Az ÁVH (ÁVO) története hálás téma. Mutatja ezt, hogy Kiszely Gábor munkája (ÁVH – Egy terrorszervezet története. Budapest, 2000, Korona Kiadó) hetekig szerepelt a könyvsikerlisták első felében. De az érdeklődés már előzetesen is feltételezhető volt, hiszen az ÁVH szó ma is generációkban asszociál a politikai indítékú, öncélúvá váló gonoszságra, a sötét misztériumra, megfejtendő és leleplezendő titkokra.
Mi sem jellemzőbb, mint hogy az ÁVO, ÁVH néven ismert rövid életű szervezet (1946 októberétől Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztály, utódját, az Államvédelmi Hatóságot 1953 második felében beolvasztják a Belügyminisztériumba) betűszavai köznévvé válva ma is élnek, s ma is ugyanazt jelentik, mint az elmúlt több mint ötven évben: önkényeskedő, brutális politikai rendőrség. Ávósnak, ávéhásnak nemcsak a szervezet (a Hatóság, ahogy a bennfentesek egymás között emlegették az intézményt) tényleges működésének időszakában nevezték a politikai titkosrendőrség tagjait, hanem az 1956 utáni megtorlások idején és a Kádár-korszak békés éveiben is, amikor kevéssé láthatóan, de mindenki által tudottan, s sokak által megtapasztaltan voltak jelen. És ha valaki nem tudta, tudja, hogy mi a KGB, a Stasi, a Securitate stb., rögtön megérti, ha azt hallja: a szovjet, NDK, román ÁVH.
Az ávós, ávéhás szavak ma is megbélyegzők, s nemcsak a Hatóság meggyilkolt, meghurcolt, megfélemlített és megalázott áldozatait idézik fel, de azt is, hogy milyen szélsőségesen kiszolgáltatottá válhat az ember, ha a hatalmi praktika, egy szélsőséges diktatúra úgy hozza.
A politikai rendőrség szerepe, eszközei, hatalma érdemben változtak a kommunista rendszer évtizedei alatt, s nevetséges lenne nem látni a különbséget, mondjuk az ÁVH és a BM nyolcvanas években működő III. főosztálya között. Ugyanakkor ha nem nézzük is a politikai rendszer érdemi kontinuitását, a szervezet működésének folyamatosságát – amit a betűszókból kialakult köznevek életképessége világosan jelez –, akkor is legalább két alapvető tényező biztosította. Egyrészt az, hogy a politikai rendőrség számára mindenki lehetséges kuncsaft volt, mert természetéből adódott a gondolatrendőrségi szerep, hiszen fő feladatai közé tartozott, hogy számon tartson és kiiktasson (a későbbi időszakban inkább korlátozzon) minden a hivatalostól eltérő véleményt. Másrészt, mivel a politikai rendőrség territóriuma, működési szabályai a társadalom számára megismerhetetlenek voltak, alapvető állampolgári jogokat is korlátozó döntései pedig titkosak (még a Kádárkorszak legpuhább éveiben is: utazási, elhelyezkedési tilalmak, munkahely értesítése a “nemkívánatos” magatartásról, zsarolás információk szerzése érdekében stb.), lépéseit jogi úton megtámadni nem lehetett.
A folyamatosság felmutatható elemei ellenére is előnyére válik a könyvnek, hogy a hátoldalán olvasható ajánlással szemben szerzője nem mossa el az eltérő korszakok közötti különbséget, szerencsére nem tekinti feladatának, hogy “átfogó képet” adjon “a magyar nép félévszázados megpróbáltatásairól”, hanem – néhány rövid szakaszt nem számítva – az 1945 és 1956 közötti időszakkal foglalkozik.
Az ÁVH szerepéről, titkairól, üzelmeiről fellebbenteni a fátylat hálás, ámde – igényes szerzőnek – egyáltalán nem könnyű feladat. És nem csak azért, mert munka közben az emberi aljasság, a szenvedés, a megalázás és a “gonosz banalitásának” hegyén kell átküzdenie magát.
Ha másért nem, Le Carre, Forsyth, Ludlum és mások eltérő igényességű történetei, a megfelelő filmek és persze a józan ész alapján is feltételezi az olvasó: a titkosszolgálatok érdemi ténykedése általában – mondhatni rendszertől függetlenül – sokszor épül szóbeli instrukciókra, s az ilyen szervezeteknek nem áll érdekükben, hogy minden érdemi lépésükről nyomot hagyjanak. Emellett tudható: az ÁVH (ÁVO) eleve úgy vélte, hogy tevékenységét a szokványos állami szabályok nem korlátozzák, legfeljebb 1947–48-ig, a teljes kommunista hatalomátvételig igyekezett bizonyos látszatok fenntartására valamennyire ügyelni. És az is ismert, hogy az informális elemekre épülő pártirányítás e területen közvetlenebbül működött, mint az államélet bármely más szférájában. Vagyis bizonyos: az ÁVH (ÁVO) története szempontjából meghatározó instrukciókat, döntéseket feltehetően soha nem foglalták írásba, s a szervezet működésének dokumentálása is igen-igen hiányos lehetett.
Ráadásul amit dokumentáltak, az sem a valóság, hanem annak ávós mása. Hiszen például kihallgatási jegyzőkönyveket, fenyegetettségben, zsarolással, veréssel, kínzással kikényszerített vallomásokat csak igen-igen óvatosan lehet forrásként használni.
Ha még azt is tudjuk, hogy a különböző politikai fordulatok idején tudatosan és szisztematikusan igyekeztek eltüntetni a politikai rendőrség működését tükröző iratokat (1953 után, a belső tisztogatások idején, az 1956-os forradalom napjaiban, 1962-ben, az úgynevezett törvénytelenségek felülvizsgálata után egyenesen elrendelték az iratmegsemmisítést, miként aztán 1989-ben is), akkor világos: ami dokumentálható, az esetleges és többnyire eleve manipulációs szándékot rejt. Ahogy Kiszely Gábor maga is írja könyvének legfontosabb eredeti forrásairól, a koncepciós ügyek felülvizsgálata során felvett jegyzőkönyvekről: “az aktuális pártérdek szerint nagyítanak fel vagy kendőznek el lényeges mozzanatokat”.
De az ÁVH történetének feltárását akadályozó – nevezzük így – objektív nehézségek mellett nehezíti a téma kutatójának munkáját az is, hogy nem egyszerű a válasz a kérdésre: hogyan fogható meg az ÁVH története? Ügyek leírásával vagy inkább az ezekből kihüvelyezhető működési rend, eljárások, szabályok, módszerek elemzésével? És eldöntendő az is: egy intézmény működésének megértéséhez milyen mélységig szükséges a rendszer egésze, a hazai társadalmi környezet, esetleg a mintául szolgáló külföldi, jelen esetben szovjet gyakorlat bemutatása?
Kiszely könyve a lehető legszűkebben értelmezi témáját. Jól láthatóan nem használja (irodalomjegyzékében is csak igen-igen szűk keretek közt említi) a kommunista rendszerek hasonló elnyomó szervezeteivel, illetve működésükkel foglalkozó jelentős nemzetközi irodalmat. (Bár lehet, hogy az ÁVH terrorszervezetnek nevezését éppen Robert Conquest A nagy terror című, a sztálini perekről írt munkája ihlette?)
A gépezet mechanizmusának lényegét nem csak történeti elemzésekből, itthon megjelent memoárokból és irodalmi művekből ismerheti és értheti az érdeklődő olvasó – de ezekről sem esik szó a könyvben. Csak példaként: Szász Béla visszaemlékezése (Minden kényszer nélkül) e műfajban az egyik legszínvonalasabb beszámoló a kommunista országok politikai titkosrendőrségének per-koncipiáló gyakorlatáról, nevezetesen éppen az ÁVH működéséről, a Rajk-ügyről. (Kiszely furcsa módon csak a felhasznált és ajánlott irodalomjegyzékében említi, forrásként nem használja.)
Alekszandr Taraszov-Rogyionov Csokoládé című, eredetileg 1922-ben megjelent regényét szociográfiaként olvasva sok minden ismerhető meg az ávós (persze a könyvben csekista) “lélekből”. (Közvetlenül is érinti az ÁVH történetét, hiszen a mű magyarul először 1930-ban jelent meg, Karikás Frigyes fordításában, külföldön. Sok baloldali, kommunistaszimpatizáns értelmiségi, köztük feltehetően a későbbi ávósok egy része is olvasta, igaz, nagyobb részük nem úgy! Mármint nem a kommunista rendszer jellegzetes vonásaiban, hanem éppen ellenkezőleg, a belülről is fenyegető, az éberség fokozását indokló veszélyekben vélték felismerni az eszmei mondanivalót.)
A budapesti születésű Arthur Koestler Sötétség délben című, a harmincas évek végén írt regénye fikció ugyan, de a koncepciósnak nevezett perek kommunista áldozatai viselkedésének megértéséhez ma is alapmű. (Szociográfiai pontossága alapján egyébként valóságos személyek is felismerhetőek benne.) “Nem szabadulhattak múltjuktól, belegabalyodtak a hálóba, amit maguk szőttek kifacsart erkölcsük és nyakatekert logikájuk törvényei szerint” – írja Koestler. S bizony többet mond ez a mondat, mint az ÁVH-könyv leírása, miszerint a kommunisták elleni pereknek “se »fekete«, se bármilyen más hősei nem voltak – csupán áldozatai. Mégpedig tragikus áldozatai, akiket abnormális körülmények között törtek meg és morzsoltak fel, akár a többi, nem kommunista áldozatot. Más kérdés, hogy vélelmezhetően ők maguk is többrendbeli emberellenes bűncselekmény elkövetői vagy kezdeményezői voltak.”
Sinkó Ervin Egy regény regénye címen megjelent, 1935–1937 közötti moszkvai naplójegyzetei nem azért érdemelnek említést, mert külföldön (és a jelek szerint itthon is) méltatlanul kevéssé ismerik, hanem elsősorban azért, mert arról a közegről szól, amelyben a 45 utáni szovjet emigrációból hazatért magyar kommunisták éltek, és arról a korszakról, amely az ÁVH tevékenységéhez leginkább mintául szolgált.
Kiszely ÁVH-története tehát nem vállalkozik kitekintésre. Ahogy írja, ő “egyes, a testület módszereit és lényegét legjobban megvilágító esetekkel” (tegyük hozzá: lényegében a már eddig is leginkább ismertekkel) foglalkozik, s tulajdonképpen azt is az olvasóra bízza, hogy ezek leírása, illetve még inkább a terjedelmesen idézett dokumentumok alapján maga végezze el a társadalomkutató indukciós feladatát.
Ezt az eljárást eleve kérdésessé teszi, hogy akaratlanul is olyan látszatot kelt: az ÁVH ténykedése hozzávetőlegesen tíz-egynéhány üggyel leírható. Az 1947ig még sokszínű, ha nem is teljesen szabad sajtó tudósításának és a koalíciós korszak parlamenti felszólalásainak sokasága foglalkozott a (politikai) rendőrség hatalmaskodásával. Később diadalittas beszámolókból értesülhetett a közönség, hogy hol kit lepleztek le, az árurejtegetők, tilalom ellenére állatvágók, terv nem teljesítő szabotőrök, üzemibaleset-okozók milyen imperialisták szolgálatában, hogyan próbáltak rést ütni a rendszer bástyáján. Lenne tehát forrás az ÁVH hétköznapi munkájának érzékeltetésére.
A könyv egyáltalán nem is érinti a vidéki politikai rendőrség ténykedését, a “kulákok” üldözését, a beszolgáltatásban, elszámoltatásban reá szabott feladatokat, érdemben nem taglalja a kitelepítéseket, internálásokat, Recsk, a magyar Gulág működtetését, a Standard és a MAORT ügyén kívül az ÁVH gazdasági perek előkészítésében, az úgynevezett szabotázsügyekben vitt szerepét, valamint egyebek mellett a besúgóhálózat működtetésével sem foglalkozik.
Ha a cél pusztán annak érzékeltetése elborzasztó tényekkel, hogy ezek ilyenek voltak, akkor persze nem hiányolható a politikai rendőrség szerteágazó tevékenységének bemutatása. De így a könyv nem az ÁVH története, legfeljebb adalék ehhez.
Egy a kommunista rendszer politikai rendőrségének ténykedését taglaló munkához szerencsés átgondolni: meddig tart a kommunista párt, hol kezdődik az, amire már azt lehet mondani, hogy az ÁVO, ÁVH története? (Kiszely is ismeri természetesen az egykori, büszkén vállalt formulát: az ÁVH a párt ökle.) Magyarul: hogyan illeszthető be a szervezet ténykedése a rendszer egészébe? A könyv ebből a szempontból két erősen különböző részből áll, s az olvasónak úgy hat, nem koncepcionális okok miatt, hanem mert a szerző kezét a források vezetik. Más módszert alkalmaz az 1945 utáni évek koalíciós kormányzásáról szóló első 150 oldalon, mint a Rajk-perrel kezdődő időszaknál.
Azt minden érdemi történeti feldolgozás kiemeli, hogy a Belügyminisztérium, a rendőrség s az ettől eleve elválasztott politikai rendőrség (az ÁVO és párhuzamosan a KATPOL, a Honvédelmi Minisztérium katonapolitikai osztálya) kommunista irányítása milyen lényeges szerepet kapott kezdetben a riválisok korlátozásában, később a hatalom kisajátításában. A kommunista párt azonban sok húron játszott. A tényleges támogatottságához képest megszerzett túlhatalmához, majd a hatalom kisajátításához, a szovjet jelenléten és a politikai rendőrségen kívül sok minden mást is a szándékai szerint “használt”. A maga normái szerint élt vissza koalíciós partnerei egységes szándékával, hogy a háború előtti politikai rendszerrel szakítani kell, új, demokratikus rend megteremtése a cél. Hasonlóan aknázta ki a maga javára azt az általánosan elfogadott normát, hogy nem csak a népirtás közvetlen felelőseit és a háborús bűnösöket kell megbüntetni, hanem diszkriminálni indokolt a közvetett felelősöket. A kommunista párt a saját elképzeléseinek megfelelően élt az akkori Európában szinte mindenhol elfogadott kiterjedt állami gazdaságirányítás lehetőségével. És persze használta a populizmust és nyomásgyakorló eszközként a tömegdemonstrációkat is.
A könyvben, meglehetősen vázlatosan, olykor csak néhány mondat erejéig szó esik ugyan ilyesmiről, de úgy, hogy a különféle technikák tényleges szerepe torzul. A gazdaság, az igazságszolgáltatás, a korlátozott parlamentarizmus ficamai az ÁVO működésének miliőjéhez tartoznak ugyanis, de nem részei történetének, miként azt a könyv – feltehetően nem is szándékosan – érzékelteti.
Ha máshonnan nem, Bibó István már klasszikusnak mondható egykori írásaiból tudható, mi indokolta a háború utáni, ma sokszor extrémnek tűnő intézkedéseket, eljárásokat, mennyire nem a kommunista párt kitalációiról volt szó. S ugyancsak hasznosan forgathatók Bibó írásai abból a szempontból is, hogy hogyan lehet elválasztani a 45 utáni demokratikus társadalomátalakító szándékoktól a kommunista törekvéseket – mondjuk a Kiszely könyvében is tárgyalt úgynevezett köztársaság elleni összeesküvés ügy kapcsán. (Nem kell feltétlen egyetérteni Bibó elemzéseivel, de megkerülni őt – legkevesebb – nem szerencsés. A Bibó-felejtést “enyhíti”, hogy e könyv hivatkozásaiból úgy tetszhet, mintha az elmúlt egy-két év néhány közleményén kívül nem születtek volna érdemi munkák a szerző által érintett témákról. Sőt előfordul olyasmi is, hogy például teljes terjedelemben idézi Farkas Mihály és Kádár János hírhedt, az ÁVH tömlöcében megkínzott Rajk Lászlónál tett látogatásáról felvett jegyzőkönyvet, anélkül, hogy jelezné: a dokumentumot már publikálták.)
A Rajk-perrel kezdődő időszaknál, amikor pedig már kiépült a totalitárius pártállam, még az előző részhez képest is halvány a társadalmi, gazdasági környezet jelzése, mondhatni, szinte nincs is szó ilyesmiről. Nem mintha az ÁVH szörnyűségeinek érzékeltetéséhez ez feltétlen szükséges volna. De a Hatóság működését meghatározó miliőhöz mégiscsak hozzátartozik: nem kellett ahhoz a politikai rendőrséggel kapcsolatba kerülni, hogy a kommunista párt által teremtett rendszerben az emberek érezzék végletes kiszolgáltatottságukat. A párt, a közigazgatás (tanács), a munkaszervezet, a szakszervezet, a házmester, a társbérlő, a tömbmegbízott, az ÁVH együtt és külön-külön is garantálták ezt. (“Hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van, / nemcsak a puskacsőben, / nemcsak a börtönökben…”) Már csak azért is hiányzik a kitekintés, mert elemzésre lett volna érdemes, hogy a maguk “civil” posztján a rendszert működtető kommunisták, akik ugyanolyan vakon követték a párt szavát, mint az ávósok, félelemmel teli megvetéssel néztek a Hatóságra, embereire. Utóbbiak pedig a bűnök napvilágra kerülése után, nem megalapozatlanul emlegették: csak a véletlen műve, hogy éppen őket helyezte a párt arra a posztra. Ha más kerül oda, az ugyanazt teszi, mint ők.
Hiányzik a kép másik fele is, és ez már mindenképpen érinti az ÁVH szorosabban vett történetét is: voltak, nem kevesen, akik úgy érezték, hogy a rendszer csinált belőlük embert, juttatta őket olyan posztra, amit önerőből nem értek volna el, s bármilyen szörnyűségek is történnek – hitték –, azok egy eljövendő, szép világ megteremtésének előfeltételei. A párt és persze így az ÁVH is rájuk épített.
Kiszely Gábor nem bonyolítja túl történetét. Nem keres társadalmi, ideológiai, netán pszichológiai magyarázatokat. Az ÁVH primitív, alantas vágyaktól vezérelt bűnözők gyülekezete, akik számára csak álságos hivatkozás a marxizmus, és semmi közük ennek a zsidó–keresztény hagyományban gyökerező eszméihez – véli. (S talán ez a magyarázat arra, hogy a könyvet olvasva furcsa módon az embernek egy idő után gyerekkora szovjet háborús filmjei jutnak eszébe. Ha a németek mind olyan hülyék voltak, mint a filmekben, ráadásul már az első ránézésre nem csak ez látszott rajtuk, hanem az is, hogy milyen elvetemültek, akkor hogyan lehettek igazán veszélyesek, miért volt olyan nehéz legyőzni őket – merült fel a kérdés igen hamar.)
Lehet azért ennél összetettebbnek is látni a dolgokat. Most hanyagolva a vitát, hogy a kommunista rendszer szörnyűségei hasonlíthatóak-e a nemzetiszocializmus szisztematikus népirtásához vagy korábbi századok rémségeihez, azt azért bátorság állítani, hogy az európai civilizációban nincs hagyománya a türelmetlenségnek, a más világnézetűek (vallásúak) üldözésének, a vélt vagy valódi ellenséggel való brutális bánásmódnak, az erőszakkal, kínzással kikényszerített vallomásoknak, a kirakatpereknek.
Nem változtat a kínzások, gyilkosságok, megalázások s általában az ÁVH vagy a kommunista rezsim végső megítélésén az sem, hogy nem igaz, amit Kiszely ír, mármint, hogy “ezek az emberek [ti. az ávósok – P. I.] nem a világ megváltoztatására, hanem lerontására indultak hadba”. Többségük legalább ideig-óráig hitt abban, amit a marxizmus–leninizmus üdvtanának szokás nevezni, s anélkül, hogy ismerte volna Lukács György 1918-as írását, azt hitte, hogy Belzebubbal űzi ki a Sátánt. Egyébként: Marx és Engels “hagyományos zsidó–keresztény értékrendben gyökerező eszméi” eredetileg is, bevallottan az addigi világrend lerontását tekintették célnak, ha ezt úgy értjük, miként a forradalmak, forradalmi tanok általában: cél a régi rend lerombolása.
Az ávósok primitívségének hangoztatása (ami, ha az iskolázatlanságot értjük ezen, akkor is csak részlegesen igaz) nem helyettesítheti a történelmi, társadalomszociológiai háttér felidézését. Kiszely nyilván kínosnak találja a tényt, amit csak dokumentumok idézésével jelez, hogy a prominens ávósok között nagy számban voltak zsidó származásúak. Többségük, mint az eléggé ismert, úgy vélte, hogy zsidóságát maga mögött hagyni elhatározás kérdése, s hitte: azzal, hogy ő ateista kommunista, már megszűnt zsidónak lenni. 1953-ban aztán, ahogy a könyv is taglalja, amikor cionista pereket koncipiáltak, kitűnt, hogy a kommunista vezetés maga sem hiszi, hogy így volna.
Az ÁVH történetéhez bizony hozzátartozott volna, ha a szerző legalább jelzi: a háború végén szerveződő politikai rendőrséget a kommunista vezetés (többségében) olyanokból toborozta, akiknek átélt, személyes tapasztalata igazolni látszott a marxizmus–leninizmus–sztálinizmus tanait. A zsidótörvények diszkrimináltjai munkaszolgálatból, bujkálásból, emigrációból hazatérve, kiirtott családtagokkal, rokonsággal ha már korábban vagy a háború után a kommunista párt vonzási körébe kerültek, mindenki másnál megbízhatóbbnak és használhatóbbnak látszottak. Az osztálygyűlölet szempontjából további előnyt is jelentett, ha valaki nem polgári, hanem munkáskörnyezetből érkezett, ha volt alkalma megismerni a Horthy-korszak politikai rendőrségének, csendőrségének pofonjait vagy erőszakos vallatási módszereit.
Azt is érdemes lett volna jelezni: a háború utáni normák bizony általánosan elfogadottan tértek el a jogállamiaktól. A weimari Németország legitim választások nyomán süllyedt el, kizárólag német törvények alapján a háború fő felelőseit nem lehetett volna bíróság elé állítani, s Németország (és Ausztria) feldarabolása, Lengyelország nyugatra tolása, a németek kollektív háborús bűnösségének elfogadása, Kelet-Közép-Európából történő kitelepítése, a csehszlovákiai magyarok jogfosztásának tudomásulvétele nem szovjet praktika volt, hanem a győztes nagyhatalmak közös álláspontja. Mindez annyiban érdekes, hogy megvilágítja az újsütetű politikai rendőrség tagjainak – divatos kifejezéssel – szocializációját. Hiszen az indulásnál a nácik és csatlósaik, a háborús bűnösök leleplezése volt a fő feladat, s e téren az eszközök alkalmazásában, a háborús szenvedések indulataitól motiválva mások sem voltak finnyásak. (Ami még nem azonos a zsidó bosszúval.)
Persze pillanatok alatt áttevődött a hangsúly a “reakció” elleni harcra, majd idővel társult ehhez a párton belüli ellenség leleplezésének feladata, s közben erősödött a küldetéstudat, a cél szentesíti az eszközt hite. A következmények ismertek, s Kiszely könyve jócskán szolgál a részletekhez adalékokat.
Az ávósok között valószínű voltak eleve gátlástalanok, akik öncélúan gonoszkodtak, s voltak, akik felkészületlenségüket, kisebbrendűségi érzésüket kompenzálták. Mások őszinte hittel, tudatlanul süllyedtek egyre mélyebbre, többen feltehetően fel sem fogták, hogy mikor léptek át határokat, idővel mivé váltak. Az áldozatoknak mindehhez nincs közük, őket ez nem kell hogy érdekelje. De a történész feladata a differenciált elemzés és nem a lakonikus minősítés volna.
Kiszely azt írja, hogy könyve nem vádirat s nem ítélet. Feladatának tények közlése mellett mégis elsősorban azt érzi, hogy minden lehetséges alkalommal, olykor indulatszavakkal, máskor jelzőkkel érzékeltesse, milyen felháborító, amiről beszámol – mintha e tekintetben kevéssé bízna olvasója ítélőképességében. Eljárása bizony leginkább a már lassan elfeledett osztályharcosnak vélt társadalomtudományi munkákéra hasonlít, amikor, mondjuk, idéz egy a politikai rendőrségről szóló 1945. évi jelentésből, miszerint “jellemző tünet a zsidók túl erős beáradása is”, majd minden további értelmezés nélkül hozzáteszi: “Ejha”; vagy amikor egy Rajknak küldött levél kapcsán megjegyzi: “no hiszen éppen jó helyre” ment; a Gazdasági Főtanács “susnya machinációkban is ebelkedő testület”; egy levél “susnya rágalmazással elegyülő badarságok halmaza”; “az ÁVH pedig – ki hinné – engedelmeskedik”; Rákosi “emigrációjában sem marad veszteg”; a jegyzetekben közölt rövid életrajzoknál fontosnak tartja a jogi minősítést is, rituálisan ismétli: “esetében is fennforgott a többrendbelileg elkövetett háborús, ember- és népellenes bűncselekmények gyanúja”.
Kiszely ÁVH-történetében a feldolgozás módjában határ választja el a koalíciós, illetve az 1949-cel kezdődő időszakot, de a szervezet működésében nem lát ilyen választóvonalat. Holott felmerülhetne: ha nem is a morális megítélés, de az ávósok cselekedetei szempontjából megkülönböztethető, amikor a kommunista üdvtanra épülő hibás elképzelést kényszerítették rá a társadalomra, a politikai riválisokra, és amikor olyasmivel vádoltak embereket, amiről nekik maguknak is tudniuk kellett: az üdvtan szemszögéből is egészében hazugság.
A leírások közé illesztett rövid eszmefuttatásokban az ÁVH története szerzője a kommunisták elleni pereket a kommunisták önfelszámolási folyamatának nevezi, ami sem nyelvhelyességi, sem terminológiai, sem történeti-szociológiai értelemben nem mondható éppen szerencsésnek. Úgy látja, hogy “a progreszszívnek kikiáltott – ám emberellenességéből fakadóan a fasizmussal és a nemzetiszocializmussal egyetemben legreakciósabb – ideológia utóvédharcosai hajlamosak arra, hogy [e perek magyarázataként – P. I.] holmi törvényszerűséget emlegessenek, amely szerintük lényegi alkotóeleme lenne a »szocializmus építésének«”.
Nem világos, hogy kik lennének az utóvéd harcosai. A mai kommunisták vagy a hozzájuk közelállók éppen ellenkezőleg, azt igyekeznek bizonygatni, hogy létezhet elnyomás nélküli kommunista berendezkedés is, tehát a perek nem szükségszerűen részei a rendszernek. Éppen a velük szemben álló nézetek hívei állítják az ellenkezőjét, nevezetesen, hogy a kommunista messianizmus eleve magában hordozza a terror lehetőségét, s a kommunista rendszerek megalapozásának immanens része nemcsak a más nézetek kiiktatása, hanem az állandó veszélyeztetettség, a mindenki lehet ellenség érzület fenntartása, kampányszerű bizonyítása kirakatperekkel és nem nyilvános leszámolásokkal. Kiszely egyébként, túl azon, hogy megállapítja: “a kommunisták önfelszámolási folyamatának… okáról mindmáig nem szűnik a találgatás”, illetve megteszi az imént idézett megjegyzését, nem keres magyarázatot. Legfeljebb olykor, Szűcs Ernőnél, Péter Gábornál és másoknál leírja a feltételezést, hogy miért pont ellenük indult eljárás.
Az ÁVH történetének krónikása úgy látja: mindennél többet mond, ha saját szavai mellett hosszan, gyakran teljes terjedelmében idézi a leleplező dokumentumokat. A jól megválasztott idézet olykor valóban pontosan jellemez, szemléltet, bizonyít. E könyvnél azonban sokszor érzi úgy az olvasó: a szerző egy-két mondattal elmondhatná, amit sok oldalas, gyakran redundáns szövegek idézésével old meg. Ráadásul ő is tudja, hogy a lemásolt iratok többnyire erős forráskritikát igényelnének, mert úgynevezett koncepcióhoz igazodnak vagy önigazolást szolgálnak, esetleg lelki vagy fizikai kényszer alatt keletkezett vallomást tartalmaznak.
Az idézetek a szerző szándéka szerint azt is plasztikusan mutatnák, hogy milyen primitívek voltak az ávósok, pártfunkcionáriusok. Ez a technika azonban csak akkor működne, ha filológiai értelemben pontos munkát tartana a kezében az olvasó. A (sic!) megjegyzések olykor jelzik a leleplezőnek szánt sutaságot, de annyi elírás, betűhiba található a könyvben, hogy nem lehet biztos az olvasó: mikor miért “rossz” a szöveg. Ez elsősorban nem a szerzőnek, hanem a szerkesztőnek vagy olvasószerkesztőnek, illetve esetleges hiányuknak róható fel. Mint ahogy az is, hogy nem figyeltek fel arra: sok helyen hiányzik az idézetek forrása, sőt egy helyütt még a kézirat megjegyzése is bentfelejtődött a kinyomtatott könyvben (“PIL – hol?” – olvasható a 78. oldalon [a könyv rövidítésfeloldása szerint a PIL Politikatudományi, valójában Politikatörténeti Intézet – P. I.]); máskor helyes lett volna megadni nemcsak a forrás lelőhelyét, hanem azt is, hogy mi is az, amire hivatkozik a szerző, beadványra, kihallgatási jegyzőkönyvre stb., ugyanis nem mindegy. Az egymásra utaló jegyzeteket többnyire nem korrigálták a – feltételezhető – pótlólagos kiegészítések nyomán, így tévesek, miként a tartalomjegyzék némely oldalszáma is.
A könyv – mintegy függelékként – közli az ÁVH (ÁVO, illetve a korábbi PRO – Politikai rendészeti osztály) munkatársainak névsorát, mintegy 1200 nevet. A listánál sajnálatos módon hiányzik a forrás megjelölése és bármiféle utalás rá, hogy nem teljes. Ez azért is szembeötlő, mert néhány oldallal korábban még arról esik szó, hogy az ÁVH tagjainak 1957-es felülvizsgálata közel ötezer embert érintett. De a névsor lelőhelye azért is érdekes lenne, mert a recenzens – aki megragadja az alkalmat, hogy itt rögzítse amúgy ismertnek vélt személyes érintettségét – azt olvassa ebben apjáról, hogy rangja alezredes lett volna – holott nem volt az, az ÁVH Határőrségtől őrnagyként szerelték le, helyezték tartalékos állományba. Magyarul: az adatok pontossága kérdéses.
Az ilyen “szépséghibáknál” fontosabb, hogy az olvasó – függetlenül attól, hogy alapkérdésekben nem ért egyet a kézben tartott könyv szemléletével, módszerével, megállapításaival – csak sajnálkozni tud: kár, hogy erről a komoly és persze komor témáról ugyanilyen erővel nem készült jobb, alaposabb feldolgozás.