Szóvirágos pillanatokban, a köznapi és közhelyes nyelvhasználat retorikájában az irodalmi alkotófolyamat és a létrejövő mű gyakran ölti magára a nemzés és a fajfenntartás képkészletét: fiatal koromban XY hatott rám “termékenyítőleg”, sokáig tartott, amíg “kihordtam” a verset, ez a regény bizony “nehéz szülés” volt, mondja a magyar költő vagy író. Ha erre a metaforikára a manapság szokásos módon rákérdezünk, azaz nem fogadjuk el magától értetődő semmitmondásnak, könnyen belátjuk, hogy rejtett üzenete, szükségképp velejáró mögöttes jelentése egy első pillantásra bizarr egyenlet: ezek szerint a Szerző – függetlenül természetes nemétől – magyarul mindenkor Asszony (másként ugyanis nem tudna semmit kihordani és megszülni). Nomármost – ha folytatjuk jelentéstani ásatásunkat – nemzéshez és szüléshez köztudottan a faj két különnemű egyede szükségeltetik, amiből – ha a szerző (metaforikus) Asszony – azt az újabb következtetést vagyunk kénytelenek levonni, hogy a műnemzés Másikja, a Múzsa – legalábbis magyarul – metaforikus Férfi, aki megihleti (metaforice: megtermékenyíti vagy – ne köntörfalazzunk – felcsinálja) a Szerzőt. A művet életre hívó ihlet, a romantikusok inspirációja pedig – logikusan, bár továbbra is metaforikusan – maga az ondó avagy sperma, s ennek származási helye a Férfimúzsa ivarszerve.
Nem minden nyelvben van ez így persze. Az angol nyelv hímsoviniszta elfogultságaira fenekedő angol-amerikai feministák, különösen a feminista irodalmárok már évtizedekkel ezelőtt kipécézték, hogy az angolban az irodalmi szerzőség és alkotás jellegzetes és szokványos metaforái (szúrjuk be: a magyarral ellentétben) hímivarúak. A szerző ott mintegy atyja a műnek, nemzi, s létrehozásával apjává teszi magát. Külön ige is van ennek a műveletnek és viszonynak a megjelölésére, a – szó se róla, kicsit régies és patetikus, de manapság is előforduló – to father, ahol is maga az angol “apa” főnév lép át igei szerepkörbe.
Hasonló a helyzet a spanyol nyelvben is, Federico Andahazi-Kasnya magyar származású argentin regényíró nyelvében: az író – ősei nyelvével ellentétben – spanyolul nem “szüli”, hanem “nemzi” a művet. A harmadik nővér, ez a páratlanul szellemes és páratlanul borzongató irodalomtörténeti-esztétikai-filozófiai rémregény voltaképpen ennek az első pillantásra közhelyes és érdektelen nyelvi ténynek a felismerésén alapul: a metafora teljes rejtett jelentéskörének a felszínre hozása és tudatosítása, “szó szerinti” komolyan vétele és részletekbe menő allegorizálása teszi lényegét. Ha a Szerző Férfi, ha az Alkotás Nemzés, ha a művelethez szükséges másik fél, a Múzsa (értelemszerűen) Nő, akkor a műveletnek a szó szoros értelmében le kell zajlania, s a regény fantazmagorikus világában le is zajlik: a Szerző ondóját a Múzsa (irodalomról, a szó művészetéről lévén szó, tehát orálisan) magába fogadja, mintegy életadó táplálékként, s cserébe megszüli (részben megírja, részben testileg kiválasztja magából) és a Szerzőnek adja a Művet.
Hogyan is néz ki mindez közelebbről?
Imént előlegezett leírásunkból lássuk először is a “rémregényt”. Rögtön finomítanom kell a megjelölésen, ugyanis Andahazi-Kasnya munkája voltaképp meta-rémregény, mivel rémregénye témája maga is a modern angol nyelvű irodalomban ismert rémregény-minőség, az a bizonyos fantasztikus pszicho-horror, amelyet az angol irodalomtudományi szaknyelv a tizennyolcadik századtől kezdve gothicnak, azaz számunkra valamelyest félreérthetően “gótikus” jellegnek, minőségnek vagy modalitásnak nevez. (Ezt a félreértést Dobos Éva, a könyv egyébként jól és megbízhatóan dolgozó fordítója sem tudta elkerülni: a könyv 17. lapján felbukkan a Buenos Aires-i illetőségű Juan Jacobo Bajarlía, “a gótikus stílus kétségkívül legtájékozottabb argentin tudósa”, akiről a szövegkörnyezetből kiderül, hogy nem a chartres-i katedrálisnak és társainak, hanem a tizennyolc-tizenkilencedik századi rémirodalomnak a szakértője.)
A gothic tehát a témája A harmadik nővérnek, mégpedig érdekes módon már a cselekmény szintjén is. A regény cselekménye ugyanis egy tényszerűen igaz és jól dokumentált modern irodalomtörténeti pillanat felidézésén alapul, amely pillanatnak a modern pszicho-horror irodalmiságot (és végső fokon ennek későbbi filmtörténeti meghosszabbítását és kiteljesítését) köszönhetjük.
Az esemény ideje 1816 nyara, helye Svájc, a Genfi-tó partján álló Diodati-villa, szereplői pedig Lord Byron, Percy Bysshe Shelley, Mary Wollstonecraft Godwin (Shelley szeretője, aki ekkor már Mary Shelley-nek hívta és hívatta magát), Claire (tulajdonképpen Jane) Clairmont (Mary féltestvére, Byron szeretője), valamint egy fiatal orvos, ekkor (mint kiderült, igen rövid időre) Byron fizetett alkalmazottja, titkár és háziorvos egy személyben, bizonyos John Polidori. Kegyetlenül rossz az idő, a négy fal közé zárt társaság részben az ilyen rebellis romantikusoktól elvárható változatos tartalmú és jellegű rosszalkodással, részben pedig olvasgatással múlatja az időt. Egy német kísértethistóriákat tartalmazó kötet adja az ötletet Byronnak, hogy amíg az idő nem javul, a társaság tagjai mind írjanak egy-egy ilyen fantasztikus rémhistória-félét, afféle írói versengés keretében.
Két modern irodalmi-kulturális mítosz, két páratlan kisugárzású és jelképi jelentőségű archetípus születik meg a versengés során; mindkettő emberi alak ugyan, de születésében, létében, képességeiben és halálában mindkettő megtöri az emberi mértéket, áthágja az emberi lét és az emberi állapot fizikai és szociálantropológiai korlátait; mindkettő transzgresszív lény, azaz torzszülött, ember-szörny vagy szörny-ember. Az egyik Mary Shelley képzeletében született: dr. Frankenstein teremtménye ő, a felfoghatatlan erejű és képességű homunculus, mesterségesen előállított ember és intelligencia, minden mai szinergikus kiborgnak és hasonlónak előképe és mintája, amint ezt megtudhatjuk Mary Shelley tóparti versenyművéből, amely Frankenstein avagy a modern Prométheus címen jelent meg két évvel később, 1818-ban Londonban.
A másik mítosz szülőatyja John Polidori, aki minden jel szerint szerencsétlen, ügyetlen és kellemetlen balfácán volt, viszonya munkaadójával pillanatokon belül patologikusra váltott. Irigy volt, durcás és féltékeny, mégis valamiféle mazochista gyönyörrel tűrte gazdája bánásmódját, s – nyilván Byron biszexuális orientációja révén – volt viszonyuknak valami torz és fojtott homoerotikus jellege is. Byron hamarosan megszabadult a kellemetlen alaktól. Polidori – akit Mary Shelley még egy huszonnégy évvel későbbi visszaemlékezésében is “szegény Polidori”-ként emleget, meglehetősen lesajnálólag – Olaszországban, majd Angliában próbálta orvosként-íróként vinni valamire, sikertelenül: öt évvel a tóparti nyár után, huszonhat évesen végzett magával.
Hogy mit indított útjára, már nem volt alkalma megtapasztalni. Ez a rakás szerencsétlenség – ilyennek látja őt Ken Russell is a Diodati-villában nyaralókról készült Gothic (1987) című psziho-horror filmfantazmagóriájában, mely egyébként méltán és haszonnal vethető egybe A harmadik nővérrel – ugyanis vett egy mély lélegzetet, és Byron versenyművének, egy néhány oldalas rémtörténet-töredéknek az alapötletét kisajátítva megírta a The Vampyre című elbeszélést, az első igazi modern vámpírtörténetet. A kelet-európai folklór vérszívó állatszörnye vagy sírból kikelő bűzhödt emberteteme ennek az elbeszélésnek a lapjain tesz szert emberi alakra, ölti fel arisztokratikusan életidegen vonásait, s válik a pusztítás tudatos művészévé. Polidorinak – “szegény Polidorinak” – mindez persze nemigen állt szándékában, ő ugyanis Byronon akart irodalmi bosszút állni: vámpírtörténete bővelkedik a Byron életére tett, nem túlzottan titkos célzásokban, s főhőse, Lord Ruthven is voltaképpen keserűen rosszindulatú Byron-karikatúra. De akaratlanul evvel is fontos összefüggést, mégpedig magaskulturális összefüggést fogalmazott meg: a Byron jelképezte modern Költő mitizált életidegenségére, a modern Művészetnek az Élettel szembeni ellenséges, egyben gyilkosan parazitikus viszonyára a Vámpírban talált új metaforát. Lord Ruthventől ugyanis elvezet – Bram Stoker klasszikus Draculáját (1897) érintve – egy nem túl kanyargós magaskulturális ösvény még akár Adrian Leverkuhn (szifilisszel fertőzött-megvert, azaz a vér drakulai betegségével megjelölt!) alakjához is. A figura népszerűségének és hatásának igazi terepe persze mind a mai napig a tömegkultúra, a populáris irodalom és a film.
(A szerencsétlen Polidori végső szerencsétlensége az volt, hogy ez a Byron-ellenes elbeszélés először Byron neve alatt jelent meg 1819-ben egy londoni irodalmi folyóiratban, máig tisztázatlan körülmények között, viszont páratlan sikert aratva: még 1819-ben hatszor utánnyomták, a következő színházi évadban több londoni és párizsi színházban játszották a Lord Ruthven-történet drámai adaptációit. Byron nyilvánosan cáfolta, hogy a The Vampyre az ő műve lenne, Polidori mindent megtett, hogy szerzőségét elismertesse, és nem is eredménytelenül, de az elbeszélés mégis jó időre Byron nevéhez kötődött az irodalmi köztudatban, sőt egyes múlt századi Byron-összkiadásokban is.)
Andaházi-Kasnya regénye ennek a történetnek és a történet elágazásainak az újraírása, mégpedig egyszerre magas irodalmi és tömegkulturális formában. Újraírás, éppen ezért ismétlés is: amikor eddig az “eredeti”, “valóságos” eseményeket ismertettük, a regény szereplőiről, cselekményéről és – igaz, csupán részben – közlendőiről beszéltünk. A szerző egyik fontos írói fogása ugyanis éppen az az eljárás, amelynek során a művelt átlagolvasó számára nehezen ellenőrizhető tények szinte észrevétlenül pótlódnak ki fikciós elemekkel, a józan valószerűség talányosan bizonytalan átmenetekkel mosódik át képzeletté, fantasztikummá, sőt (lidérces) fantazmagóriává (valamelyest író-honfitársára, Borgesre, vagy az észak-amerikai Thomas Pynchonra emlékeztető módon). Ehhez viszont előbb létre kell hozni a tényszerűség fundamentumát a regényben, amelyet a szerző, pontosabban a “regényíró” és a “kutató irodalomtudós” maszkját cserélgető szerzői alakmás, az “elbeszélő” gondosan és lelkiismeretesen, akár irodalomtörténetileg is ellenőrizhető módon el is végez.
Ugyanez az elbeszélő jut igen korán arra a meggyőződésre, hogy ennek a történetnek a főhőse vagy legalábbis kulcsfigurája maga “szegény” Polidori, vitathatatlanul a társaság legkevésbé tehetséges tagja, aki – a papírforma ellenére – olyasmit írt meg, ami egész pontosan száznyolcvanöt éve egy kultúra életerős toposza és mítosza. Ez a kiáltó ellentmondás a szerző nyilvánvaló alkalmatlansága (impotenciája és sterilitása) és a mű páratlan életereje és korszakokat megtermékenyítő volta között magyarázatot igényel, mégpedig a mű “születésével”, illetve – hiszen hímivarú metaforikában utazunk – “nemzésével” kapcsolatos magyarázatot. Éppen ezért – fogalmazza elbeszélőnk a 18–19. lapon – “alighanem a Vampyre genealógiája az a kulcs, amelynek révén az irodalmi apaság elvével kapcsolatos más hihetetlen felfedezésekhez is eljuthatunk”.
Ez a Polidori művének “genealógiája”, azaz apasága-anyasága tárgyában tett “hihetetlen felfedezés” Andahazi-Kasnya regényének fantasztikus alapötlete, szinte barokkosan bizarr inventiója. Lényege, hogy az “irodalmi apaság” tényleg apaság, azaz a művet a ténylegesen megtermékenyített Múzsa tényleg megszüli vagy kiválasztja magából.
De ez a Múzsa nem az a Múzsa. A Diodati-villába érkező Polidori titokzatos levelet kap titokzatos módon egy titokzatos hölgytől, bizonyos Annette Legrand-tól, aki a társaságban közismert könnyűvérű ikerpár, a Legrand nővérek ismeretlen harmadik ikertestvére. Az egymás után érkező levelekből hamarosan kiderül, hogy Annette torzszülött: apró termetű, kisebesedett bőrű, gennyedző tályogokkal borított bűzlő testű, állatias, patkányszőrrel benőtt teremtmény, pincében, föld alatti járatokban élő, könyvtárak és könyvkiadók alagsori üregeiben kéziratokat zabáló, patkányokkal a létért küzdelmet folytató lény, akit ondóval kell táplálni, s akinek életétől két nővére élete függ. Egyszóval: szörny, akit a férfiak életnedve tart életben, s aki ezért az életnedvért irodalmi remekművekkel fizet. Azaz a Múzsa sajátos (vér helyett ondón élő) vámpír, az irodalmi apaság pedig szexuális vámpirizmus, a szerzőség, az irodalom ennélfogva maga is sajátos rémregény. Logikus tehát, hogy Polidori magvát a vámpír-múzsa a The Vampyre című történettel viszonozza.
De nemcsak az elbeszélő, hanem elbeszélésének hőse, Polidori is “hihetetlen felfedezést” tesz az “irodalmi apaság” tárgyában. Mivel továbbra is fenn akarja tartani a szexuális csereviszonyt a Szörnymúzsával, nyomába ered Annette Legrandnak. Őt nem találja meg ugyan, de rábukkan a levelezésére, amelyből kiderül, hogy amit a maga külön szerencséjének vélt, egyetemes adomány: mindenki, aki a rémesben és a fantasztikusban utazik, a Szörnymúzsával cseréli be ondóját a remekműre. Byron, aki levelében “sötétség undorító múzsája”-ként szólítja meg, a Manfredhoz jut így hozzá, egy Polidori számára ismeretlen Puskin nevű személy valami Pikk dáma című munkát köszön meg “mi(szörny)asszonyunk” megszólítással kezdődő levelében, de akad itt kérelem vagy köszönetmondás egyéb ismeretlenektől, Chateaubriand-tól, E. T. A. Hoffmantól, Ludwig Tiecktől és másoktól is.
És természetesen Mary Shelley-től is van egy levél, de hogy mi van benne, nem tudhatjuk meg. Polidorit “az első bekezdés elolvasása után kimondhatatlan rémület fogta el; a legiszonyatosabb események részesévé és tanújává vált”. Elájult, és “korán bekövetkezett haláláig soha többé nem nyerte vissza józan eszét” (201. lap). Evvel a titokkal ér véget a regény: ugyan kinek az ondóját adta Mary Shelley cserébe dr. Frankenstein szörnyetegéért, ugyan kivel és hogyan nemzette, nő létére, a regényt és szörny-hősét, akit – a Frankenstein tanúsága szerint – nem apa nemzett és nem anya szült.
Mindez, mint jeleztem, egyszerre szólal meg magas irodalmi és tömegkulturális hangon a regényben. Az előbbire egyetlen példát: a körmönfont irodalomtörténeti utalások megfejtéséhez szokott elit-olvasó rájön, hogy a három Legrand nővér (Annette, Babette és Colette – azaz az ABC –, akik a regény eredeti címe, a Las Piadosas szerint a “könyörületesek”, szexuális és irodalmi kegyosztók) apja Edgar Alan Poe elbeszélésének, Az aranybogárnak a hőse, bizonyos William Legrand. Majd nyugtázza az így létrejött játékosan paradox helyzetet, amelyben egyfelől valóság és irodalom, másfelől múlt és jövő zárul rövidre: itt ugyanis A harmadik nővér az 1816-os irodalomtörténeti pillanat előtörténetének a tényeként tüntet fel olyasmit, amely majd egy rémtörténetíró képzeletében születik meg huszonhét évvel később, 1843-ban, s éppen 1816 ihletésére, az ott útjára induló modern pszicho-horror utótörténeteként. (A kellően művelt magas irodalmi olvasó egyébként további paradoxonokon csemegézhet: például a regény cselekménye során előkerül egy levél, amelyben a kétségbeesett William Legrand próbál orvosi tanácsot és segítséget kérni, szörnyszülött lánya ügyében, egy bizonyos dr. Frankensteintől.)
De nem marad éhesen a “tömegolvasó” sem. A harmadik nővér ugyanis detektívregény-féle, feladványszerűen tálalt és a regényben megoldatlan rejtélylyel a végén, amelynek megoldása a regény igazi kulcsát adja meg. Előadásmódjával szintén rájátszik arra a tényre, hogy a témájául választott kultúrtörténeti pillanat a populáris művészetekben: rémregényben, krimiben, horrorfilmben, a science fiction és a fantasy irodalmában és mozijában ver erős hullámokat mind a mai napig. S belead apaitanyait a populáris kultúrából ismert rikítóbb és brutálisabb, sex-and-violencejellegű hatások terén is: az intellektuális izgalomkeltés és az olvasó műveltségének hízelgő visszaigazolása mellett a vágy, a borzongás, a félelem és az undor zsigeribb élményeiben is bőségesen részeltet a regény.
Evvel a kettősséggel is közlendője paradox voltát jelzi A harmadik nővér. Hiszen ha akarom, könnyed és bizarr szellemesség, ha akarom, talányos és intellektuálisan felkavaró, súlyos esztétikai és filozófiai következményekkel terhes tézis a regényben megtestesülő ajánlat, szerzőnek, alkotói folyamatnak és műalkotásnak új metaforája vagy allegóriája, amely valahogy így szól: az irodalomban szörnyek nemzenek szörnyekkel szörnyszülötteket.
Federico Andahazi-Kasnya: A harmadik nővér. Fordította Dobos Éva. Budapest, 2000, Magvető. 213 oldal, 1590 forint.