* A Meseautó magányos utasa. Budapest, 2000, Áron Kiadó.
A mesés Mediterráneum kellős közepén kanyargunk Zita nénivel. Balra lent mélyen a tenger, jobbra meredek sziklák. Zita néni rosszul van. Angolul civódnak Kis-Zitával, lelkendezésnek nincs helye, Zita néninek halálszaga van, sóhajt és legyint és hátrahanyatlik a kocsiülésen. Már átvágnék valamerre fel, de nincs hova, előttünk háromkerekű furgonc, előzni sem lehet, muszáj gyönyörködni a tájban. De Zita néni, a Szandaszőlősről és a Zita királyné útjáról Párizson, Londonon, Hollywoodon és Rómán át majd a Farkasréti temetőbe hazatérő, komisz Zita néni se lát, se hall.
Meg fog halni, nincs mese.
Bezzeg előző este a fesztiválon! Akkor bezzeg tündökölt, sztár volt, a műsorvezető szerint (vajon honnan vette?) “minden idők tíz legjobb magyar filmje egyikének” sztárja, felszegte a szép ezüst fejét, szélesen gesztikulált, bűbájosan mosolygott. Színpadon lenni jó, és nemcsak az elsüllyedt, a régihez képest is régi Nemzetiben, a színpadon lenni, élni lehet, személyesen mondani valamit, valakiknek, bármiről.
Akár a Meseautóról is. Bár az a legkevésbé fontos.
“1934-től kezdve filmszerepeket is kaptam” – írta Zita néni, olvasható már csak a halála óta,* és ehhez alig tett valamit, legfeljebb efféléket: “Akkoriban a filmrendezők nem adtak sok utasítást, nem tartottak sok próbát, és semmit sem változtattak menet közben. […] A forgatókönyvet nem olvastam el. […] Még a magam szerepét sem ismertem. A filmet jelenetenként, részletekben vették fel. Azt mondták: »Most ülj ide, most mosolyogj! Most állj fel, menj oda, nézz rá a Kabosra! Nem így, kicsit több csodálkozással. […]« De hogy miről volt szó, azt sohase tudtam…”
Tény, hogy az 1994-es kecskeméti Nagymama tapsviharokkal fogadott, sudár matrónájában, vagy éppen két évvel később, az utolsó Kardos Ferenc-film haszontalan próbafelvétel-torzóinak már mintegy a halálból visszanéző vörös grófnéjában nevetséges igyekezet volna a hajdani kis pipi közhelyesre maszkírozott vonásait fürkészni. És nemcsak mert megöregedett a Zita néni, hanem ezért is: mert hát nem ő volt az a pipi.
Másrészt mégis kíváncsi volnék, mit szólna ehhez az új izéhez, ehhez a remake-hez.
Nem bántaná-e például, hogy csak a Kabost utánozzák benne, őt nem. A Kabos persze magát adta, ő meg csak a pipit, aki leül, mosolyog, feláll, odamegy, ránéz… Talán még egy epizódszerepet is elvállalt volna. De valószínűbb, hogy semmit se szólna. Mert hát nem érdekes a Meseautó. Hülyeség. A szegény stemplizőlány és a dúsgazdag vezérigazgató mesebeli egymásra találása, századszor. Plusz az utolérhetetlen Kabos, a nagyszerű Gombaszögi Ella, a vicces Hacsek meg a Sajó meg a Gózon és a Berky Lili meg a bársonyhangú Weygand Tibor. Meg persze a modoros és ellenszenves, de annál vezérszerűbb színészóriás, a Törzs Jenő. Minek ezt újracsinálni?
Mert egyszer már bejött? Nyilván, ez a remake logikája. De mikor jött be és kiknek és miért? Ma másoknak fog és másért? Akkor miért utánozza Bajor Imre Kabosnak még a tikkjeit is?
A rimékerek nyilván úgy gondolták, hogy csak a körülményeket, a technikát, a dizájnt kell áramvonalasítani. A bankvezérből center-főfőmenedzsert, a szolid stemplizőlányból görkoris futárcsajt, a nevenincs meseautóból pedig (“hét reflektor, négy tülök… tizenkét cilinder dúúr-álumíniumból, tökéletes rugózás, valóságos ááálom!…”): a mesebeli herceg fehér paripájából nagyon is néven nevezett reklámhordozót csinálni. Az sem baj, ha az új film mozgóképeinek állítása szerint a szóban forgó nevű márkával van tele a város, a görkoris Ónodi Eszter nincs is olyan nagyon oda érte, sőt a történet elején még dühös is rá, mert majdnem elgázolja. A Kabos-figura maradhat, Kabosként Bajor Imre egy az egyben is jó. Kern András viszont lehet cinikusabb, mint amilyen Herczeg Jenő volt. Kössön fogadást a csaj erkölcseire, aztán veszítse el, és menjen át egy szál gatyásan az Erzsébet hídon. A habkönnyű lényegnek, ami egyszer már úgy bejött, mindez meg sem kottyan.
Csak hát nincs habkönnyű lényeg. A valóság a régi Meseautó mögött is ott volt: éppen azt kellett a mesének 99 perc erejéig feledtetnie. Hogy az orrhangon zengő Törzs Jenő a maga eleve és – ha lehet ilyet mondani – ezer éve megközelíthetetlen távolságából mosolyog le a kis stemplizőlányra. A mesekocsi, amelybe “úgy hullanak a nők, mint fénybe a lepkék”, éppen e miatt a távolság miatt tülkölt bele a képbe. A vezér és a szegény hivatalnoklány egymásra találása éppen azért válhatott korabeli vígjáték-toposszá, mert az ilyen egymásra találás a kor szabályai szerint lehetetlen volt. A régi Meseautóba még az is belefér, hogy a papát játszó Gózon Gyula tolvajoknak és rablóknak nevezze azokat a bankárféléket ott fenn. A másfél évtizeddel későbbi termelési filmek “régi szocdem” szakija persze a Meseautóban még korántsem holmi osztályharcos megfontolásból, inkább csak kedélyes kifakadásképpen mond ilyet. A mesebeli Szűcs vezérigazgató ráadásul igenis nagyon derék ember, hiszen a film végén megkéri a Verácska kezét.
A remake-beli papa viccből sem mondana effélét, pedig a dialógusok nagy része amúgy szó szerinti átvétel. A remake már szponzori pénzekből készült, szponzort pedig ne piszkáljon az ember. Kivált olyan gyengeelméjűnek ábrázolt figurákkal ne, amilyeneknek a mai Meseautó proliszülői (Bezerédi Zoltán, Pogány Judit) látszanak. De a fő tézishez – hogy megoldás csak a mesében van – a mai rendezés sem nyúlt. Annál inkább az élet, melynek tényei mégiscsak felsejlenek a mindenféle reklámhordozók kulisszái és az általuk (is) gerjesztett életszerűtlenségek mögül. Hogy például autót, akármifélét, ma már semmiképp sem nézhet fehér lónak egy belevaló görkoris csaj. Egy ócska tragacsa még a gyengeelméjű papának is van. A jobb márkák baromi drágák persze, de neked is lehet, ha van rá pénzed. És magadra vess, ha nincs.
Az autó, a pénz – mondja az új Meseautó, habár semmit, de semmit nem akar mondani – már nem jelképe, hanem csak oka a távolságnak. Amely persze dehogyis ezeréves… legfeljebb fényévnyi. Stohl András nem búgatja álsofőrként is atyailag a hangját, mint Törzs Jenő. Kisportolt figura, belevaló hapsi, passzolni látszik a görkoris lányhoz. Törzs Jenő úgy, olyan drámai önfeladással rendelt homár helyett kispörköltöt Lillafüreden, ahogy Levin gyürkőzhetett neki a kaszálásnak az Anna Kareninában. Bezzeg a Stohl-féle mai dúsgazdag faszinak nem probléma a kispörkölt. Egyformák vagyunk, ugyanazt esszük, ugyanazt hallgatjuk (szponzor), ugyanazt nézzük (másik szponzor), nincs mese.
Ha nincs, akkor vigasz sincs.
De minek akkor meseautó? Hová visz akkor arany országút csillogó gyémántporán?
Amalfiban megkávéztunk, Zita néni csak vizet kért. Elnéztünk Afrika felé. Zita néni legyintett.
Meseautó. Színes magyar játékfilm. Főbb szerepekben: Kern András, Bajor Imre, Ónodi Eszter, Stohl András. Forgatókönyv: Vadnai László eredetije alapján Nógrádi Gábor. Rendezte: Kabay Barna.