Berkes Erzsébet

Volpone a szuffitában

Színházat vezetni annyi, mint bérletet váltani a diliházba. Ezt nem én mondom, hanem kiváló direktorok sora. Gondoljunk csak Moličre Versailles-i rögtönzésének nyitó jelenetére, Goethe intendánsi feljegyzéseire, Déryné emlékirataiban sorra meggyászolt derék urakra, Bajzára, az igazgatói minőségében szépléleknek mondott s lemosolygott álmodozóra, vagy Zichy grófra, aki még versenyistállóját is eladni kényszerült, hogy a színház ügyeit rendbe tegye, de hiába. A tébolykeltő okok sokat finomodtak, de nem változtak: a publikum szórakozni akar, a komédiás játszani, a mecénás belebeszélni, a politika meg őrizni az államrezont, mindezek fölött pedig ott lebeg a megélhetés. A jó szórakozást igénylők nem tudják megfizetni a jegyeket; a színész krajcáros gondok közepette megbízásokért lohol, dehogy mélyed el a szerepében; a mecénás minimum elöl ülő akar lenni; a politika pedig omnipotens, ha már egyszer megválasztották, kinevezték, közpénzek felett diszponál.

Az amúgy is meglévő nyomorúságot csak fokozza, ha a mecénás politizál, mindenkit meg akar szólítani, és nívós produkcióval akarja teljesíteni a bevételi tervet. Foghatja a fejét a társulatvezető, foghatja bizony, de ha már a kezébe akadt, megpróbálja használni, mielőtt végképp megválna tőle. Választ tehát egy jó hírű klasszikus darabot. Ezzel két legyet üt: nem kell jogdíjat fizetnie a szerzőnek, és senki se vághat pofákat a cím hallatán. Persze ha külföldi a darab, valamit hullatni kell a fordítónak. Már ha bevalljuk, hogy van fordító. Ben Jonson Volponéját a Thália Színház-i bemutató műsorlapjai szerint senki nem fordította, sőt át se dolgozta, pedig még a francia filmváltozatot sem követi, ergó ez a szövegkönyv csak úgy lett. Díszlet nincs. Ez nemcsak takarékos megoldás, hanem fölöttébb modern is. Azt teszi érzékletessé, hogy a játék nincsen helyhez kötve, megeshetett a szerző korában csakúgy, mint bármikor és bárhol. Itt és most is. A játszó személyekre viszont kell ruhát adni. Jó, nem mindenkire: Volpone udvartartásának kommenciós hetérái elvannak egy szál flitterben, kanáritollban, ennyi ledérséget megenged Ben Jonson és a konzervatív-keresztény kurzus is. Viszont a beszélő szereplőkre kell mez, ami a színpadon jel-mez, történelmi időt, társadalmi helyzetet, jellemet tesz érzékletessé. A rendező úgy döntött, hogy kortárs viseletbe takarja a figurákat: Volpone selyempizsamában; Mosca felékszerezve, napszemüvegesen, mint selyemfiú-testőr-tányérnyaló; Voltore ügyvéden szürke öltöny, nyakkendő; Corbaccio – viseltes télikabát, motorizált, stoplámpás tolószékben és rettenetes SZTKmankókkal. Mindezt hideg fények világítják meg a nyílt színen munkálkodó műszakiak közreműködésével. A látvány összhatása olyan leverő, s oly kevéssé szolgálja a komédia hangulatát, hogy a takarékossági szemponton lazítani kellett: időről időre velencei karnevál maskarái lepik el a színt, táncolnak, dalolnak (jóllehet a velencei masca számára tilos megszólalni), és köztük forog az angol kémházaspár, Sir és Lady Politicus Volna. A mese szempontjából nem világos, hogy mit sertepertélnek Volpone körül, viszont általuk mondat el a rendezés a bemutató napján még vadi-frissnek ható pesti aktualitásokat (január 25.). Mire a hatodik előadásra sor került (február 10.), ezek a poénok erősen meghaladottá váltak, viszont maradt az élvezetes látvány: Kováts Adél percenként jelent meg más-más igen dekoratív öltözékben. Öröm volt nézni (érteni sajnos nem lehetett). Mindezek persze külsőségek. A lényeg a színész, és Valló remekül választott szereplőket: Haumann Péter – Volpone; Kulka János – Mosca; Szombathy Gyula – Voltore; Jordán Tamás – Corbaccio; Cserhalmi György – Corvino. Ezeket a nagy tehetségű, kiváló művészeket csak hagyni kell játszani, és megcsinálják a figurákat: a gazdag, unatkozó urat, aki halálhírének látszatával csalja ki “barátaiból” az örökölni vágyás mohóságát; a cseléd-cimborát, aki alkalmas pillanatban gazdáját is átejti; a féltékeny férjet, aki maga segéli a haldokló alá imádott hitvesét, csak hogy odaadó buzgalmát bizonyítsa; a színeváltó, szófacsaró fiskálist; a holtában is kapari roncs vénséget – egyszóval: a pénzsóvárok panoptikumát. Az első húsz percben el is hisszük, hogy ilyesmi készül: Haumann öblös hangon indít, fölpumpált nagyúr; Kulka simulékonyan sündörög – jaj, de mocsok alak!; sorban jönnek a látogatók, igen, Szombathy fineszétől kába prókátor, Jordán harákoló romlás-gubanc, Cserhalmi – egy hernyó, aki minden, csak jó férfi nem, okkal retteg, hogy telivér asszonykája felszarvazza majd valami belevaló hímmel. És ekkor megtorpan a jellemek kibontakozása: Mosca mintha már unná a játékot, Corbaccio nem tud undorítóbb lenni, Corvino veri az asszonyt, de mintha a falnak beszélne: a szép kis teremtés olyan ártatlan, mintha tragédiát játszana. Mi történt? Elment a színészek tehetsége? Nem. A rendező ahelyett, hogy nekik teremtett volna játékalkalmat, a statisztériát kezdte rendezni: jönnek, kavarognak – van mit nézni, de nincs mire figyelni. Előtérbe kerül a háttér, s akikért megvettük jegyünket, elkeverednek a tömkelegben. Valló mind többet bíbelődik azzal, hogy a rendezői koncepciót kihangsúlyozza, már rég nem ügyel a kezdetben maga felállította szabályokra: díszítők újabb térelemeket tolnak be, le-föl húzzák a zsinórpadlásra Volpone ágyát, olykor benne leledzik a főhős, olykor nem; Lady Volna megint átöltözik, ki tudja, hova készül, s végképp kideríthetetlen, hogy Volpone és Mosca között milyen a viszony. Mire Corvino Volpone ágyába segéli imádott asszonykáját, már nyoma sincsen az iménti féltékeny férjnek. Pedig mennyivel izgalmasabb volna az egész szcéna, ha most is eszelősen féltékeny volna, csakhogy még ennél is kapzsibb s a két jellemvonás harcol benne. Cserhalmi ne tudta volna ezt eljátszani? Mosca ne élvezte volna, hogy kétfelől is hergelheti a szereplőket? S a bírósági jelenet hányféle színeváltozásra, ötletre, paródiába illő gesztusra adott volna alkalmat! Volna. De ezeket az alkalmakat ki kellett volna találni és ki kellett volna dolgozni. Érthetetlen okból nem ez vonzotta a rendezőt, hanem az, hogy minél erőszakosabban bezárja a cselekményt indító keretjátékot: a színpadmélyből – a semmiből – előhívott figurák visszaparancsoltatnak a setét háttérbe. Szép gondolat. Reményteli gondolat. Reménykedem magam is, de nem hiszem el. Kivált, hogy két órán át unatkozva kellett néznem, mint töri akarata alá néző és színész találkozásának utolsó reménységét, a színművész játszó kedvét a kedvetlen rendezői meggondolás.

Az unalmaska tündérmeséből egyetlen realitás marad meg a szemünkben: Volpone ágya. Hősünk ebben heverészve eszeli ki a pokoli ugratásokat, és az egész karnevál a szuffitába húzott ágy alatt játszódik. A játék végére az ágy üres, de fölöttünk lebeg, s mi alatta ügyködünk tolókocsiban, cilinderben, sőt koturnusban is.

Szereplők: Haumann Péter; Kulka János; Szombathy Gyula; Jordán Tamás; Cserhalmi György; Széles Tamás; Végvári Tamás; Csankó Zoltán; Kováts Adél; Szávai Viktória; Kocsó Gábor; Kardos Róbert; Balázs Zoltán; Chován Gábor; Karalyos Gábor; Wéber Kata.