“Több modern irodalomtudós emleget egy bon mot-t, amely a XVIII. századi nagy aforistától, Georg Christoph Lichtenbergtől származik és úgy szól, hogy a könyv (és szöveg) piknik, ahol a szerző hozza a szavakat, az olvasó a jelentést” – indul a címadó tanulmány. Frappáns logo az írások vezérelvéhez: mert Radnóti azokat az írásait gyűjtötte szigorú rendbe, melyek az olvasással mint személyes narratívával, a szöveg lehetséges értelmezéseivel, élvezetének és megfejtésének paradoxonjaival foglalkoznak.
Hát igen: a szöveg. Kevesebb high brow közhely van ma már rajta kívül (tán csak a valamiről szóló “beszéd” lett ilyen. Pótlandó valamit, ami még inkább elkopott). Radnóti itt vág rendet: tudósként (pl. a Piknik c. írásban, meg a “Válasz a kérdésre, mi a klasszikus?” c. elemzésben, valamint streetfighterként a “Levágta-e saját farkát Rudolf Schwarzkogler?” c. vitairatban). Csomópontokon hivatkozás, rejtett utalás, lábjegyzet. Pontosan (kimerítően), mégis inkább csak mellékesen: mert lábjegyzete mindenkinek lehet, a gondolathoz viszont két dolog szükségeltetik: bátorság és invenció. Neki mindegyikből van.
Radnóti erőssége, amiért állnak ezek az írások: realitásérzéke. A művek esztétikai totalitását bejárva mindig tudja, hogy a művészeten kívül van egy másik világ is, amiben élünk, amiből olvasunk/
látunk, amibe beleszületett a mű és amiből akaratlanul is kiszól. Amire vonatkozik. Ez a realitásérzék adja meg a végső polírt dolgozatainak.
És most látszólag valami másról. Három írás szól Fehér Ferencről. Most csak az elsőt, a New Yorkban írt nekrológot említem. A négy-öt oldal: tökéletes portré. Vonások, melyekben megjelenik az ember. A hang személyes és objektív – ma, a felejtés kultúrájában egy ilyen írást olvasva az ember csak ámul. Pedig kíméletlen: “…benső béke nem jellemezte. Emberi nagysága azon múlott, tudja-e konvertálni békétlenségét a világ ügyeivé, megtalálja-e tárgyát önmagán kívül. Ha ez nem sikerül, az állandó magasfeszültség önző, neurotikus jellemet hoz létre (amiképp az állandó alacsony feszültség ürességet és unalmat). Ám Fehér a legönzetlenebb emberek egyike volt, akivel valaha is találkoztam.”
Ezt a lényeglátó és kíméletlen emberismeretet egészíti ki a valóság iránti tisztelet (bármennyit is kopott a szó fenomenológiai, nyelvfilozófiai értelmében). Hogy ti. művészet és valóság terei ugyan jócskán összetolódtak, de mindig marad valami végső, áthághatatlan határ, s aki ezt nem tiszteli, olyan hübriszt követ el, ami jóvátehetetlen. (Ez a Schwarzkogler-írás mellékdallama, amit érdemes észben tartani egyéb esetekre is.)
Ez a két – ma már szinte unikális – tulajdonság emeli a könyv tudományos vizsgálatait a szokásos “értelmezésipar” és idézgetésmánia fölé. Innen – az ember- és valóságtúlsúly felől – tekintve ugyanis Radnóti számára kezelhetővé válik (mert némileg visszametsződik, hogy ne mondjam leértékelődik) a steril szövegkultusz, vagy épp a recepcióűr sokféle bozótja. Pozitív módon szólva: megtalálható az út egy normális (ember méretű) művészetteória kérdés-felelet játéka felé. Hogy példát említsek, ilyen a klasszikus fogalmának egyik mozaikja: egy-egy régi vagy mai mű többek között attól válik azzá, hogy “nem szűnik meg az értelmezésük iránti igény” – gondolat, amit akár az utcáról is hozhatott volna, de amit az “értelmezésipar” szótárában hiába keresnénk.
Az írások gerince a befogadásesztétika tematizálása. (A kötet fele elméleti összegzés e témakörben – második fele mintegy a teória demonstrációja szerzőkön, vitapartnereken.) Az ő kezén a hermeneutika, befogadásesztétika és olvasás-akármi kinyílik, teljes képlékenységében látszik. Magyarul: látja ennek a termékeny esztétikai magatartásnak modern problematikusságát is. Negatívumait. Először is értelmezéscentrikus lesz, ami azt jelenti, hogy leértékelődik a műélvezet, az egész art-business köznapi létjogosultsága: a befogadó a dolog értelmét, lényegét, filozófiáját, titkát, rejtvényét keresi a szavak/mondatok/szövegekben. Ahelyett hogy… Másodszor leértékeli a kritikust – az előértelmezőt, a kánongyártót. Radnótinál ez a második pont nem is lenne olyan baj, a többit elvégezte már a posztmodern erózió. A harmadik a szerző deszakrálása: csak szöveg van, olvasás van, hogy ki az auktor és mit akar, mit szenvedett és mit álmodott, milyen híres vagy névtelen volt, nem érdekes. Ez sem nagy veszteség. Csakhogy – deríti ki Radnóti – a sokféle visszavonásban az olvasó is elszemélytelenedik. (Ami már az élvezet kizárásával megkezdődött…) Ezt Barthesnál éri tetten, aki “A szerző halála című híres írásában az alkotó és a mű dezindividualizálását a befogadó dezindividualizálásával tette teljessé és az olvasó személytelenségéről beszélt…” Csakhogy ezen a kerülő úton kialakul egy olyan szuperolvasó, “aki olyan hálót szî egy szöveg köré, melyben annak minden része fennakad. Ennek a mindent összeszedegető, minden nyomot összegyűjtő, az írás egész terét bejáró olvasói eljárásnak a személytelen utópiájában, aszketikus gyakorlatában az akríbia nem filológiai, hanem poétikus becsvágyában a személyiség visszatér, méghozzá nemcsak olvasóként, hanem az olvasását a szövegben prezentáló szerzőként is.” A kör bezárul.
Szóval van itt csapda, sőt Radnóti azt is látja, hogy az olvasásfordulat veszteséggel is jár – bár a deficitlista nem tragikus, és különben is, melyik új paradigma nem jár ilyesmivel? Az egyik mínusz (ami pozitívummá stilizálódott) az olvasó zsenialitása. Felette áll az alkotónak, nincs szüksége a zseni tiszteletére, nem bénítja a nagyság bűvölete: mindent tud. Olyasmit fedez fel, ami nincs, többet teremt, mint az alkotó és egyáltalán. Talán valaminő vetésforgóval járnánk a legjobban – a gondolat, melyet Radnóti játékosan vezet fel, vonzó: “Talán elképzelhető volna egy olyan esztétika- és művészettörténet, amely e három váltógazdálkodását követi nyomon.” De aztán kiderül, hogy a hármat (alkotót, a művet – szöveget – olvasót) összefogó egységes elmélet is utópia, nem megy.
Mindennek ellenére: a hermeneutika (befogadásra fokuszáló) elmélet a királyi út. Legalábbis a belátható jelen-jövőben. Persze úgy, hogy ellentéteit is bezsebeli, hogy állandó kiegészülésre kész. Pl. modern, de azért él a magaskultúra hagyományából is; tudja saját esendőségét, de mégsem szolgáltatja ki az értelmezést a posztmodern önkénynek; érték és mérték vezérli, de magába szívja a populárist, vagy hajlandó átmenni annak térfelére, szóval, hogy a teóriák szupermarketjében él ugyan, de tudja, mi a minőség. Amit azonban nem tukmál rád. Az ő esztétikáját még sok minden más is jellemzi, többnyire szellemes paradoxonokba rejtve, hogy a jövő felé nyitott maradjon. És a teória ne csikorogjon.
A befogadás/olvasás a világban élő emberé. Ezért hiányzik nekem e tanulmányok művészetszociológiai dimenziója. Radnóti persze ismeri ezeket a szerzőket is, idézi is őket olykor (pl. Bourdieu-t), de valahogy nem kap súlyt az ahonnan nézünk/olvasunk/értünk mozzanata. Meg az, ami a mindenkori műélvezetet lehetővé teszi: ami a “levegőben van”, vezeti a tekintetet, figyelmet, és megemel (vagy éppen eltakar) fontos dolgokat. Nem a szociológiai kézikönyveket keresem a lábjegyzetekben, hanem annak a látásmódnak kiteljesedését, amitől Radnóti tanulmányai a földön állnak, s amire fentebb céloztam: hogy az életvilágból tekint a művekre, tudja, hogy a szöveg ugyan művészet, de a valóság hala azért mégiscsak fontos. Ennek a habitusnak esszékbeli meghosszabbítását keresem: ki az az olvasó, aki épp azt az aktualitást fedezi fel pl. Riegl A későrómai iparművészet c. könyvében? (A példát ő említi.) Miért? Mi az a társadalmi “mező”, ami Jean Pault vagy Sterne-t fontossá tette, ami felé terelte a figyelmet, az olvasás fókuszát, az értelmezés élvezetét?
Még egyszer mondom: mindez ott lebeg dolgozatai felett, de jó lenne látni, miképp varródik bele a hermeneutikába ez a valóságot idéző, ám mégis szociológiailag transzformált látásmód, amitől elevenné válik az egyik “olvasat”, és hót, professzori hókuszpókusszá a másik! Kritikai mutatványpéldányai az előbbire hoznak példákat, mert vibráló feladványokkal látnak el: mint pl. a Kertész Imréről szóló (Auschwitz mint szellemi életforma) – amiben az a kritikus tett, hogy másképp olvasd ezt a könyvet – a Kaddist –, mint a Sorstalanságot. A műegyéniségre figyelmeztet – hogy egy avítt fogalommal tegyek ide pontot.
Ha már lúd, legyen kövér: a szövegolvasatok teli vannak képzőművészeti utalásokkal. Rosszmájúan azt is mondhatnám, hogy az olvasásfordulat az esztétikában egy elirigyelt gesztus: előbb volt az avantgárd művészet közönségreakciójában – “bele kell látni valamit” az absztrakt expresszionizmus képeibe. Hogyan fest R. S. szerint a világ a képzőművészet esztétikájában? Radnóti most irodalomelméleti és kritikával foglalkozó dolgozatait adta közre, de biztos vagyok benne, hogy van fiókjában e problémahalmaz képzőművészeti vetületével birkózó írásköteg is: várom. Habár, mint minden nagy elmélet, e mostani esszék legjobbjai lefordíthatóak a kép-olvasás munkájára/élvezetére is, ami nagy kaland, főképp most az avantgárd végén. De azért mégis csak más lenne vele focizni ezen a grundon is.
Radnóti Sándor: A piknik. Írások a kritikáról. Budapest, 2000, Magvető. 353 oldal, 2290 forint.