MIÉP: egy nemzeti, szocialista párt

“A MIÉP nem kormánypárti, nem is ellenzékpárti, hanem Magyarország-párti”

Az 1998-as választásokon parlamentbe jutott MIÉP képviseletében az első vezérszónoklatot 1998. június 30-án “A családi támogatások átalakításáról [vagyis a családi pótlék és a gyes alanyi jogának visszaállításáról – H. A.] szóló országgyűlési határozat” vitájában Balczó Zoltán mondta. Figyelemre méltó, hogy az előterjesztő fideszes Frajna Imrével szemben, aki bőségesen élt az előző kormányzatot ostorozó, demagóg kijelentésekkel – pl. a Bokros-csomag kapcsán –, a MIÉP-képviselő felszólalása kifejezetten tárgyszerűnek minősíthető. Természetesen támogatta az előterjesztést, mint amely egybevág a MIÉP népesedési célkitűzéseivel, ugyanakkor jelezte, hogy ez nem elég, és – némi iróniával fűszerezve – számon kérte a Fidesz választási ígéreteit is, sőt szemére hányta a demagógiát.

“…ma a nemzet számára a népességfogyás a legtragikusabb, amelynek megállítása érdekében mindent meg kell tenni… Számunkra tehát nem az a kérdés, hogy ezt a javaslatot támogassuk-e, hanem az, hogy egy régebbi rendszer elemeit részben visszaállító támogatási rendszer meg tudja-e oldani azt a feladatot, amit a kormányzó pártok maguk elé tűztek.”

Balczó a továbbiakban javasolja a főfoglalkozású anyaság intézményének bevezetését, és hiányolja, hogy a tervezett intézkedésből (akkor) kimaradt a gyed:

“…ez a választási programjukban is szerepel, amit, mint tudjuk, a polgárokkal közösen írtak… Vajon azok a polgárok, akik ezt megírták, hogyan értékelik, hogy ez már nem fog megjelenni ebben a feladatsorban… bár kevésnek, de az általunk szükséges irányba történő elmozdulásnak ítéljük – támogatni fogjuk ennek az országgyűlési határozati javaslatnak a megszavazását.” (Balczó Zoltán, 1998. június 30.)

Vagyis az első érdemi parlamenti felszólalás jelzi a MIÉP azóta is érvényesülő alapállását: alapvetően támogatja a kormányt, a Fideszt, mert közösnek tartja (vagy állítja) célkitűzéseiket, de a megalkuvásra kényszerülő kormánnyal szemben ő képviseli a következetességet. Nem tartja magát ellenzéknek: ez nem csak a politizálás tartalmából, az együttszavazásokból, a – például médiaügyekben nyilvánvalóan egyeztetett – parlamenti taktikából derül ki. Szabó Lukács, akkori frakcióvezető-helyettes világosan meg is fogalmazta egy azonnali kérdés kapcsán: “a MIÉP nem kormánypárti, nem is ellenzékpárti, hanem Magyarország-párti. Bízunk benne, hogy a kormány is az.” (Szabó Lukács, 1998. szeptember 15.)

A kormányprogram vitájában 1998. július 2-án Csurka István egyrészt jóindulatú várakozást fogalmaz meg “fiatal emberek kormányalakítási kísérlete” iránt, másrészt érzékelteti gyanakvását: a fordulat ellenére itt még nem igazán nemzeti-keresztény politikusokról van szó. A Fidesznek bizonyítania kell, gyökeres változást kell végrehajtania, szakítania kell az elmúlt évtized globalizmust, nemzetközi tőkét szolgáló kormánypolitikájával, szakítania kell a most éppen hozzá átállt elittel. Szociális piacgazdaság, “önérdekű gazdaságpolitika”, megfelelő kultúr- és médiapolitika, keresztény erkölcsi nevelés, “a magyar nemzet életben maradásának szavatolása” – ezek lehetnek (legyenek!) az új, a MIÉP által is támogatott keresztény-nemzeti kormány céljai. Mindezen célok elérése csak kíméletlen harccal, felelősségre vonással, sőt az elmúlt évtized strukturális – új gazdasági-politikai rendszert teremtő – intézkedéseinek, a privatizációnak, a világgazdaságba kapcsolódásnak a visszacsinálásával lehetséges.

“Magyarország elmúlt tíz évének kormányai, amellett, hogy látszólag mindenben különböztek egymástól, lényegileg egyneműek voltak. A nemzetközi pénzvilág és globalizáció szolgálatában állottak, eladtak, feladtak, kiárusítottak és végkiárusítottak, és korszakukban érkezett el a magyar társadalom a visszafordíthatatlan népességfogyás állapotába. Azzal kell szembenéznünk, hogy ha sürgősen nem történik rendkívüli intézkedés, egykét évtized múltán 7 millióra lefogyatkozva, olyan tömegű vagyonnal, rendelkezési joggal, hatalommal bíró idegen ember között kell élnünk a saját hazánkban, amely már magyarságunk megélését, saját ember voltunk méltóságát és függetlenségünket is veszélyezteti…
Fordulat történt a magyar életben. Ez a fordulat felemás, bizonytalan; hol reményekre jogosító, hol pedig kételyeket ébresztő, de mégis fordulat. Az uralom jellege még nem változott meg: a kisember kiszolgáltatottsága még nem csökkent, különösen attól nem, hogy a kormány által tett nyilatkozatok minden bekezdésében legalább kétszer polgárnak van nevezve mindenki, akár vagyonos, akár vagyontalan…” (Csurka István, 1998. július 2.)

Csurka legátfogóbb, azóta is többször megismételt tézise, hogy “nem történt meg a rendszerváltás”, illetve hogy rendszerváltás címén a nemzetközi pénzvilág és annak hazai képviselői – akik gyakran azonosak a Kádár-korszak reprezentánsaival, vagy legalábbis kötődnek hozzájuk – szerezték meg a hatalmat, és kizsákmányolják a dolgozó magyar népet. Ezt hangoztatta a többi között az Országgyűlés 2000. május 2-i ünnepi ülésén, az első szabadon választott parlament évfordulóján:

“A magyar jövő sötét, oly mértékben fogyatkozunk, hogy az létünkben fenyeget bennünket, és… a kormány egyes erőfeszítéseit nem tekintve, valójában semmi sem történik megmaradásunk érdekében… Nem tudtunk érvényt szerezni azoknak a hiteknek, reményeknek, akaratoknak, amelyek jegyében ide küldtek bennünket. Be lettünk csapva… A magyarság tudati állapotát idegen erők és ugyanakkor az a régi szellem, amelyik az egész Kádár-rendszerben uralta ezeket az intézményeket, határozza meg, vezeti félre, és nem engedi meg, hogy nemzeti céljaink egyáltalán szóba kerüljenek…”

A MIÉP valóban nem áll feltétel nélkül a Fidesz-kormány mellett, nem “kültagja” a polgári koalíciónak. Két okból sem: egyrészt meg akarja őrizni saját arculatát, és meg akarja őrizni – sőt szélesíteni – politikai támogatói bázisát, nem akar feloldódni a Fideszben, mint a kereszténydemokraták. Másrészt a MIÉP – bár a baloldal és a Fidesz vezette koalíció közül minden körülmények között, fenntartás nélkül az utóbbit választja – őszintén elégedetlen az Orbán-kormánynyal. A MIÉP szerint a polgári kormány lényegében elődei – az Antall- és a Horn-kormány – liberális, a globális, multinacionális tőkét kiszolgáló gazdaságpolitikáját folytatja, következetlen az ország – általuk vallott – “nemzeti érdekeinek” képviseletében. A MIÉP ezért nem szavazza meg a költségvetést, az adótörvényeket, és egyedüli parlamenti frakcióként minden alkalommal következetesen nemmel szavaz a NATO-együttműködéshez kapcsolódó kérdésekben. Partner viszont a koalíció számára minden olyan kérdésben, amely “az átkos múlt eltörlésére” irányul, vagyis az a célja, hogy felszámolja a szocialistákhoz, szabad demokratákhoz kötődő – vélt vagy valós – politikai, gazdasági, kulturális és médiapozíciókat. Csurka igazából nem bízik a Fideszben, de tisztában van azzal, hogy a jelenlegi erőviszonyok közepette csak a Fidesz képes ennek a stratégiai célnak a megvalósítására.

Lakatos Pál interjúja Csurka Istvánnal a Magyar Rádió Vasárnapi Újság című műsorában, 2000. március 12.:

– Elnök úr! Önök ellenzéki pártként – fogalmaznak sokan ma Magyarországon a politikában – “lefeküdtek az Orbán-kormánynak”, kiszolgálóivá váltak.

– Ez nem igaz. Vannak törvényjavaslatok, törvények, kormányintézkedések, amelyeket támogatunk, amelyeknek örülünk. Ilyenek elsősorban a gyermekáldás fokozására, a családok támogatására szolgáló intézmények és intézkedések. Ezeket támogatjuk, sokszor úgy, hogy megmondjuk azt is, hogy keveselljük. A költségvetést nem szavaztuk meg, alapvető kérdésekben sokszor éles vitában vagyunk a kormánnyal, viszont nem akarunk a legkevésbé sem hasonlítani a másik két ellenzéki párthoz, sokszor ezeket sokkal nagyobb kritikával illetjük, mint a kormányt. Világos: a mi létezésünk ezekkel szemben fogalmazódik meg, azt akarjuk, hogy végre legyen rendszerváltás ebben az országban, és ehhez az kell, hogy ezek a szociálliberális erők, a nemzetellenes erők minél kisebbre zsugorodjanak össze.

Az igazi kérdés: a Fidesz viszonya a MIÉP-hez. Orbánék világra nyitott, néha a cinikusságig pragmatikus politikai nemzedéke számára nem lehet sem vonzó, sem reális cél a Csurka-féle nemzeti bezárkózás, az “önépítő nemzet”. Nem stratégiai, hanem taktikai szövetségesként kezelik a MIÉP-et, amelyet – például a parlamenti pozíciók elosztásában, médiaügyekben vagy éppen a “megfigyelési bizottságban” – fel lehet használni a közös ellenség, az MSZP és az SZDSZ ellen. A MIÉP-frakció mesterséges és jogilag kétes fenntartásával, az időnként nyilvánvaló politikai összjátékkal azonban lényegében egyszer s mindenkorra legitimálták Csurka pártját. Emellett azonban kétségtelenül létezik a Fideszben (és persze a Kisgazdapártban) olyan szellemi-politikai irányzat, amely számára rokonszenves a MIÉP, léteznek politikai és érzelmi érintkezési pontok a MIÉP-pel, de tisztában vannak azzal, hogy egy ilyen szövetség ma nemzetközileg vállalhatatlan. Mint már sokan megfogalmazták: a Fidesznek 2002-ben nem a MIÉP-re, hanem a miépes szavazókra lesz szüksége. Ez az értelme például a Grespik-szindrómának: a “liberális” média minden botránynál emlékeztet arra, hogy a Fővárosi Közigazgatási Hivatal nyilvánvalóan MIÉP-szellemiségű vezetőjét Stumpf István javaslatára Orbán Viktor nevezte ki, vagyis ő tartja hivatalában, dacolva még a “külföldi nyomással” is.

Orbánék nemzetközileg is igyekeznek legitimálni a MIÉP-et, amikor külföldi nyilatkozataikban, interjúikban cáfolják, hogy a magyar parlamentben létezne szélsőséges párt, hiszen a MIÉP demokratikus választáson került be az Országgyűlésbe, betartja az Alkotmányt, a törvényeket; illetve ha elismerik a MIÉP szélsőséges voltát, akkor a miniszterelnök arra hivatkozik, hogy Nyugat-Európa jó néhány országában ez a fajta szélsőségesség sokkal erősebben van jelen, Olaszországban, Belgiumban, Ausztriában, Svájcban a parlamentben is, Németországban pedig az utcán. (Tény, hogy februárban az Európa Tanács egy e témával foglalkozó jelentése levette a MIÉP-et a szélsőséges pártok listájáról.) A Haider-affér, az Ausztria-elleni szankciók kimenetele, az EU lényegi meghátrálása pedig azt a következtetést is megengedi számukra, hogy adott esetben különösebb következmények nélkül akár a nyílt politikai együttműködést is vállalhatják a MIÉP-pel. Ők is tudják, persze, hogy az EU másképp lép fel egy tagországgal, mint egy bebocsátásra váróval szemben, s hogy ez akár érv lehet arra, hogy miért nem veszik fel Magyarországot az Unióba, de Orbánék a folyamat elhúzódásából szemlátomást azt a következtetést vonták le, hogy a belátható jövőben amúgy sincs realitása az EUcsatlakozásnak. (Amit Csurka egyébként már régen meg is mondott, de ő nemhogy szükségesnek nem, hanem egyenesen károsnak tartja Magyarország EUtagságát.)

A MIÉP a parlamentben

A MIÉP parlamenti szereplését összességében átgondoltság, tervezettség jellemzi. Noha a médiában a MIÉP-ről hagyományosan elterjedt, egyébként igaz sztereotípiák – kisebbségellenesség, antiszemitizmus, irredentizmus – kerülnek előtérbe, valójában nem ez a legfontosabb, nem ez a “fő vonal”. Ezt bizonyítja a MIÉP-nagygyűlések elmaradhatatlan szónokának, a valóban elvakultan, kontrollálhatatlanul, “hitelesen” antiszemita ifj. Hegedűs Lórántnak a ritka parlamenti szerepeltetése. Csurka is antiszemita ugyan – világszemléletében, politikailag meg zsigerből egyaránt –, de ő különbséget tesz a MIÉP-híveknek, aktivistáknak szóló, a már kialakult meggyőződést csak újra és újra megerősítő Magyar Fórum, illetve a nagyközönséghez szóló parlamenti (és televíziós!) politizálás között.

A “parlamenti” MIÉP sem mond le természetesen arról, hogy az érzelmekre hasson, gyűlöletet szítson, de ez “osztálygyűlölet”, a szegények, nélkülözők diffúz elkeseredettsége, haragja a gazdagok ellen. Csurka az osztályharc, “a barikádnak két oldala van” szemlélet jegyében szolgál magyarázattal a világ – a magyar kül-, bel- és gazdaságpolitika – jelenségeire. Összefüggő, koherens nézetrendszere van, amely a parlamenti szónoklatokban a “zsidó világ-összeesküvés” magyarfórumos tétele nélkül is megáll a lábán. (Az “értők” viszont úgyis tudják, hogy valójában a zsidók állnak minden mögött.)

Az első másfél parlamenti év több mint száz miépes azonnali kérdése, interpellációja és kérdése közül 31 közvetlenül a privatizáció, a külföldi tőke, a nemzeti érdekkel szemben álló Magyar Nemzeti Bank ellen irányult. A parlamenti MIÉP világos álláspontot képvisel: a “népet”, a szegényeket, a kisemmizetteket képviseli, akiket a rabló privatizáció mindentől – a felemelkedés lehetőségétől is – megfosztott. A rendszerváltás magyar veszteseiről van szó, akik önhibájukon kívül kerültek ebbe a megalázó helyzetbe (nem úgy, mint a cigányok és más ingyenélők, bűnözők, akik maguk tehetnek a sorsukról). Az ellenség a “kommunista” rendszerrel kontinuus gazdasági-politikai elit, amely a privatizációból meggazdagodott – “mindent ellopott” –, s amely hatalma megtartásának biztosítékaként kezében tartja a közigazgatást, a kultúrát és a médiát. Ezt a magyarországi elitet valójában azonban a nemzetközi, a globális pénzvilág, a világkapitalizmus, az imperializmus tartja hatalmon, amelynek feltétlen kiszolgálója lett 1989 után, ugyanúgy, ahogy korábban a szovjet imperializmusnak volt feltétlen kiszolgálója. Se keleti, se nyugati imperializmust, se keleti, se nyugati kiszolgáltatottságot! – mondja a MIÉP. Megvannak a saját érdekeink, megvannak a saját értékeink, építsük újjá Magyarországot ezeknek megfelelően! Nem kell a NATO, nem kell az EU, mert ezeknek nem számít a magyar érdek, sem a gazdaságban, sem a külpolitikában. Nem kellenek a globális pénzvilág hazai helytartói, mert ezeknek nem számítanak a nélkülöző magyar milliók. Ebbe a nézetrendszerbe szervesen épül be a munkások és a munkanélküliek, a hazai kis- és középvállalkozók – valós, vélt és hazudott – érdekeinek védelme, a gazdasági szféra önérdekével szemben a szociális gondoskodás éppúgy, mint külpolitikailag a Kárpát-medencei magyarság érdekképviselete, a határrevízió vagy éppen – az imperialista nagyhatalmakkal és gazdasági-politikai-katonai szervezeteikkel szemben, azok alternatívájaként – a kis közép-európai országok összefogása, a saját érdekeket szolgáló semlegesség.

A parlamenti felszólalásokban két vonal fonódik össze. Az egyik – elsősorban a napirend előtti felszólalásokban, amelyek zömét Csurka mondja – az érzelmihangulati elem, amelynek meg kell ragadnia az otthon bármilyen okból tévéközvetítést figyelő nyugdíjasokat, kismamákat, munkanélkülieket. A másik a MIÉP közgazdászai – Gidai, Lentner – által képviselt szakmaiság. Természetesen ők is bőven élnek a demagógia eszközeivel (nem jobban, mint más – kormány- és ellenzéki – pártok), de ők a napirendi vitákban megfontolható (ami nem azt jelenti, hogy feltétlenül helyes) érveket sorolnak. A kettő kombinációját az ugyancsak közgazdász Rozgonyi Ernő jeleníti meg, aki a “karzatnak” (hordó)szónokolva a “legszebb” csurkista fordulatokkal fejti ki ugyanazt a miépes gazdaságpolitikát, amit Lentner Csaba – mondhatni – tárgy- és szakszerűen az értelmiség számára.

A tényszerű érvelés és a demagógia fonódik össze azokban a napirend előtti felszólalásokban, valamint interpellációkban, kérdésekben is, amelyek mindennapi, konkrét ügyeket, visszaéléseket tesznek szóvá, s amelyek szinte naponta “bizonyítják”, hogy a MIÉP a parlamentben a kisembereket, a népet képviseli.

Az új parlament első nagy, kifejezetten gazdaságpolitikai napirendje az 1997es költségvetés zárszámadási vitája volt 1998. szeptember 15-én. A MIÉP vezérszónokaként Lentner Csaba mindenekelőtt a gazdaságpolitika társadalmi vetületeivel foglalkozott – vagyis azzal, ami ebből az “egyszerű embereket” érdekelheti. Ezt a technikát következetesen érvényesítik azóta is, minden hasonló témájú felszólalásban:

“Válságba került a társadalom legfontosabb építőköve, a család. A házasságon kívül született gyermekek aránya az 1993. évi 13 százalékról 1997-ben 23 százalékra nőtt. A művi terhességmegszakítások száma 1997-ben 73 500 volt. 1997-ben a népesség természetes fogyása 39 ezer fő volt. Az öngyilkossági rátánk Oroszország után a második Európában. Számítások szerint a halálozások mintegy 18 százaléka – amely évente 28 ezer halálesetet jelent – az egészségügyi ellátás hiányosságaiból fakad. Az utóbbi négy évben a tartósan munka nélkül lévők száma 160–220 ezer fő között állandósult. 1997 decemberében 137 ezren részesültek munkanélküli-ellátásban és 195 ezren jövedelempótló támogatásban. Az egy ellátottra jutó munkanélküli-járadék havi 15 800 forint volt, a jövedelempótló támogatás összege pedig 7400 forint… Ugyanakkor vannak nyugdíjasok is ebben az országban, több mint 3 millióan, akik 21 500 forintos átlagnyugdíjra tudtak csak szert tenni, még annak ellenére is, hogy 1997-ben az MSZP-kormány a Világbanktól több száz millió dolláros, nyugdíjemelést megalapozó, megelőlegező hitelt vett fel.”

Lentner csak ezután tér rá a szorosan vett gazdasági bírálatra, amelynek legfontosabb pontjai: a gazdasági növekedés nem is valóságos, mert elsősorban a vámszabadterületeken működő gépipari multik összeszerelő és exporttevékenységéből adódik. A vitában még ugyanaznap felszólaló Gidai Erzsébet ugyancsak hangsúlyozza:

“…valójában ez a növekedés – tekintettel arra, hogy a 90 százalékban privatizált vagyon 80 százaléka külföldiek kezében van – nem a hazai gazdaság növekedési eredménye… hanem a külföldi cégek által produkált olyan növekedés, amely megjelenik a kivitelben, hiszen az export 70 százaléka a kezükben van, a realizált profitok több mint 70 százaléka a külföldi cégek – mindenekelőtt a multinacionális cégek – kezében van, amelynek jelentős mértékét kiszállítják az országból. Tehát egy óriási tőkekiáramoltatás van, s nem hosszú távú stratégiai, technológiai, fejlesztési koncepcióban gondolkoznak, mert ez számukra sem gazdaságilag, sem politikailag – elnézést a kifejezésért – nem egy nagy buli. Ez csak egy rövid távú, profitérdekhez kötődő tevékenység, és miután még államkötvénypapírokban meg is forgatják, leszedik még azt a sápot, aminek a kamatát beépítik a költségvetésbe, tehát velünk, az adófizetőkkel visszafizettetik, számunkra ez a tőke valójában elhagyja az országot. Ezért hamis kép azt mondani, hogy ez a növekedés egy valós, a gazdaság teljesítőképességét, mégpedig a reálszféra teljesítőképességét mutatja.” (Gidai Erzsébet, 1998. szeptember 15.)

Két hónappal később, az 1999-es költségvetés vitájában Csurka István volt a MIÉP vezérszónoka, aki közérthető tézissel kezdi: a parlamenti vita csak illúzió, szemfényvesztés, mert az adósságtörlesztés, a kamatfizetés megszabja a pályát, a nemzet romlását:

“Milliárdokat tologató, fejezetekre és alcímekre tagolt játékot játszik a Magyar Köztársaság kormánya, mindenkori kormánypártjai és mindenkori ellenzékei. A játékban – mint a legtöbb hasonlóban is – különböző illúziók testesülnek meg. Az országgyűlési képviselők például úgy érezhetik ezekben a napokban, hogy hagyják őket felemelkedni egy magasabb rendű létformába, ahol a döntések születnek, s ahol a pénz fészkel… A valóság ezzel szemben az, hogy ők maguk is – s főleg pedig azok, akiket képviselnek – minden alkalommal az életük egy-egy darabját vesztik el a költségvetés által előírt kamatfizetések, törlesztések és a hitelezők köreinek tett más engedmények, ajándékozások, kényszerű behódolások következtében… A költségvetési játék már hosszú évek óta arról dönt, hogy mit kell kidobni a hajóból, hogy ne süllyedjen olyan gyorsan… Minden negyedik forint elmegy, kimegy, mert kevesek már előre elköltötték, felélték, elhasználták, mert már régen kivitték, és esetleg régen visszahozták, hogy most újra kivigyék.” (Csurka István, 1998. november 17.)

Egy évvel később Rozgonyi Ernő a 2000-es költségvetési vita MIÉP-vezérszónoka:

“Azt hittük, azt reméltük, hogy egy év elteltével a kormány, ígért gazdaságpolitikájának megfelelően, szemléletében és főbb elveiben újszerű költségvetést igyekszik kialakítani, még akkor is, ha a számszerűségeket tekintve bizonyos determinációk továbbra is fennállnak.

Sajnos, úgy tűnik most, tévedtünk…

A változás pusztán abban jelenik meg, hogy a nómenklatúra elit hatalmi helyzetét képes-e felváltani a koalíció klientúrájához tartozó elitcsoport, vagy hogy az egymás közötti osztozkodás acsargással járó és zajló csatájában melyik fél tud előnyösebb és tartósabb pozíciókat megszerezni. Ha ez így van, az bizony szomorú, tragikus!”

(Közbevetőleg érdemes megemlíteni, hogy ez a “több mint kormányváltást” lényegében a klientúraharccal azonosító kitétel teljesen megfelel a liberális politológusok helyzetleírásának.)

“De van itt más is. Állandóan arról beszélnek, azt állítja a monetáris politika és ez a költségvetés… hogy a külföldi tőke csak akkor jön be, ha a költségvetés lehetőleg semmit se költ, semmit se fordít újrafelosztásra. Ez azt is jelenti, hogy akkor jön be a külföldi tőke, ha továbbra sem fejlődik, sőt lehetőleg még inkább elsorvad a hazai kis- és középvállalkozás, beleértve a mezőgazdaságot is, elvégre kell a föld, hiszen Demszky úr még a temetőket is eladja alólunk, hogy még holtan se fekhessünk magyar földben, és Surányi úr szerint keményen kordában tartják a kiáramló béreket. Ez utóbbi természetesen csak a népesség 80 százalékára vonatkozik, a szolganépre, a 20 százalékos, részben kápóelitre természetesen nem.”

És ez az a pont, ahol a Fideszben való csalódás a magyarfórumos Csurkavíziót, a világméretű (a parlamentben azért mégse kimondva: zsidó) összeesküvés motívumát hozza be a tartalmilag egyébként nem kifogásolható – mert világszerte létező, ható, gazdaságpolitikai koncepciók, világszemléletek közt folyó – vitába.

“Csakhogy – és itt van a bökkenő – ha ilyen gazdaságpolitikát ilyen eszközrendszer mellett kíván a tisztelt magyar kormány folytatni, és erre még azt is mondja, el akarja hitetni, hogy ez a jó, akkor az ilyen kormányok bizony sajnos nem magyar kormányok, ezek már helytartók, ezek már úgy működnek, ahogyan valaki megálmodta. Mert – hogy világos legyek – itt már nemcsak a világon végigsöprő globalizmusról, nem a minden résbe befurakodó arctalan finánctőkéről és ezek irtózatos következményeiről van szó, meg arról, hogy erre sem vagyunk felkészülve, felvértezve. Minden, amit eddig elmondtam, egyértelműen azt bizonyítja, hogy magyar viszonylatban még ezen kívül is kell lennie valaminek, hiszen ami itt történt, történik, az a maga nemében páratlan, arra Európában – hiába hivatkoznak rá éjjel-nappal – nincs példa. Mindez, igen tisztelt hölgyeim és uraim, nem olcsó populizmus, nem náci alapvetés, mint ahogy azt néhány kis- és nagykörmös mondaná.” (Rozgonyi Ernő, 1999. október 19.)

2000. május 22-én az Országgyűlésben Csurka “A globalizmus hatalmi törekvés” címmel szólalt fel napirend előtt. Tézise, hogy a globalizmus lényege szerint ugyanúgy hatalmi törekvés – ezúttal a globális pénztőke hatalmáé –, mint a szocializmus volt. “A magyarságnak a globális világrendben nincs esélye a megmaradásra”, hangoztatta; most is – akárcsak a Kádár-korban – a túlélésre kell berendezkedni, s “a globalizmus kikerülését… szabotázsát a kormánynak kell megszerveznie”. (Magyar Fórum, 2000. május 25.)

“Már nem a csatlakozásról van szó, hanem a létünkről. Ha az idegené lesz a föld, a ház, a víz – a jövő század kincse –, ha idegen adja ki a szobát, és mi csak takarítunk vagy mosogatunk, akkor nincs és nem lesz hazánk. Még tagok se leszünk [ti. az EU-ban – H. A.], és jön a német, a zsidó, aztán az arab, a néger, és özönlik máris a kínai… Ezen az áron ne legyen csatlakozás. Semmikor.
Törődjünk magunkkal, fogjunk össze a szomszédainkkal!
A MIÉP ezért helyesli a Közép-európai Kezdeményezést, és helyesnek tart minden összefogást, amely Magyarország, Szlovákia és elsősorban Horvátország és Magyarország, valamint Szlovénia között létrejön. A távlat pedig az lehet, hogy Ausztria is, kihajolván az EU-ból, ahová nem való, ide bújik be, de akkorra mi már, ha okosak vagyunk, erősebbek leszünk, mint most vagyunk, és a régi, a Monarchiára emlékeztető barátsággal fogadjuk. Haiderostul.” (Magyar Fórum, 2000. június 29.)

A globalizáció elutasításában a MIÉP érvelése számos ponton találkozik egyes baloldali-konzervatív és újbaloldali irányzatokéval. A Világgazdaság 2000. március 29-i számában összeveti a MIÉP és a Munkáspárt programját, s azt közösnek tartja. A multinacionális cégek világuralmát bíráló Korten egyaránt hivatkozási alap a Magyar Fórumban és az Eszméletben. Szinte csak a véletlen dönti el, hogy Siklaki István pénztőkét bíráló koncepcióját egy MIÉP-rendezvényen vagy egy alapvetően baloldali szellemiségű klubban fejti ki. A – Csurkától eltérően – nem zsidózó Lentner Csaba, Csath Magdolna vagy (a MIÉP-hez az MSZMP Társadalomtudományi Intézetéből Pozsgay Nemzeti Demokrata Szövetségén keresztül eljutó) Gidai Erzsébet közgazdasági fejtegetései, a kormány gazdaságpolitikáját bíráló beszédei nem feltétlenül csak egy szélsőjobboldali párt képviseletében hangozhatnának el. Lentner szakmai fejtegetései az értelmiségnek és a politikának szóló észérvek, Csurka viszont a nagyközönséghez beszél, egyszerű, közérthető “igazságokat” mond, az érzelmekre, indulatokra akar hatni. A Mannesmann sárbogárdi gyárának bezárásáról ezt írja:

“Elmennek a multik? Menjenek. Menjenek minél előbb. Mi pedig adjunk szerény iparra, kereskedésre, munkára lehetőséget embereinknek, teremtsünk kisgazdaságokat, és kezdjünk el gátat, utat, házat építeni sok-sok kisembernek. Tisztát, szerényet. Képezzünk sok tudóst, ezeket fizessük meg, ne a bankárokat, ne törődjünk annyit a tőzsdével, hanem ápoljuk a belső világunkat.
Elmennek a multik? Vegyünk magyar árut! Csak magyar árut. Abból, ami itthon is készül, még ha kicsit gyengébb kivitelben is, ne engedjünk behozatalt. Vegyük észre, hogy a szabadverseny egy nagy blöff.” (Magyar Fórum, 2000. július 20.)

“Kérem szépen, ezt nem szabad annyiban hagyni!”

1998–99-ben a napirend előtti MIÉPfelszólalások egyötöde (12) a társadalmi igazságosság (pontosabban: a tapasztalható társadalmi igazságtalanság) kérdésével foglalkozik, például az MNB, a Postabank, a VIP-lista, egy-egy vállalat vagy ágazat privatizációja kapcsán gazdagok és szegények, azaz a tőkések, bankárok, illetve a dolgozók, nyugdíjasok, “a nép”, az “emberek” antagonisztikus, osztályharcos szembenállását kifejezve. A harácsoló gazdagok, tőkések, bankárok, csaló privatizátorok mindig össze vannak fonódva az MSZP-vel és az SZDSZszel, és hívószóként általában elhangzik a Bokros-csomag is.

1998. szeptember 29-én Csurka a létminimum-számításról mondott napirendelőttit.

“…a Központi Statisztikai Hivatal kiadványa… szerint 1997-ben a társadalom 25-30 százaléka élt a létminimum alatt. Ezt kimondani semmiség, megélni azonban borzalom, szenvedés, nyomorúság, jövőtlenség, szerencsétlenség. …egy új szemlélet bevezetésére teszek javaslatot: számítsuk most már azt is, hogy kik, mennyien, milyen jövedelemből élnek létmaximumon; mert a kettőnek szoros az összefüggése. Az elmúlt napokban került nyilvánosságra, hogy Princz Gábornak, a Postabank volt elnök-vezérigazgatójának havi 8 millió 800 ezer forint jövedelme volt. Ez több mint száz család, két aktív felnőtt és két gyermek, négy ember jövedelmét teszi ki. (…) Kérem szépen, ezt nem szabad annyiban hagyni! Ez nem szocializmus és nem kapitalizmus, ez egy harmadik utas meggondolás! Szabályozni kell! És aki azt mondja, hogy ez nem aktuális gondolat, az majd vegye a kezébe Tony Blairnek, Nagy-Britannia jelenlegi munkáspárti miniszterelnökének a könyvét, aki azt mondja – nem egyedül, tudósok karéjában –, hogy ebből elég volt. Ez a neoliberális politika éppen annyira káros a nemzetekre nézve, mint amennyire káros a szovjet típusú szocializmus…”

Csaknem napra pontosan egy évvel később, 1999. szeptember 27-én a Szent Korona jogállásának alkotmányba iktatását napirend előtt javasló Dávid Ibolya igazságügyi miniszternek (elsőként!) válaszolva a “senyvedő magyarság”, a “nép”, a politikától elforduló kisemberek nevében elutasítja a szimbolikus politizálást, és azt követeli, hogy a valódi gondokkal foglalkozzanak:

“…a magyar alkotmány megváltoztatása anélkül – Szent Istvánra és a koronára hivatkozva –, hogy a magyarság, az egész, a Kárpát-medencében élő magyarság önrendelkezéséért legalább ne küzdenénk, nem jó! Csupáncsak szimbolikus gesztus lehet, amely minden alapot nélkülöz akkor, ha – miközben mi erről itt szép szavakat és szép gondolatokat cserélünk – a magyarság nagy része senyved és pusztul, idegen elnyomás alatt él, idebent pedig olyan állapotok uralkodnak, amilyenek ma is. (…)
Ha a magyarság valódi gondjai megoldása irányába történő gyökeres változás is társul e mellé az alkotmánymódosítás mellé és a Szent Korona emlegetése mellé, akkor természetesen azonnal és egy szívvel támogatjuk ezt a javaslatot. Addig azonban, amíg ez csak szimbolikus gesztus marad, nehéz ehhez hozzászólni úgy, hogy a nép hatalmas része elfordul a politikai osztálytól, és inkább elmegy szüretelni akkor, amikor választásokra kellene hogy elmenjen.”

A társadalom közömbössége válasz az előző kormányzat bűneire, a privatizációra, a bankárok harácsolására. Ez a közömbösség a rendszerváltás egyik legnagyobb vívmányát, az önkormányzatiságot is veszélyezteti – mondja Csurka 1998. szeptember 21-i felszólalásában. Pedig csak az önkormányzatiság, a helyi társadalmak megerősítése – gazdasági megerősödése – jelenthet védelmet a nemzetközi nagytőkével szemben:

“Az önkormányzatoknak meg kell adni a törvény adta lehetőséget, hogy helyi erőforrásaikat helyben hasznosítsák, sőt ehhez nagyarányú támogatásban kell részesülniük. Hozzon törvényt az Országgyűlés, hogy minden helyi kezdeményezés elsőbbséget élvez a nemzetközi nagyvállalatok kétes célú és hasznú befektetéseivel szemben! Arra kell bátorítani az önkormányzatokat, hogy ne engedjenek a nyomásnak, és ne Penny Marketek építésére adjanak engedélyt, hanem a helyi fűszeres vagy csizmadia támogatását szavazzák meg.”

A MIÉP igyekszik minden ziccert kihasználni, reagálási sebességük az ellenzéki Torgyánéra emlékeztet, aki az 1994–

98-as ciklusban napirend előtti felszólalásaiban mindig azt hozta szóba, amit az emberek aznap reggel a rádióban hallottak, a tévében láttak. A Globex-ügyet, a VIP-listát, a Reallízing károsultjait, a fővárosi kórházak finanszírozását stb. a napirend előtt felszólaló vagy azonnali kérdést feltevő MIÉP-képviselők akkor és annyiszor hozzák szóba, amikor és ahányszor az érdekelheti az embereket.

Nemcsak botrányokról és nemcsak “nagy” ügyekről beszélnek, hanem tényleges problémákról a búzafelvásárlástól a soroksári környezetszennyezésen át egy védett fasor kivágásáig. A szóvá tett ügyek károsultjai – a nemzet egésze mellett – az egyszerű emberek, a dolgozók.

1998. december 1-jei MIÉP azonnali kérdések és interpellációk:

“Közismert, hogy az energiaszektor privatizációját követően jelentős mértékben megemelkedett a távhő- és a melegvízszolgáltatás ára a családoknál, ez Magyarországon a lakosság mintegy 20-25 százalékát érinti… például egy 50 négyzetméteres panellakásban a melegvíz- és távhőszolgáltatásért több mint 10 ezer forintot fizetnek a lakók, egy 65 négyzetméteres lakás esetében 10 és 12 ezer forint között van ugyanez a díj, egy 78 négyzetméteres lakás esetében pedig 14 és 16 ezer forint között van ez a díj; márpedig ha a család egy átlagkeresettel vagy -jövedelemmel rendelkezik, akkor ennek a jövedelemnek több mint 50 százalékát kiteszi a rezsiköltség, egyszerűen fizethetetlenek ezek a rendkívül magas, irreálisan megállapított hő- és melegvízszolgáltatási díjak.” (Gidai Erzsébet, 1998. december 1.)
“Sajnos, a munkavédelem Magyarországon ezredrangú kérdéssé vált… Amikor a vállalkozók Nyugat-Európában hozzákezdenek egy árkalkulációhoz, először a munkavédelmi költségeiket veszik számba… A mai magyar vállalkozók ezt húzzák ki legelőször a költségszámításaikból… A dolgozók nem is nagyon tudják, hogy milyen veszélyek leselkednek rájuk, nem kapnak megfelelő védőeszközöket; bár az is igaz, ha néha véletlenül kapnak, azokat ritkán használják… Milyen összehangolt intézkedést tervez a tárca vagy a kormány a munkavédelem valós értékének helyreállítására, a balesetek megelőzésére?” (Kiss Andor, 1998. december 1.)

Gidai Erzsébet – szigorúan statisztikai adatokra, szociológiai elemzésre hivatkozva – teszi fel azonnali kérdését, hogy “Ki segít az egyedülállókon?” (1999. június 15.); Fenyvessy Zoltán ugyancsak statisztikai felmérés alapján érvel a nyugdíjminimumnak a létminimumhoz közelítése érdekében (1999. szeptember 7.), s (demagógiát – mondhatni – csak az ilyenkor “elkerülhetetlen” mértékig tartalmazó) politikai vádjai csak mellesleg szólnak a Horn-kormányról, elsősorban az Orbán-kormányt szólítja fel cselekvésre, amit az is nyomatékosít, hogy az interpelláció eredeti címzettje a miniszterelnök.

“…a magát szociálisan érzékenynek mondó szocialista kormányzat alatt vált jelentőssé a különbség a minimálbér és a nyugdíjminimum között, vagyis a Hornkormány idején süllyedt ez a réteg a nyomorszintre. Jó lenne, ha a jelenlegi kormányzat nem kényszerítené arra a nyugdíjminimumból élőket, hogy választási lehetőségük a tél folyamán a fagyhalál vagy az éhhalál között lehet csak. (…) Nem gondolt-e a kormány a minimális és maximális jövedelmek közötti irreális és még Nyugaton sem szokásos különbségek valamiféle szabályozására? Hiszen amennyire lehetetlen a jelzett összegből megélni, ugyanannyira irritáló az ország nehéz gazdasági helyzetére hivatkozások közepette a havi többmilliós, ekkora teljesítménykülönbségekkel alá nem támasztott jövedelmek létezése.” (Fenyvessy Zoltán, 1999. szeptember 7.)

Ugyancsak Fenyvessy 1999. november 9-i interpellációjában a korábbi nyugdíjkorhatár visszaállítását javasolta. Mindezek mellett akár nevetségesnek is tűnhet, de sok ember számára lehetett népszerű, hogy Kapronczi Mihály 1999. június 15-én “A kispénzű horgászok védelmében” interpellált.

A MIÉP egyébként is “ott van, ahol az emberek vannak”: a tiszai árvíz idején a pártelnökség és a frakció Csurka vezetésével Orbán Viktort is megelőzve vonult ki a gátakra. Budapesti jogsegélyszolgálatot tartanak fenn egy héten egyszer a belvárosi MIÉP-irodában; Gödöllőn minden kedden és pénteken szakértőik ingyen adnak munkaügyi, adó-, orvosi és kertészeti tanácsokat; a XI. kerületben nyári “ovi-sulit” – nyári foglalkoztatót – szervezett a kerületi MIÉPiroda 5–15 éves gyerekeknek, “MIÉP-es pedagógusokkal”; “szívesen várjuk a nem MIÉP-es szülők gyerekeit is… legalább megismernek minket azok is, akik idáig csak rosszat hallottak és olvashattak rólunk a nemzetidegen hazai sajtóban”.

A Magyar Fórum riportjaiban nagy teret szentel a helyi, konkrét ügyeknek, amelyek világossá teszik, hogy a MIÉP “az emberek” mellett áll. Például “címlapsztori” volt, hogy “Mentsük meg a Lehel piacot!”; tudósítottak arról, hogy a MIÉP harcol a (fideszes vezetésű) II. kerületben tervezett iskolabezárások ellen. Ugyancsak terjedelmes riport szólt Sárbogárdról, ahonnan a Mannesmann Kínába távozik, becsukja a gyárat (előtte ugyanezt tette a Philips), ezer ember munka nélkül marad, a dolgozók kisemmizettek és félnek, de bemutatják a bátor szakszervezeti titkárt; a következő héten pedig a lap már arról számol be, hogy Csurka István Sárbogárdra látogatott.

“Azok nevében szólunk, akik nemet mondtak a NATO-ra”

A parlamentben a napirend előtti felszólalások kb. egyharmada a MIÉP legfontosabb kül- és nemzetpolitikai üzenetét tartalmazza: a globalizáció, a NATO- és EU-tagság, illetve az ezekből származó kötöttségek, kötelezettségek – mint amilyen például a Jugoszlávia elleni háborúban való részvétel volt – szemben állnak a magyar nemzeti érdekekkel.

Csurka minden lehetséges alkalommal hangsúlyozza, hogy az európai uniós tagságunkból úgyse lesz semmi, de ez jó, mert a csatlakozásnak csak veszélyei és hátrányai lennének. A kiút a nemzeti érdekek képviselete és a közép-európai összefogás.

“A Magyar Köztársaság kormányai már öt-hat éve abban a reményben terjesztik be költségvetéseiket, azért tartanak fenn drága brüsszeli intézményeket, szolgáltatnak adatokat az Európai Unió Bizottságának, mert Magyarország ígéretet kapott arra, hogy négyhat-nyolc éven belül az Európai Unió tagja lehet. Ez ideiglenes, bizonytalan viszony, Magyarország ennek fejében mégis visszafejleszti mezőgazdaságát, beengedi és alázatosan kiszolgálja a globális tőkét, kárt okoz magának. (…)
A visegrádi összefogás ezzel szemben jó irány. Ha a szavakat tettek követik, ha erős gazdasági kötelékkel fűzik össze magukat a közép-európai országok, akkor megállhatnak az EU packázásával szemben. Közép-Európa együtt alkalmas arra, hogy kidolgozza a fejlődés új irányát, ez sokkal igényesebb és emberibb lehet, mint a képtelen bürokrácia felé haladó Európai Unió.” (Csurka István, 1998. október 26.)

Csurka István felszólalása a NATOcsatlakozás kihirdetéséről szóló országgyűlési határozat általános vitájában, 1999. február 8.:

“…egy kicsit tévednek mindazok, akik a NATO-ban és az összes katonai szerveződésben ma még mindig a régi világ területszerző vagy területvédő katonai szövetségét látják, illetve akik úgy fogják fel ezt az egész dolgot, hogy itt területek megvédéséről, megszállásáról, megtartásáról satöbbi van szó. Kérem, tessék észrevenni, hogy ez a világ elmúlt! Ma a hódításnak egyetlenegy módja van: a gazdasági! Nem kell egy területet elfoglalni, egy országot leigázni, még politikai rendszerét sem kell megváltoztatni ahhoz, hogy teljes mértékben, száz százalékig ki tudjam használni, saját áruim számára piacot teremtsek. (…)
Nincsen olyan nagyhatalom, amelyik a mi területünkre szemet vetett volna. Konfliktusok szomszédainkkal vannak, lesznek. Magyarok élnek határainkon kívül, és ezeket a magyarokat csak itt bent lehet megvédeni.”

Noha a fenti felszólalásban Csurka arról beszél, hogy szomszédainkkal szemben lehetnének, de nincsenek területi követeléseink, több napirend előtti felszólalás tartalmaz többé-kevésbé nyílt területi revíziós igényt. Elsőnek Szabó Lukács, akkori frakcióvezető-helyettes 1998. november 17-én, a kárpátaljai árvíz kapcsán a terület autonómiáját és az 1947es párizsi békeszerződés felülvizsgálását követelte. Ezzel szemben Csurka egy héttel később sokkal agyafúrtabb beszédet mond: magyar–ukrán összefogást, szinte “testvéri” segítségnyújtást szorgalmaz; a miépes kontextus ismerete nélkül senki semmi kivetnivalót nem találhat még abban sem, hogy Kárpátalját Ukrajna “nyugati függelékeként” határozza meg, amely “ezer és ezer szállal kötődik Magyarországhoz”:

“Az idei pusztító árvíz bebizonyította, hogy Kárpátalja népei – magyarok, ruszinok, ukránok és mások – elhagyottan, a végső elpusztulás veszélye és közvetlen ténye közepette élnek. Ukrajna, ez a rettenetes gondokkal küzdő, a nyolc évtizedes szovjet rendszer pusztító örökségét a nyakában cipelő fiatal állam nem képes teljesíteni azoknak az embereknek az életigényeit, emberi méltósághoz és gazdasági felemelkedéshez való jogait, akik a nagy állam nyugati függelékében, a Kárpátok innenső, felénk eső oldalán élnek.
Ez a térség ezer és ezer szállal kötődik Magyarországhoz, a magyar kultúrához, a magyar gazdasághoz. Most, hogy a Tisza vize elborította Kárpátalja magyar és ukrán lakta falvait, a magyar társadalom megmozdult, ismét beigazolódott az összetartozásunk. Magyarországról árad a segély, Ukrajnából nem megy oda semmi. Kárpátalját azonban segélyekkel nem lehet helyreállítani…” (Csurka István, 1998. november 23.)

Csurka hangnemében jelentős változást hoz a Jugoszlávia elleni NATO-háború. Egyrészt bizonyítva látja, hogy a NATO-tagság Magyarországot nem magyar érdekekért sodorja háborúba – hiszen a koszovói albánok sorsa nem az! –, másrészt alkalmat, sőt kényszert lát arra, hogy Magyarország megfogalmazza a Vajdasággal kapcsolatos saját érdekeit a Jugoszlávia elleni háborúban.

1999. március 24-én az Országgyűlés a koszovói NATO-akcióban való magyar részvételről tárgyalt. A MIÉP vezérszónoka Csurka volt, aki hangsúlyozta, hogy csak a MIÉP háborúellenes, és a MIÉPet csak a magyarok sorsa érdekli:

“A Magyar Igazság és Élet Pártja lehangolódva és szomorúan ül itt. Akkor, amikor március 12-én az ország NATOtagországgá vált, szintén nem voltunk boldogok, de nem gondoltuk, hogy ilyen hamar jönnek a következmények. Most, akár akarja az ország, akár nem, mint szövetséges, mint a NATO egyenjogú tagja, ha elkezdődik a háború, hadviselő fél lesz, egy olyan háborúban, amelyhez semmi néven nevezendő köze nincs; illetve van, és mi csak ezeket a szempontokat tudjuk figyelembe venni.
Mi lesz a magyarokkal? Mi lesz a Szerbiában, a Délvidéken élő magyarokkal, és mi lesz szerte a Kárpát-medencében ennek a hadba lépésnek következtében más helyzetbe, rossz helyzetbe kerülő magyarokkal? Ez az egy kérdés van.”

1998. október 14-én a magyar légtér NATO-használatának engedélyezéséről szóló országgyűlési határozat vitájában Csurka először is Bibóra hivatkozik, “a közép-európai kisállamok nyomorúságára”, egymás közti viszályaikra és a nagyhatalmi védelemnek és akaratnak való kiszolgáltatottságukra. Nemcsak politikusi, hanem írói bravúr is, ahogy egyszerre szidja a szerbeket és lép fel a magyar–szerb megbékélés és együttélés apostolaként szemben a nagyhatalmi ármánnyal:

“…és most itt állunk mi, magyarok, akik rengeteget szenvedtünk a szerbektől, vérengzés áldozatai voltak testvéreink, a háborúban falvaink pusztultak el, és most hirtelen mi is egy könnyed nagyhatalmi kérés folytán belekerülünk a válságba. Már-már elfelejtettük volna, hogy a szerbekkel van valami bajunk – vagy Jugoszláviával –, de most a nagyhatalmi igény, amely a légterünkre vonatkozik állítólag, belesodor bennünket ebbe a háborúba… Még hátrébb tolja azt a pillanatot, amikor magyar és szerb, horvát, szlovák s a többi kibékülhet, együtt élhet úgy, ahogy a nagy szabadelvű elképzelések szerint is lennie kellene a dolognak.”

Csurka beszédében egybefonódik az antiimperializmus, a béke és a nemzeti önérzet védelme, érvelése, szóhasználata visszaidézi az egykori kommunista, baloldali békeharcot (bár az ő stílusa kétségkívül jobb):

“…nekünk, magyaroknak egyszer már eleget kellene tennünk a saját igényeinknek! Hogy azt mondjuk, hogy ebben mi nem, semmi közünk hozzá, nem mi hoztuk létre, minek rángatnak össze bennünket, minek kell nekünk a szerbekkel most megint ellentétbe kerülnünk!? Hát olyan fontos a NATO-nak ez a légtér?! Nem! Az a fontos neki, hogy bennünket egymás ellen uszítson, kérem szépen. Ez a baj! Nem az, hogy átadjuk, és ettől elvész a függetlenségünk. Fenét! Megint sérüléseket szenved mind a két nemzet, fél egymástól, retteg, és nem tudja, hogy mit hoz a jövő. Ebből csak egy módon van kilábalás: ha egyszer átvágjuk ezt a csomót, és azt mondjuk, hogy nem; ez a mi országunk, efölött ne repkedjen senki!” (Csurka István, 1998. október 14.)

1998 őszével szemben, amikor még csak lehetőség, illetve fenyegetés volt a NATO Jugoszlávia elleni háborúja, 1999 tavaszán Csurka már egészen máshogy fogalmazza meg a magyar nemzeti érdekeket és célokat. Napirendelőtti a légicsapások leállítása után, amikor a magyar kormány a Vajdaság autonómiája mellett foglalt állást:

“Ebben a helyzetben… vajdasági autonómiáról beszélni meglehetősen léha felvetés. Milyen autonómia lehetséges ezek után? Az a határváltoztatás, amit javasolni merészeltem, csekély ahhoz a kárhoz és ahhoz a borzalomhoz képest, amelyet az értelmetlen NATO-politika okozott – természetesen a szerbekkel egyetemben – eddig. Ezen kell átlépni! Nekünk más célunk ebben a háborúban már nem lehet, mint az, hogy ha valakit, egy katonát odaküldünk, az kötelmeink szerint állig legyen felfegyverkezve, hogy meg tudja védeni magát, és csak olyan intézkedést fogadjunk el, csak olyannak legyünk társai, amely a délvidéki magyarságot megvédelmezi mindattól, ami rá vár… A mi álláspontunk változatlan: a NATO-ba belépni óriási hiba volt.” (Csurka István, 1999. június 14.)

A MIÉP a társadalomban

A MIÉP két alapvető, társadalmi báziscsoportja a “rendszerváltás vesztesei, becsapottjai” – Csurka szavaival: “a keserű hátország” –, illetve a “társadalmi felelősséget érző értelmiség nacionalista, antiliberális, antiszemita része”. Itt most nincs mód kifejteni a magyar úri középosztály (földrajzilag pl. Budapest II., XI., XII. kerülete) politikai, ideológiai irányultságának gyökereit, összetevőit, az azonban tény, hogy mentalitása létezik, politikailag hat és a MIÉP-ben (de nem csak ott!) helyet talál magának. A Magyar Nemzet internetes kiadása 2000. november 16–17-én megszavaztatta olvasóit, hogy kire voksolnának, “ha most vasárnap lennének a választások”. A 867 szavazatból 50 százalékot kapott a Fidesz, 23 százalékot a MIÉP (harmadik 8 százalékkal az SZDSZ, 7-7 százalék voksolt az MDF-re és az MSZP-re). A MIÉP értelmiségi jellege, a társadalmi problémák iránti érzékenysége és – nem utolsósorban: radikalizmusa – magyarázza a fiatalokra, elsősorban egyetemistákra gyakorolt hatását. Adatokkal nincs alátámasztva, de mindennapi tapasztalat, hogy a MIÉP jelen van és hat köztük. Ezt megkönnyíti, hogy a fiatalok, történelmi tapasztalatok híján, már nem érzékenyek bizonyos kérdésekre, így a “zsidókérdés”, az antiszemitizmus őket már nem riasztja el olyan mértékben Csurkától, mint az idősebbeket. A MIÉP egyébként tavaly kampányt indított az Ifjúsági Tagozat országos megszervezésére.

A MIÉP egyik gyakran hangoztatott jelszava: “Se nem jobb, se nem bal, keresztény és magyar”. A Magyarország politikai évkönyve 2000 c. kötetben olvasható Marián Bélának a Marketing Centrum felmérését ismertető tanulmánya “Bal-jobb és egyéb politikai orientációk” címmel. Ebből az derül ki, hogy az emberek csaknem kétharmada (64 százaléka) a bal–jobb politikai skálán a semlegesek közé sorolta magát, vagy nem adott választ. Ami a pártok besorolását illeti, csak a megkérdezettek fele (52 százaléka) tartja jobboldalinak a MIÉP-et, 39 százalékuk szerint a párt semleges.

A MIÉP egyik fő mondanivalója az “idegenek” elutasítása. A TÁRKI 2000 februárjában végzett felmérése szerint Magyarországon erősödik az idegenellenesség. A megkérdezettek csaknem negyven százaléka úgy véli, hogy Magyarországnak egyetlen menekülőt sem volna szabad befogadnia. Az idegenellenesség mértéke meghaladja az átlagot az alacsony iskolai végzettségűek, a politika iránt közömbösek és a Kisgazdapárt szavazói körében. Erősen idegenellenesek az idősek, továbbá azok, akik elégedetlenek a demokrácia működésével, a saját anyagi körülményeikkel és az ország gazdasági helyzetével. Figyelemre méltó, hogy a magukat munkásnak valló, valamint baloldali érzelmű válaszadók között az átlagosnál is nagyobb az idegenellenesek aránya. Akik elégedettek a saját helyzetükkel és az ország gazdasági kilátásaival, kevésbé elutasítóak a menedékkérőkkel szemben. (Népszabadság, 2000. március 3.)

Mi van? Mi lesz?

A Beszélő 1999. októberi számában a rendszerváltás tizedik évfordulóját “ünneplő” miniesszéiben Tamás Gáspár Miklós azt írja a kelet-európai – s benne a magyar – posztszocialista társadalmakról, hogy az emberek kiábrándultak, tudomásul veszik, de nem szeretik – az immár alternatíva nélküli – kapitalista társadalmat; hiteltelenné váltak, eltűntek és nem is látszanak lehetségesnek az eszmék, az értékek; a társadalmak nem alanyai, alakítói sorsuknak, történelmüknek, hanem elszenvedik azt, és a kommunizmus kompromittálódásával, majd bukásával megszűnt a változás-változtatás utópista célja, ígérete is. A MIÉP lehetséges vonzása pontosan e vákuum betöltése. A MIÉP harcot hirdet a kiszolgáltatottság – és a kiszolgáltatottság érzése – ellen, eszméket, eszményeket, értékeket tűz zászlajára.

A MIÉP megalakulását, tevékenységének egészét tekintve alapvetően ideológiai párt, magán viseli alapító atyjának erős szellemiségét. A parlamentbe kerülés azonban fordulatot jelentett: a MIÉP képes volt alkalmazkodni a parlamenti demokrácia játékszabályaihoz. Képes volt rá, hogy különbséget tegyen az utcai politizálás, a párthívek előtt tartott nagygyűlések, illetve a szélesebb közvéleményhez szóló parlamenti politizálás között. A párthívek, a nemzetikeresztény tábor szélsőjobboldala – a hagyományos, “érzelmi” MIÉP-tábor – számára a parlamentben is megjelennek a megnyugtató hivatkozások: a bocskai és Csurka napirendelőttijei. A szereplés azonban már sokkal szélesebb körnek, a meghódítandó szavazóbázisnak is szól. Ráadásul Csurkáék állandóan megfogalmazzák azt a parlamentellenességet is, amit a politika iránt “alapszinten” érdeklődő és parlamenti közvetítéseket néző ember érez: “itt cinikus játék folyik, előre leosztott lapokkal, szerepekkel”. Láthatjátok – mondja Csurka –, mi megpróbáljuk komolyan venni, képviselni a ti érdekeiteket, de a harcnak nem itt kell eldőlnie, mert érvekkel nem lehet…

Az igazi kérdés nem az, hogy miért van támogatottsága a MIÉP-nek, hanem az, hogy ez miért nem nagyobb már most is. A válasz feltehetőleg, hogy a magyar társadalom elfáradt, nagy tömegeiben (jelenleg!) nem “vevő” a radikalizmusra; s bár sokan sok mindenben egyetértenek azzal, amit a MIÉP politikusaitól hallanak az “elsikkasztott rendszerváltásról”, a társadalmi igazságtalanságokról, az elmúlt tíz évben politikai és gazdasági hatalmon voltak és levők “bűneiről”, azonban riasztja őket az a kilátás, hogy elölről kezdődik a “felfordulás”, még a jelenleginél is bizonytalanabbá válik minden.

Az 1998-as választások előtt a MIÉP tényleges támogatottságát a közvélemény-kutatások nem tudták feltárni. A parlamenti legitimáció ellenére a felmérések ma is a parlamenti küszöbtől elmaradó értékeket mutatnak. Ennek – a demoszkópiai közmegegyezés szerint – alapvető oka, hogy a potenciális MIÉPszavazó “rejtőzködik”.^{1 Ez implicite azt} az állítást foglalja magában, hogy e fasisztoid, nyíltan antiszemita párt – nyilván hasonló felfogású – támogatója szégyelli magát, valamiféle társadalmi normaszegésként éli meg nézeteit, tudja vagy érzékeli, hogy a társadalom többsége, a “normálisok” elutasítják (vö.: homoszexuális rejtőzködés). A történelmi tapasztalatok szerint szélsőséges pártok, nézetek hívei sokkal inkább militánsak, mint rejtőzködők. De akár így, akár úgy van, tulajdonképpen nincs semmi baj: a MIÉP a következő választásokon is “karanténban” marad, mindössze erre az elkötelezett, de kétségkívül maroknyi, földrajzilag, történelmileg és szociológiailag jól körülhatárolható táborra számíthat, amely az 1998-asnál nagyobb választási részvétel esetén kevés a parlamentbe jutáshoz. De vajon így van-e, így marad-e?

Tény, hogy 2000-ben a közvéleménykutató intézetek által végzett felmérésekben 1-2 százalékkal megnőtt a MIÉP támogatottsága. Ez azonban még sohasem haladta meg az 1998-as választások első fordulójában elért 5,47 százalékot.² A “rejtőzködést”, valamint a Szonda Ipsos felmérései során az egyéb politikai kérdésekre adott válaszokat is bekalkulálva Závecz Tibor (a 168 órában 2000. április 20-án megjelent írásában) a MIÉP tényleges szavazótáborát az összlakosság 4–6 százalékára, a biztos pártválasztók 6–8 százalékára teszi, vagyis – írja Závecz – “legkevesebb ugyanannyian támogatják őket, mint a legutóbbi választáson. De előfordulhat, hogy többen.” Ez utóbbi, kiegészítő megjegyzés jogosultságát igazából az adja meg, hogy az utóbbi félévben 40–45 százalék között stabilizálódott azok aránya, akik azt mondják, hogy nem mennének el szavazni, vagy bizonytalanok választásukban.

Az igazi veszélyt – a történelmi tapasztalatok alapján is – úgy lehet megfogalmazni, hogy egy ideológiailag elkötelezetten szélsőjobboldali párt, amely az ország sorsát eldöntő gazdasági és külpolitikai kérdésekre hibás, retrográd és/vagy veszélyes válaszokat ad, amely társadalmilag kirekesztő és konfliktusteremtő, meghatározott szituációban magához vonzhatja a csalódott szavazók százezreit (millióit). A MIÉP elvileg 2002-ben akár a négy évvel korábbi szavazatoknak a többszörösét is megszerezheti.

1 Egy másik magyarázat szerint a miépes szavazó azért nem jelenik meg a közvélemény-kutatásokban, mert eleve bizalmatlan velük szemben, ezért nem is válaszol.