek.

(…)

Két nappal később Pearl Harbor, az Egyesült Államok csendes-óceáni hadseregének támaszpontja ellen a japán haditengerészet és légierő megsemmisítő erejű, hadüzenet nélküli támadást hajtott végre. December 11-én Németország (Olaszországgal együtt) hadiállapotban lévőnek deklarálja magát az Észak-amerikai Egyesült Államokkal. (…)

Szinte azonnal Bárdossy asztalára került Sztójay távirata, amelyben a követ arról tudósított, hogy Weizsäcker báró reméli: a magyar kormány a háromhatalmi egyezmény szellemében levonja a birodalmi kormány állásfoglalásának konzekvenciáit.

A miniszterelnök-külügyminiszter azonnal összehívatta a minisztertanácsot.

A helyzetet exponálva az ülésen erősen kidomborította, hogy a birodalmi vezér beszéde szerint az Egyesült Államok agresszív cselekményei erejénél fogva állott be a háborús állapot. Alternatívát említett: az egyik lehetőség a diplomáciai kapcsolat megszakítása, a másik a hadiállapot deklarálása.

Türelmetlen természetét nem tudván fékezni, azt kérte, hogy a minisztertanács mielőbb, lehetőleg még aznap elhatározásra jusson.

(…)

Keresztes-Fischer Ferenc nem rejtette véka alá azon meggyőződését, mely szerint vitathatatlanul Japán követett el agressziót.

Rövid vita után Bárdossy olyan kommünikét fogadtatott el egyhangúlag, amely a tengelyhatalmakkal való szolidaritást és a diplomáciai viszony megszakítását tartalmazta.

Szabad kezet akart arra az esetre is, ha messzebb kell mennie. Ezért arra is – egyhangú – felhatalmazást kapott, hogy szükség esetén a nyilatkozatból a hadiállapot bejelenthetőségét olvashassa ki.

A Szieszta szanatóriumban kezelt államfőt ebben az értelemben tájékoztatta. A szerepek felcserélődtek: június 26-án az államfő döntött és azt Bárdossy tudomásul vette. Most lényegében a miniszterelnök döntött, s azt az államfő fogadta el.

*

Bárdossy a homokba dugta a fejét. Nem akart, nem mert szembenézni a várhatóan felháborodott német visszhanggal.

Egyszerűbb volt Herbert Pellt hívatni, aki valósággal megkönnyebbült, hogy a miniszterelnök nem a hadiállapotot jelenti be.

A németek természetesen nem érték be a szolidaritás e lanyha formájával.

Ribbentrop lényegében azonnal utasította budapesti követét, hogy hozza a magyar miniszterelnök tudomására: Németország és Olaszország a háromhatalmi egyezményt aláíró összes országtól az egyezmény 3. paragrafusa értelmében elvárja, ne csak a diplomáciai kapcsolatokat szakítsák meg az Egyesült Államokkal, hanem deklarálják a hadiállapotot is.

Von Jagow nem tartózkodott Budapesten, ezért az első beosztott tisztviselő, Karl Werkmeister hajtotta végre december 12-én délelőtt az utasítást.

Nem egyedül jött. Az olasz követ, Giuseppe Talamo őrgróf társaságában kereste fel a miniszterelnököt.

Ez önmagában nyomásgyakorlás volt.

Bárdossynak addigra már kezében volt Sztójay távirata arról, hogy “magas politikai indítékokból” Berlin súlyt helyez a hadiállapot deklarálására, s meg kellett hallgatnia Vörnle Jánost, a külügyminiszter állandó helyettesét, akit Talamo már bizalmasan és barátilag figyelmeztetett: a magyar hadba lépés elmaradása mind Rómában, mind Berlinben kínos benyomást keltett.

A két tengelydiplomata előtt mégis megpróbált kibúvót találni.

– Uraim – kezdte –, a Vezér és Kancellár beszéde után a magyar kormány spontán, gyorsan és határozottan kifejezte szolidaritását. Földrajzi és geopolitikai helyzete miatt Magyarország képtelen katonai lépéseket tenni az Amerikai Egyesült Államok ellen. Ezért gondoljuk úgy – csavarta a szót –, hogy a szolidaritás kinyilvánítása a támogatás legerősebb formája.

A két diplomata savanyú ábrázatát látva még hozzáfűzte: – A hadi állapot olyan nevetséges helyzetbe hozná Magyarországot, mint amibe a Japánnak hadat üzent Panama vagy Costa Rica került.

Mivel látta, hogy ezen érvével sem váltott ki különösebb hatást, ezért az Amerikában élő közel milliós népességű magyar diaszpórát említette fel, amelyre kormányának tekintettel kell lennie.

Talamo Werkmeisterre nézett. Készségesen hagyta, hogy a német diplomata adja meg a közös választ.

– Miniszterelnök úr – kezdte az fegyelmezetten –, az elhangzottakat természetesen Ribbentrop úr tudomására hozom. De rá kell mutatnom arra a tényre, hogy a Ducéval teljes összhangban a Vezér és Kancellár európai szolidaritást kíván. Feltételezem – emelte fel a hangját –, hogy Magyarország nem akarja kizárni magát a háromhatalmi egyezményt aláíró államok közösségéből, amelyek e szolidaritást hadüzenettel fejezik ki.

Ez bizony kemény fenyegetés volt.

Bárdossy Lászlónak pedig nem volt ereje e fenyegetéssel dacolni.

Közölte vendégeivel, ha új helyzet áll elő, azt a magyar kormány megfelelő vizsgálat tárgyává teszi.

A kormány előző napi határozata megadta számára a felhatalmazást a hadiállapot – szükség esetén megteendő – deklarálására, ezért minisztereivel már nem akarta a kérdést ismét megtárgyalni.

A Külügyminisztérium néhány vezető diplomatájának azonban kikérte a véleményét.

Az elhangzottaktól nem lett okosabb. Munkatársai ugyanis főleg azt fejtegették, hogy a háromhatalmi szerződés defenzív paktum, az USA pedig nem támadta meg a tengelyt. Erre viszont Bárdossy megalapozottan válaszolta, ha szembeszállnak a hitleri értelmezéssel, az önmagában konfliktust szít Németországgal.

Az ennek nyomán várt német megszállást véresen közelinek, az USA-val való hadba lépés következményét sterilnek, élettelennek érezte.

Ekkortájt vált mély meggyőződésévé, hogy az ország sorsa Németország sorsával fonódott eltéphetetlenül össze.

*

A berlini és a római követ utasítást kapott, hogy illetékes helyen jelentsék be: amennyiben a szolidaritásnak hadiállapot deklarálásáig menő értelmezését kívánják egy európai egységfront dokumentálása érdekében, ilyen értelmezés publikálását tengelyhatalmakra bízzuk, ha ezt valamennyi érdekeltre kiterjesztve manifesztatíve kívánják megtenni. Ez esetben időpontról előre értesítést kérünk, hogy egyidejűleg publikálhassuk, és az amerikai követnek Washingtonban is az ilyen értelmű közlést megtehessük.

Sztójay pontosan végrehajtotta az utasítást.

Az őt fogadó Weizsäcker külügyi államtitkár azonban egyenesen megmondta, hogy együttes deklarációra nincs kilátás. A többi délkeleti állam ugyanis a maga részéről a megfelelő nyilatkozatot már megtette vagy meg fogja tenni.

– Úgy tűnik nekem – mondotta –, a magyar kormány azt akarja tudtunkra adni, hogy a hadiállapot bejelentésével túlmegy kötelességén. Ha ön azzal volt megbízva, hogy ezt tudomásunkra hozza, akkor ezt annak megfelelően feljegyzem.

A megrettent Sztójay azonnal visszakozott.

– Államtitkár úr – mondta ijedt tekintettel –, kormányom a rövidesen kihirdetendő önkéntes szolidaritási nyilatkozatának értelmében kész a hadiállapotot kimondani az Egyesült Államokkal. Kérem, hogy feljegyzésében csak ezt rögzítse. Korábbi szavaim érvénytelenek.

A hanyatt-homlok menekülés jegyében a követ azt is leszögezte, hogy Bárdossy a Pell-lel folytatott tárgyalásáról megjelent Reuter-jelentést megcáfoltatta. (A jelentésből az derült ki, hogy Magyarország kényszer hatására adta ki a szolidaritási nyilatkozatot.)

Magyarország teljesen szolidáris a tengellyel.

*

Sztójay jelentése birtokában Bárdossy összeomlott.

Az amerikai követtel személyesen kellett volna közölnie – és egyben írásban is rögzíteni – a jelentősen módosult magyar álláspontot.

Nem érezte magát képesnek, hogy szemébe nézzen Herbert Pellnek.

A telefonhoz nyúlt. Ez a személytelenség adott neki erőt a szégyellt-nem akart döntés közlésére.

Herbert Pell átérezte a vonal másik végén álló kiszolgáltatottságát.

– Miniszterelnök úr – mondotta –, feltételezem, hogy erős német nyomás alatt cselekszenek. Valójában a magyar nép nem érez ellenségesen az amerikai néppel szemben.

A követ aranyhidat épített Bárdossy számára. Rá kellett volna lépnie! Legalább az igenlő feleletben rejlő kockázatot kellett-lehetett volna vállalni.

– Magyarország független állam! – hangzott a teljes összetörtséget leplezni akaró, s ezért dacos, meggondolatlan, dölyfös válasz. – A néppel teljesen egy kormánya mint ilyen tette meg lépését.

Herbert Pell nyelt egyet. Nem lélekgyógyász, hanem egy legyőzhetetlen nagyhatalom teljhatalmú képviselője egy végzete felé csúszó országban.

Írásos állásfoglalást kért.

Még aznap este kézhez kapta.

*

Ide jutott Bárdossy László. És ide juttatta Magyarországot. Nem gonoszságból, és nem is a szabad akarat mezején.

De nem is úgy, hogy politikája felmentést érdemeljen.

Megérthetjük, de fel nem menthetjük őt.

Nincs rá hiteles válasz, hogy mit tettek volna a németek, ha az USA elleni hadiállapot deklarálása elmarad.

Azt azonban tudjuk, hogy mind a mai napig nem került elő olyan dokumentum, amely arról tanúskodna, hogy Hitler 1943 szeptembere előtt Magyarország megszállására készült volna.

A dilettáns módon konspirált magyar béketapogatózási kísérletek rendre megvilágosodtak a németek előtt. A náci birodalomból nézve bizony ezek nagyobb bűnök voltak.

Mégsem vontak maguk után megszállást.

Kállay Miklós hamarosan persona non grata lesz Hitler szemében, 1943 márciusában azt követeli Horthytól, hogy váltsa le.

A kormányzó mégsem teszi meg.

A retorzió pedig csupán annyi, hogy Jagownak kerülnie kell a kormányfőt.

1943 szeptemberében sem a magyar politika, hanem az olaszországi fordulat határoztatja el Hitlerrel a megszállási tervet.

*

(…)

Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, aki a kormányban rendre kisebbségben maradt figyelmeztetéseivel, 1941 őszén meglátogatta vidéki birtokán Kállay Miklóst, aki 1932-től 1935-ig Gömbös Gyula kormányában az agrártárcát vezette, 1937-től pedig az Országos Öntözésügyi Hivatal elnökeként tevékenykedett.

Jelezte házigazdájának, hogy nagyobb feladatokra kell felkészülnie.

Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, majd Chorin Ferenc, a hazai ipari és bankvilág meghatározó személyisége nem sokkal később még világosabban beszélt Kállay előtt. Majd a látogatók között feltűnt a kormánypárt elnöke, két alelnöke is.

Arról beszéltek, hogy Bárdossy vesztébe viszi az országot. Ezért le kell őt váltani, és Kállay Miklósnak kell a helyére lépnie.

(…)

A váltással azonban az államfő és környezete még várt. Kállay Miklós úgyis szörnyen nehéz örökséget kap. Mielőtt elküldik az egyre inkább tehertétellé váló miniszterelnököt, teljesítsen további két feladatot.

Ribbentrop követeléseit szorítsa vissza a minimumra, és szavaztassa meg a kormányzóhelyettesi poszt létesítését elrendelő törvényt.

Újév napján a Führer levelet intézett Horthy Miklóshoz, amelyben a magyar hadsereg részvételét kérte a tavasszal induló nagy hadjárathoz. Ribbentrop jövetelének célja felől tehát Budapesten semmi kétség sem lehetett.

Ribbentrop egyszerre volt bombasztikus, álságos és durva. Szájából csak úgy áradtak a nagy szavak a feltétlen nagy német győzelemről, a bolsevizmus 1942-ben bekövetkező bukásáról, ám hamar rátért az egész magyar hadsereg Szovjetunióba küldését célzó követelésre. A kormányfő megrökönyödött arcát látván minden teketóriázás nélkül fenyegetőzésbe csapott át. A Führer méltányos és szenvedélyes természetét hozta szóba. Megtörténhetik – riogatta vonakodó vendéglátóját –, hogy ilyen körülmények között a nagy Vezér egyáltalán nem fog számot tartani a magyar segítségre.

– Nem hallgathatja el – folytatta –, hogy egy ilyen elhatározás nagyon rossz hatást váltana ki a német közvéleményből, a pártból és a kormányból. Az áldozatvállalás nagysága – váltott megint hangot, látván, hogy Bárdossy a kompromisszum útját keresi, ő pedig blöffölt, amikor az egész hadsereget kérte – a magyar területi igények majdani kielégítésével lesz szoros kapcsolatban.

(…)

Bárdossy többször tárgyaltatta a kérdést a kormánnyal, és Horthy jelenlétéhez is ragaszkodott.

Végül magyarországi tartózkodása utolsó napján, január 10-én kapta meg Ribbentrop – Horthy és Bárdossy együttes tolmácsolásában – a számára nagy megkönnyebbülést hozó választ:

Magyarország ugyan nem bocsáthatja rendelkezésre hadseregét száz százalékban a keleti hadjárat céljára, de hajlandó lehetőségeinek legszélső határáig elmenni, azaz a hadjáratban az eddiginél lényegesen nagyobb erőkkel részt venni.

*

Wilhelm Keitel, a Wehrmacht főparancsnokságának vezetője január 20-án érkezett Budapestre a keretmegállapodás konkretizálása végett. A fronthelyzet és a nagy német vendégjárás alapján sokan sejtették-találgatták, hogy Magyarország nagyobb erőkkel fog a háborúba bekapcsolódni.

Ez ellen emelte fel szavát a szokásos szenvedélyességgel Bajcsy-Zsilinszky Endre is. Január 19-én igen hosszú levelet intézett a miniszterelnökhöz. (…)

Bajcsy-Zsilinszky Endre a számára elérhető értesülésekből olyan elhatározást vélt – teljesen helyesen – kiolvasni, hogy a közeli jövőben az eddigieknél is nagyobb mértékben és nagyobb katonai erővel állunk oda (amint ő fogalmazta) nem az új Európa, hanem a már most megbukott és az emberiség történetében világ végéig Káin-bélyeget hordó mai német ügy mellé. Nem köthetjük magunkat, a mi nemzetünk sorsát ehhez a hullához, hogy vele rothadjunk.

“Iszonyú a történelmi felelősség, amely Rád nehezedik.”

Megnyugvással látja, hogy Teleki Pál szelleme folytatódik az ő kormányzása alatt.

“Magam csak őszinte meghatottsággal emlékezhetem arról, hogy még Teleki Pál is leállította külpolitikai kritikánkat, Te pedig nemcsak hogy azt mondottad nekem az egyik bizottságban, Magyarországon mindenki és mindenhol szabadon beszélhet, hanem bizonyos megértéssel hallgattad az én finn példázatomat is, és olyan választ adtál aggodalmaimra, amely szerény közéleti pályám legnagyobb elégtételei közé tartozik.

Még Teleki Pál is a rettentő német nyomás alatt az érdekképviseleti gondolatnak országgyűlésünkre való beépítésén törte a fejét. És az azóta is csak megnehezült belső helyzetben Te szembeszállottál az imrédyzmussal, szinte jóakaratúlag elviselted az én külpolitikai bírálatomat. A vérbeli magyar államférfi magaslatáról és stílusában szállottál szembe a Seyss-Inquart új Európa tervével. S ami a legfontosabb: egyetlen hangot nem ejtettél, egyetlen lépést nem tettél a magyar alkotmányosság, sőt a magyar parlamentarizmus ellen.

Neked köszönjük, a Te tiszta magyar elmédnek és szívednek elsősorban, hogy az európai kontinensen Magyarország megmaradt utolsó alkotmányos és parlamentáris szigetnek.”

Bajcsy-Zsilinszky azt is elismeri teljesítménynek, hogy a Szovjet-Oroszország elleni katonai részvételünket bölcs módon korlátozta.

Eddig.

Most azonban nagyon fél, hogy ezentúl másképpen lesz. Az ellen szól szenvedélyesen, hogy e változás ne következzék be.

“Nem adhatunk katonát, egyetlen új katonát sem, egyetlen magyar közlegényt sem. Aki egyetlen további katonát ad idegen célra, idegen háborúba, azzal én és a velem gondolkodók életre-halálra szemben állanak, és ha kell, szembe is szállnak. Ennek az egész mai árja-germán sugallatnak ebben az országban pusztulnia kell előlünk, magyarok elől.

Méltóztassál számba-szerbe venni: vagy ők vagy mi!

Az ők azok az árja-germán elemek, akik a honvédségben az idegen szellem hordozói, akik germán szadista stílusban az újvidéki vérengzést végrehajtották.

Ennek pusztulnia kell! Vagy mi pusztulunk, mert minden pillanatban odavágjuk a sors mérlegébe a magunk nyomorult életét. Vagy mi, vagy ezek: ez a kérdés, és erre kell felelned neked, Magyarország miniszterelnökének, Bárdossy Lászlónak.”

*

A feleletet Bárdossy a Képviselőház külügyi bizottsága január 29-i ülésén elmondott beszédével adta meg. Leszögezte, hogy Magyarország helye a tengelyhatalmak oldalán van, és ismertette a 2. hadsereg frontra küldését.

A bizottságnak tagja volt Bajcsy-Zsilinszky Endre is, aki itt mérhette le, hogy hosszú levele pusztába kiáltott szó volt. Éktelen haragjában a németekkel történt megállapodást alkotmányellenesnek minősítette, az újvidéki vérengzést pedig szenvedélyes szavakkal ítélte el.

Bárdossy nagyon keményen vágott vissza. Szavait az imrédysta és nyilas képviselők bömbölő helyeslése tette még gyűlöletesebbé.

Bajcsy-Zsilinszky Endrének ekkortól nemhogy egyetlen jó szava nem volt róla, de ezentúl a magyar história egyik legsötétebb figuráját látja benne…

*

A népbírósági perhez benyújtott vádirattal szemben az ítélet megállapította, Bárdossy nem volt abban a helyzetben, hogy a Zsablyán és Újvidéken 1942 elején elkövetett kegyetlenkedéseket megakadályozza. A kivizsgálást a legilletékesebb helyen rendelte el és sürgette, annak eltussolásáról nem tehet, a későbbi pertörlés pedig már hónapokkal a lemondása után következett be. Ezért ezen vádpont alól felmentetett.

A tárgyalás harmadik napján a tanácsvezető bíró – a vádlott bűnösségét bizonyítandó – sok pontatlansággal, a Bárdossyt kedvező színben feltüntető részeket szinte egészében elhagyva felolvasta Bajcsy-Zsilinszky 1942. januári levelét.

Bárdossy szemlátomást nem emlékezett erre a levélre, de az felettébb ingerelte, hogy a bíróság azt a Bajcsy-Zsilinszkyt állítja vele szembe, aki szintén intranzigens revizionista álláspontot képviselt. Ráadásul a bíró arról faggatta, részt vett-e a nyilas parlament azon ülésén, amely felfüggesztette a képviselő mentelmi jogát. Azt válaszolta, hogy nem emlékszik, majd kizökkenve a sokszor nagyon nehezen magára erőltetett nyugalmából kifakadt:

– Különben is a Képviselő úr szeretett velem bizalmasan levelezni. De kérdem, miért nem állt ki nemzetmentő javaslataival az országgyűlés elé? Miért a parlamentnek felelős miniszterelnököt bombázta vele?

Bajcsy-Zsilinszky Endrét alig több mint tíz hónapja, 1944 karácsonyán akasztották fel, mert szembeszállt azzal a nemzetet tragédiába döntő német kurzussal, amelynek egyik prominens képviselője éppen Bárdossy László volt.

A vádlott részéről helyénvaló volt annak megállapítása, hogy a revízió igenlése terén nem volt közöttük különbség. Arról is szólhatott volna joggal, hogy a mártír politikus programjában súlyos ellentmondások feszültek.

Ám így nyilatkozni arról, aki számos alkalommal tett tanúbizonyságot vakmerőségéről, nemegyszer egy szál magában szállt szembe a vadul ellenséges parlamenti hangulattal, aki egyetlen emberként emelt fegyvert az előző évben március 19-én ebben az elgyávult országban a megszállókra, aki nem riadt vissza attól, hogy a legtöbbet – az életét – adja nemzetéért, meggyőződéséért, ez bizony nagyon nemtelen megnyilvánulás volt.

*

1941 drámákkal teli esztendejében a 73 esztendős államfő sokat betegeskedett, egyesek tudni vélték, hogy halálos kórnak a rabja. Joggal kellett tartani attól, hogy elhunyta nyomán szélsőséges, Hitler szája íze szerinti figura kerül az ország élére.

A kormányzó köre a kiutat abban látta, hogy az idősebb fiú, Horthy István kormányzóhelyettes legyen. Ő édesapjánál keményebb, náciellenes megnyilatkozásairól volt ismert. A MÁV elnökeként szociális érzékenységéről tett tanúbizonyságot.

Horthy Miklós 1941. november második felében szólította fel Bárdossyt a szükséges lépések megtételére. Leveléből kitűnik, hogy olyan törvényt akart, amely számára utódlási jogot ad. Tehát hogy fia követhesse őt a kormányzói székben.

A fiú kormányzóhelyettessé választásának a nyilasok és az imrédysták ellene voltak, az utódlási jogot még többen ellenezték. Ezért a törvényjavaslat ezt a passzust már nem tartalmazta.

A törvényi háttér sok csetepatéval született meg, ennek nyomán viszont 1942. február 19-én egyhangúan és közfelkiáltással a Ház Horthy Istvánt kormányzóhelyettessé választotta.

IV.

1942. március 4-én az államfő közölte miniszterelnökével, hogy nincs iránta bizalma, adja be lemondását.

A vérig sértett kormányfő még aznap – megromlott egészségére hivatkozva – benyújtotta lemondását.

Annak érdekében, hogy a lemondás indoka hihetőnek tűnjék, bevonult a Szieszta szanatóriumba.

A pihentető csend, a stresszmentes nyugalom egyébként valóban jót tett igénybe vett szervezetének.

Arra is alkalma volt, hogy nyugodt körülmények között mérlegelje bukásának okait. Tisztán látta, hogy nem bel-, hanem külpolitikai okok miatt menesztették.

Belpolitikai programjából szinte semmit sem tudott megvalósítani, ezért aligha támadhatták. Súlyosan negatív tette volt a harmadik zsidótörvény elfogadtatása, ám arra nem gondolt, hogy ezt írták volna rovására.

A keresztény középosztály köreiben nem ritka antiszemitizmus Bárdossytól sem volt idegen, a zsidósággal szembeni magatartását alapvetően mégis az ország adott bel- és külpolitikai konstellációja befolyásolta. Ezért terjeszti be a harmadik zsidótörvényt (1941: XV. tc.), amely – amellett, hogy bevezeti a házasság előtti kötelező orvosi vizsgálatot – megtiltja a zsidók és nem zsidók házasságát; közöttük a nemi kapcsolatot “fajgyalázásnak” mondja ki, ezért bünteti.

Tudta, hogy Kamenyec-Podolszkijért sem marasztalhatták el.

Ezen a vidéken 1941. augusztus végén mintegy 16 ezer zsidót gyilkoltak le. A szörnyű tragédia hátterében olyan elhatározás állt, hogy a nem magyar állampolgárságú, a szomszédos országokból ide menekült zsidókat “repatriálni” kell, vagyis vissza kell telepíteni Galíciába. Erre a Szovjetunió megtámadása lehetőséget adott. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a magyar vezetők – és így Bárdossy – tudatában lettek volna annak, hogy a deportálás valójában a zsidók lemészárlásába fog torkollni. Amikor az egyik szerencsésen megmenekült zsidó Keresztes-Fischer előtt feltárta e döbbenetes történetet, a belügyminiszter azonnal leállította a további kiszállításokat, és Bárdossy természetesen nem bírálta felül minisztere döntését.

Nem, nem – gondolta. – Biztos, hogy a németek melletti politikám miatt marasztaltak el.

*

Felmentésére március 7-én került sor.

Két nappal később Kállay Miklós lett az új miniszterelnök, aki az egész előző kabinetet – Berlin gyanakvásának elaltatása végett – átvette.

A külügyminiszteri posztot – hasonló okból, és biztosan számítva az elhárításra – Bárdossy Lászlónak ajánlotta fel.

Elődjét a szanatóriumban kereste fel, ott hallgatta meg a megnyugtató nemet.

Utolsó beszélgetésük – többet már az életben nem találkoztak – szenvedélyes hangulatban zajlott.

A hőfokot a bukott kormányfő indulata hevítette.

– Te katasztrófába viszed az országot. Rólad mindenki tudja, hogy németellenes és angolbarát vagy, és nem vagy antiszemita. Futsz majd az angolok után, de soha nem nyered meg őket, ahogy Bethlen sem tudta, sem senki más. Ők le vannak kötelezve ellenségeinknek, az oroszoknak és a kisantantnak, és soha nem fogják cserbenhagyni őket. Te viszont – emelte fel ujját – elveszíted a németek barátságát, és Magyarország magára marad. Azon a tényen, hogy ha a németeket megverik, minket is a vesztesek közé sorolnak, úgysem tudsz változtatni. Ez eldőlt már az első világháborúban, és eldőlt Trianonban is.

A megformált szavakat a sértettség tette élesen bántóvá, ám azok tartalma egyúttal pontosan visszaadta azt az egyoldalúságot is, amely a volt kormányfő sok hirtelenségét motiválta, s amely majd a későbbi években magatartását még inkább elmerevíti.

Most sem hajlandó elismerni, hogy a katasztrófa felé éppen ő vitte az országot.

Nem volt hajlandó elismerni, hogy a már komorló katasztrófa felé az ország az ő kormányfősége alatt haladt mérföldes léptekkel.

1941 őszétől arra az álláspontra helyezkedett, hogy egyetlen út a német út.

Ennek a politikának valóban csak keskeny ösvényei voltak. De voltak, s lehetett volna azokat szélesíteni is.

Az övénél jobb politikával.

*

Az önvizsgálat elmaradt ugyan, ám megbukott politikája igazolásának, szélesebb körök előtti elfogadtatásának a vágya erősen inspirálja. A következő hónapokban a közügyektől távol tartja magát. Sokat tartózkodik otthon, a Virágárok utcai lakásában, s gyakorta száll autóbuszra, hogy bemenjen a belvárosba, ahol útja az Egyetemi Könyvtárba vezet.

Okmánypublikációkba mélyedt, régi könyveket jegyzetelt. Felkereste a Teleki Pálról elnevezett Kelet-Európai Intézetet, s ott historikusokat faggatott.

A következő esztendőben könyvet publikált Magyar politika a mohácsi vész után címmel.

Munkájának középpontjába Fráter Györgyöt állította, a bíboros alakjába pedig saját személyét vetítette.

A barát politikája sikertelenségének boncolgatásán keresztül saját miniszterelnöksége-külügyminisztersége megértetéséért-felmentéséért perlekedett.

Ő azért vállalta a Szovjetunió elleni háborút, majd a Nagy-Britanniával, az USAval való hadiállapotot, hogy ezzel a német megszállástól – hite szerint a legrosszabbtól – tartsa távol az országot. Így azután György barátról nagy beleéléssel írhatta: politikájának alapgondolata éppen az volt, hogy a szemben álló feleket lehetőleg távol tartsa az országtól, s nem az, hogy az erőviszonyok változása szerint hol az egyiknek, hol a másiknak biztosítson befolyást és szerepet az ország életében.

A világháború előrehaladásával mind többen kezdték sejteni, hogy ebben a küzdelemben Magyarország megint nem az erősebb oldalára állt. Csak a balgák áltathatják magukat azzal a rövidlátó “bölcsességgel”, replikázik Bárdossy, hogy nem kell egyebet tenni, mint mindig az erősebb mellé állni.

Mintha előre tudni lehetne, ki lesz az erősebb, s a fordulatok idején a gyáva átsettenkedés a másik táborba nem idézné fel előbb-utóbb kétszeresen azt a veszedelmet, amelyet el akartak kerülni. (…)

A könyv olvastán Bajcsy-Zsilinszky Endre – láttuk: 1942 elején Bárdossyban még államférfit vélt látni – mérhetetlenül felháborodott. Ennek az embernek – írja egyik levelében –, ezer év alatt egyik legfőbb bűnösnek a magyar történelem során, van merészsége arra, hogy egy elmúlt korszak eseményeinek hamis és görögtüzes megvilágításával nemcsak magát mentse, hanem általános oktatást adjon, hogyan kell viselkednie az igazi politikusnak, a nagyszabású államférfiúnak.

(…)

Bárdossy 1943-ban elvállalja az Egyesült Keresztény Nemzeti Liga elnökségét, 1944 májusában pedig szülővárosa, Szombathely képviselője lesz. A háború folytatása mellett kardoskodó beszédeket tart, a szélsőjobboldali pártok összefogásán munkálkodik, részt vesz a Nemzeti Szövetségben, amelynek a háborúból való kiválás megakadályozása a célja. (…)

*

A front közeledtével családjával együtt 1944-ben Szombathelyre távozott, majd 1945 elején Veesenmayer követ, Hitler teljhatalmú megbízottja segítségével Bajorországban telepszik le. 1945 áprilisában már a fasiszta Németország is végnapjait éli, ekkor – 25-én – felkeresi a svájci követet, hogy országába beutazási vízumot kérjen. Hans Frölicher Bárdossyban diplomatát látott, tehát olyan személyt, aki alapjában azt tette, amit szakmája megkívánt, és javasolta az engedély megadását. A következő napokban a volt miniszterelnök átlépi a határt, és elnyeli őt egy vidéken felállított gyűjtőtábor.

Úri büszkeségét azonban mélyen sértette ez a helyzet, úgy vélte, hogy diplomata útlevele birtokában jogában van családjával együtt szabadon mozogni. Ügye a berni igazságügyi és rendőrségi miniszter elé került, aki messze nem volt olyan elnéző, mint külügyminiszter kollégája. Jóllehet döntés előtt kikérték Jaegernek, Svájc volt budapesti követének, valamint Wettstein Jánosnak, Magyarország volt berni követének a véleményét, és egyik diplomata sem nyilatkozott ellene, a svájci minisztertanács mégis a kiutasítás mellett határozott. Május 4-én családjával együtt áttették a határon, ismét Németországba került, olyan helyre, ahová már megérkeztek az amerikai katonák. Letartóztatták, majd hónapok múltával egy sor háborús bűnös társaságában megbilincselve Magyarországra szállították.

*

Hetekig tartó vizsgálati fogság után, 1945. október 29-én a Zeneakadémia nagytermében kezdődött a tárgyalás.

Mint egy hófehér rokokó paróka, úgy világított a teremben a haja. Arcszíne is többnyire sápadtan halovány volt. Egyébként is törékeny termete az elmúlt hónapok nélkülözései, izgalmai és megpróbáltatásai után még légiesebbé vált. A kis asztalon – amely mögött ült – papírhalmaz tornyosult, azután egy pohár víz és gyógyszerek, hogy szükség esetén beteg szervezetét megerősíthesse.

A szeme azonban csillogott, élénken fürkészte a termet, figyelte a párbeszédeket, azonnal felmérte a hozzá intézett kérdésekben számára megbúvó veszedelmeket. Hiszen a tét óriási volt. Sokkal több, mint az élete – azzal, hogy földi létére az erőszakos halál hamarosan pontot tesz, már régen számot vetett –, a tét egész életének az értelme volt. Azért küzdött, hogy bebizonyítsa: felelős volt ő ugyan hazája szörnyű tragédiájáért, de mégsem követett el bűntettet, még kevésbé bűntettek sorozatát, felelőssége pedig feloldódik abban a szinte abszolút determináltságban, amely Magyarország második világháborús végzetét okozta.

Ellenfeleivel – tehát a tanácsvezető bíróval, Major Ákossal (nemrégiben még magyar királyi hadbíró százados), a népügyésszel és a politikai ügyésszel – szemben gyakran érezhette fölényben magát. Nagyobb volt a tudása, szélesebb a tájékozottsága, szebben és leleményesebben formálta a szavakat. Fölényes nyelvismeretét is gyakran kamatoztatta: idegen kifejezéseket, fordulatokat használt a bíróság megzavarására. Igaz, ez nem mindig sikerült, latin idézeteire a bíró riposztozott azonnal, angol terminológiai fejtegetéseire – nem kis meglepetésre – Szalai Sándor politikai ügyész adott angolul feleletet.

Időnként úgy vélte, hogy a hallgatóságban szövetségesre lel. Azt nem tudhatta ugyan, hogy a tanácsvezető bíró estelente névtelen fenyegető telefonokat kap, ám arra joggal számított, hogy a Zeneakadémia nagytermének széksorait sűrűn megtöltő hallgatóság nem fogja rossz szívvel fogadni a trianoni Magyarország területi revíziós sikereinek a felemlegetését, benne a revíziós gondolat fekete díszmagyarba öltözött bajnokát fogja látni és szimpátiával övezni.

A hallgatóság soraiban – nem kis részben a középosztály ráérős tagjai, a történelem levegőjét magukba szívni akaró entellektüelek – valóban sokan voltak, akik így éreztek és gondolkodtak. Ám ott voltak azok közül is számosan, akik a Horthy Miklós nevével fémjelzett korszak magyar társadalmában nem érezték, nem érezhették otthon magukat, akiknek a haza – javak helyett – csak a munkából vagy annak is híján a nélkülözésekből juttatott mértéktelenül sokat. És ott voltak azok, illetve azoknak a hozzátartozói is, akik anyagilag sokáig nem voltak ugyan rossz helyzetben, akik az élet napfényes oldalára születtek, de körülményeiket törvények és rendeletek sorozata tette mind lehetetlenebbé, és végül már a puszta életüket sem, vagy csak nagy szerencsével tudták megmenteni.

A tárgyalásban többszörösen volt valami rendkívüli. Rendkívüli volt, hogy nem a szokásos testület osztotta itt az igazságot, hanem egy merőben új intézmény, a négy miniszterelnökségi rendelettel életre keltett, majd az 1945: VII. tc.-kel törvényerőre emelt népbíróság. Rendkívüli volt a tárgyalás azért is, mert az eddigi népbíráskodások után első ízben került országosan ismert személyiség az ítélethozó fórum elé. Rendkívüli volt az eset azért is, mert az ország egyik volt miniszterelnökéről volt szó, őt pedig az akkor is hatályos törvények – így elsősorban az 1848: III. tc. – értelmében erre a célra felállított parlamenti bíróság elé kellett volna állítani.

Ezért Bárdossy László végig vitatta, hogy ügyében a népbíróság illetékes lehetne. Magyarország a Moszkvában 1945. január 20án aláírt – az Országos Törvénytárba később 1945: V. tc.-ként becikkelyezett – fegyverszüneti egyezménnyel vállalta ugyan, hogy “közre fog működni a háborús bűncselekményekkel vádolt személyek letartóztatásában, az érdekelt kormányoknak való kiszolgáltatásában és az ítélkezésben e személyek felett”, és ebből logikusan következett az, hogy az ilyen bűnök felett újonnan létesített bírói intézmény ítélkezzen. Nemkülönben az is természetes volt, hogy a felelősöket első helyen a legmagasabb méltóságokat korábban birtokolt személyek között kell keresni.

Ám a magyar jogrendszerben felnövekedett generációk alkotmányos érzése számára mégis elfogadhatatlan volt ez az eljárás. Elegendő ennek kapcsán Nagy Vincének, az 1918-as polgári demokratikus forradalom belügyminiszterének magatartását felidézni, aki ilyen megfontolásból nem vállalta el – jóllehet természetesen Bárdossy bírói úton történő felelősségre vonását elengedhetetlennek tartotta – e perben a vádló tisztét, és helyette inkább a Szálasi elítélésében lett politikai ügyész.

Rendkívüliek voltak maguk a körülmények is. A tárgyalóteremben nem volt fűtés, a jelenlevők télikabátba burkolózva figyelték az eseményeket, maga a bírói testület a kalapot is fején tartotta (legfeljebb amikor fotózták őket, akkor mutatták fedetlen fejüket az utókornak). A fegyverek már hónapok óta hallgattak, ám az elmúlt hónapok szenvedéseinek kiáltó nyomai mindenütt kézzel fogható közelségben voltak.

Az ország, a főváros romokban hevert…

És Bárdossy László ott ült a teremben, és az indulatok fel-fellobbantak körülötte. Hiszen az alig tájékozottak is tisztában voltak azzal, hogy az ő miniszterelnöksége idején sodródott bele Magyarország a második világháborúba.

A bíróságnak mindig az a dolga, hogy az igazságosztás serpenyőibe higgadt tárgyilagossággal helyezze el az érveket és az ellenérveket. Ilyen rendkívüli külső nyomás alatt azonban a bíróság nem lehetett szenvedélymentes. Bárdossy Lászlót a népbíróság olyan “gonosz” személynek látta és láttatta, aki olyan hallatlanul súlyos bűncselekményeket követett el, amilyen “az egész világtörténelemben nem található”.

Másfelől viszont Bárdossy védekezését nem csupán fölényes értelme, ragyogó – irodalmi szintű – fogalmazási készsége, széles körű felkészültsége, a rabulisztikát sem mellőző debatteri készsége erősítette, hanem a területi revízióval való érvelése. Ebben az argumentációban azért volt hatalmas gyúanyag, mert a bíróság egyszerűen nem tehette meg, hogy – az ország adott nemzetközi helyzetében – a nemzeti érzékenységre megközelítően is tekintettel legyen. Hiszen a második világháború lezárásaként olyan békét kellett elfogadni, amely területi határozmányaiban még az annak idején ép ésszel alig felfogható trianoni békeszerződésnél is némileg előnytelenebb volt. Viszont Bárdossy az első és második bécsi döntés, a kárpátaljai és délvidéki akció területileg kétségkívül előnyös konzekvenciáinak alapján védekezett.

Ezért azután a tárgyalás nem nélkülözte a drámai elemeket. Amikor Bajcsy-Zsilinszky Endre 1942. januári levelére Bárdossy nyeglén reflektált, Major Ákos beléfojtotta a szót, megbilincseltette, és kivezettette a teremből.

*

A tárgyalóteremben elszenvedett izgalmak után estelente zárkája csendjében vetett számot a történtekkel. Egész életével.

Csörrent a kulcs a zárban, és a foglár hozta a szokásos vacsorát, bablevest, vastag kenyérrel. Komótosan elfogyasztotta a beadott ételt, majd tovább rótta a szűk cellában megtehető néhány lépést.

Keserűen mosolygott. Horthy. A bálványozott államfő, a talpig egyenes úriember, aki 1944-ben – állítólag – mélyen felindult azon, hogy nem tárta elé Kristóffy József moszkvai követ Molotov szovjet külügyi népbiztossal folytatott 1941. június 23-i beszélgetéséről küldött számjeltáviratát.

Mintha ennek a táviratnak a hatására hajlandó lett volna a Szovjetunió elleni hadjáratról másképpen vélekedni! Mit vélekedni, igazította ki magában saját szavait, nem vélekedésről, roppant kemény akaratról volt itt szó. Hiszen honnan vette volna Werth és Bartha a bátorságot, ha nem tudhatták volna maguk mögött Horthy teljes támogatását. Ezt a kifejezést – “katonai lázadás” – soha nem ejtette volna ki a tárgyaláson a száján, de meg kell magának vallania, hogy a tanácsvezető bíró helyesen formálta a szavakat. Mert maga Horthy fordította volna ellene a katonákat, ha nem jelenti be a Szovjetunió elleni hadiállapotot, hiszen a kormányzó lehetetlennek tartotta volna, ha az ország nem lép be a németek oldalán a Moszkva elleni háborúba.

Igaz, szédítően magasba ívelő karrierjét a kormányzónak köszönheti, hiszen Csáky halála után minden vita nélkül elfogadta külügyminiszteri kinevezésének tervét, majd Teleki halála után úgy tette meg őt az ország miniszterelnökének, hogy még a szokásos meghallgatásokat sem bonyolította le. De mit segített neki annak idején szörnyű helyzetének könnyítésére? Semmit. Amikor azt akarta elérni, hogy a már huzamosabb ideje sokkal inkább a németek szócsövének, mint a távlatos magyar érdekek óvójának számító Sztójay helyett megfelelőbb diplomatát küldhessen Berlinbe, akkor – pedig már maga Sztójay is kész lett volna betegeskedései miatt a nagy terhet jelentő berlini állomáshely helyett valamely más, nyugodalmasabb poszt elfogadására – éppen Horthy döntött végül is úgy, hogy a berlini követ személyében ne legyen változás. Egyébként is, futott át testén a jéghideg borzongás, hála helyett joggal érezhet keserű indulatot, hiszen ha úgy tetszik, most éppen a kormányzó döntése miatt került ebbe a kruciális helyzetbe. Nem nehéz átlátni, hogy itt bűnbakot keresnek, akin nem csupán a konkrétan felhozott döntéseket fogják számon kérni, hanem az egész – Horthy nevével fémjelzett – korszak “bűneit” is számon fogják kérni.

Van ezeknek eszük, fortyogott tovább, Horthy helyett velem kezdik el ezeket a “népbírósági” pereket, mert jól tudják (legyen bármi véleményük is a volt kormányzóról), hogy saját kiépülő hatalmuk alatt vágnák a fát, ha a volt államfőt hazahozatnák, hogy pellengérre állítsák. Hiszen az idők során a volt tengernagy valóban széles körökben igazi nimbusszal övezett államfővé vált, akihez már rég nem csaptak fel a napi politika sáros hullámai, még azok szemében is a magyar nemzet szimbólumává nemesedett, akik egyébként személyétől és politikájától is távol érezték magukat.

Igen, igen, a fordulópontot minden bizonnyal az 1941. június 26-i minisztertanács jelentette. Óh, hányszor gondolt arra a napra. Tudta, hogy az ő akarata döntötte el a tanács lefolyását, de azt sem felejtette el, hogy egyáltalán nem szabad akarata szerint cselekedett.

Az államfői döntést hajtotta végre.

Lehunyta a szemét, s ismét megjelent előtte a két főkatona, a honvédelmi miniszter és a Honvédvezérkar főnöke. Egyiket sem szívlelhette. Mindig bosszantotta, hogy honnan veszik ezek a tisztek a bátorságot az ország sorsát eldöntő, lépéseit meghatározó politikai-diplomáciai elhatározásokba való beavatkozásra. Mennyire más volt minden a dualista Magyarországon. Azok a katonák még messzemenően tisztelték a régi regulát, mely szerint a döntés a politikusoké, az ő szerepük pedig ott kezdődik és egyben végződik is, hogy legjobb tudásuk szerint hajtsák végre a kapott parancsot.

Elégtétellel gondolt arra az 1941. augusztusi napra, amikor úgy érezte, hogy betelt a pohár, és terjedelmes levelet intézett a kormányzóhoz, amelyben az államfőt választás elé állította: vagy meneszti Werthet, vagy ő nyújtja be lemondását. Öröme akkor teljes volt, mert a kormányzó neki adott igazat, s Werthet szeptember elején – lemondása nyomán – valóban felmentette. Szombathelyi Ferenc lett az utód, aki – jól emlékszik vissza rá – szintén német származású volt, de nem csupán tisztességes magyar álláspontot képviselt, hanem az ő miniszterelnöki szerepkörének sértetlenségét is tiszteletben tartotta. Vajon hogyan fog tanúként viselkedni – tűnődött.

Leheveredett a priccsre, de csak nagyon lassan jött szemére az álom.

*

Bárdossy az egész perben a felelősség és a bűnösség közötti különbséget hangsúlyozza. (…) Ezért mondja bűnperében, hogy egész életében jelentéktelen kistisztviselő maradt – a saját felelősségtől ilyetén történt menekülés tényét a múló idő mind élesebben világítja meg. Szavakban ugyan vállalja a felelősséget, azonban a felelősség és a bűnösség közötti kapcsolat merev szétválasztásával valójában minden felelősséget elhárít magától.

Annak érdekében, hogy a Bárdossy által mesterségesen keltett fogalmi ködöt eloszlassuk, elegendő, ha arra utalunk, hogy a bűnösség – történelempolitikai dimenzióban – egyáltalán nem erkölcsi kategória. A mérték fogalma segít az eligazodásban.

A Szovjetunióval történt szembekerülés akkor elkerülhető lett volna. Kállay Miklós alatt az ország már szörnyen kilátástalan helyzetben volt, s ezért Bárdossy Lászlót – az államfő mögött második helyen – igenis bűnös felelősség terheli. Bárdossy a perben tehát csúsztat. Mert csúsztatás az, ha egy steril igazságot olyan helyzetre adaptálunk, amelyre az nem alkalmazható.

A népbírósági perben Bárdossyt az egész ellenforradalmi rendszer reprezentánsaként is a vádlottak padjára ültették, holott való igaz, hogy ez a törekvés nemtelen volt.

Bárdossynak igaza van akkor, amikor elutasítja ezt a beállítást.

(…)

A per – azzal együtt is, hogy a legkeményebb ítélet kimondása a tárgyalás megkezdésétől nyilvánvaló volt – nem volt koncepciós. Bárdossy tevékenysége több mint elégséges anyagot szolgáltatott elítélésére.

Más dolog, hogy az ítélet keménységéről akkor is sokan vitatkoztak, ma pedig ez még inkább indokolt lehet. Erre int a háború utáni törvényes megtorlások nemzetközi összehasonlító vizsgálata, amelyből kitűnik, hogy – például – abban az Ausztriában, amelynek lakói közül egyáltalán nem kevesen vettek részt a hitleri elnyomó és megtorló gépezetben, összesen 32 személyt végeztek ki ilyen bűnökért, míg Magyarországon 189 embert ért utol így a sorsa. (A számok egybevetésénél ugyanakkor tudni kell, hogy sok osztrák háborús bűnöst abban az országban vontak felelősségre, ahol tettét elkövette.)

Ugyanakkor a pervitel számos vonatkozásban nem volt kifogástalan. Tévedések, ferde beállítások, a hivatkozott dokumentumok idézésénél elképzelhetetlen tömegű pongyolaság, nemegyszer rosszindulatú ferdítések, jogforrásként hatályukat vesztett törvényhelyek említése, bírói indulat elszabadulása csúfította az eljárást.

Mindazonáltal a népbíróság alapjában véve nem került szembe az igazságszolgáltatás normáival. Ezt igazolja az is, hogy sem Bárdossy, sem védelme nem érvelt a nullum crimen sine lege kifogással, vagyis azzal, hogy nincs bűncselekmény törvény nélkül, másképp fogalmazva, törvényes ítéletet csak olyan cselekményekért lehet kimondani, amelyet elkövetése idején már jogszabály tilt, bűncselekménynek minősít.

Bárdossy nem ismerte el a népbíróság illetékességét, védője a másodfokú tárgyaláson még azt is megtette, hogy semmisségi panaszt jelentett be az első fokú tárgyalással szemben, arra hivatkozva, hogy az ítéletet kimondó tanácsvezető bírónak, Major Ákosnak nem volt egységes bírói és ügyvédi képesítése, de a nullum crimen sine lege elvét nem szegezték az eljárással szembe. Nyilván annak a logikának a folyományaképpen, amelyet Bárdossy saját cselekedetei kapcsán oly konzekvensen képviselt.

Vagyis a rebus sic stantibus elvéről volt szó, tehát hogy mindent a maga körülményei között kell értelmezni, meghatározni. Ezzel indokolta Bárdossy főleg az 1940-ben Jugoszláviával kötött örök barátsági szerződés érvényének megszűnését, így a jogot a Délvidék elfoglalására. Bárdossy is tisztában volt azzal, hogy a körülmények megváltozása nyomán a jog követni szokta az új helyzeteket, a nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettségeknek pedig óhatatlanul tovagyűrűző hatása van a belső jogra. A halál árnyékában – számos, élete során felvett cinikus vonást maga mögött hagyva, mélyen átérezve a második világháború okozta mérhetetlen szenvedéseket – így fogalmazott:

“Belátom, hogy a jogosan felgyűlt indulatokat és keserűségeket le kell vezetni. Módot kell találni arra, hogy a lélek megkönnyebbüljön, csak azért, hogy a fájdalmából felocsúdó lélek visszataláljon a nemzet egységéhez. Semmiféle áldozat nem lesz nagy, mely ide elvezet.”

Igaz, ehhez még hozzáfűzte: “Ha az áldozathozatal módjának nincs is köze az igazságszolgáltatáshoz, ahogyan nincsen.”

*

Az első fokú tárgyalás november 2-án fejeződött be. A vádlottat bűnösnek találta Magyarországnak a második világháborúba történt belesodródásáért, azért, mert részt vett a zsidó lakosságot sújtó rendelkezések meghozásában, a galíciai deportálás elrendelésében. Bűnösnek találtatott azért, mert a háború fokozottabb mértékben való folytatására izgatott, majd a fegyverszüneti megállapodás meghiúsítására törekedett.

Az ítélet kötél által, zárt helyen, de a nyilvánosság kizárása nélkül végrehajtandó halálbüntetést mondott ki.

A nem jogerős ítélet után Bárdossy nem kegyelmet, hanem az ítélet végrehajtását kérte.

A másodfokú tárgyalás a parlament egyik ép állapotban maradt kongresszusi termében, a közönség kizárásával, csak a sajtó részvételével zajlott.

Az ítéletet december 28-án hirdették ki, helyben hagyva az első fokú verdiktet.

A kivégzést 1946. január 10-re tűzték ki. Előző éjszaka az államfői jogkört gyakorló Nemzeti Főtanács a végrehajtás módját golyóra változtatta. Ezt Bárdossy csak a vesztőhelyen tudhatta meg.

Ez a kegyetlenül gyakorolt kegyelmi gesztus ismét felforralta indulatait. Amikor az ítéletvégrehajtó sortüzet vezényelt, felkiáltott:

– Isten mentse meg az országot ezektől…

Nem tudta folytatni.

Földre zuhant.

De az arcára, mellkasára szegezett fegyverek nem oltották ki életét.

A börtönparancsnok közvetlen közelről leadott pisztolylövése végzett vele.