Borzasztó idők járnak. A kutyák öreg néniket és csecsemőket végeznek ki, szőrmehamisítók pedig titokban nyúzzák a kutyákat, és alapos a gyanú, hogy eközben nem tartják meg sem az emberbaráti, sem az állatvédelmi törvényeket. Sokszor kérdezik tőlem, hogy a kutya- és az embertársadalom békétlen egymás mellett élése is az újabb keletű problémákhoz – mint a hajléktalanság, a jövedelemadó, az áfa, a mezőgazdasági szövetkezetek módszeres tönkretétele, a szolidaritás szinte teljes hiánya stb. stb. – sorolható-e és ezekkel együtt az átalakulás természetes velejárójaként kezelendő, vagy netán itt is csak a média a bűnös, hiszen bölcs vezetőink szerint, úgy nagy általánosságban, minden bajt a média hoz létre, terjeszt és nagyít fel. Jó lenne már a pofájukat befogni és a nyugdíjakat emelni.
A dolog bonyolult. Mint tudjuk, igazából az volna az izgalmas hír, ha a postás harapná meg a kutyát, de valahogy ez még nem jött össze. A kereskedelmi tévéknek nincsen szerencséjük, egyfolytában ezek a hülye kutyák harapnak. És ha nincsen más, ezt kell nézni.
A médián kívül is vannak azért még apróbb problémák. A rendszerváltozás utáni időkben az európai országok között nálunk tartják a legtöbb kutyát, mert a változások után drámaian megnőtt a kutyák száma. Miért?
Az egyik ok eléggé nyilvánvaló. Sokan félnek, és személyi biztonságukat vagy házuk őrzését szívesen rábízzák valamilyen félelmetes kutyára, amelyik átharapja a torkát a támadónak, rablónak. Akinek persze úgy kell, hiszen ez a piac vastörvénye. Ezek az emberek általában utálják a kutyákat, de legalábbis nem értenek hozzájuk. Azt képzelik, hogy az alkalmas kutya afféle őrzővédő tárgy, csak meg kell nyomni rajta a gombot, és máris feladata után lát. A köztes időkben pedig nyugodtan hever egy alkalmas polcon vagy ólban. Feleim, ez nem így van! Az őrző-védő kutyát először is ki kell képezni, a gazda és megfelelő szakértő kiképző közreműködésével. Ha a gazdának olyan sok pénze van, hogy a szakértő egyedül is elboldogul, akkor a gazda boldogan megtekintheti, hogy a kutya milyen szépen engedelmeskedik a szakértőnek, és már csak arra kell vigyázzon, hogy ő maga és szűkebb családjának tagjai épségben eljuthassanak a kapuig és vissza. Ez a kutya kikötésével általában megoldható, persze ha hagyja magát kikötni.
Az olyan felvilágosult, a kutyalélek rejtelmeiben járatos gazdák, akik tudják, hogy az engedelmességet valahogyan az ő személyükkel kell összekapcsolni, és ebben hajlandóak közreműködni is, azok persze jobban járnak. Igazi gazdák lehetnek. Velük legtöbbször az a baj, hogy azt hiszik, a kutya egyszer s mindenkorra, élete végéig aláírta az engedelmességi szerződést, és azt naponta, hetente megerősíteni már nem kell, hiszen tanúk is voltak. Sajnos megint csak nem. Egy kemény őrző-védő kutya akkor lesz alkalmas feladata elvégzésére – amelybe beletartozik az is, hogy támadni csak parancsra kell, és azonnal meg kell állni, ha a gazda úgy kívánja –, ha ezt folyamatosan, rendszeresen gyakoroltatják vele. A kutyák már ilyenek. És ne várja senki, hogy a kutyakölyök eladója fogja arról felvilágosítani, hogy mint leendő gazda most éppen 12–15 évre való, napi egy-két órás sporttevékenységet is vásárolt magának. Ez nagyon egészséges lenne ugyan, de a tunya vevő ennek tudatában esetleg kétszer is meggondolná a jó befektetést.
Végül lehet a hibákat halmozni. Ezt is szeretjük. Egyetlen kaukázusi vagy rotweiler is igen félelmetes kinézetű őrző, de ha telik a jövedelmünkből, akkor vegyünk legalább hármat. Az már egy igazi falka! Az a tolvaj, aki bemászik a kerítésen, az előtte kössön életbiztosítást, mert annak annyi. Remek, de a falkába tartozó kutyákat kár is kiképezni, mert más az egyéni engedelmesség és más a falka. Ha a falka rázúdul valamire vagy valakire, azt semmiféle parancsszóval megállítani nem lehet (pontosabban még ezt is lehetne, de ez igazán szakembert igénylő feladat). Olyan ez, mintha pisztoly helyett automata géppuskával őriznénk az ajtónkat, amely természetesen magától, mondjuk, csengetésre vagy kopogásra, azonnal folyamatosan tüzelni kezd. Remek eljárás, ha a támadók tömegesen jönnek, és ha az emberélet kioltásával kapcsolatos törvények átmenetileg fel vannak függesztve.
Ennyit a felhasználóról, de idetartoznak még az eladók is, akiket csak azért nem nevezek tenyésztőnek, mert az egy tisztességes, sok szakismeretet igénylő szakma, amelyet nem a belvárosi ház ötödik emeletén található másfél szobás lakásban szokás gyakorolni. És nem is akárkinek. Megvannak a tenyésztők megfelelően szabályozott szervezetei. Azokra gondolok, akik felcsapnak, mondjuk, dán dog- vagy kuvasztenyésztőnek, mert úgy gondolják, hogy ezzel fogják szerény jövedelmüket gyorsan kiegészíteni. Egy két évvel ezelőtti történetben ilyen alkalmi tenyésztő kutyái öreg nénit végeztek ki valami nyomortelepen, és valamelyik tévé jóvoltából azt is lehetett tudni, hogy az eset után kb. egy hónappal a “tenyésztő” természetesen újabb ugyanolyan fajtájú kutyákat vásárolt, mert valamiből neki is élnie kell.
Sajnos ezt az őrült divatot a törvényhozásnak kellene rendbe tenni. Ha az ember Londonban, Párizsban vagy New Yorkban sétál, ott is sok kutyával találkozik, de ezek mind közép- vagy kistermetűek, és szinte kivétel nélkül a szelíd, “családi kutya” kategóriába tartoznak. Ennek az az egyszerű oka, hogy ott az emberek vagyonukkal és szabadságukkal felelnek a kutyájuk által okozott kárért. Ha, mondjuk, New Yorkban megsétáltatnám a rotimat, és bármilyen aranyos, szelíd természetű is amúgy, de egy gyermek mellett elhaladva arra a frász jönne rá (ez itthon is gyakran megtörténik), akkor anyu vagy apu akkora pert akasztana a nyakamba azzal az ürügygyel, hogy gyermeke maradandó pszichológiai károsodást szenvedett, hogy dollárszázezreimbe kerülne kimászni belőle. Persze néhány év börtönnel is meg lehet úszni, ha az embernek nincsen pénze. Itthon? Ugyan már, bírságocska legfeljebb, leültetni meg hova? És minek? Attól az öreg néni nem fog feltámadni.
Szóval odafönt is kéne ezzel foglalkozni.
Van persze még egy oka a bevezetőben említett kutyalétszám-növekedésnek. A kutya kitűnő társ, képes az empátiára, és aki igazán őszintén ragaszkodó valakit akar otthonába magának, gyerekének, annak tényleg kutya kell. A rendszerváltozás után rengeteg ember került bizonytalan helyzetbe, és kellenek az érzelmi kapaszkodók. Kell legalább egy kutyatárs. Semmi rossz nincsen ebben.
Milyen legyen a kutya?
No itt jönnek a végeláthatatlan bonyodalmak. Olyan kutya, amellyel gazdája képes úgy foglalkozni, hogy mindazt megkapja tőle, amit a kívánt társtól meg lehet kapni.
A minap felhívott egy úr, és szelíden megrótt, hogy miért emlegetem a rotikat a veszélyes kutyák között, amikor neki is van egy, és annál szelídebb, kezesebb, okosabb, aranyosabb kutya a világon nincsen. És még szót is fogad. Amint kiderült, egyedül élő, nyugdíjas bácsi, aki egész napját a kutyával tölti, mindenhova viszi, tanítja, foglalkoztatja stb. Rendben van, akinek erre kedve, ideje, tehetsége van, az akár hétfejű sárkányt is nyugodtan tartson, az is kezes, szelíd lesz, csak a királylányoktól kell kissé távolabb tartani. De ha csak azért vesszük meg a kuvaszt, mert a 16 éves fiunk éppen azt nézte ki egy nagy kutyakönyvből* és ő is, mi is egész nap távol vagyunk, akkor ez a kuvasz veszélyes kutyának számít, de nagyon.
Minden kutyának vannak jogos igényei, elsősorban a szeretet és a közös akciók, foglalkozás, séta, játék. Ezután, és hangsúlyozom, csak ezután jön a többi, például némely kutyának elég, ha leviszik a ház elé, hogy dolgát végezze, és sétaigénye már szinte ki is van elégítve. Egy vizslának viszont napi többórás intenzív szaladgálásra van szüksége, hogy csak jó tulajdonságai legyenek, és pontosan olyan legyen, mint azt a kutyakönyvek írják.
A családi kutya különleges helyzetben van: szűk térhez, több emberhez, esetleg több gyerekhez kell alkalmazkodnia feltétel nélkül. Nem minden kutyafajta alkalmas erre. Itt volt például az a bizonyos IV. emeleti malamut. Ez egy nagy testű, örökké menni kész, nagyon önálló fajta. Nem különösebben agresszív, de nem családba való. Pláne ha a család nem tudja kezelni, ha az új jövevényeket nem mutatják be neki, nem szoktatják hozzá, hogy többé nem ő a kedvenc a családban. Néhány hónapja felhívott egy fiatalasszony. Hároméves kislánya van, az apósáéknál laknak. És apósa nagyon szeretett volna az unoka mellé egy kutyát. Elment tehát egy kutyamenhelyre, nagyon helyesen, és ott meglátott egy elkülönített, nagyon szomorú, nagyon kedves… no mit gondolnak, milyen kutyát vitt haza nagyapó a kis unokának? Egy pitbullt. A pitbull valószínűleg azért volt elkülönítve, mert már több társát megette, és azért volt olyan szomorú, mert ezután egy kis emberi melegségre vágyott. Nos, a pitbullok valóban nagyon aranyosak, és imádják gazdájukat, ha az törődik velük. És arról a sok lenyírt fülű szörnyetegről, amelyet a városban sétáltatnak különböző megtévesztő fajtaneveken, a kedves gazda tényleg azt hiheti, hogy ezek teljesen jámborak. Azt hiheti, ha nem ért a kutyákhoz. Ezek a harci kutyák ugyanis nagyon kedvesek a gazdájukhoz, de idegenekkel szemben bizalmatlanok, nagyon gyorsan dühbe jönnek, és akkor harapásuk nem nyolc napon belül gyógyul. A kis unoka, akit ezzel megleptek, nem is sejti, hogy egy kibiztosított aknával játszik, hogy az előbbi hasonlatom szellemében folytassam. A gyerek, mondjuk, megbotlik és ráesik a kutyára, vagy rálép, vagy valamilyen váratlan akcióba kezd, és a genetikailag alacsony ingerküszöbű, nem toleráns fajtájú állat vadul odakap. Mindenki emlékszik rá, milyen az ötlábú pitbull.* No ennyit nagyapóról.
Számomra mindig elképesztő, hogy az emberek mennyire nem érdeklődnek az általuk használt dolgok működése iránt. Egy kedves közeli hölgyismerősöm több éve használ mobiltelefont, de még egyszer sem olvasta el a használati utasítást. Nem érdekli, és a tárgy sok hasznos funkciójáról nem is tud.
Valaki vesz egy élőlényt, a legtöbb esetben sok pénzért, és nem veszi a fáradságot, hogy a vásárlás előtt tájékozódjon, hogy egy megfelelő, minden jobb könyvesboltban kapható szakkönyvet elolvasson, vagy legalább elmenjen egy közeli kutyaiskolába, és érdeklődjön. A balesetek rendre bekövetkeznek, és így még eltöprenghetünk azon, hogy milyen nehéz az embereknek és a kutyáknak együtt élniük.
* Az ilyen könyvek általában a kutyák jó tulajdonságairól szólnak, és csak a sorok között lehet kiolvasni, hogy az az igen aranyos, hathetes kis gombóc, amit megveszünk, egyéves korára a család ura és parancsolója lesz, és erősen félni fognak minket a lakótelep többi lakói.
* Az ötödik láb a szájából lóg ki.
Tíz évre volt szükség, hogy a rendszerváltó magyar gazdaság jövedelmi mutatói elérjék az 1989–90-es mértéket. A tíz év alatt több mint hatszorosára emelkedtek a fogyasztói árak, az ötmillió munkavállaló helyett négymilliónál kevesebb embernek van állandó állása. Az ipari termelés már ötven százalékkal haladja meg az 1990-es szintet; 1989–90-ben a magyar gazdaság összexportja – beleértve a KGST országokba irányuló kivitelt – nem érte el a tízmilliárd dollárt, tavaly pedig már harmincmilliárd fölött volt.
Az átmenet első évtizedének sikeres vállalatai tucatszám dőltek össze, a vállalkozói élmezőnyből is sokan kihulltak. Volt, aki az erősödő gazdasági versenyt nem állta, és volt, aki politikai szövetségeseivel együtt emelkedettbukott. Néhányan, nem kevesen, az összeomlás elől kisebb-nagyobb bűncselekményekkel próbáltak elmenekülni. Aki nem növekszik, az meghal – vélik ma üzleti körökben, jó okkal. Ám a növekedési hajszának is szép számmal vannak már áldozatai.
Sorozatunkban azok a gazdasági vezetők, menedzserek szólalnak meg, akiknek sikerült versenyben maradniuk. Akik a hatalmi viszonyok átrendeződését, a klientúrák harcát is túlélték, mert kimaradtak belőle. Megannyi egyszemélyes gazdaságtörténet az övék. Egyszerre felül- és alulnézetben: a vezető elit szemszögéből, de a gazdaságpolitika irányítói apparátusától távol.