Fáy Miklós

Trainspotting

Vannak megoldhatatlan feladatok. Állítson össze valaki száznegyven percnyi zenét Mozartból, Beethovenből vagy Bachból úgy, hogy abban a szűk két és fél órában benne legyen az összes főmű, és a válogatás egésze jellemzően képviselje a zeneszerzőt. Reménytelen. A Kilencedik szimfónia mellé már nem fér oda egy késői vonósnégyes és a Hammerklavier szonáta; a Figaro házassága vagy a Máté passió önmagában hosszabb, mint a rendelkezésre álló idő. Ugyanez a feladat Gershwinnél, Johann Straussnál vagy éppen Dvoăáknál viszonylag egyszerűnek látszik. Rhapsody in Blue, Egy amerikai Párizsban, és még néhány rövidebb mű a dzsessz és a klasszikus zene határáról, egy tucat keringő és polka, Dvoăáknál pedig az Újvilág szimfónia, néhány szláv tánc, a Csellóverseny vagy a Vonósszerenád – és mit is lehetne még? Kamarazenéből a Dumky trió, és még mindig marad hely, odafér egy nyitány, és köszönjük, készen is vagyunk. Kevés olyan általánosan nagynak elismert zeneszerző van, aki ennyire kevés művel alapozta meg önmagát a közgondolkodásban.

A hiba, persze, bennünk van, és nem Dvoăákban. Elfelejtjük, hogy az Újvilág sorszáma szerint a kilencedik szimfónia, és van előtte a jelentősek közül egy harmadik, egy ötödik, egy hetedik és nyolcadik is. Nem hallgatjuk a vonósnégyeseket, alig ismerjük a hegedű- és a zongoraversenyt, nem játsszák nálunk a Stabat matert és a Requiemet, és a cseh nyelv nehézségére hivatkozva egyáltalán nem foglalkozunk az operákkal. A baj másrészt meg mégiscsak Dvoăákkal van, mert ritka az olyan zeneszerző, akinek a személyisége ennyire kevéssé legyen érdekes, akivel ennyire ne történt volna semmi az élete során, akinek a zenéje minden kiválósága ellenére is olyan ritkán változna igazán személyessé. Hans von Bülow azt mondta Dvoăákról: zseni, aki olyan, mint egy üstfoltozó. Kopasz fej, távol ülő szemek, olyan testalkat, hogy folyton azt magyarázták róla az újságok: nem olyan alacsony, amilyennek a képeken látszik. Nagy személyiségekre, példaképekre, az életet élni tudókra áhítozó korunk hőse nem Antonín Dvoăák.

Lehetne az is, hiszen az ő élete olyan, mint egy balzaci karriertörténet és egy Tolsztoj-féle szláv főhős kalandjainak keveréke. Kisvárosi születés (kimondani is nehéz: Nelahozeves), tisztes család, a papa fogadós és mészáros. Maga Dvoăák is kitanulta az állatok letaglózásának mesterségét, de közben egy nagybácsi anyagi támogatása lehetővé tette, hogy a szebb művészetekbe is elmerüljön, orgonálni tanult Prágában, aztán brácsistaként helyezkedett el egy zenekarban, és közben, gyakorlatilag autodidaktaként komponálni kezdett. Csodálatos kitartással, szerénységgel, szorgalommal és reménytelenséggel dolgozott. Bemutatói elmaradtak, operái nem arattak sikert, de ő csak folytatta, írt, mert ehhez érzett elhivatottságot. A sikertelenség nem bántotta: “Legalább mindig volt papír a tűzgyújtáshoz” – mondta.

Közben élete elért ahhoz a fordulathoz, ahol a legtöbb lehetőség lenne egy kis regényességhez: szerelmes lett, de viszonzatlanul. Ugyanazt tette, mint Mozart, elvette a szeretett nő húgát, és ezzel elintéződött a nemi kérdés. A jelek szerint Dvoăáknak nem voltak gáláns kis kapcsolatai vagy akár szellemi félrelépései, imádta a családját, velük és nekik élt. Eltelhetett volna így is az élet, de ekkor váratlanul eljött a felfedeztetés ideje. A történet eleje banális. Dvoăák talált magának egy pénzkereső munkát, zenére tanította egy gazdag kereskedő, bizonyos Jan Neff feleségét, és hogy legyen mindhármuknak közös programjuk, komponált néhány duettet. Ő verte a zongorát, Neff és Neffová pedig énekelt. A duetteket aztán a kereskedő költségén kinyomtatták, és Neff Dvoăák tudtán kívül elküldött egy példányt Brahmsnak, aki vette a fáradságot, végignézte a kottát, és bár a duettek szövege csehül volt, észrevette, hogy ez bizony érték. Brahms tehát levelet írt, beajánlotta Dvoăákot a kiadójának, aki megpróbált egy kis pénzt csiholni a felfedezésből, és felkérte Dvoăákot, hogy a Magyar táncok mintájára írjon egy sorozat szláv táncot. Nyolc hónap alatt Dvoăák, a senkiházi prágai orgonista és zenetanár, előadatlan operák fáradhatatlan szerzője az európai zenei élet egyik vezető figurája lett.

Itt kezdődik Dvoăák életében a hosszú happy end, a Tolsztoj-regények utolsó fejezete. A hír és viszonylagos jólét ugyanis Dvoăák jellemében lényegében semmilyen változást nem hozott. Ugyanaz a szerény, dolgos, visszahúzódó zeneszerző maradt, aki sikertelenül is volt. Ugyanolyan elszántan írta a műveit, ugyanúgy a családnak élt, hajnali négykor kelt, hogy felesége oldalán megcsodálja a napfelkeltét, és két alapvető mulatsága maradt. Az egyik a galambok etetése, a másik az, aminek az angol neve ma közismert, a trainspotting. Mindennap kiment a prágai pályaudvarra, nézegette a vonatokat, fölírta a számukat, beszélgetett a masinisztákkal. Ha ő maga nem tudott kimenni, megkérte valamelyik tanítványát, hogy menjen ki helyette. Aztán dühöngött, hogy az az ostoba Suk a mozdonyok helyett a szeneskocsik számát jegyezte föl.

Ebbe az idillbe némileg belerondítottak az amerikai évek. Dvoăák fölkérést kapott, hogy New Yorkban igazgassa a konzervatóriumot, tanítson zeneszerzést, vezényelje el hangversenyeken saját műveit. A felkínált összeg többszöröse volt addigi fizetésének, úgyhogy Dvoăákék csomagoltak. Kint kiderült, hogy akadnak azért problémák. Mindenekelőtt New Yorkban a központi pályaudvarra csak azt engedték be, akinek jegye volt, nem lehetett ott lődörögni és vonatokat nézegetni, ezért az amerikai időkben Dvoăák átállt a gőzhajókra. Pályaudvar helyett a kikötőbe ment, és vonatok helyett a hajók számait írogatta föl. A másik gond a honvágy volt, mindenki haza akart menni, nem bírták a kinti rohanást. Viszont az amerikai idő tette Dvoăákot máig is világszerte népszerűvé. Itt írta a Dumky triót, bár a Dumky nem egy amerikai gyáriparos-mecénás neve, hanem szláv zenei forma, melankolikus vagy a szomorúságból hirtelen vidámságba csapó dallam. Itt írta a Csellóversenyt és itt írta a leghíresebb szimfóniáját, az Újvilágot. Az Újvilággal kapcsolatban folyamatosak a félreértések és magyarázkodások, hogy ez egy igazi, amerikai szimfónia, az első amerikai klasszikus zenemű, hogy Dvoăák indián és afrikai dallamokat használt föl. Ez utóbbiakat Dvoăák maga is megerősítette, később pedig maga is cáfolta. Igazság szerint magyarul kevéssé érzékeltethető, de lényeges, hogy a szimfónia eredeti neve nem Újvilág, hanem Az új világból. Kevesebb benne az ábrázolási szándék, több a hazavágyás, a visszafelé, Európába vezető gondolat. Számomra a legmeggyőzőbb Leonard Bernstein volt, amikor szöveget írt a második tétel témájára. Így szólt: “Szép Csehszlovákia, úgy vágyom reád…”

Ennek ellenére az Újvilág amerikássága annyira tartja magát, hogy a lemez címlapjára is jellegzetes amerikai tájképet tettek, tágas vidék, szélfaragta sziklák, vörösessárga talaj és kék ég. A zene azonban nemhogy nem amerikai, hanem nagyon is német, keményebben fogalmazva teuton, porosz vagy bármi, ami a németnek a kellemetlen, recsegős, érzéketlen, humortalan fajtáját jelenti. Legalábbis abban a változatában, amit hallani lehet.

Ez is kiszúrás, de már nem Dvoăákkal, nem is a művel, amely számtalan interpretációban meghallgatható, hiszen minden karmester igyekszik a maga gondolatait rögzíttetni az Újvilág szimfóniával kapcsolatban. A vesztes ezúttal Herbert von Karajan, aki 1964-ben, amikor élete során harmadszor lemezre vette a szimfóniát, nem volt különösebben jó formában. Nehéz pontosan meghatározni, hogy miről van szó. Karajan 1964ben a zenei világ egyik fejedelme, tehet, amit akar, fizikailag, lelkileg egyensúlyban van, az általa irányított Berlini Filharmonikusokat a legjobb és legelismertebb zenekarok közé fejlesztette, nem fiatal tacskó és nem öreg maestro, ötvenkilenc éves, tökéletes korban van. Az ekkor készült felvételei egyik felén ez nagyon jól hallatszik, Ravel és Debussy lemezei (Daphnisz és Chloé 2. szvit, La mer és az Egy faun délutánja) máig megközelíthető, de meg nem haladható hangzású, összetettségű, finomságú, ihletettségű és átéltségű felvételek. A körülbelül ugyanekkor készült Tavaszi áldozat lemez viszont felbőszítette magát a zeneszerzőt, és két klasszikus felvétel, a Csajkovszkij 6. szimfónia, de különösen éppen ez az Újvilág szimfónia érthetetlenül szárazra, keményre, merevre, ridegre sikerült. A zenekar jól játszik ugyan, nem maradtak hallható hibák az elkészült változatban, de a lemezt fárasztó hallgatni, üres és kifejezéstelen, és nem ad hű képet sem a zenéről, sem Herbert von Karajan művészetéről.

Ez a nagy lemezkiadók úgynevezett közepes árkategóriájú kiadványainak legnagyobb hátránya. Nem feltétlenül a zenei minőségre mennek, hanem a névre, és igyekeznek régebbi évjáratú felvételeket újrahasznosítani. Karajan, aki sokat dolgozott, egy bizonyos nagyon magas szint fölött mégis egyenetlen, ezért egészen különböző képet nyújt a zenehallgatónak, aki a Panorama sorozat Debussy-lemezét veszi meg, amelyen a klasszikus La mer-felvétel is megtalálható, vagy annak, akit ezzel a barátságtalan Újvilág szimfóniával hoz össze a sorsa. Utólag nem lenne kiküszöbölhetetlen ez az egyenetlenség, Karajan esetében tényleg van miből válogatni, csakhogy ezzel azok sem foglalkoznak, akiknek feladatuk lenne. A minőség ezen a szinten már a lemezkiadó embereit sem érdekli, ők jól fogyó lemezeket akarnak forgalomba hozni az archívum alapján, vagyis anélkül, hogy újra ki kelljen fizetni a felvételi költségeket.

Az egyenetlenség az egész albumra jellemző. Ami igazán furcsa, hogy a Vonósszerenád felvétele úgy lett nagyon szép, hogy bizonyos szintig meglehetősen emlékeztet az Újvilág szimfónia hibáira. Az Academy of St. Martin-in-the Fields játékát sem a személyesség, a túlzott érzelmesség, a kifejezés hajszolása hatja át, mégis a rezerváltság mögött van töltet, sőt éppen ez az állandó önellenőrzés és visszafogottság ad különös erőt a felvételnek. Egy másik eset a sokak számára a lényegétől fogva Dvoăák-dirigensnek számító Rafael Kubelik (akinek egyébként az archívumban ezt a Karajan-felvételt ezerszeresen felülmúló Újvilág-lemeze van), aki a Szláv táncok csinnadrattás értelmezésével inkább csak alapvetést jelent, valamit, amitől jobban lehet értékelni mások (akár, mondjuk, Leonard Bernstein) interpretációjának különlegességét, a Karnevál-nyitányban viszont teljes pompájában mutatja föl Dvoăák gazdag, és mégsem vaskos hangszerelő művészetének lényegét.

Az albumon közreműködik még a Beaux Arts trió, amely érdekes fejezet az utóbbi harminc év kamarazenéjében. Ez volt (új tagokkal ma is az) talán az egyetlen olyan zongorás trió, amely önálló néven világhíressé vált, ahol a tagokat szólistaként nem ismerik, együtt azonban mindenki hallott róluk. Vonósnégyeseknél gyakori ez a jelenség, triónál azonban az a megszokott, hogy egy, kettő vagy három önmagában is húzó név áll össze, hogy a közönséget rávegye a nehezebb műfaj szeretetére. A Beaux Arts jelenlegi tagjai tavalyi budapesti vendégszereplésük alkalmával meglehetősen lejáratták magukat ugyan, itt azonban a Dumky trióban elég egységes társaság benyomását keltik a zongorista Menahem Pressler zenei vezetése alatt. Mindenki lehetne jobb is, de alapvetően azért híven képviselik Dvoăák gondolatait. Ez viszont érvényes az egész lemezre is. Akkor meg mi a probléma?