Első pillanatra talán meglepő, hogy a döntően a két világháború közötti időszak nemzetközi politikájával foglalkozó, e témában számos könyvet publikáló Ormos Mária több mint nyolcszáz oldalas (csak két kötetben elférő) munkát jelentetett meg Kozma Miklósról.
Egyáltalán, ki az a Kozma Miklós? A kérdés rögtön felmerülhet a Horthy-korszakot csak átlagosan ismerőkben, hiszen valószínű, hogy több ezer emberből jó, ha egy tud valamit e munka címszereplőjéről. És miért pont róla érdemes a korszak egyik legismertebb kutatójának, egy
akadémikusnak ekkora könyvet írni?
Kozma Miklós (a Magyar Országos Levéltárban található) jelentős terjedelmű írásos hagyatéka nemcsak a Horthy-korszak magyar bel- vagy külpolitikájának megismeréséhez, eszmetörténeti munkákhoz, kiemelkedő kortársai életrajzához vagy a hazai, nem nyomtatott modern tömegtájékoztatás kezdeteihez megkerülhetetlen forrásanyag, de a nemzetközi politika történetének kutatásához is.
Ormos Mária már korábbi könyveiben is jócskán hivatkozik Kozma irataira, vagyis alapos okkal feltételezhető, hogy nem az történt, ahogy esetleg elképzelhető lenne az ilyesmi, hogy a történész kiszemelt magának egy hőst, összegyűjtötte róla az adatokat és megírta az életét, hanem minden bizonnyal az, hogy már korábban meglátta az iratokban egy nagyszabású monográfia lehetőségét.
Kozma Miklós életének “külső” történései nem kínálnak különösebb izgalmat. Mindössze 57 évet élt, 35 évesen került a közéletbe, azzal, hogy 1919-ben Szegeden ott volt az ellenforradalmi szervezkedésben. A legszembetűnőbb életrajzi adata, hogy 1920-tól, illetve 1925-től rövid megszakításokkal szinte haláláig ő áll az általa jelentős intézménnyé fejlesztett MTI, illetve Rádió élén, ő hozza létre és irányítja a híradó- és dokumentumfilm-gyártásra szakosodott Magyar Film Irodát és a Magyar Hirdető Irodát is. A Gömbös-kormány utolsó másfél évében, illetve néhány hónapig a Darányikormányban belügyminiszter, majd bő egy évig, 1941. decemberi haláláig a kárpátaljai terület kormányzói biztosa. Kétszer emlegették lehetséges miniszterelnökként, először és komolyabban Gömbös halálakor, majd 1941-ben, Bárdossy kinevezése előtt.
Ormost azonban nem a cselekedetek, karrier, esetleg magánélet okán látja izgalmas és nagyszabású művet érdemlő alaknak Kozma Miklóst, hanem döntően “belső élete”, rezonőri szerepe miatt. Ráadásul világos számára: Kozmán keresztül nem pusztán egy közéleti ember véleményének tükrében láttatható a Horthy-korszak, hanem – mint írja – hőse kifejezője “egy olyan meghatározó szerephez jutott politikai kör szellemiségének, amely […] jellemezte a két világháború közötti magyar korszakot – az ő korát”.
Természetesen ahhoz, hogy relevánsnak véljük Kozma véleményét, gondolkodásának változásait, nem elég, hogy egy típust képvisel, az is kell, hogy fontos posztokon állt, és még inkább az, hogy a korszak kezdetétől haláláig a politika centrumával érintkezve tevékenykedett. Szoros kapcsolatot tartott Bethlen Istvánnal és Teleki Pállal, rendszeresen találkozott Horthyval, az egykori fajvédő társai közül belügyminiszterségéig baráti viszonyban maradt Eckhardt Tiborral, haláláig Bajcsy-Zsilinszkyvel, szakaszosan Gömbössel és másokkal is. A miniszterelnököket és külügyminisztereket nem számítva, a két háború közötti hazai politikában kevesen ismerték nála jobban az európai viszonyokat. Nemcsak azért, mert az MTI-n és annak többségében hozzá kötődő külföldi tudósítóin keresztül közvetlenül jutott információkhoz, vagy mert a hírügynökségek nemzetközi szervezetében játszott szerepe révén szerteágazó személyes kapcsolatokat tartott fenn, hanem azért is, mert fontosnak vélt küldetésben, “civil” megbízottként nemegyszer járt külföldön. Személyes megbeszélést folytatott Hitlerrel, többször is Mussolinivel, a német és olasz politika több meghatározó alakjával, de jó francia kapcsolatokkal is rendelkezett, nemegyszer járt a különböző skandináv országokban, s egyebek mellett jó viszonyt alakított ki még a román hírügynökség vezetőjével is.
De “tudott” még valamit Kozma, amitől különösen alkalmas médiummá vált Ormos kezében. Kozma Miklós, természetesen a maga kultúrkörén belül – ami fontos megszorítás –, intellektuális értelemben is igényes és érzékeny ember volt. Ez több dolgot is jelentett. Hivatásként foglalkozott a kommunikációval, s ez nem csak “külső életében”, nyilvános tevékenységében játszott szerepet. Amellett, hogy értette a tájékoztatás és a propaganda közötti különbséget, látta a gyors és megbízható hírforrás és az akkor új tömegtájékoztatási eszközök (rádió, fotó, film, sőt televízió) jelentőségét, tisztában volt az írott szó fontosságával is. Naplójával, irataival mintha tudatosan kívánta volna formálni az utókor véleményét. Minőségérzékét mutatja, hogy ő nem politikai taktikából került kapcsolatba egyebek között Németh Lászlóval, Illyéssel, Cs. Szabó Lászlóval, s biztosított nekik lehetőséget a Rádióban.
De Kozma érzékeny ember volt abban az értelemben is, ahogy politikusként küzdött a vágyak és a lehetőségek szembekerülésével. Az ebből eredő feloldhatatlan konfliktusokat, ideái porladását megszenvedte, olyannyira, hogy egyre keserűbbé, már-már depresszióssá vált.
Mindennek ellenére túlzásnak érzem a kötet alcímét: Pokoljárás a médiában és a politikában. Kozma Miklós, talán szerencséjére, nem érte meg elképzelései teljes ellehetetlenülését, kudarcát, eszméi zsákutcájának bizonyosságát, a fenntartás nélkül tisztelt Horthy és a nevével jelzett korszak politikájának dicstelen végét, a világháború befejezését és annak következményeit. Tagadhatatlan, hogy érzékeny és értelmes emberként vívódott, kiábrándult, és tagadhatatlan, hogy hite nem volt vak, és törekvéseinek kudarcával is szembe kellett néznie. De ha ez a pokoljárás, akkor mi marad másoknak, azoknak, akik lelki és fizikai értelemben is elszenvedői lettek a korszak politikájának, vagy akik megélték a teljes összeomlást, s látniuk kellett tetteik, törekvéseik minden következményét?
Kozma a keresztény középosztály felső részéhez, a politikai, katonai, alkalmazotti elithez tartozott, nemcsak társadalmi státusát, de gondolkodásának kereteit tekintve is. Több dologban azonban egyáltalán nem volt tipikus. Mindjárt abban például, hogy az irreális magyar álmot, a Szent István-i Magyarország feltámasztását a realitásokkal kísérelte meg egyeztetni. Ebben nem állt egyedül, de abban igen, hogy ő szegedi, ébredő magyar indulása ellenére fogadta el a reálisnak vélt revizionizmus megkülönböztetését az ideálisnak hittől. Érezte, sőt tudta, hogy semmiféle előny érdekében nem lenne szabad a nemzeti szuverenitást feladni. (Teleki Pál azért áll hozzá oly közel, mert ebben az alapvető kérdésben Kozma az ő álláspontját tette magáévá.) Felhasználni a kedvező nemzetközi viszonyokat, de nem kerülni olyan helyzetbe, hogy a németek adományozzanak Magyarországnak területeket, vallotta, s ennek jegyében szervezte például 1938-ban a Rongyos Gárdát, Kárpátalja és esetleg a Felvidék visszaszerzése érdekében, többségében olyanokból, akikkel egyébként nem közösködött volna.
Nem volt tipikus Kozma abban sem, hogy az 1919-es szélsőjobboldali indulás után igen hamar, tulajdonképpen már 1920-tól, amikor Teleki ajánlására kinevezik az MTI élére, konzervatívvá lett – igaz, kelet-európai értelemben. Ettől kezdve Bethlen, Teleki és Kánya Kálmán állnak hozzá legközelebb.
Jellegzetesen konzervatív egyebek között abban, hogy elég hamar felismeri a tömegdemokrácia kockázatait. Tudja, hogy a magyar választójog mennyire antidemokratikus, de amikor kiszélesítése napirendre kerül, azt mindig ellenzi. 1937 végén például lelkesen ír Bethlen álláspontjáról, amely szerint az általános választójog egyrészt az ingyenes földosztás demagógiájához, másrészt az antiszemitizmus felerősödéséhez vezetne. Mindeközben tisztában van a földbirtokrendszer tarthatatlanságával, a hazai szociális rendszer alapvető bajaival; meggyőződéses antiszemita és nagy tisztelője Mussolininak, az olasz fasizmusnak. (A nemzetiszocializmus, Hitler ugyanakkor nem vonzza, igaz, nem is taszítja különösebben, de a térségben megjelenő német hegemón törekvéseket, az agresszív beavatkozást a hazai német kisebbség ügyeibe már a háború kitörése előtt ellenszenvvel figyeli. A Szovjetunió elleni német támadást viszont majd örömmel üdvözli.) Megint a különféle realitások meghasonláshoz vezető, kibékíthetetlen ellentéte.
Konzervatív abban is (ismét Mussolini iránti lelkesedése ellenére), hogy szemben állt Gömbös egypártrendszer megteremtésére irányuló ambíciójával. Belügyminiszterként tevőlegesen is fellépett az ilyen törekvések és egyebek közt az egységes párt és a közigazgatás összecsúsztatása ellen is. Ugyanakkor álláspontja ebben a kérdésben is atipikus, árnyaltabb a hozzá hasonlóan gondolkodók többségénél. Miközben ütközik Gömbös próbálkozásával, mert belügyminiszterként a többpárti parlamentáris rendszerre tett esküt, úgy véli: egy a demokratikus választásokon induló, de diktatúrára törekvő párt, így a nyilasok ellen nem lehet parlamentáris eszközökkel fellépni. A preventív diktatúrán kívül más lehetőséget nemigen lát, de mint sok egyéb ügyben, véleménye itt is papírra vetett eszmefuttatás, s nem fordul át cselekvésbe.
Kozma Miklós, konzervatív nézetei ellenére a modernizálódó középosztályhoz sorolható, s ennyiben is eltér a vele egyívásúak többségétől. Nemcsak az állami tulajdonú MTI, a Rádió, a Magyar Film Iroda – mai fogalmaink szerinti – elnökvezérigazgatója, de a magángazdaságban is sikeres nagyvállalkozó. Nem dzsentricsaládból származik, s persze nem is a politikai gondolkodásban hozzá legközelebb álló arisztokrata politikusokéhoz hasonló famíliából. Szerény jövedelmű köznemesek az elődei, akik katonai és értelmiségi pálya felé orientálódnak. Sőt egyáltalán nem szokványos módon, apja (Kozma Ferenc, aki Bárd Miklós néven verseket publikál) adoptálja az anyja első házassága alapján Lázár Miklósnak született gyerek Kozma Miklóst, aki aztán ezt nem titkolja ugyan, de kamuflálja.
Kozma antiszemitizmusa egészében a magyar keresztény úri osztály zöméhez hasonlónak mondható. A könyvben nem esik szó 1918–19 előtti nézeteiről, de feltételezhető, hogy a forradalom és a tanácsköztársaság szegedi ellenforradalmárok közötti interpretációja ráépült a családi környezetben, katonaiskolában, jogi egyetemen dívó szemléletre. Nem vett részt az 1919-es különítményes megtorló akciókban, elkerülhetetlen, kedvezőtlen mellékhatásnak tekintette azokat, és – természetesen – nem foglalkoztatta, hogy a zsidóellenes kilengések hogyan függenek össze a verbális zsidózással, az antiszemita nézetekkel.
Ormos találóan autentikusnak nevezi Kozma antiszemitizmusát, értve ezen, hogy pragmatikus szempontokra építve rekesztette ki megközelítéséből az erkölcsi normákat. Ismeretes a keresztény úri körök szemlélete: a zsidók nemzetietlenek, bizonyos foglalkozási ágakban aránytalanul nagy a szerepük. Számukat értelmiségi munkakörökben arányosítani szükséges, a gazdasági és médiapozíciókat pedig a keresztény középrétegek javára újra kell osztani.
Nézetei némileg itt is eltérnek a köreiben szokványos állásponttól. Gyakorlatilag nem volt vallásos, így ilyen alapon a zsidók “mássága” nem foglalkoztatta. Értette a pénzvilág, a liberális gazdasági rend működését, és bár korlátozandónak vélte a parttalan liberalizmust, a piacgazdaság elkötelezett híve volt. Ezért a zsidóság gazdasági szerepe mögött nem keresett titokzatos fondorlatot, és nem mutatott ellenszenvet semmilyen úgynevezett zsidó tulajdonsággal szemben sem. Mondhatni szenvtelenül képviselte a nacionalista és fajvédő szempontokat, ami nála azt jelentette, hogy meg kell szabadulni a hontalan, sőt általában a kiszsidóktól. (Úgy vélte, bár ezt statisztikák nem támasztották alá, hogy a húszas–
harmincas években is folytatódott a galíciai eredetű zsidó bevándorlás.) A pozíciók és a tulajdon újraelosztásánál a fokozatosság és részlegesség híve volt, de – szemben az úgynevezett kiszsidó ügyekkel – itt nem mutatott aktivitást. Ugyanakkor, miközben elkeseredetten látta, hogy a zsidó javakra sokan csak a munkanélküli gazdagodás kivételes alkalmaként várnak, ő is élt a zsidótörvények teremtette lehetőségekkel.
Nézeteit a gyakorlatban is érvényesítette, amikor Kárpátaljai kormányzói megbízottként kezdeményezője volt a Kamenec Podolszkij-i ügy néven hírhedtté vált tragédiának, 17 000 hontalannak mondott zsidó magyar közigazgatási apparátus általi összefogdosásának, kitelepítésének, gyakorlatilag a biztos halálba küldésének. (A végső döntést a Bárdossy vezette kormány hozta.) Szimptomatikus, hogy a keresztény középosztály általa is képviselt szellemiségének, antiszemitizmusának ezt a brutális következményét, ebben személyes felelősségét, sőt egyáltalán azt, hogy valami nem szokványos történt, Kozma nem is érzékelte. (Az akció lebonyolításakor a Balatonnál pihent.)
Ormos Mária jelentős, kitűnő politikai életrajzot írt. Könyve jóval több, mint amit címével ígér, hiszen a médiatevékenység Kozma Miklós életének csak egy része, sőt a megközelítés jellegéből adódóan és egyáltalán nem kifogásolhatóan az adott keretben nem is különösebben alaposan taglalt része.
Az elmúlt évtizedek ideologikus múltértelmezése után, a Horthy-korszak Kozma Miklós által is képviselt, illetve a számára már nem is mindig szalonképesnek látott eszmék reinkarnációja idején külön erényként érdemes kiemelni Ormos Mária szenvtelen előadásmódját. Nem azonosul Kozma Miklóssal, de megérteni kívánja, tettei és elképzelései indítékait keresi. Nem kritizálja hőse nézeteit utólagos okossággal, más világszemlélet alapján, történelmietlenül, hanem saját következetlenségeivel, őszintétlenségeivel, önbecsapásaival szembesíti, ezt is visszafogottan, messze nem leleplezői hajlammal. Túlzás nélkül mondható, mesterien, zavaró didaktika nélkül oldja meg, hogy az olvasó érzékelje: nem pusztán a címszereplő világlátásával, hanem egy szellemiséggel ismerkedik meg e könyvben.
Ha az ember moziban vagy színházban kiemelkedően jó darabot lát, akkor is kellemetlen a székek nyikorgása, a szomszéd szuszogása, a zacskók csörgése. Valami ilyesmi érzése van az olvasónak, amikor ez a külsejével is igényes könyv itt-ott nyikorog és csörög. Azt említeni is alig érdemes, hogy a jegyzetek szövegközi jelölésénél olykor egy előző számozási változat maradványai is felbukkannak; hogy időnként a jegyzetre utaló szokásos számok megnőnek és lecsúsznak; hogy a $ jel helyett §-t találni; hogy érdemes lett volna a szerb neveket helyesen átírni (Antic Colic). Ennél zavaróbb, hogy szerény szerkesztői beavatkozással jó néhány felesleges, a “szerzői vakság” miatti ismétlés eltüntethető lett volna, hogy a szövegközi jegyzetekben csak utalásszerűen említett munkák kimaradtak az irodalomjegyzékből (pl. Romsics), s ugyanitt előfordul az is, hogy Szakály Sándornál csak kettőspont szerepel, magát a művet elfelejtették beírni. Mindezek együtt is csak kellemetlen zörejek, nem akadályai a lebilincselő darab élvezetének.
Ormos Mária: Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós. I–II. kötet. Budapest, 2000, PolgART.