Győrffy Iván

A

jövőt eltörölni

Az igazi televíziós személyiséget rendelésre készítik. Nem konfekciódarab, nem lehet csak úgy a fogasról leakasztani, ő az úri jellemszabász egyedi tervezésű munkája. A kisebb formátumúak a műsorhoz idomulnak, és ha nem tetszik nekik, leléphetnek, senki sem sír utánuk, a megbízó előjegyzésében már ott a következő. A valódi klasszisokat ránézésre megismerni, ugyanazt adják el máshol és mindig, évek telnek, de az ő szövetük alig fakul, lehet, a megszokottság okán kissé unalmas, de semmiképpen sem kelti az olcsóság benyomását. A megrendelőnek vigyáznia kell, sose tudhatja, mennyi ideig lehet az övé, kényes fajta az ilyen, ide-oda röpköd, mindig másnak adja el magát, sehol sincs igazán otthon, mindenütt csupán tiszteletét teszi. A baj akkor van, ha a második elsőnek képzeli magát, nagyobb szabásúnak, mint amilyen. Senkinek sem jó ez, a nézők fanyalognak, a megbízók a zsebüket markolásszák, és szívszélhűdés kerülgeti őket a nézettségi mutatók böngészésekor, és bizony az illető sem érzi magát jól a bőrében: olyat kell játszania, aki nem ő és mégis ő; színtiszta skizofrénia.

Friderikusz Sándor, Kepes András, Fábry Sándor, Szilágyi János, Csiszár Jenő – ugye, eléggé vegyes társaság. Minek képzelik magukat, az ő dolguk, én nem teszek igazságot közöttük. Maradjunk annyiban, hogy kívánatos reklámhordozók, és ezt tudják is magukról. De bámulatos sebességgel képesek elértéktelenedni is. Elég egy rosszul megválasztott szerep, egy kényszerű kompromiszszummal több, az innovációs hajlam elsorvadása, és máris a szakadék mélyén találják magukat, a felkapaszkodás reményével, ám esélytelenül. Őszintén csodálom a felsoroltak közül is azokat, akiknek nem lehet kedvét szegni, akik úgy folytatják, hogy mindig újrakezdik, akik tehát olyan benyomást keltenek, hogy sorsukat kötötték választott műfajukhoz.

Csiszár Jenő nem ilyen. Legújabb televíziós műsorában legalábbis. Nem könynyű a dolga persze, a heveny szóömlenyben szenvedő, vicces kedvű, de humortalan rádiós műsorvezetők ritkán találják meg helyüket a képernyőn, az éterben nem látni az erőltetett grimaszokat, a kamera kereszttüzében hangulatjavító melléktevékenységet sem illendő végezni, a mesterkéltség szinte rátukmálja magát a befogadóra. Csiszár foglalkozásszerűen fiatal, ennek minden jellemzőnek ítélt jegyét igyekszik felvonultatni, az eredmény azonban felettébb kétséges. A bőrszerkó, a belőtt frizura, az állkapocs ütemes rángatózása, a szexuálisan felfokozott közbevetések, a nyelvtani és társalgási szabályoknak fittyet hányó mondatfűzés, az érdes stílus, a szleng keverése a nyakatekert választékossággal (“parasztbarokk” – ahogy maga a műsorvezető titulálja), az ego kidomborítása mind-mind olyan vonások, amelyek a maguk keresetlenségében helyükön lehetnének, e műsor közegében azonban kínos hatást keltenek. Csiszár, mint egy öregedő disc-jockey, görcsösen ragaszkodik a kereskedelmi rádiózásban már jól bevált sallangokhoz, ezek azonban egyénisége öltözetén anakronisztikus díszekként hervadoznak.

Nem én mondom, ő mondja, elege volt a Heti hetes hülyegyerek-szerepéből, vagány, jó fej figurává akart válni: amilyennek a rádióban hallotta magát. A Csiszár.hu halvány kísérlet a televíziós showman-generációváltásra: század eleji Friderikusz próbál lenni intelligens riportkultúra nélkül, posztszocialista Szilágyi az önazonosság hiányával. A műsor alcíme még jobban közszemlére teszi ezt az elkeseredett küzdelmet. “Most és mindenütt”, így hangzik pontosan, utalva egyfelől a viszonylagos interaktivitásra, a közbevetések sokoldalú lehetőségére, de egyúttal arra a prófétai szerepre is, melyet szándékai szerint be kíván tölteni.

A január utolsó napjának éjjelén elhelyezett adás régi, rossz beidegződések nyomán az előző évben lejátszottak újrakevert változata volt. Csiszár mozija, melyet az ismert példaképpel ellentétben nem neves színészek rendeztek egybe, hanem a csatorna egyik arca. Utóbbira ezúttal is, mint mindig, képességeit jóval alulmúló, hálátlan szerepet osztottak: a legérdekesebb, legnézhetőbb epizódok felvonultatását és kommentálását. Hogy megoldhatatlan feladat elé állították, a végeredményen látszik, hiszen a négy beszélgetés valóságos kínszenvedést jelentett a nézőnek, a partnereknek, de még magának Csiszárnak is. Elsőként egy fiatal kultúra antropológusnő volt a szerencsétlen kiválasztott, akit a verbális zaklatás széles skáláján végigzongorázó műsorvezető alig hagyott szóhoz jutni, mondanivalója láthatóan hidegen hagyta, összeszűkült pupillával kizárólag az otromba és hatásvadász megjegyzések megfelelő elhelyezésére koncentrált. A beszélgetés fő motívumai ennek megfelelően a szőrös láb, a menstruáció, a hím- és női nemzőszervek voltak. Igaz, ha ez másként alakul, nem tudta volna megfelelően bedolgozni a következî, transzszexuális alanyt az adásmenetbe, aki azonban így a kétszer kettes interjústruktúrának megfelelően jól előkészített közegbe tagozódhatott. Az eredetileg férfi nemi jellegzetességekkel, de női éntudattal született beszélgetőtárs, Angéla – aki egyébként “nőtársához” és az ezután következő partnerhez hasonlóan intelligenciájával jóval a műsorvezető fölé magasodott – szintén hímtagjának és “hordozható petefészkének” (Cs. J.) milyenségével férkőzhetett csak közelebb a showman fülkagylójához. A harmadik és negyedik beszélgetés a hajléktalansors mibenlétét igyekezett feszegetni, ám csupán annak felszínét karcolta: a műsor helyszíne, a rakpartra kihelyezett kanapé nem kárpótolt a kérdések esetlenségéért, bárgyúságáért és szociális érzéketlenségéért. Az átlagosan öltözködő, szálláson lakó, rendesen (azaz éhbérért) dolgozó középkorú férfi és a hasonló cipőben járó roma fiú vélhetően ugyancsak a polgárpukkasztás eszközeként funkcionált, ám megszólaltatásuk még a legendásan igénytelen Fókusz nívóján sem tett kísérletet jellemük vagy helyzetük felvázolására. Az SMS-eken és e-mailen érkező kérdések is egyedül arra voltak jók, hogy a műsorvezetőt felmentsék a gondolkodás kényszere alól; a beválogatottak azonban se érdekesek, se újak, se figyelemfelhívók nem voltak – az Ablak fénykorának közérdekű telefonjainál is kevesebb információéhségről vallottak.

A zenetévés lazasággal ide-oda forgatott, csúszó-mászó kamera (különös altesti érdeklődéssel) szaggatottá tette a nem sok jót ígérő látványosságot is, így próbálván oldani a két- vagy háromemberes, statikus szituáció merevségét. Amíg azonban a beszélgetés oldottsága ezt nem teszi lehetővé, a vizuális trükkök sem segítenek. Ennek eredményeként kudarcra kárhoztatott a klipszerűen visszatérő indián halandzsaszöveg is, mellyel az egyes vágások közötti réseket akarták betömködni.

A Csiszár.hu szlogenje – “Nem kell mindig tetszeni!” – telitalálat. Csakhogy épp ellenkezőképpen, mint ahogy azt megpendítette. Az ezredelő nyitottságát ígérte, a jövő kultúrájának formálására tett kísérletet, ám interaktivitása a televíziós és számítógépes képernyőn egyaránt ingerszegény, így az általa teremtett virtuális jövendőt azonmód el is törli. Nem a jelen televíziós műfajainak kínál tehát alternatívát, csakis az államkincstárt felélő csatorna éjjeli álomfejtő, problémakibeszélő és lelkisegély vonalának támaszt vetélytársat: minden indíttatása ellenére színtiszta rádiós adás marad. Rétegműsorként úgyszintén nem tud helytállni: átgondolatlanságára, a szerkesztés és műsorvezetés igénytelenségére a megcélzott fiatal, az előző generációknál nagyságrendekkel kifinomultabb vizuális műveltségű bulikorosztály sem lehet vevő. Periferiális elhelyezkedése a műsorszerkezetben ekként nem magyarázható sem zsengeségével, sem esetleges tabudöntögető szokatlanságával: már most törvényszerűnek és véglegesnek tekinthető.