Az új Eco-könyv – melynek java az Európa Könyvkiadó gondozásában nemsokára Magyarországon is megjelenik – csak bibliográfiai adatként új. A benne olvasható rövid írásokat az elmúlt évek során százezrek olvasták már az Espresso című hetilap utolsó oldali rovatában, melynek címe ráadásul több mint húszéves.
Bustine di Minerva – ez az Olaszországban vitathatlanul legfogyaszthatóbb és legnépszerűbb Eco-művecskéket, a heti másfél flekkes tárcákat közlő rovatnak és egyúttal könyvnek is a címe. A fordító nehézségei pedig, ahogy lenni szokott, már ezzel a címmel elkezdődnek. Minerva borítékjai? Minerva-zacskók? A művészetek és a bölcsesség római istennőjének a nevét Itáliában egy hajdani márkavédjegy okán az a foszfor nélküli, lapos gyufaféle is viseli, amely többsoros elrendezésben, kis tasakokban kapható. Dohányos (pláne író-) embernek kapóra jöhet villamoson, vonaton, antikváriumban, ha hirtelen eszébe jut valami – Homéroszról vagy a koszovói háborúról, a szivarozásról vagy az internetszexről, Ginger Rogersről vagy Beethoven Ötödik szimfóniájáról –, és történetesen nincs nála notesz. Igazi palm top, és még csak elem sem kell hozzá.
Magyarul levélgyufának mondják. Hát a tasakot, amire írni lehet? Levélgyufa-tasaknak? Aligha. Akkor viszont mire ír nálunk az író villamoson, vonaton, antikváriumban? Ír-e egyáltalán? És dohányos-e? És ha igen: elképzelhető-e, hogy nem gázöngyújtót használ? Nyilván nem, nem, nem. Nincs ilyen figura, és nincs ilyen gyufatasak-hátsó.
És akkor úgyis mindegy. Legyen tehát a cím: Gyufalevelek. De azért Minervát se felejtsük.
Barna Imre
Milyen fogalmazásokat írtam a Ducéről?
Feladat: “Napi imáitokban miért nem feledkeztek meg soha a királyról, a Vezérről és a Hazáról?” Fogalmazás: “Imáimban azért emlékezem meg a Vezérről… mert mindig Ő teszi meg az első kapavágást… Ő irányította a Római Bevonulást, elűzte Itáliából a felforgatókat, és a hazát erőssé, félelmetessé, széppé és naggyá tette.” Ki vetette papírra ezeket a gondolatokat a Fasiszta Időszámítás XVIII. Esztendejében megrendezett Kulturális Torna selejtezőjének résztvevőjeként?
És ki írta a XX. Esztendei (1942-es) Ludi Juveniles következő, díjnyertes sorait? “Gyermekcsapat lépdel a porlepte úton. A büszke és vitéz balillák ők, fegyelmezetten követik parancsnokuk pattogó vezényszavait… húszévesen ezek a fiúk puskát ragadnak majd a toll helyett, hogy megvédjék Itáliát az ellenség ármányától. A szombati utcákon végigvonuló balillák… idővel Itália és az új olasz civilizáció hűséges és megvesztegethetetlen őreivé válnak… Ki gondolná e fiúk láttán, hogy néhány év múlva akár hősi halált is halhatnak, Itália nevével az ajkukon? Sosem hagyott nyugodni a gondolat: ha megnövök, katona leszek… Harcolni fogok, és ha a haza úgy akarja, életemet adom Itália új, hősi, szent civilizációjáért… S a múlt dicső tetteinek lelkesítő emlékével, a jelen eredményeire támaszkodva és a mai balillák, a holnapi katonák alakította jövőbe vetett reménységgel Itália tovább folytatja diadalútját a végső győzelem felé.”
Az olvasó nyilván várja már a kaján bejelentést: fenti sorok szerzője a Fekete Lovag (nekem meg, a sunyi bértollnoknak, már állítja is ki busás összegről a csekket a Vörös Mérnök). Hát nem. Fenti sorokat én írtam nyolc-, illetve tízéves koromban.
Az igazat megvallva, nagyon is emlékszem, hogy annak idején szöget ütött a fejembe: vajon hiszem-e, amit írok. “Tényleg szeretem én a Vezért? – tépelődtem. – Hát akkor miért nem imádkozom érte? Talán bizony hazudós, kőszívű gyerek vagyok én?” A fogalmazást azért persze megírtam, és nem megalkuvásból, hanem azért, mert már csak ilyen született köpönyegforgató minden gyerek. Akármilyen kis csibész, szépen elfogadja, sőt vallja is a környezete által belésulykolt jobbik elveket.
Annak idején ugyanazért büszkélkedtünk az egyenruhánkkal, amiért ma márkás hátizsákot szeretne a gyerek. Azért, hogy olyan lehessen, mint a többiek, hogy tiszteljék és csodálják. Akkor, mondjuk, még nem voltam cinikus; most viszont az vagyok, és meggyőződésem, hogy sok gyerek csak azért ír szép kis fogalmazásokat arról, hogy tiszteljük fekete testvérkéinket, mert tudja, hogy társadalmilag ez így helyes. Annyira cinikus persze nem vagyok, hogy azt gondoljam: holnapra bezzeg idegenverő szkinhed lesz az ilyenekből is, elvégre az sem igaz, hogy manapság minden ex-hatvannyolcas kész Finire szavazni (nem mind készek rá); és tudom: nem mindegy, hogy a társadalmi nyomás a másság tiszteletére vagy abesszinok legyilkolására készteti-e a gyerekeket.
Ma nyilvánvalóan jobb tehát; éppen ezért nem tudok megbocsátani azoknak, akik halálkultusz csepegtetésével próbálták mérgezni a gyerekkoromat. Szerencsére oly látványosan groteszk próbálkozás volt az, hogy beteges halálvágyamat egyetlen fuvallat elsodorta.
De vajon csak a gyerekek köpönyegforgatók? Egy megfelelni vágyó tizennyolc éves diák talán nem ír érettségi dolgozatot a következő címmel: “Mutasd be, hogyan tudta összeegyeztetni magában Leopardi a létből való kiábrándultságot az éber polgári öntudattal”? Leopardit gonosz kriplinek tartja ugyan, de vesz egy mély lélegzetet, és bemutatja.
A felnőttek is vesznek egy mély lélegzetet. A mai jobboldal elismerésére pályázók persze “mérsékelt” hitel után néznek, és nem kívánják vissza az átkos húsz esztendőt. Berlusconi egész biztosan nem tervezi, hogy egy szép napon feketeingesként veti át magát a tűzkarikán (ez esetben azt kiáltaná elfúló hangon: “Vesszen Rutelli!”). Az első kapavágást megtevő Férfiú mítosza helyett ma az unokájáé is megteszi, hiszen az megnyugtatóbb (ît az egyetemi indexe még egy elsî beöntésre sem hatalmazza fel), vagy beérhetjük azzal is, aki újra divatba hozta az elsî kapavágásokat. De szerintem visszamaradt a fejlîdésben az, aki üdvözítî megoldást keres, amely véget vet a mostani felforgatásnak, és ismét megtanít rá kicsit és nagyot, hogy melyek a felelevenítésre méltó, “egészséges” érzemények.
(1993)
Corrado és az igazi ország
Megírták az újságok, hogy a Corrado-féle La Corrida a maga csaknem hétmilliós nézettségével hovatovább maga mögé utasít minden más, új- és korszerűbbnek szánt szórakoztató műsort. És ki-ki keresi a magyarázatot, hogyhogy ekkora sikere lehet egy nyugdíjkorra rég megérett műsorvezetőnek és egy – gondolná az ember – avítt műsortípusnak.
A La Corridában befuccsolt dilettánsok mutogatják magukat, a közönség szadista kéjjel röhög szteppelő bácsikákon, mély meggyőződéssel Madonnát játszó háziasszonyokon és más efféléken. Az ókori circenses kegyetlen látványossága azon alapult, hogy a közönség feszülten várta, mikor hal meg végre a gladiátor (vagy mártír). A mai cirkusz közönségét ellenben három ellentétes érzés is áthatja: egy csipetnyi víg együttérzés a közröhej tárgyául felkínálkozó szerencsétlen iránt; szadista káröröm, elvégre a La Corrida szereplője nem kényszerből mártír, hanem önkéntes áldozat; és végül bevallatlan irigység, amiért lám, van, aki egy csepp szégyen nélkül blamálja magát, cserébe viszont közszemlére kerül, és valami torz és elképesztő mértékű elismertségre tesz szert, hogy azután másnap gratuláljon neki a szatócs meg a pék, feledve, hogy az illető hogy lebőgött, és csak arra emlékezve, hogy szerepelt a tévében, arra pedig ki ne vágyna.
A La Corridának (mely sok-sok éve, kezdetben talán tényleg csak egy viccesen rossz műsor volt) az a titka, hogy az olasz közélet leglényegét jeleníti meg.
Komisz műsor volt a La Corrida, mikor a vén ripacs mulatságos szörnyeteget, nevető embert, notre-dame-i toronyőrt, keljfeljancsit, dadogóst, hülyegyereket játszott egy olyan országban, ahol a viselkedésmintát szalagvagdosó, finom és érthetetlen mondatokban beszélő, sötét öltönyös urak szolgáltatták. A La Corridát akkor leginkább csak visszaeső örökifjak és mással dolgoztató szadisták nézték.
Ma viszont a La Corrida hű tükre az olasz viszonyoknak. A második köztársaság etikettjének, a befuccsolt dilettánsoknak, akik fitogtatják a politikai műveletlenségüket, tobzódnak a badarságokban, képzavarokban, nyelvi sületlenségekben, téves idézetekben, elrontott mondatokban, akik a kincstári nyelvet nem a köznyelvvel, hanem az ocsmány beszéddel, a vitát a sértegetéssel, a szaknyelviséget a trágársággal cserélték fel, és bizony nem pereg, hanem böffen ajkukról a szó.
Ami a köznépet illeti (igen, kimondottan így, hogy “nép”, ami valaha sértésszámba ment volna: “Nekem mondja, hogy nép? Mondja a jó édesanyukájának!”), szóval, a köznép megpróbál alkalmazkodni a nyilvánosságnak ehhez az új stílusához, és pártolja az effajta tévéműsorokat, hogy legyen, ahol megcsillogtathatja a saját szedett-vedett kultúráját, ahol dicséretben részesül olyasmiért, ami egykor legfeljebb pszichiátriai szemináriumon képezte volna tanulmányozás tárgyát, ahol kiteregetheti a családi szennyesét, és megtapsolják, ha úgy viselkedik, mint az az alak, aki dadogva, pöszén és raccsolva panaszolja, hogy csak azért nem vették fel rádióbemondónak, mert ragtapasz volt a bibis ujján, és azt hajtogatja: “egy ragtapasz miatt, egy ragtapasz miatt…”
Működött valaha Barcelonában (állítólag még ma is működik, de a nagy előadók már nincsenek) egy Bodega Boemia nevű hodály, ahol színházi matuzsálemek, hangjuknincs nyolcvanas énekesek, csikorgó ízületű százéves balerinák, rekedt és petyhüdt ó-szubrettek szerepeltek – azazhogy szerepeltették őket valakik, akik bebeszélték nekik, hogy még mindig a közönség kedvencei… A részint nosztalgikusokból, részint rémségeket kedvelőkből, részint pedig a kegyetlen színházért rajongó sznob entellektüelekből álló közönség véresre tapsolta a tenyerét, a legizgalmasabb pillanatokban már-már lövöldözni kezdett a zongoristára, az előadók meg boldogok voltak, mert érezték, hogy a nézőtér így vagy úgy, de velük van, értük van, olyan, mint ők.
Az olasz közélet néha nagyon hasonlít ehhez a Bodega Boemiához, szintén csupa ordibálás és tombolás, féktelenség, pofozkodás és szájaknak habzása, s a “nép” (mely népségnek azért mégsem mondható) hajlik rá, hogy az eseményekben amolyan lilliputi nyugdíjas-színházat lásson. Miért csodálkoznánk hát a La Corrida sikerén? Ez a műsor mindennek a kvintesszenciája, csak a fejünkre olvassa, hogy kik vagyunk és mit akarunk, nem a kivételt szemlélteti, hanem a szabályt.
A La Corrida másrészt a politikai korrektség diadala is, és példát mutatott más, “komolyabb” műsoroknak is.
A hagyományos kabarészínház mindig a nyomorékot, a vakot, a dadogóst, a törpét, a kövért, a butát, a deviánst, a közvélekedés szerint szégyellni való foglalkozású vagy alacsonyabb rendű etnikai csoportokhoz tartozó embereket figurázta ki.
Mindez tabuvá lett. Ma nemcsak a védtelen kitaszítottak utánzása számít sértőnek, hanem Moličre sem gúnyolhatná az orvosokat, mert az ilyen hitelrontási kísérletre egy orvosi jogvédő liga azonmód lecsapna.
Kellett valami megoldás, íme hát. A falu bolondját kifigurázni már nem lehet, mert az antidemokratikus volna, annál demokratikusabb viszont átengedni a szót a falu bolondjának, megkérni, hogy alakítsa ő saját magát, egyenes adásban. (Vagy ahogy a falu bolondjai mondják, egyes szám első személyben.) A művészi közvetítés, akárcsak az igazi falvakban, kimarad. Nem a részeget utánzó színészen nevetünk, hanem közvetlenül az alkoholistát itatjuk le, és aztán nevetünk, hogy milyen züllött.
Kézenfekvő ötlet volt. Egyrészt mert a falu bolondja köztudomásúlag szereti mutogatni magát, másrészt pedig mert egész tömegek hajlandóak maguk is falu bolondját játszani, hogy a saját önmutogató hajlamukat kiélhessék. Egy veszekedő házaspár régebben kikérte volna magának, ha valaki élcelődni mer a hajtépésükön, elvégre nem szokás kiteregetni a családi szennyest. De ugyan ki méltatlankodhat, ha ugyanez a házaspár ma már nemcsak tudomásul veszi, hanem egyenesen akarja is a hajtépésük közszemlére tételét?
Bizony, csodálatos paradigmaváltás tanúi vagyunk. Eltűnik a védtelen nyomorékot kifigurázó komikus alakja, és színre lép helyette maga a nyomorékságával hivalkodó nyomorék. Ez mindenkinek jó: neki, amiért hivalkodhat, a tévécsatornának, amiért nem kell színészgázsira költenie, és nekünk, amiért a szadizmusunkat kiélve végre megint jól kiröhöghetjük magunkat a mások hülyeségén.
A tévéadásokban ma már se szeri, se száma a szótévesztő analfabétáknak, a magukfajtát megvetően lebuzizó homoszexuálisoknak, a hervadt bájaikat fitogtató démonoknak, a “tudatalatti palingenetikus obliterációját” emlegető kékharisnyáknak, az önelégült balfácánoknak, őrült tudósoknak, meg nem értett zseniknek, önfinanszírozó szerzőknek, pofozóknak és pofozottaknak, akik mind repesnek az örömtől, hisz holnap róluk beszél a sarki fűszeres. Ha a falu bolondja illegeti magát, lelkifurdalás nélkül nevethetünk.
(1995)
Szégyen-gyalázat, nincsenek ellenségeink!
Meséltem én már régebben a taxiskalandjaimról. New Yorkban ezek a kalandok érdekesebbek, mint bárhol másutt, és ennek három oka van. Először is az, hogy taxisnak ott a legkülönbözőbb származású, nyelvű és bőrszínű emberek mennek el; egy kitűzőn olvasható a nevük, és mindig érdekes kideríteni, hogy ki török, ki maláj, ki görög, ki orosz zsidó s a többi. Sokuk szünet nélkül a “saját” rádióját hallgatja, olyan adót, amely az ő nyelvén beszél, az ő dalait közvetíti, és van úgy, hogy a Village-ből a Central Parkig elmenni olyan, mintha Katmanduba utaznánk.
Másrészt New Yorkban taxisofőrködni nem életre szóló, hanem csak amolyan ideiglenes foglalkozás; így aztán megtalálni a kormánykeréknél diákot, munkanélküli bankszakembert, frissen érkezett emigránst. Harmadrészt a taxisok csoportonként váltják egymást: egy ideig a görögök vannak többségben, aztán mindenki pakisztáni, még később viszont Puerto Ricó-i, és így tovább. Ebből következtetni lehet a bevándorlási hullámok természetére és a különféle népcsoportok boldogulására: az a csoport, amely eltűnik a taxikból, nyilván megcsinálta a szerencséjét, kézről kézre adtak valami jó ötletet, és most mind trafikban vagy zöldségkereskedésben utaznak, másik városrészbe költöznek, egy fokkal feljebb lépnek a társadalmi ranglétrán.
Elég az hozzá, hogy ha a lélektani különbségektől eltekintünk (van taxisban hisztis, jópofa, politizálós, ilyen-olyanellenes és a többi), a taxi szociológiai megfigyelőhelynek is remek.
A múlt héten egy sötét bőrű pasival akadtam össze, a nevét nemigen tudtam kiböngészni, azt mondta, pakisztáni. Aztán megkérdezte, honnan jövök (New Yorkba az ember mindig jön valahonnan), olasz vagyok, mondtam, mire ő faggatni kezdett. Nagy érdeklődést mutatott Olaszország iránt, de egykettőre rájöttem, hogy csak azért, mert fogalma sincs róla, hogy tulajdonképpen hol van Olaszország, meg hogy milyen nyelven is beszélnek ott. (Ha az ember megmondja a taxisnak, hogy Olaszországban olaszul beszélnek, a taxis általában elcsodálkozik, mert azt hiszi, ma már mindenütt angolul szokás beszélni.)
Pár szóval elmondtam neki, hogy Itália félsziget, a közepén hegyek, a szélein tengerek, sok-sok szép várossal. Hányan vagyunk, kérdezte, és meglepte, hogy milyen kevesen. Aztán azt kérdezte, hogy mind fehérek vagyunk-e, vagy is-is, mire én megpróbáltam értésére adni, hogy Olaszországot eredetileg csak fehérek lakták, de ma már feketék is, persze nem annyian, mint Amerikában. Természetesen tudni szerette volna, hogy a pakisztániak sokan vannak-e, szíven ütötte, hogy ha vannak is, a Fülöp-szigetekieknél vagy az afrikaiaknál biztos nincsenek többen. Vajon miért kerüli azt az országot az ő népe, tanakodhatott magában.
Kiszaladt a számon, hogy indiaiakból is van egypár, mire megvetően végigmért: nem kellett volna két ennyire különböző népet együtt említenem, ily undorítóan alacsonyrendű társaságot néven neveznem.
Végül azt kérdezte, kik az ellenségeink. “Tessék?” – csodálkoztam, mire szép nyugodtan elismételte: azt szeretné tudni, hogy mely népekkel háborúzunk mostanság területi követelések, etnikai gyűlölködés, állandó határsértések és hasonlók okán. Nem háborúzunk mi senkivel, mondom én. Arra kíváncsi – magyarázta türelmesen –, hogy kik a történelmi ellenfeleink, kikkel szoktuk egymást gyilkolászni, ők minket, mi őket. Én erre megismételtem, hogy nincsenek ilyenjeink, hogy utoljára ötven-egynéhány éve háborúztunk, ráadásul akkor sem tudtuk pontosan, kik az ellenségeink és kik a szövetségeseink. A taxis húzta a száját: egyértelműen a tudtomra adta, hogy szerinte hazudok. Hogy is lehetne olyan nép, amelyiknek nincs ellensége?
Ennyiben maradtunk, kiszálláskor két dollár borravalóval kárpótoltam őt a lusta pacifizmusunkért, s aztán az történt velem, amit a francia esprit d’escalier-nek, lépcsőházi szellemességnek mond: beszéltél valakivel, és már csak a lépcsőházban jut hirtelen az eszedbe a helyes, az igazi válasz, az, amit tulajdonképpen mondanod kellett volna.
Azt kellett volna mondanom neki: nem igaz, hogy az olaszoknak nincsenek ellenségeik. Külső ellenségeik nincsenek, vagy legalábbis sohasem tudnák egybehangzóan kijelenteni, hogy ha vannak, kik azok, mert folyton-folyvást háborút viselnek ők, csak épp belháborút. Az olaszok egymás ellen hadakoznak: város a város, eretnek az igazhitű ellen, osztály az osztály, párt a párt, pártirányzat az ugyanazon pártbeli másik irányzat, aztán tartomány a tartomány, végül pedig kormány az igazságszolgáltatás, igazságszolgáltatás a gazdasági hatalom, köztévé a magántévé, koalíciós társ az ugyanazon koalícióbeli másik társ, tanszék a tanszék, újság az újság ellen.
Nem tudom, megértette volna-e, de legalább nem bőgök le előtte, amiért olyan ország polgára vagyok, amelynek nincsenek ellenségei.
(1996)
Egy bűnös éjszaka krónikája
Az újdonsült internetező szinte mindig a Playboy-jal meg a Penthouse-szal kezdi. Egyszer le is tölti az elmúlt két-három hónap nyuszikáinak egész monitoros képét, de többször már nem, hiszen – bármekkora is a képernyő, és bármily nagyszerű is a képfelbontása – azért csak kényelmesebb és jobb az újságosnál megvenni a lapot. Igen ám, de aztán annyit hallja ember a barátaitól, hogy itt meg ott melyikük micsoda hihetetlen képekre bukkant, hogy végül maga is tesz egy próbát, már csak azért is, hogy bebizonyítsa, milyen jól tud szörfözni az interneten.
A múltkor éjjel metaforabibliográfiák, hipertextuális történeteket generáló programok meg A tiszta ész kritikájá-nak egy lejárt jogdíjas régi angol fordítása közt szörföztem, míg bele nem fáradtam, s akkor szépen beírtam a Web Crawlerbe, hogy “sex”. A kereső 2088 helyet azonosított, de csak százat bocsátott a rendelkezésemre. Az internetet uraló anarchia folytán mármost sohasem tudható, hogy mi érdekes hely, és mi kamu. Ígéretes címeken akadt meg a szemem – A gyönyör kertjei, Képek csak 18 éven felülieknek!, Wow! Meztelen nők!!, A nyugati félteke szexistennői –, de az ilyen helyek többnyire csak megrendelés fejében ígérnek pompásabbnál pompásabb képeket.
Klikkeltem ide, klikkeltem oda, és egyszer csak a Kramer’s Korner-Eroticába csöppentem, onnan pedig már csak egy lépés a Supermodels, a Very Hot Links, megint a Penthouse és a Playboy, valamint a Babes on the Web. Belenéztem a Supermodelsbe, és láttam ám, hogy a szóban forgó Kramer úr a kedvenc (felöltözött) manökenjeiről közöl benne fotókat és tudnivalókat. Cindy Crawfordra kattintottam, és mindent megtudtam róla, de körülbelül olyasformán, mintha A Keresztény Család című lapban olvasnám.
Csalódottan ugrottam tovább a Very Hot Linksre, ahonnan ismét a Playboy-hoz meg egy Western Canada’s Gay and Lesbian Magazine című helyre lettem utasítva (ám ez utóbbi részéről azzal a figyelmeztetéssel, hogy képekre ne számítsak). Átmentem hát a Babes on the Webre, ahol is megkaptam a címét vagy ötven “Babe”-nek, honlapostul és itt-ott olyan nevekkel, mint például Chok-Eng Cheng. Ez az, lássuk, mit tudnak a babák.
Találomra letöltöttem Jennifer Amon honlapját. Megjelent rajta Jennifer fényképe (csak a feje látszott): csúnya nem volt, de bombázó sem. Átlagos nőnek látszott, közölte, hogy programozó analistaként dolgozik a vérkomoly Oberlin College-ban, és részletesen ismertette egyéb szakmai adatait is. A mondókáját azzal kezdte, hogy a sziámi macskája a minap, augusztus 15-én tizenkét óra huszonnyolc perckor elhunyt, befejezésül pedig megkért, hogy amennyiben az UD-n keresztül jutottam el hozzá, akkor adjam át üdvözletét egy Joe Lang nevű illetőnek. Semmi szex. Jennifer vagy szakmai reklámot akar, vagy magányos, és társaságra vágyik.
Szórakozik velem ez a Kramer? Visszamegyek hozzá, és ráklikkelek az életrajzára. Megtudom, hogy huszonnyolc éves, Bostonban diplomázott, egy Jersey Citybeli bankban dolgozik, és szabadidejében honlaptervezést vállal, vagyis azt, amit épp látok. Kuncsaftokat próbál szerezni, ezért kecsegtet erotikus honlap-hozzáférésekkel meg szűzies széplányfotókkal, és tukmál rám babának korántsem, inkább feddhetetlen erkölcsű hölgynek mondható csajokat vagy kislányokat.
Csüggedten kullogok vissza a száz forró címet tartalmazó kezdeti listára, és akkor megakad valamin a szemem. Szinte felugrok örömömben. Egy Dan Moulding nevű ember közli, hogy ha cicikre, női nemi és más szervekre, valamint olyan mennyiségű és milyenségű hiperpornó anyagra fáj a fogam, amilyet monitoron még nem pipáltam, akkor jó helyen járok. Lélekszakadva rákattintok, mire egy üzenet rám rivall, hogy disznó alak vagyok, pfuj, szégyelljem magam.
Dan Moulding Utah-ba való (talán mormon), igazi erkölcscsősz, aki előbb hosszasan megfedd, amiért pornóképek terjesztésével vagy keresésével terhelem a vonalakat. Azután megmagyarázza, hogy azért hajkurászom interneten a szexet, mert beteg ember vagyok, látszik, hogy nincs barátom – barátnőről nem is szólva –, megkérdi, miért nem szeretgetem legalább valamelyik rokonomat, és figyelmeztet, hogy szegény öreganyámnak, ha sejtené, mit művelek, megszakadna a szíve. Végül (némi buzdítás után, hogy forduljak a plébánoshoz, rabbihoz vagy lelkészhez) eligazít, hova fordulhatok (az interneten) erkölcsi támaszért, megadva többek között egy magamfajta pornómániások rehabilitációjára szakosodott szolgálat címét is (hp/wwww.stolaf.edu/people/bierlein/noxxx/noxxx.html).
Befejezésül azt mondja: keress meg (dmoulding@eng.utah.edu), és megmutatom, miket írtak nekem “más olyan levitézlett alakok, mint te, akiket szintén sikerült behúznom a csőbe”.
Hajnali háromra járt. Torkig voltam a szexszel. Nyugovóra tértem, és bárányokkal, angyalokkal meg kezes unikornisokkal álmodtam.
(1995)
Mr. X vastagbele
Beszámoltak már róla a szaklapok. Aki figyelmesen szörfözik a világhálón, rábukkanhat annak az úrnak a honlapjára, aki az internet útján közkinccsé tette a vastagbeléről készített fényképet. Talán nem minden kedves olvasó tudja, hogyan is lehet valakinek fényképe a tulajdon vastagbeléről. Nos, néhány éve ki-ki felkereshet (tébéalapon vagy önköltségre) egy klinikát, ahol az orvos bedug az ember hátuljába egy szondát, melynek a végén parányi tévékamera van. A dolog semmivel sem fájdalmasabb (vagy kellemetlenebb), mint egy beöntés. Hogy a szonda minél simábban csusszanjon be az alagútba, az asszisztens (vagy hogy a perverzió teljes legyen: az irgalmasnővér!) szelíden simogatja a beteg alfelét.
Láss csodát! Aki nem vet különösebben ügyet rá, hogy közben mit művelnek vele, és jó a narratív fantáziája, az színes tévéképernyőn követheti a szonda (meg a kamera) útját “in interiore homine”. Szent Ágoston vagy Verne Gyula tollára méltó utazást tesz, melynek során ha nem is világelsőként, de legalábbis ezer és ezer évek óta az első emberek egyikeként mintegy bebarangolja önmaga jonhát.
Az apró kellemetlenségtől eltekintve lenyűgöző élmény. A halványrózsaszínből sötétvörösbe játszó zegeket és zugokat járva legfeljebb akkor torpannánk meg kicsinyég, ha az orvos valamely érdekes színű vagy formájú alakzat láttán imigyen rikkantana: “Rák a javából!” Ha erre nem kerül sor, azzal a megnyugtató tudattal mehetünk haza, hogy leglentebbi bejáratunktól – ha szabad ilyen pontatlanul mondani – a gyomrunk küszöbéig épek és egészségesek vagyunk. Ha meg mégsem így volna, akkor derüljön ki máris, hátha még nem késő. Legalább kétévente végig kéne hát csinálnia ezt (ha az egészségügy is úgy akarja) mindenkinek, hiszen technikailag ma már nincs semmi akadálya.
Aztán néhány nappal később megkapjuk az orvostól a vastagbelünk színes fényképét, és ha óhajtjuk, bekeretezve akár ki is rakhatjuk a falra az őseink vagy a magunk hajdani szokás szerint leopárdbőrön hasalós, csecsemőkori képe mellé.
Csak az a bökkenő, hogy a vastagbele normális körülmények közt minden embernek hasonló – szerencsére, merthogy a természet, ha kissé talán unalmasan is, de következetesen működik, s így lehetővé teszi, hogy megfelelő számú egyéni esetből (többé vagy kevésbé tudatosan) általános törvényekre következtessünk. Következésképp lehet, hogy valakinek nagyon is tetszik a saját vastagbelét ábrázoló színes fénykép (az önimádat útjai kifürkészhetetlenek), ám a mások vastagbelét ábrázoló színes fénykép hidegen hagyja őt. Ez így emberi és természetes. Miért érdekelne engem Chirac vagy Clinton vastagbele? Sharon Stone-nak is vannak a vastagbelénél érdekesebb részei, hiszen ha nem így volna, Paul Verhoeven bizonyára természetfilmet forgat az Elemi ösztön helyett.
Nos tehát, a szóban forgó úr vett magának az interneten egy honlapot (nyilván fizetett is érte), hogy közszemlére tehesse a vastagbelét. Döntése mögül lélektani dráma sejlik fel. Valaki – akinek még sohasem nyílt lehetősége, hogy kiváljon mások közül, hogy ha az utókor figyelmét nem is, legalább a kortársakét magára irányítsa – gondol egy nagyot, és elhatározza, hogy úgy kerül be a történelem helyett legalább a napi hírek közé, hogy több millió lehetséges internetezőt megismertet a vastagbelével, mely amúgy történetesen ugyanolyan, mint bárki másnak a vastagbele. Van, aki úgy akar híressé válni, hogy megöli a szüleit, és van, aki úgy, hogy egy talk show-ban fitogtatja a nímandságát. Az összes megoldás közül még mindig ez látszik társadalmilag a legártalmatlanabbnak.
Ez a szép az internetes anarchiában. Bárkinek joga van megmutatkozni önnön teljes jelentéktelenségében. És minthogy a jelentéktelenségek milliói statisztikailag nagyon is jelentős valamivé adódnak össze, a tudós megnyugodhat. Olyan pillanatfelvétel birtokába jutott, mely sokat elárul a magány és a névtelenség okozta mai tragédiákról. Hérosztratoszhoz képest, aki hírvágyból felgyújtotta Artemisz epheszoszi templomát (s így maradandó kárt okozott a közösségnek, habár, Leckel szólva, megnézném én azt az epheszoszi Artemisz-templomot, mielőtt Hérosztratoszt elítélem), még mindig jobb, ha valaki a belsőségeit tárja fel, hiszen így legfeljebb néhány lírányi telefon-percdíjjal rövidít meg másokat.
(1995)
Piroska, USA, 1997
Ismeretes, hogy a politically correct elvárásai nyomán a hagyományos meséket is újra kell írni, hogy ne maradjon bennük semmiféle alacsonyabbrendűségre utaló célzás, és ne sértsék a jogaikat a kisebbségeknek, így például a hét törpének, akiket ezentúl “nem szabványos termetű felnőttek”-nek kell nevezni. Elhatároztam, hogy mindezen elvárások alapján, a vallási, politikai vagy szexuális választásokat a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartva, jómagam a Piroska és a farkast írom újra. Hogy a történet politikailag korrekt körülmények közt bonyolódhassék, ezennel áthelyezem az Egyesült Államokba, amely vadállatok lakta erdőségekben amúgy felettébb bővelkedik.
Piroska tehát szívet melengetően serdületlen korú emberi lény, aki egy verőfényes reggelen nekivág az erdőnek, ahol nem szed se gombát, se szamócát, mert a KVE, vagyis a Környezetvédő Egyesület tagja. Alig várja viszont, hogy egy farkassal találkozhassék. Tagja ugyanis az ÁFTÉEISZÉ-nek, vagyis az Állatvilággal Folytatandó Teljes És Egyenlő Interakciót Szorgalmazó Egyesületnek, mely többek között az egykor represszív módon “coitus bestialis”-nak nevezett tevékenységre is bátorít. Szerencsésen összefut egy farkassal, aki tagja a HÁÉ-nek, vagyis a Homoszexuális Állatok Egyesületének, mely az állatok és az emberi nem közötti szexuális érintkezés szabadságát hirdeti.
Megbeszélik, hogy egy közeli motelben találkoznak; a farkas előremegy, és pompás háziköntösben készül az együttlétre. De a sűrűben ott leselkedik Piroska Nagymamája, aki szintén mindenféle egyesületek tagja, melyekről most nem beszélünk, csupán azt említjük futólag, hogy lelkes híve a pedofíliának, az incesztusnak és a kannibalizmusnak, továbbá nem vegetáriánus is. A Nagymama a magáévá szeretné tenni zsenge kisunokáját, így hát a motelbe megy, felfalja a farkast, és maga öltözik be farkasnak, már csak azért is, mert tagja a CAI, vagyis Caucus of Animal Impersonators nevű szervezetnek.
Piroska megérkezik, vágyakozva közelít a nyoszolyához, mert azt hiszi, hogy a farkas várja benne őt, de helyette a Nagymamával néz farkasszemet, aki rögvest erőszakot követ el rajta, majd hamm, bekapja. Megrágni nem rágja meg, mert elfelejtettem mondani, hogy a Nagymama tagja egy vallási, egyszersmind egészségápoló és táplálkozástudományi egyesületnek is, amely állati eredetű anyagok megrágását bűnös és nem kóser dolognak tartja, és azt hirdeti, hogy az ilyeneket egészben kell lenyelni, ami szerintem semmivel sem nagyobb képtelenség, mint az infibuláció vagy a vérátömlesztés megtiltása.
Piroska javában nyugszik mármost a Nagymama hasában, mikor jön ám a Nem Vadász. Egy olyan radikális környezetvédő egyesület tagja ő, amely szerint az állathúst fogyasztó emberi lényeket meg kell ölni. Tagja továbbá (már csak humanitárius szerepéből következőleg is) az NRA, vagyis National Rifle Association szervezetének, mely az Alkotmány megfelelő kiegészítését (rugalmasan) értelmezve a szabad fegyverviselés jogával él. Mikor felfedezi, hogy a Nagymama farkasevő, tehát nem tartja tiszteletben az állati életet, a Nem Vadász lelövi, majd (mivel egy szervadományozást elősegítő egyesületnek is tagja) felboncolja őt, Piroska pedig hipp-hopp, épen és egészségesen előugrik felmenője hasából. A farkas is, nyilván, de történetemben ő innentől már nem játszik szerepet.
Piroska édesanyja boldogan öleli keblére a kicsi lányt, és elhatározza: oly módon feledteti el vele a kellemetlen kalandot, hogy fényes jövőt biztosít neki. Elfelejtettem mondani, hogy a Nem Vadász egy állatvédő és vadászatellenes, népszerű televíziós műsor vezetője is, azt pedig tudjuk, hogy serdületlen kicsi lányukat a bizakodó édesanyák televíziós műsorvezetőkhöz szokták vinni a célból, hogy e műsorvezetőkkel a kicsi – milliárdos szerződések reményében – bensőséges jó barátságba keveredhessék.
A fentebb már ecsetelt erkölcsi szilárdságú Nem Vadász azonban nem hajlandó gyengéd viszonyt létesíteni Piroskával, már csak azért sem, mert igazság szerint leszbikus transzvesztita ő, és a HEEFT, vagyis a Heteroszexuális Egyesülést Ellenző Feminista Társaság tagja.
Anya és kisleánya méregbe gurul, és eszükbe jut, hogy a Nem Vadász úgy ölte meg a Nagymamát, hogy közben pipázott. Hatósági feljelentést tesznek hát ellene dohányzás, bűnre való felbujtás, környezetszennyezés és rákkeltő anyagok terjesztése, következésképp tömeggyilkossági kísérlet miatt.
Mivel a történetünk helyszínét képező államban létezik halálbüntetés, a Nem Vadászt villamosszék általi halálra ítélik. A pápa határozott hangú figyelmeztetése elakad az olasz postán, és csak hónapokkal később érkezik meg. Minthogy pedig az elektromos kisülések nem szennyezik a környezetet, senki más nem tiltakozik. A Nem Vadász meghal, a többiek boldogan élnek.
(1996)
Hogyan készüljünk derűsen a halálra?
Nem biztos, hogy eredeti gondolat, de szerintem az emberiség egyik legnagyobb problémája a meghalás. Leginkább nyilván a hitetleneket foglalkoztatja (mire véljük a síron túl ránk váró Semmit?), de a statisztikák azt mutatják, hogy a kérdés rengeteg olyan hívőt is zavarba ejt, aki úgy véli, hogy van ugyan élet a halál után, de azért a halál előtti élet is van annyira kellemes, hogy rossz legyen elbúcsúzni tőle; s akinek ezért hő vágya ugyan az angyalok karához csatlakozhatni, de ezt a csatlakozást minél tovább halogatná.
Alkalmasint az tehát a kérdés, hogy mit is tesz az ember halálra-szántsága, vagy legalábbis annak elismerése, hogy minden ember halandó. A válasz egyszerűnek látszik, amíg Szókratészre vonatkoztatjuk, de mindjárt bonyolultabbá válik, ha rólunk van szó. A legnehezebb dolgunk pedig akkor lesz, amikor rádöbbenünk, hogy egy pillanatig még vagyunk, és egy pillanattal később már nem leszünk soha többé.
Egy gondterhelt tanítványom (bizonyos Kritón) azt kérdezte nemrég:
– Mester, miként készülhetünk fel jól a halálra?
Azt feleltem, a halálra csakis egyféleképpen készülhetünk fel, mégpedig úgy, hogy belátjuk: mindenki más hülye.
Kritón elcsodálkozott, mire én a következő magyarázatot adtam. Ide hallgass, mondtam neki, hát hogyan készülj fel úgy a halálra, még ha hívő vagy is, hogy közben arra gondolsz: te meghalsz, de a diszkotékákban kívánatosnál kívánatosabb lányok és fiúk múlatják szertelen tánccal az idejüket, a fényes elméjű tudósok a mindenség utolsó titkait feszegetik, a megvesztegethetetlen államférfiak a társadalmat jobbítják, az újságok és a televíziós állomások fontosabbnál fontosabb híreket közölnek, a felelősebbnél felelősebb vállalkozók minden erejükkel azon vannak, hogy a termékeik ne károsítsák a környezetet, s a természetet ismét kristálytisztán csobogó csermelyek, erdős lankák, jótékony ózonréteg óvta tiszta égbolt és lágy esőket permetező puha fellegek alkossák? Elviselhetetlen volna arra gondolnod, hogy ilyen csodálatos dolgok történnek, miközben te búcsút intesz a világnak.
De tételezzük fel, hogy mire elérkezni érzed a búcsú pillanatát, te sziklaszilárd meggyőződéssel vallod, hogy a világ (mind az ötmilliárd lakosával) csupa hülyéből áll, hogy a diszkóban hülyék táncolnak, hülyék a tudósok, akik azt hiszik, megfejtették a mindenség titkait, hülyék a minden bajunkra varázsszert kínáló politikusok, hülyék az újságokat ízetlen, buta pletykákkal megtöltő firkászok, hülyék a bolygónkat tönkretevő öngyilkos gyárosok. Ugye, hogy boldogan, megkönnyebbülten, örömmel hagynád itt ezt a hülyékkel teli világot?
– Mesterem – kérdezte ekkor Kritón –, és mikor kezdjek el így gondolkozni?
Ne túl hamar, feleltem, mert aki húsz- vagy harmincéves korában véli úgy, hogy a többiek mind hülyék, az hülye, és sosem lesz belőle bölcs. Kezdetben igenis képzeljük azt, hogy a többiek jobbak nálunk, és csak lassanként fejlődjünk; negyven felé fogjon el az első kétely, a felülvizsgálatot ötven és hatvan közt kezdjük, és százhoz közeledve hasson át a bizonyosság, de a végső elszámolást még akkor is halogassuk egészen a legutolsó pillanatig, amikor megkapjuk a behívót.
Ahhoz, hogy belássuk: a körülöttünk levők (mind az ötmilliárdan) hülyék, kifinomult és ravasz munkára van szükség. Ész és kitartás kell hozzá. Ne kapkodjunk. Szép lassan, de biztosan jussunk el a derűs meghalásig. De még előző nap is gondoljuk azt, hogy van egyvalaki, akit szeretünk és csodálunk, és aki nem hülye. Érteni kell a módját, hogy csakis a megfelelő pillanatban (egy perccel se előbb) ismerjük fel, hogy ő is hülye, úgy bizony. És csak ekkor halhatunk meg.
Az igazi hozzáértő tehát módszeresen tanulmányozza az egyetemes gondolkodást, fürkészi a divatokat, napi megfigyelés alá veti a tömegkommunikációs eszközöket, a magabiztos művészek kijelentéseit, a gátlástalan politikusok szentenciáit, az apokaliptikus kritikusok szillogizmusait, a karizmatikus hősök aforizmáit, az elméleteket, az indítványokat, a felhívásokat, a képzeteket, a jelenéseket. És akkor, de csakis akkor, legvégül döbbenhet rá, hogy mindenki hülye. Jöhet a halál.
Ezt a megrendítő felfedezést csak a legutolsó pillanatban teheted; egészen addig viszont azzal áltatod magad csökönyösen, hogy valaki csak mond valami értelmeset, hogy ez és ez a könyv csak jobb, mint a többi, hogy az és az a népvezér mégiscsak a közjót akarja. Természetes, emberi, fajunkra nagyon is jellemző, hogy így vonakodunk elismerni: a többi ember kivétel nélkül, mind hülye. Miért éri meg akkor élni? De amikor legvégül rájössz, akkor megérted, miért éri meg (sőt miért nagyszerű dolog) meghalni.
Így szólott ekkor Kritón:
– Mesterem, nem szeretnék elhamarkodottan ítélni, de élek a gyanúperrel, hogy ön hülye.
– Na, látod – mondtam neki –, máris jó úton jársz.
(1997)