Győrffy Iván

A múltat eltörölni

Az ezredfordulón kifinomulnak a szelekciós technikák. A magasztos ünnep mindenkiből kihozza lényegét. Boldog-boldogtalan kíván egy csapásra saját múltat teremteni, így akarja megoldani önazonossági problémáit, identitászavarát, s nem utolsósorban a másság kényelmetlenségét. A politikusok élenjárnak ebben a ténykedésben, annyi haza nincs is, ahány felé egyszeriben szét akarják szabdalni.

Hagyományt teremtenek. Csak az a baj, hogy a hagyományt nem lehet teremteni. Az egyszerűen csak van. Évtizedek, évszázadok során alakul, végül teljesen felismerhetetlen lesz eredetétől. Úgy működik, akár egy szerves organizmus. A hagyomány önfejlesztő folyamat, van benne némi rugalmatlanság, amenynyiben ellenáll az idő és a vele szemben támasztott külsődleges elvárások támadásának, ugyanakkor mérhetetlenül reflexív is. Emberek tömegével áll napi kapcsolatban, nem engedheti hát meg magának, hogy monogám legyen. A hagyományról többes számban illik beszélni, egyik nem zárja ki a másikat, békésen megférnek egymás mellett, párbeszédet folytatnak az idők avagy az emberi nem végezetéig.

Bajban vagyok az olyan nyilvános eseményekkel, szalagátvágásokkal, sajtókonferenciákkal, jelképmutogatásokkal, amelyeken a görcsös erőlködés kínja látszik. A kín, hogy csináljanak már végre valami maradandót. Amiről beszélni lehet, felidézni kályhameleg estéken, amit képbe és írásba foglalnak a szervilis, megtévesztett vagy hírre éhező dokumentátorok, aminek tehát nyoma van az emberi emlékezetben.

Az emlékezet azonban nem hálás közönség. Augustinus óta újat mondani róla nem lehet, mindenesetre kép- és szófogadásáról, bárhogy értsük is ezt, elhíresült. Még akkor is, ha bőven támaszkodhat olyan nyersanyagokra, amelyek értő kézben kinccsé, vigyázatlanban azonban porhalmazzá válnak.

Közös múltunk képei ilyenek. Manipulátorok játékai voltak már akkor is, más-más ideológia nevében, de szigorú ecsetvonásokkal alakítottak rajtuk, a mi dolgunk azonban nem az, hogy ezen siránkozzunk, vagy kommentár nélkül felidézzük, levetítsük őket, hanem hogy összefüggésükben, mögöttes tartalmaikkal együtt lássuk. Hogy hagyományunk legyen, de ne mi teremtsük.

A Századunk című televíziós műsorfolyam óvatlanul közelített a történelemhez. Régi híradófelvételeket játszott le, mint látni fogjuk, önkényes szelekcióval, s alig tett valamicskét, hogy háttér-információkkal bennünket képbe hozzon. Általam vizsgált epizódjában – stílszerűen – az 1938-as és 1946-os évek decemberi eseményeit idézte fel audiovizuális úton, rövid műsorvezetői és szakértői szöveggel összekötötte, majd frissiben elénk borította. Úgy hiszem, nem én vagyok az egyetlen, akiben zavar keletkezett, mit is látott maga előtt. Történelmi kronológiát, szöveghű tükrét a korabeli mindennapoknak? Egy témát alaposan körüljáró, a nézőt a legapróbb részletekbe is beavató dokumentumműsort? A politika víztölcsérében fuldokló hétköznapi ember kétségbeesett erőfeszítéseinek krónikáját a normális, élhető életért?

Egyiket sem, és mindegyiket. Első látásra megtévesztő, de a Századunk nem dokumentumműsor. Inkább dokumentumokkal dolgozó műsor. De még csak nem is dokumentumokat feldolgozó műsor. Inkább dokumentumokat bedolgozó műsor. Színes, érdekes krónika a tárgyalt évek utójának történéseiről, amelynek nem célja az események mindegyikének, sőt még a lényegesebb eseményeknek a felidézése sem, hanem egyfajta körcikket mutat: ilyennek (is) látszhattunk mi egykoron. Ez az optimista változata elképzelésemnek, a pesszimista a félresikeredett vagy szándékosan elmismásolt dokumentumkísérlet lenne, emellett azonban a műsorba bedolgozó jó nevű történészek miatt nem tartok ki. Éppen az a baj, hogy ezeket a szakértőket a műsor csak épp annyira használja, amennyire szükséges, de egy percig sem tovább. Különben elképzelni sem tudom, hogy maradhatott volna ki az 1938. év decemberének krónikájából az 1-jén rendezett hatalmas hungarista tüntetés, vagy Ciano gróf, olasz külügyminiszter négynapos látogatása, melynek nyomán a kormány kilépett a Népszövetségből, és csatlakozott az Antikomintern Paktumhoz, vagy éppen a 23-án, sajátos karácsonyi (és hanukka-) ajándékként a parlament elé beterjesztett 2. zsidótörvény-javaslat. Azt ugyanis nem hiszem, hogy ezekről vagy ezek némelyikéről ne állna rendelkezésre bőséges képanyag. Csak azt tudom hinni, hogy valami okból nem fért össze a műsorkészítők koncepciójával.

Hűtlennek lenni lehet a történelemhez, de akkor ne kacérkodjunk vele. A hosszas betlehemezésnek helye van a dokumentumok között, különösen ha sajnálatos módon ez az egyetlen olyan pont, amely összeköti a feltárásra szánt két évet. Viszont semmiképpen sem válthatja ki a szakértők, kortársak, egyéb dokumentumok tanúskodását.

A műsor, ha egy tisztázó beszélgetést folytatna le önmagával, ha nem álcázná magát másnak, mint ami, hanem büszkén hirdetné, hogy valójában mi, akár jó is lehetne. Vannak benne maradandó elemek, amelyek segítenek nekünk, egyszerű nézőknek, ráhangolódni egy másik kor szavára. A probléma akkor keletkezik, ha ez a világ, Reviczkyt idézve, nekünk csak hangulat. 1938-ról szólva többször visszajátsszák, amint a földet söprő nagyestélyiben esetlenül mozogva az irodalmi Nobel-díjas, mára csupán irodalomtörténészeknek ismert amerikai írónő átveszi elismerését. A két bejátszás között Márai Sándornak az esemény kapcsán megfogalmazott gondolatait idézik. “Mindannyian fel tudunk sorolni egy tucat külföldi írót, köztük magyart is, nem is egyet, aki legalább ilyen joggal megérdemli, hogy kitüntessék a Nobeldíjjal. Tévedtek Stockholmban? Túlbecsültek egy írói egyéniséget, egy könyvsikert? Az írók azt mondják, igen. Az olvasók néhány év múlva felülvizsgálják ezt a döntést, és ez a másik döntés, az olvasóké, független minden díjtól, és fellebbezhetetlen.” Vagy a műsor legvégén egy szemtanút megszólaltatva percekig beszélnek az 1946 decemberében lefolytatott többpárti egyeztetési kísérletről, Nagy Ferenc, Kovács Béla, Veres Péter, Tildy Zoltán és Rákosi Mátyás úri vadászatáról, annak is egy különös epizódjáról. A mezőhegyesi vendégházban áramszünet keletkezik, gyakori ez akkoriban, Rákosi mégis gyanakszik, vérben forgó szemekkel nyit rá a szemtanúra, a birtok egykori igazgatójára, aki épp az áramfejlesztőkhöz telefonál, hogy lerendezze az ügyet. Egy perc alatt világosság lesz, Rákosi vonásai kisimulnak, az egyeztetésnek persze – ettől függetlenül – annyi, de Ízinger Pál soha nem felejti el azt a vadállati nézést, amiben a majdani egyszemélyi vezető részeltette, s amiben már akkor benne voltak az elkövetkező évek borzalmai.

Egyike ez azoknak a momentumoknak, amelyek írott és képi anyagokban alig-alig érhetők tetten, mégis döntő jelentőségűek, hiszen egy villanásnyi idő alatt felvázolják az adott kor vagy személyiség minőségét. A készítők is tisztában vannak e hatással, nem véletlenül zárják vele az évezred utolsó ilyen műsorát, de nekünk persze azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy bármilyen meggyőző is a pillanat, a szemhunyorítás okán éppenséggel hamis is lehet. Rákosi nézésében benne voltak a negyvenes-ötvenes évek, szalámitaktika, Recsk, koncepciós perek, személyi kultusz vagy a szemtanú emlékezetében élő negyvenes-ötvenes évek, és a szocializmus rákövetkező évtizedei vetültek rá Rákosi arcára, mindazon rettenetekkel, amiket az illető megélt – sosem fogjuk megtudni. Arra van a többi dokumentum, hogy egy-egy részletet helyre tegyünk, vagy mint értéktelent eldobjunk a rendelkezésünkre álló anyagból. Ezzel a műsor, sajnos, adósunk marad.

A Századunk, így, ezredek távlatában, nélkülözi a maradandóság ismérvét. Múltat válogat, s ezzel önkéntelenül múltat teremt. Ha nem tisztelné ennyire önmagát, ha élne még benne az igény, hogy ne csak megszólaltassa, meg is szólítsa a történelmet, tudnánk vele mit kezdeni. Most azonban csak továbblapozom a tévéműsorban.