Kovács Lászlóval beszélget Rádai Eszter
– Németh Miklós azt mondta, hogy az ország nincs kormányváltó hangulatban. Én nem tudom, abban van-e, ezt ma még nehéz felmérni, de mi az, amiért a szocialistákra érdemes szavazni annak, aki a szavazatával választani kíván, és nem elutasítani?
– Úgy érzékelem, hogy az emberek többsége szívesen venne egy kormányváltást. Miért érdemes a szocialistákra szavazni? Azért, mert másképp gondolkodunk, mint a hivatalban lévő kormány. Az Orbán–Torgyán-koalíció vezető ereje, a Fidesz a politikát életre-halálra szóló küzdelemnek tekinti, amelyben a győztes, ha nem is fizikai értelemben, de megsemmisíti a vesztest és annak támogatóit. Mindenhonnan kiszorítja őket, és utána zsákmánynak, szabad prédának tekintheti az országot. Mi úgy gondolkozunk a politikáról, hogy az nem élethalálharc, hanem a különféle értékrendek, megoldások versenye. Aki a legjobb megoldást kínálja az ország problémáira, az emberek gondjaira, ráadásul úgy, hogy azt el is hiszik, az nyeri meg a versenyt, az kapja meg a választók bizalmát, az alakít kormányt. Azt hiszem, a mi felfogásunk azért rokonszenvesebb az embereknek, mert nem szüntelen harcot, hanem megbékélést és nyugalmat ígér. A másik lényeges különbség a gondolkodásunkban, hogy mi mást tekintünk fontosnak. A Fidesz a “polgárok”, más szóval a középosztályhoz tartozók támogatását tartja a legfontosabbnak. Mi viszont a polgárosodás, a középosztályba kerülés folyamatának a támogatását. A Fidesz politikájának eredményeképpen csak a középosztály – amely ma kevesebb, mint a társadalom egyharmada – válik tehetősebbé. A mi politikánk eredményeképpen viszont a középosztály előbb-utóbb Magyarországon is magába foglalja majd a társadalom kétharmadát, mint ahogy ez a fejlett, demokratikus jogállamokban szokás. A harmadik különbség, hogy a Fidesz elképzeléseiben a szegényeknek nincs helyük. A mi gondolkozásunkban viszont a szegénységnek nincs helye. Mi az egyik legsürgősebb feladatnak tekintjük az elszegényedés folyamatának megállítását, a lecsúszás megállítását és az esélyteremtést a visszakapaszkodásra. Ezek a legalapvetőbb különbségek a két párt gondolkodásában. Azért érdemes a szocialistákra szavazni, mert a mi politikánk több embernek kínál esélyt, lehetőséget, több ember számára teremti meg a feltételeket sorsa jobbra fordításához. Ez a különbség a jövedelempolitikában, az adópolitikában, a szociális támogatási rendszerben és egy sor más dologban konkrétan is tetten érhető.
– Nem említette az oktatáspolitikát, az oktatásba való beruházást, pedig enélkül az esélyek kiegyenlítéséről beszélni sem érdemes. Ez a modern baloldal talán legfontosabb preferenciája, egyúttal a globális felzárkózás legfontosabb feltétele és erőforrása. És különösen így kellene lennie ennek nálunk, ahol a társadalmat egyre mélyebb szakadék választja ketté, ahol a jövedelemkülönbségek különösen kirívóak, és ahol a cigányság problémáinak megoldására egyetlen komolyan vehető program sem született eddig…
– Pontosan így gondoljuk mi is. Ha belelapoz a távlati programunkba, azt látja, hogy nem a gazdasággal kezdődik, ahogy általában a pártprogramok kezdődnek. Az első fejezetnek az a címe, hogy “A tudás és az információ társadalma”, ami éppen az oktatás fontosságát jelzi. Az esélykülönbségek a születéskor jönnek létre, hiszen nem mindegy, hogy egy újszülött egy tehetős vagy egy súlyos gondokkal küszködő családban látja-e meg a napvilágot, nem mindegy, hogy egy nagyváros elegáns, zöldövezeti lakásában nevelkedik vagy egy világtól elzárt kis településen indul neki az életnek. Ezt a születéskor kialakuló esélyegyenlőtlenséget először a családtámogatási rendszerrel lehet csökkenteni, azt követően pedig az iskolával. Ezért tekintjük az oktatást és az oktatás költségvetési támogatását stratégiai jelentőségű kérdésnek.
– Minden párt annak tekinti, amíg csak beszélni kell róla, a költségvetésben azonban valahogy mégis mindig a maradványelv érvényesül…
– Egy stabil gazdaságban ez már nem szükségszerű. Mi azt mondjuk, hogy nemcsak több pénz kell az oktatásra, de ezeket az összegeket nagyobb mértékben kell növelni, mint más kiadásokat, két okból is. Először azért, mert az esélyteremtés alapvető szociáldemokrata érték, és az oktatás valamennyi sikeres nyugateurópai szociáldemokrata párt politikájában a legfontosabb célok között szerepel mint az esélyteremtés nélkülözhetetlen eszköze. Azért akarunk jóval több pénzt fordítani az oktatásra, hogy jusson kollégiumi férőhelyekre, ingyen tankönyvekre, vagyis mérséklődjenek a gyermekekre, illetve a szüleikre háruló terhek. Jusson esélykiegyenlítő programokra, tehetséggondozásra, hogy a tehetséges gyerekek kapjanak lehetőséget a tehetségük kibontakoztatására, akkor is, ha szüleik anyagi helyzete ezt nem tenné lehetővé. Jusson tisztességes pedagógusbérekre, mert nem biztosítható színvonalas oktatás súlyos anyagi gondokkal küszködő pedagógusokkal. Ha kormányra kerülünk, biztosítani fogjuk, hogy a középfokú végzettséggel együtt, külön költség nélkül szerezzen minden gyermek gépkocsivezetői jogosítványt, egy idegen nyelvből nyelvvizsgát, és kezelői szintű számítógépes ismereteket. A korszerű, versenyképes tudásnak ezek ma már velejárói. Ha a középiskolából kikerülő fiatalok ezekkel az ismeretekkel rendelkeznek, akkor nincs sorsukat meghatározó jelentősége annak, hogy milyen családból vagy milyen környezetből származnak. A másik ok, amiért stratégiai jelentőségűnek tartjuk az oktatás támogatását, az a meggyőződésünk, hogy az oktatásba való beruházás az ország, a nemzet jövőjébe való befektetést jelent.
– Nem emlékszem, a most már másodszor elkészített alternatív költségvetésükben a szocialisták jelentősen többet szánnak erre a területre? A sokszorosát, mint a jelenlegi kormány?
– Mindkét alternatív költségvetési javaslatunkban többet irányoztunk elő bizonyos területekre, más területeken viszont csökkentést javasoltunk. Az első, 99-ben benyújtott alternatív költségvetésünk hozzávetőleg 140 milliárd forintot osztott volna el másképpen, méghozzá úgy, hogy többet adott volna nyugdíjemelésre, pedagógusbér-emelésre, egészségügyi béremelésre, a mezőgazdaság támogatására, az önkormányzatoknak, és kevesebbet a titkosszolgálatoknak (mi egyáltalán nem láttuk indokoltnak, hogy a titkosszolgálatok költségvetési támogatása minden évben megduplázódjon), a miniszterelnöki hivatalnak és a minisztériumoknak, valamint az ÁPV Rt.-nek. Vigyáztunk, hogy fillérre ugyanannyit osszunk el, csak másképp. Bizonyos területekre kevesebbet, más, szerintünk fontosabb területekre többet. Ugyanez jellemezte a 2001–2002-es költségvetéshez benyújtott javaslatainkat, például az önkormányzatoknak 70 milliárd forinttal adtunk volna többet. Az egészségügy válságának enyhítésére szintén 70 milliárddal szántunk volna többet, és azt is megmondtuk, honnan lehet ezeket a többletkiadásokat elvenni a másik oldalon. Egyszóval mi más fontossági sorrendet képzelünk el. Persze nem reméltük, hogy a kormány a homlokára csap, és azt mondja, hogy de jó a szocialisták javaslata, miért nem nekünk jutott eszünkbe! Hiszen ők a titkosszolgálatokat fontosabbnak tartják, mint az oktatást vagy az egészségügyet. Ez egy más értékrend. Az emberek ebből könnyen meg tudják állapítani, mi fontos a kormányoldalnak, a Fidesznek, és mi fontos a szocialistáknak. A választók majd 2002-ben döntenek, melyik felfogást támogatják.
– Mi a mondanivalója az ön pártjának – a jobboldalétól eltérő mondanivalója – a kapitalizmusról, amelynek Magyarországon a társadalomkutató Szalai Erzsébet szerint “egyik legszélsőségesebben vad modellje alakult ki, amelyet a külföldi tőke szinte sehol sem tapasztalt magas aránya jellemez, és ahol a jövedelemegyenlőtlenségek ugyancsak kirívóan magasak. És ahol éppen ezért a globalizáció teremtette belső feszültségek is élesebben jelentkeznek.”
– Én a kapitalizmus kifejezést nem szoktam használni, inkább a piacgazdaságot, mert a kapitalizmus hasonlóképpen lejáratott fogalom, mint a szocializmus. Nálunk – akárcsak a térség más országaiban – az emberek nagy többségének helyzetét döntően befolyásolja az, hogy miközben a piacgazdaság NyugatEurópában vagy az Egyesült Államokban hosszú idő alatt, szerves fejlődés eredményeként alakult ki, az egykor szocialistának nevezett országokban néhány év alatt jött létre, mégpedig fölülről irányítva. Ez szinte elkerülhetetlenül eredményezte milliók sorsának a rosszabbra fordulását, legalábbis átmenetileg. A gazdaságban is néhány év alatt jött létre a magántulajdon dominanciája, torz, negatív vonásokkal. Hirtelen megugrott a munkanélküliség, ami korábban ismeretlen volt. Mert ha munkája nem is, de munkahelye szinte mindenkinek volt, ami persze a munkaerőnek az ésszerűtlen pazarlását is jelentette. Egy védtelen társadalomra zuhant rá ez a sokféle hatás. De ez nem a piacgazdaság bűne, hanem a gyors átalakulás következménye. Ha a piacgazdaság kellő szociális garanciarendszerrel párosul, ha nem csak a gazdaság, hanem az emberek szempontjaira is tekintettel van, ha a gazdaság van az emberekért és nem az emberek vannak a gazdaságért, és ha még azt is el tudjuk érni, hogy a gazdaság fejlődése ne járjon együtt a természeti környezet károsodásával, akkor eljutottunk a szociáldemokrácia felfogásának a lényegéhez, az ökoszociális piacgazdasághoz.
– Ugyanezt mondják a jobboldalon is, és nemcsak Nyugaton, hanem nálunk is ezt mondják.
– Csakhogy egyáltalán nem mindegy, hogyan osztjuk el a megtermelt javakat. Ebben markáns különbség van a jobboldal és a baloldal felfogása között. Aztán a szociáldemokrácia a környezet megóvására nagyobb figyelmet fordít, mint a jobboldali pártok. Ezt jelzi, hogy a zöld pártok sokkal inkább a szociáldemokráciához vannak közel, és nem a jobboldali pártokhoz. Sokkal gyakrabban jön létre koalíció szociáldemokraták és zöldek között, mint konzervatívok és zöldek között. Ez utóbbira hirtelen nem is tudnék példát mondani, míg az előbbire többet is. A piacgazdasággal kapcsolatos elképzelések tehát nem ugyanazok a jobb- és a baloldalon. Ami a globalizációra vonatkozó kérdését illeti: a globalizáció és az integráció két különböző, de együtt létező fogalom. Magyarország mint kis ország számára az integráció, az Európai Unióhoz – a világ egyik legerősebb gazdasági és politikai közösségéhez – történő csatlakozás, a globalizáció kedvezőtlen hatásainak a mérsékléséhez is lehetőséget ad. A kis Magyarország ugyanis egyedül nem tudná magát kivonni a globalizáció káros hatásai alól, az Európai Unió tagjaként erre sokkal nagyobb az esélyünk.
– Van egy nem is jelentéktelen csoportja, platformja az MSZP-nek, amely hevesen globalizációellenes, és legalább annyira károsnak tartja azt, mint amennyire a szélsőjobboldalon szokásos…
– Igen, a baloldali tömörülés képviseli többé-kevésbé ezt a felfogást…
– Ők azt mondják, hogy abban a periferikus, félperiferikus helyzetben, amelyben ez a térség van, egy ország csak kizsákmányoltja lehet ennek a folyamatnak. Ön mit gondol erről?
– Én azt gondolom, az EU-hoz való csatlakozás esélyt ad rá, hogy ez ne így legyen. A globalizációval történő szembeszállás egyébként csaknem olyan, mintha valaki a széllel, az esővel próbálna szembeszállni. Ezt a folyamatot csak a természeti erőkhöz tudom hasonlítani, azokkal sem lehet szembe menni, ám lehet mérsékelni a hatásukat, sőt ha okosak vagyunk, még előnyünkre is fordíthatjuk. Szerintem értelmetlen azt a célt kitűzni, hogy Magyarország szálljon szembe a globalizációval. Akkor is értelmetlen, ha baloldali politikusok mondják, és akkor is, ha radikális jobboldali politikusok hangoztatják. Szeretném aláhúzni, hogy köztünk és a kormánypártok között az integrációhoz való viszony tekintetében is van különbség. A szocialista párt a rendszerváltozás óta az euroatlanti közösséghez való csatlakozás híve, azóta dolgozunk az elérhető legjobb feltételekkel történő mielőbbi csatlakozásért, míg a jobboldali pártok között szerintem ebben nincs teljes egyetértés és összhang. A Fidesz újból és újból hangoztatja ugyan, hogy a csatlakozás híve, ugyanakkor vezetői gyakran mondanak olyasmit, ami e szándék őszinteségét megkérdőjelezi az Európai Unió tagállamai, a tagállamok vezetői, illetve az EU vezetői előtt. Amikor például azt mondják, Magyarországnak történelmi jussa, hogy az EU tagja legyen, akkor ezen bizony megütköznek az EU vezetői, mert úgy gondolják, semmi köze ahhoz egy ország akár ezeréves történelmének, bármily hősies helytállásának, győztes vagy vesztes csatáinak, elszenvedett tragédiáinak, hogy kinyílik-e előtte és mikor az Európai Unió kapuja. Ez a kapu az előtt nyílik ki, aki teljesíteni tudja a tagsággal járó feltételeket. A miniszterelnök gyakran vitatja ezt a felfogást, de attól ez még így működik. Ha valaki egy klubba be akar lépni, akkor a klub szabályaihoz kell igazodnia, és nem hivatkozhat arra, hogy ötszáz vagy ezer évvel ezelőtt milyen érdemeket szerzett. Ma ez senkit sem érdekel.
– Maradjunk még kicsit a globalizáció hatásainál. Szalai Erzsébet szerint az ezzel járó gazdasági kiszolgáltatottság viszonyai között a szélsőjobb került tematizálási előnybe, a társadalmi problémák felvetését és tárgyalását – például a szegénységét – ez az irányzat sajátítja ki, mert a baloldal átengedte nekik. Ők pedig ezt a problémák etnicizálásra és rasszizálására használják fel. Amire a társadalom annál fogékonyabb, minél bizonytalanabb helyzetben érzik magukat a tagjai, és minél mélyebb a szakadék gazdagok és szegények között.
– Nagyon tisztelem Szalai Erzsébetet, de ezt a véleményt nem érzem egészen megalapozottnak. A Magyar Szocialista Párt igenis foglalkozik a szegénység ügyével, ismétlem, a mi gondolkodásunkban a szegénységnek nincs helye, de a szegényeknek annál inkább. Nem engedjük át ezt a területet a MIÉP-nek, a szélsőjobboldalnak. A MIÉP retorikájában egyébként nem foglal el központi helyet a szegénység, sokkal inkább a bankokat, a pénz uralmát, a külföldi befektetőket, az Európai Uniót, a NATO-t, Magyarország nemzetközi kapcsolatrendszerét támadják. Ezzel ideig-óráig lehet hatni, főleg akkor, ha sok a szegény, de a történelemben már többször kipróbálták ezt az érvelést, sosem lett jó vége. Ez ellen kétféleképpen lehet föllépni. Vagy úgy, hogy mi vesszük át ezt a retorikát, és mi szidjuk a bankokat, a pénzvilágot, az Európai Uniót meg a Magyarországra bejövő külföldi befektetőket. Vagy úgy – és azt hiszem, ez sokkal hatásosabb –, ha kormányra kerülve úgy politizálunk, hogy valóban csökkenjen a szegénység, valóban megálljon az elszegényedés, a lecsúszás, és esélyt teremtsünk a visszakapaszkodásra. Ezzel ugyanis a fő érvanyagát vesszük el a szélsőjobboldalnak. Tehát nem a szerepüket kell átvenni, hanem azokat az okokat kell megszüntetni, amelyek esetleges előretörésüket kiválthatják.
– Beszéljünk az MSZP esélyeiről, támogatottságáról, amely politikai elemzők szerint – ha nem is mértékében, de jellegében – hasonlít a kisgazdapártéra. Mert létezik egy jelentős csoport, a szavazók körülbelül harminc százaléka, amely szinte mindig a szocialistákra szavaz, függetlenül azok politikájától. Ez egy sziklaszilárd tábor, a legnagyobb közönség a magyar pártstruktúrában.
– Így igaz, és ez a biztos pártválasztói körnek közel egyharmada, ami a teljes népesség 20–25 százalékát teszi ki. Kis túlzással azt mondhatjuk: nem tudunk olyan rosszak lenni, hogy ők ne ránk szavazzanának. Ha közepesen dolgozunk, akkor ez könnyen elérheti az egyharmados arányt, az előző két választáson, 94-ben és 98-ban ennyi volt a listás eredményünk. A 98-as választás óta eltelt közel három év alatt ezt sikerült 44–48 százalékra föltornásznunk, és ez – ha sikerül megőriznünk – reális esélyt ad rá, hogy leváltsuk az Orbán–Torgyán-koalíciót. De ehhez az kell, hogy a még bizonytalanok közül – akik ma azt sem tudják, elmennek-e szavazni, azt meg még kevésbé, hogy melyik pártra szavaznának, ha mégis elmennének –, ebből az igen magas, most 40–45 százalék között mozgó blokkból is legalább 10–12 százalékot megszerezzünk. Ha ez sikerül, akkor biztos a győzelem. Van persze ennek még egy feltétele: az egyéni választókerületek minél nagyobb részének megnyerése. Ugyanis az egyéni választókerületekben a második forduló előtt a Kisgazdapárt 82 körzetben vonta vissza egyébént nem esélytelen képviselőjelöltjét a Fidesz javára. Ez tette lehetővé a Fidesz győzelmét és kormányalakítását. Tanultunk ebből, és most arra készülünk, hogy ha kell, képviselőjelöltjeink a második fordulóban az egész jobboldallal szemben is győzni tudjanak. Ez nem lehetetlen, hiszen megtörtént két időközi választáson, Siófokon és Székesfehérváron is. Olyan jelölteket kell találnunk, akik nemcsak a helyi pártvezetésnek tetszenek, hanem a választókerületben élő emberek többségének is. Akikről elhiszik, hogy megválasztásuk esetén mindent meg is fognak tenni ígéreteik valóra váltásáért, és hogy a mögöttük álló párt erre garanciát is jelent. Tehát nagyon sok függ a párttól, a párt elfogadottságától, a párt iránti bizalomtól, de nagyon sok függ a személyektől, a jelöltek megfelelő kiválasztásától is. Mind a 176 egyéni körzetben elkészítünk egy választókörzeti tükröt, amelyik pontosan megmutatja majd, melyek az adott körzetben a gazdaság, a társadalom, az emberek helyzetének pontos jellemzői. Közvélemény-kutatásokkal szeretnénk fölmérni azt is, hogy ezeket a problémákat az emberek hogy élik meg. Melyeket tartják közülük különösen súlyosnak, melyek megoldását igénylik leginkább. Ezt figyelembe véve fogja elkészíteni a 176 jelölt saját egyéni programját. Meggyőződésem, hogy ha egy adott körzet sajátos problémája nem szerepel a szocialista párt választási programjában az öt legfontosabb cél között, de abban a körzetben ez a legsúlyosabb gond, akkor a képviselőjelölt egyéni programjában ezt kell az első helyre tenni, mert az ott élő emberek erre várják leginkább a megoldást.
– Mit tud az MSZP szavazóiról? A fölmérések szerint a népesség idősebb részéből kerül ki a szocialista párt stabil szavazótábora. Létezik olyan felmérés, amely szerint a 33 évesnél fiatalabbak körében a Fidesz 10 százalékponttal vezet, ugyanakkor az idősebbek között van olyan korcsoport is, ahol az MSZP 20 százalékponttal. De olyan felmérés is van, amely szerint az egyetemisták nagyon ritkán vallják magukat szocialistának, sokkal többen mondják magukról, hogy liberálisok vagy nemzeti elkötelezettségűek, vagy jobboldaliak, ritkán, hogy szocialisták. Tehát mintha az MSZP a fiatalabb korcsoportok számára nem tudna igazán mit mondani, ezért válik egyre idősebbé a bázisa.
– Ahogy egyre tapasztaltabbak lesznek a fiatalok, és egyre kevésbé lehet őket becsapni, úgy kelti fel egyre inkább rokonszenvüket a szocialista párt.
– A felmérések mást mutatnak, azt, hogy a magyar választók valószínűleg kulturális azonosság alapján szavaznak…
– Ezek a felmérések annyira ellentmondanak egymásnak, én annyiféle adatot láttam, hogy alig-alig merném azt mondani, hogy ez vagy az az adat bizonyosan pontos. A különböző közvéleménykutató intézetek is különböző adatokat mondanak, ez még aszerint is változik, hogy hova tesszük egy-egy korcsoport határát; más adatokat kapunk, ha 30, megint mást, ha 33 vagy 35 évben állapítjuk meg. Összességében persze igaz, hogy a szocialisták inkább az idősebb, a képzettebb, a városlakó választók körében rendelkeznek erősebb pozíciókkal, és kevésbé a kicsi településeken, a fiatalabbak és a kevésbé iskolázottak körében. De ez is elég sematikus megközelítés.
– Tölgyessy Péter szerint azonban a szocialisták csak azoknak a szavazatával nyerhetnek, akik még sohasem szavaztak rájuk, és önök még semmit sem tettek, hogy őket megnyerjék.
– Tölgyessy Péter állítása első részével egyetértek. Valóban azt kell elérnünk, hogy olyanok is ránk szavazzanak, akik eddig nem támogattak bennünket. Azzal azonban nem értek egyet, hogy ezért még semmit sem tettünk. A fiataloknak például a figyelmükbe ajánlanám, hogy a szocialista párt olyan családtámogatási rendszer mellett száll síkra (és ha kormányra kerül, ezt meg is valósítja), amely elsősorban a rászoruló családok válláról veszi le a gyermeknevelés terheinek nagyobb részét.
– Bár ezt beszélgetésünk során már többedszer említi, mégsem hiszem, hogy pusztán ezzel jelentős számú fiatal szavazót lehetne a Fidesztől elhódítani, tudniillik az emberek nem törődnek igazán a programokkal, nem is ismerik, ezt ön nálam bizonyára sokkal jobban tudja.
– Én most nem a 60–70 oldalas távlati programról beszélek, hanem egy elképzeléseim szerint legfeljebb egyoldalas választási felhívásról, amely arról szól majd, hogy a gyermekneveléssel járó terheket nagyobb mértékben vesszük le a nehezen élő, mint a jómódú családok válláról, hogy olyan oktatási rendszert vezetünk be, amely biztosítja a hátrányos helyzetű, szegényebb családból, kis településről származó fiatalok számára a felzárkózás lehetőségét, esélyt ad arra, hogy versenyképes, korszerű tudáshoz jussanak, és hogy olyan munkahely-teremtési politikát folytatunk majd, amely két rétegnek kedvez különösen, az első munkahelyüket keresőknek, és a 40 vagy 45 éven felülieknek, akik elvesztették a munkahelyüket, és szeretnének még dolgozni, amire ma alig-alig van esély.
– Demszky Gábor is az utóbbiak érdekében kíván próbapereket indítani…
– Ezt tőlünk vette át, mert a kongresszusunkon erről részletesen beszéltünk. Úgy látszik, neki is megtetszett, amivel semmi bajom, hiszen a dolog lényegén nem változtat, hogy mi találtuk ki. Komolyra fordítva a szót: léteznek módszerek, amelyek segítségével a munkaadókat arra lehet ösztönözni, hogy a fiatalok számára több munkalehetőséget teremtsenek. A negyedik célunk a fiatalok lakáshoz juttatása. A jelenlegi kormány “nagylelkűen” kedvezményes hitelt ígér az első lakásukat megvenni készülő fiataloknak, ám árulkodó adat, hogy 2000-ben 20 milliárd forint megmaradt, ez az erre szánt összeg majdnem egyharmada, pedig most már a korhatárt is eltörölték. Nem tudják igénybe venni, mert nagyon kevés fiatal van, aki belátható időn belül össze tudja gyűjteni a legalább kétmillió forintos kezdő összeget, és aki vállalni tud havi 30–40 ezer forintos törlesztést, ha egyáltalán rendelkezik akkora jövedelemmel, hogy a bankok a hitelkérelmét hajlandók legyenek elfogadni. Mi azt mondjuk, a fiatalok lakáshoz jutását úgy lehet előmozdítani, ha lényegesen többet szánunk bérlakásépítésre. A jelenlegi kormány az országimázsközpontra többet ad, mint bérlakásépítésekre. Nos, szerintünk ez a mondanivaló elég vonzó a fiatalok számára ahhoz, hogy rájöjjenek, érdemes a szocialistákra szavazni. Ugyanakkor az sem mindegy, hogyan szólítjuk meg őket, hogyan juttatjuk el ezt az üzenetet hozzájuk. Ezért kapcsolatépítésünkben, kommunikációnkban igyekszünk minél nagyobb figyelmet fordítani a fiatalabb korosztályokra, egyetemistákra, főiskolásokra. A szocialista párt több klubhálózatot is támogat, így eljuthatunk a fiatalok közé, megismertethetjük velük az elképzeléseinket, és mi is megismerjük az ő igényeiket. Az is segíthet, hogy az új alapszabálynak megfelelően most a szocialista pártban a vezető tisztségek húsz százalékát 35 éven aluli fiatalok töltik be. Az Országos Elnökségben is három 35 éven aluli fiatal van.
– Az igaz, de még több a nagy visszatérő, Szekeres Imre az elnökségben, Baja Ferenc mint pártigazgató, Jánosi György a választmány, Nagy Sándor a frakció élén. Gyurcsány Ferenc, MSZP-közeli vállalkozó szerint a jelenlegi pártelitnek le kellene lépnie a színről, mert mára képtelenné vált a párt dinamizálására. Ezt persze még a kongresszus előtt mondta, de nem egyedül. Az MSZP-ben sokan gondolják így…
– Én is érzem, hogy még mindig kevés az új arc. De szerintem önmagában a kor nem előny, nem hátrány. Nem lehet kor szerint osztályozni az embereket. Aki ma negyvenévesnél idősebb, az – ha volt benne közéleti érdeklődés – már a pártállam idején játszhatott valamilyen szerepet, vagy a gazdasági életben töltött be valamilyen tisztséget. Nem hiszem, hogy az a jó, ha valakinek élete első munkahelye a miniszteri szoba. Nem hiszem, hogy valaki minden tapasztalat nélkül, csupán fiatalsága okán mindenre hivatott lenne, és minden feladatot sikeresen oldana meg. Ha ez így lenne, akkor a Fidesz vezette kormány lenne Magyarország történetének a legsikeresebb kormánya. Ezt még talán a Fidesz vezetők sem gondolják. Ne feledjük, számos kulcsfontosságú posztra nem harmincas éveikben járó saját politikusaikat ültették, hanem idősebbeket, köztük az egykori MSZMP több tagját, olyanokat, akik a pártállam idején is fontos tisztségeket töltöttek be.
– Ágh Attila posztmodern néppártnak tartja az MSZP-t, amelyet nem az irányzatok osztanak meg (szerinte a három platform között markáns különbség csak a lózungok szintjén mutatható ki), hanem az erős személyi ambíciók, ezért rendeződnek újra gyakran az erőviszonyok. A három platformról alig valamit hallottunk, a három tenorról annál többet. És Németh Miklósról sem tudjuk, milyen irányzatot képvisel, képvisel-e egyáltalán valami eltérőt, csak a színfalak mögött zajló csendes fojtogatást érzékelhettük a különféle érdekcsoportok, érdekszövetségek között. Mit gondol erről a jellemzésről?
– A kongresszus előtti hónapokban ellenfeleink számára úgy tűnt, hogy akár részekre is szakadhat a szocialista párt. Támogatóink körében is voltak, akik aggodalommal figyelték a pártban zajló és nyilvánosságra is került vitákat. Én ezeket a vitákat jórészt természetesnek, sőt elkerülhetetlennek tartom, hiszen távlati programot viták nélkül nem lehet készíteni. Egy távlati program akkor jó, ha azt az egész párt a saját programjának tekinti.
– De itt csakugyan a programról folyt a vita? Ezt azért kérdezem, mert személyi ambíciókról igen, különböző álláspontokról, koncepcionálisan eltérő véleményekről nemigen lehetett hallani…
– Én most csak a programról beszéltem, amely abban a formában, ahogy a kongresszus elé került, a három nagy platform, a szocialista párton belüli három nagy gondolkodási irány közös nevezőjét jelenti. Ez egy összességében koherens program, természetesen föl lehet benne fedezni egymásnak látszólag vagy valóban ellentmondó mondatokat, de ez egy alapvetően koherens gondolkodási rendszer, értékrend. Azzal, hogy ezt a kongresszus elfogadta, a vitának ez a része befejeződött. A személyi kérdésekben azért volt elkerülhetetlen a vita, mert a szocialista pártban több alkalmas és tehetséges ember van, mint ahány betöltendő poszt, így természetszerűleg verseny folyt, és ahol verseny van, ott vita is van, hiszen ki ezt, ki azt a pályázót tartja legalkalmasabbnak. De a kongresszus után ezeket a vitákat is le lehet zárni. Lényegében ez történt. A kongresszus megválasztotta az új vezetőket, tisztségviselőket, vezető testületeket, és most már a választásra történő felkészülésre és a választások megnyerésére összpontosítunk.
– Vannak elemzők, akik szerint amikor önt elnökké választották, a pozíciói csak látszólag erősödtek, valójában inkább meggyengültek, hiszen nem az ön emberei kerültek a legfontosabb pozíciókba. A választmány élére például a Németh Miklós híveként számon tartott Jánosi György…
– Igen, arra hivatkoznak, hogy az a Jánosi György került a választmány élére, aki azt javasolta, hogy ezen a kongresszuson történjen meg a miniszterelnök-jelölt kiválasztása, és ez Németh Miklós legyen. Vannak, akik úgy látják, hogy Nagy Sándor a frakció élén másfajta gondolkodást képvisel, mint én. Én nem így látom. Egyébként is szeretek sokszínű csapatban dolgozni, mert az a tapasztalatom, hogy az egyszínű csapat csak látszólag erősebb, valójában gyengébb, ugyanis egy sokszínű csapat sokféle álláspont közös nevezőjét tudja képviselni, ami szilárdabb alapot ad a cselekvéshez. Miért lenne előnyös a párt teljesítménye, választási esélyei szempontjából, ha a vezetésben a három platform közül csak egyetlen irányzat képviselői kapnának helyet? Hiszen akkor mindazok, akik kiszorultak, mást sem csinálnának, mint bírálnák a vezetést, és azt bizonygatnák, hogy ők mennyivel jobbak lennének. Az persze baj lenne, ha azt érezném, hogy nem tudok együtt dolgozni ezzel a vezetéssel, de egyáltalán nem érzem így. A kongresszus után első dolgom volt, hogy leüljek Jánosi Györgygyel beszélgetni. Megállapodtunk abban, hogy a korábbi évek sérelmeire fátylat borítunk, és csak előre tekintünk, hiszen ha az országos elnökség (amely kongresszus által választott testület) és az országos választmány (amely a helyi szervezetek delegáltjaiból álló testület) nem tud együttműködni, akkor a párt nem lehet sikeres. Ennek viszont elengedhetetlen feltétele a pártelnök és a választmány elnökének harmonikus viszonya. Ez közös érdek! Ha Jánosi György is a párt győzelmét akarja és én is, akkor mindkettőnknek érdeke, hogy ez a viszony normális legyen. Ami Nagy Sándort illeti, vele korábban már volt módom együtt dolgozni, hiszen ő a párt egyik alelnöke volt, és a frakcióban helyettesem. Számomra nagyon jók voltak ennek a közös munkának a tapasztalatai. Nagy Sándor jól felkészült, kreatív ember. Valóban sok tekintetben különbözik tőlem, de azt hiszem, ez inkább előny, mint hátrány, hiszen ha ugyanolyan lenne, mint én, akkor ketten együtt is csak annyit érnénk, mint bármelyikünk egyedül. Fontosnak tartom, hogy a párt első vonalában lévő személyek között szoros munkakapcsolat legyen. Ezért minden hetet azzal kezdünk, hogy a párt elnöke, elnökhelyettese, két alelnöke, a parlamenti képviselőcsoport vezetője és a választmány elnöke megbeszélést tart. Döntéseket nem hozunk, de áttekintjük az elmúlt hét tapasztalatait, levonjuk tanulságait, és előrepillantunk: mi vár ránk a következő héten, miben kell döntenünk, miben kell a párt elnökségének, miben a parlamenti frakciónak, miben a választmánynak állást foglalnia, melyek legyenek a következő héten a szocialista párt kommunikációjának fő irányai és hangsúlyai. Ez a “hatos” egyre jobban működik.
– A hetedik kongresszuson önök arról döntöttek, egyelőre nem nevezik meg az MSZP miniszterelnök-jelöltjét, tehát elképzelhető, sőt valószínű, hogy az ezzel kapcsolatos küzdelmek hamarosan újrakezdődnek. Bizonyára az ön füleihez is eljutottak azok az eszmefuttatások, amelyek szerint Kovács László nem elég ambiciózus, nem szereti a szükséges mértékben a hatalmat, nem akarja eléggé a győzelmet, nem elég erőszakos a választás megnyeréséhez, arra sokkal inkább alkalmas Horn Gyula. De nem is a személy a fontos (Medgyessy Pétert is szokták emlegetni), hanem hogy a miniszterelnök-jelöltség kérdése nem került le a napirendről. És ha netán jön egy hullámvölgy az MSZP népszerűségében, miközben a Fideszé emelkedik, akkor feltételezhetően sokan fogják mondani, hogy mégiscsak jobb lenne, mondjuk, Németh Miklós, és kezdődik minden elölről.
– Nem tudok olyan pártról (pedig elég jól ismerem a különböző országok szocialista, szociáldemokrata pártjait), amely a választások előtt másfél évvel megnevezné a miniszterelnök-jelöltjét. Miniszterelnök-jelöltet akkor kell állítani, amikor elkezdődik a választási kampány. Az előbb azt kérdezte, mi van akkor, ha a szocialista párt népszerűsége visszaesik. Visszakérdezek: mi van akkor, ha a Fidesz mai 30–34 százalékos népszerűsége – miközben most nagyon biztosnak látszik, hogy Orbán Viktorral indulnak neki a választási csatának – a választások előtt egy hónappal sem mutat magasabb értéket, sőt esetleg 30 százalék alá csúszik? Akkor a választások előtt egy hónappal fognak váltani, mert úgy érzik, Orbán Viktorral nem lehet nyerni? Szóval miért lenne bizonytalanabb a helyzet a szocialista pártban, mint másutt? Én azt gondolom, 2002 elején kell majd azt mérlegelnünk, hogyan lehet győzelmi esélyeinket maximalizálni, ki a legalkalmasabb listavezetőnek, ki miniszterelnök-jelöltnek, és ennek az eldöntéséhez az addig mutatott teljesítmény és az akkori személyes népszerűségi adatok elég jó eligazítást adnak majd.
– Nem reagált az ön tulajdonságairól szóló kérdésre, pedig bizonyára ön is tudja, hogy ugyanaz az úgynevezett értelmiségi holdudvar, amely számára Kovács László a legrokonszenvesebb és legelfogadhatóbb MSZP-politikus a párt élén, mégis gyakran azon borong, hogy – talán éppen ugyanezért – nem igazán jó vezér, nem elég erőszakos és gátlástalan, túlságosan is úriember, nem elég jártas a kamarillapolitikában… Aztán vannak, akik úgy gondolják, Kovács László nincs az MSZP centrumában, éppen az a baj vele, hogy ő az értelmiségi holdudvar embere, a liberális szélen áll…
– Vagyis egy szocialista Torgyán Józsefet hiányolnának? Ugyanis a tulajdonságok, amelyeket fölsorolt, a magyar politikai életben leginkább Torgyán Józsefre illenek. Ő valóban nagyon jártas a kamarillapolitikában, nagyon erőszakos, kíméletlenül eltapossa a párton belüli ellenvéleményeket. De nézzük meg, hol áll Torgyán József a politikusok népszerűségi listáján, és nézzük meg, hol áll a kisgazdapárt! Miért kellene nekünk ezt követnünk? Nem hiszem, hogy valaki komolyan azt gondolja, hogy nekünk a Torgyán József-i vezetési stílus hiányzik… Amióta csak ellenzékbe kerültünk, időről időre föllángol a vita a párton belül is, a támogatóink körében is, hogy elég hatékonyan politizálunk-e. Vannak, akik azt mondják, sokkal keményebben kellene föllépnünk, sokkal határozottabban kellene a parlamentben megszólalnunk. Volt, aki azt mondta egy fórumon, hogy “üvöltenetek kellene a parlamentben”. Közel három év tapasztalatai alapján mondom, hogy nincs jelentősége a hangerőnek. Torkom szakadtából üvölthetek egy napirend előtti felszólalásnál vagy egy előterjesztés indokolásánál, mégsem fogok egyetlen kormánypárti képviselőt sem ezzel más szavazásra, más magatartásra bírni. Köti őket a frakciófegyelem és a szankcióktól való félelem. Persze nemcsak az üvöltés, a legracionálisabb, leghatásosabb észérvek sem gyakorolnak rájuk semmiféle hatást, vagyis tudomásul kell vennünk, hogy a döntéseket nem a hangerő, még csak nem is a ráció, hanem kizárólag a mandátumok száma befolyásolja. Erre persze azt kérdezheti bárki, miért járunk be akkor egyáltalán a parlamentbe, hiszen semmit sem tudunk elérni. A válaszom: a parlamentet is felhasználjuk arra, hogy a választók elé tárjuk elképzeléseinket és javaslatainkat. És a választók nem az üvöltésre figyelnek, hanem a mondanivalóra. Ezért nem tartom célszerűnek, hogy megváltoztassuk a stílusunkat. Egy fórumon megkérdezték tőlem, miért nem követelitek naponta a kormány lemondását? Miért tennénk? – kérdeztem vissza. Hát azért, mert ellenzékben ők is ezt csinálták. Torgyán József naponta fölszólította Horn Gyulát, hogy mondjon le! És lemondott Horn Gyula? Nem mondott le. És gondoljátok, hogy amennyiben mi most naponta követelnénk Orbán Viktor lemondását, lemondana? Dehogy mondana le! Akkor mi a fenének követeljem, ha eleve tudom, hogy semmi értelme! Csak azért, hogy a hangszálaimat tornáztassam? Én ennek semmi értelmét nem látom. A kérdés, hogy mi a célunk. Az, hogy 2002 után mi legyünk a legerősebb ellenzéki párt, amelyik nagyon hangosan tud ordítozni a parlamentben, vagy pedig az, hogy megnyerjük a választást? A válasz nyilván az, hogy megnyerjük a választást. Akkor vajon érdemes-e a közvélemény többségének ízlését számításba vennünk? Igen, érdemes. Akkor nézzük meg, hogy a nagy üvöltözők hol vannak a politikusok népszerűségi listáján! Hol van Torgyán József, hol van Csurka István és mások, akik harcias stílusukról ismertek? Szeretnénk-e, hogy a szocialista párt elnöke is a népszerűségi lista végén kullogjon? Hogy az MSZP a parlamenti küszöb fölé emelkedésért küszködjön? Nem hiszem, hogy ez lenne a cél. Miért kellene stílust váltania annak a pártnak, amely tartósan 12–14 százalékkal kap nagyobb támogatást, mint a megelőző tíz évben bármikor? Ugyanebben az értelmiségi körben egyébként olyan vélemények is vannak, hogy ha mi 97 őszén új miniszterelnököt és pártelnököt választottunk volna, akkor nyertünk volna 98-ban. Akkor most melyik véleményt fogadjuk el, melyik tanácsot kövessük?
– Ha már szóba hozta ezt, én is megkérdezem: nem érzi a 98-as választási vereségért valamennyire magát is felelősnek? Nem gondolja így utólag, hogy talán érdemes lett volna a konfrontációt is vállalni, hogy élére álljon azoknak, akik – akkor oly sokan – azt gondolták, hogy nem Horn Gyulával, hanem talán inkább Kovács Lászlóval kellene a választásoknak nekiindulni?
– Valóban elég sokan jelezték 97 nyarán, őszén, hogy szívesen támogatnának engem, és úgy gondolják, velem inkább tudna a szocialista párt nyerni. Akkor azt mondtam, hogy sikeres külügyminiszter vagyok, és nem érzek semmiféle késztetést a miniszterelnökségre vagy a pártelnökségre. Egész előéletem a külpolitikához, a nemzetközi kapcsolatokhoz kötött, úgy gondoltam, nem tudnám megszerezni a választásokig hátralevő kevesebb mint egy év alatt a szükséges belpolitikai, pártpolitikai, kormányzási ismereteket. Ma már egyébként sincs értelme azon gondolkodni, mi történt volna akkor, ha… Számomra ma az a kérdés, hogyan lehet a legjobb eredményt elérni a választásokon. Én az elmúlt két és fél, majdnem három év alatt rengeteget dolgoztam azért, hogy megfeleljek a – fogalmazzunk így – kihívásnak. Hogy sikeres külügyminiszterből legalább elfogadható pártelnök és frakcióvezető legyek, hogy ugyanolyan biztonságérzettel álljak ki egy sajtókonferenciára, vegyek részt egy Kereszttűz műsorban vagy folytassak egy politikai ellenféllel vitát a televízióban vagy rádióban pártelnökként, frakcióvezetőként, mint amilyen biztonsággal tettem ezt külügyminiszterként. Majd három év után úgy érzem, nagyjából megfeleltem ennek a magam elé kitűzött célnak, ma elég nagy biztonsággal mozgok a belpolitikai életben, és semmivel sem érzek nagyobb szorongást egy-egy szereplés előtt pártelnökként, mint éreztem külügyminiszterként.
– És mi történik akkor, felkészültek-e rá, ha a Fidesz felhagy az úgynevezett botránypolitizálással? Az MSZP-nek “sokat hozott a konyhára” a Fidesz politikai stílusa. A legnagyobb kormánypárt eltaszította magától a választók egy jelentős részét, az MSZP-nek közben a kisujját sem kellett mozdítania értük. Mi lesz, ha ezzel a politikával szakít a Fidesz? Feltételezhetően szakítani fog…
– Ahhoz valóban nem kellett szinte semmit sem csinálnunk, hogy a választók elforduljanak a Fidesztől. Ahhoz kellett sokat tennünk, és tettünk is, hogy akik elfordultak, azok felénk forduljanak, és ne egy másik párt felé, hiszen ez a lehetőség is fennállt. A Fidesszel szemben én azért tartom a szocialista pártot esélyesebbnek, mert az általunk ajánlott megoldások több ember számára jelentenék sorsuk jobbra fordulását. A mi politizálásunk, a mi kormányzásunk több ember számára teremtene jobb esélyt, mint a Fideszé, az Orbán–Torgyán-koalícióé. És ebben a következő másfél évben sem lesz változás. A Fidesz nem fogja megváltoztatni az értékrendjét, és az emberek ennek alapján fognak szavazni. Ami a botránypolitizálást illeti, pontosabban fogalmazva az egészpályás letámadásnak nevezett agresszív stílust, az örökös konfliktuskeresést, én nem hiszem, hogy ezen ők változtatni fognak, legfeljebb a változtatás látszatát igyekszenek kelteni. Lehet, hogy a Fidesz-politikusok ezentúl nem fognak bennünket hazaárulónak nevezni a parlamentben, de bizonyos vagyok benne, hogy megmarad a törekvésük a demokratikus intézmények – beleértve a parlamentet és az önkormányzatokat – működésének saját érdekeik szerinti korlátozására. Bizonyosan nem fog változni elutasító viszonyuk az érdekegyeztetéshez, a szociális párbeszédhez. És eszük ágában sem lesz a közszolgálati médiumokban a pártatlanságot biztosítani, mert nekik nagyon is megfelel ez a jelenlegi helyzet, amikor több mint 80 százalékos arányban szerepelnek a politikai és hírműsorokban. A miniszterelnök úrnak nyilván tetszik, hogy kedd este ő szerepel a televízióban meg szerda reggel is a rádióban, és nyilván tetszik neki az is, hogy egy gondosan megválogatott közönség vastapsától kísérve tarthat országértékelő beszédet, amit háromszor-négyszerötször megismételnek a televízióban. Mi marad akkor? Talán a stílus: hogy nem fognak vagy kevesebbszer fognak nyüvekről, férgekről beszélni a parlamentben…
– Nekem feltűnt, hogy Kövér László nemcsak arra volt hajlandó, hogy önnel televíziós vitát folytasson, hanem még maga elé is engedte az ajtónál…
– Nekem is feltűnt, hogy maga elé engedett, de ezt valószínűleg véletlenül tette. Ezt azért gondolom, mert a miniszterelnök egyszer egy nyilatkozatában azt mondta, hogy neki nagy nehézséget okoz, amikor ki kell mennie egy idősebb nő előtt az ajtón. Magamban azt gondoltam, ugyan miért kellene előtte kimennie. Egy miniszterelnök bárkit maga elé engedhet! Én nem voltam ugyan még miniszterelnök, csak külügyminiszter, de külügyminiszterként azt a szabályt alkalmaztam, hogy aki előtt korábban nem mentem ki az ajtón, azelőtt miniszterként sem megyek ki, akinek korábban előre köszöntem, annak miniszterként is előre köszönök. De visszatérve a tévévitára, mi is történt ott? Mind a ketten képviseltük a saját pártunk álláspontját, értékrendjét, ez rendjén van, és valóban ebben a televíziós vitában Kövér László sem engem, sem a szocialista pártot nem nevezte hazaárulónak. Viszont azt mondta, hogy azért nem lehet szorosabb együttműködést kialakítani a szocialista párttal, mert az nem ennek az országnak az érdekeit szolgálja. De ha egy párt nem a saját hazája érdekeit szolgálja, akkor vajon kiét? Mely országnak, mely hatalomnak az érdekében lép fel? És ha más ország, más hatalom érdekét szolgálja, akkor ezt hogy nevezik? Tehát talán a szóhasználat változott, a gondolkodásban azonban nem történt változás. Én ezért nem hiszek abban, hogy a Fidesz alapvető változtatást fog végrehajtani a stílusában, a megnyilatkozásaiban.
– Ebben a televíziós vitában Kövér László azt mondta, a Fidesznek és az MSZP-nek kölcsönös közös érdeke, az országnak pedig még inkább a parlament létszámának csökkentése. Ezért erről – mivel a választójogi törvény kétharmados, tehát csak minősített többséggel lehet módosítani – a két nagy pártnak tárgyalnia kellene. Ön ezt az ajánlatot akkor a választásokig hátralévő idő rövidségére hivatkozva hárította el. Az SZDSZ elnöke, Demszky Gábor szerint azonban “ez a kétpártrendszer mesterséges kikényszerítése volna, a korrupció páros összeesküvése, a bal- és jobboldal kéz kezet mos politikája”. És öntől és a miniszterelnöktől együtt azt kérdezte: “Komolyan gondolják-e, hogy előnyére válik a magyar társadalomnak, ha a következő években az országot kiszolgáltatják a Fidesz és az MSZP alkujának?” Ön mit gondol minderről, hogyan válaszol Demszkynek? Egyáltalán szoktak önök – amióta mindketten elnökök – személyesen is eszmét cserélni?
– Egyszer folytattunk csak véleménycserét, amit felhasználtam arra is, hogy visszautasítsam a szocialista pártra zúdított rágalmakat. Azt pedig a sajtóban is egyértelművé tettem, hogy nem áll szándékunkban alkut kötni a Fidesszel. Sem valamiféle kétpártrendszerről, sem másról. Le akarjuk váltani az Orbán–Torgyán-koalíciót.
– Lengyel László mégis úgy véli, a szocialisták, ha eltekintenek a sértésektől, jól járnak Demszky kampányával. Az SZDSZ antikommunista fellépése ugyanis a Fidesztől és azoktól a bizonytalanoktól vesz el szavazatokat, akik sosem szavaznának a szocialistákra. Ön nem ért ezzel egyet?
– Mindenekelőtt azt szeretném leszögezni, hogy semmiféle antikommunizmus nem tekinthető ellenünk irányulónak, hiszen az MSZP szocialista párt. Ami Demszky Gábor bennünket érintő bírálatát, támadásait illeti, azoknak tényleg lehet némi szavazatszerző–visszanyerő hatásuk. De lehet olyan hatásuk is, hogy jóvátehetetlenül elromlik a viszony az MSZP és az SZDSZ tagsága, szavazói között, ami esetleg leküzdhetetlen akadályt állítana a későbbi együttműködés útjába.
– Ha bekövetkezik, amit ebben a beszélgetésben többször is állított, hogy győz a szocialista párt a következő választáson, akkor milyen koalíciós partnert lát maga előtt?
– Azért dolgozom, hogy a szocialista párt a lehető legnagyobb arányban győzzön, vagyis egyáltalán nem lenne ellenemre, ha egyedül alakítanánk kormányt. 2002-ben egész más lesz a helyzet, mint 1994-ben volt, akkor én – bár a mandátumarány lehetővé tette volna – nem voltam az egypárti kormányzás híve. Akkor több érv szólt a koalíció mellett, például az, hogy négy évvel a rendszerváltozás után fölmerült volna a gyanú, hogy visszafelé haladunk az egypártrendszer irányába. 2002-ben ez már senkinek nem jutna eszébe, sem idehaza sem külföldön. Ha viszont a választási eredmények szükségessé teszik a koalíciót, akkor azt mondom, minden párt számításba jöhet, amelynek programja az alapkérdésekben összeegyeztethető az MSZP programjával, amely hozzánk hasonló szociális érzékenységet mutat, amely hozzánk hasonló demokráciafelfogást képvisel, és amely hozzánk hasonlóan gondolkodik a politikai kultúráról, a hatalom lényegéről, a kormányzás felelősségéről. Ma ennél többet nem akarok mondani. Szerencsére nem is kell, mert még messze van a választás.