Könyv lapszirmú virág te mindahány
Tenmagad körbeérő pólusa
Nem mint a lomb amit fa földre hány
Ólom-ujjaknak habkönnyű tusa
Tovatünedeztén a más-világnak
Sehova-utazód partodon állhat
Kiperdülvén belőled mit se kérdve
Szigeted vezet-e akármi révbe
Széltén-e hosszant kívülről s betéve
Vagy megugatva izmok csenevésze
Vágy és lemondás köz- s magán-utálat
Kit elveszítvén újra megkívánlak
Bekötött kikötő cingár s busa
Konok hajós rablott királyleány
Kit pőrén ringat vers-koturnusa
Vagy ékes öv s kis tőr az oldalán:
Te Könyv-Virág túlburjánzó Hiány
A púpos klaffogók torz ritmusa
Olaj-papír-suhamló dallamán
A testek rítusának mímusa
Kiállhatatlan mint mind ha kiállhat
Holott kik így nem állják erre vágytak
Történeted akár bűnünk erénye
Vagy mint ha rézsű omlik a fenyérre
Vagy tűlevélként nősz a lomblevélre
Nem emlékezhetsz már faháncs levére
Könyv mit elébb! mit hogy mely hon javának
Szolgája lennél! lelkek padlatának
Mely rongya! még hogy! evidencia
Mit nem hiszünk s úgy művelünk talán
Mint a légi földmíves mer Ura
Így parancsolt – s így lett ő is talány.
Indul egy új reménytelen
nap, egy – kultúrált! – sötét reggel,
rémálmodból szerelvényekkel
handabandázva térsz magadhoz,
meséled, ülsz, a térdeden
tervek, iratok kiterítve,
szerződések, elképzelések,
csődjük – de miért? Jön a nap, hoz
esélyt, él az esélytelen.
Gázszerelékes, literáris
kérdések közt – új, fénytelen nap,
avagy legföljebb égi-fényes,
reménytelen, ha az egészhez
szólunk (“hozzá”), ha részletéhez,
ha egyikünk itthon maradhat,
és közben semmin nem segíthet,
másikunk már telefonál,
mert egy csatlakozást lecsíptek,
lefelejtettek, lesiettek,
és közben csöndesek vagyunk,
jött egy reménytelen napunk
megint, többinkhez odaáll.
Szar, amihez nyúlsz, ahová érsz,
amit félretolsz, amibe
belevágsz, de amire ráérsz,
azzal is ugyanennyire,
ugyanilyen semmire jutsz majd,
s nem nyersz semmiféle időt,
az “ezután”, az “ezelőtt”
oly könyörtelen felezőt
von – s ez volnál te, ez vagyunk –,
körzőhegyre, mely belenőtt
másképp kopár (bozót-?) talajba,
most úgy moccan, mint mi magunk,
ahogy fel- s feltápászkodunk
mindig valami újabb napra.
S mit “valami újabb nap”! A
mindenkori pontos napod
jön el: s azzal, hogy baszhatod
megint az elszúrt szerelékek
“ügyét”, vagy szomszédos szeszélynek
leszel kitéve, nincs foka
a kikopott, de metsző élnek,
mellyel a percek és az órák,
öncsaládod és öncsalásod
egymást érő napszakai
(jogos?) büntetésed kiróják,
olyan ez már, hogy kafkai.
Ennek indul új napja máris.
Pedig nem repül kalamáris
falhoz, s rég nem ordítozunk
magunkkal, egymással vagy mással,
én összenövök a lakással,
te még belefogsz ebbe-abba
(szerelékek!), többet tudunk,
mint tíz éve, mint huszonöt,
harmincöt éve (“negyvenöt”,
“ötvenhat”, s jött s ment rendszerek),
pár rádióműsort már vélet-
len se hallgatunk meg, a sport
marad egyetlen eredménynek,
s már francba se küldjük a kort
(mi az? kisebb vagy nagyobb “élet”?),
én újra elhagyom a bort,
neked a szalonna se árt,
és kultúrát és literárt
gyötrünk, a nem erre csinált
– csinál rá bárki! a csináló –,
már bírhatatlan-sűrű háló
raszterpontozata megett.
Édes istenem. És jelent ez
bármit, amit kell. Jelenethez,
falnak forduláshoz egyképp jó.
December három. Indul egy
nap, majd csak kimászunk alóla
– egyebünk sincs –, s mi lenne méltó
egy áldás naphoz (szép elegy
ez mind – s hogy áldás!), rádiónkra
figyelsz, jókor zárd el, ha már
az időjárás megvolt benne,
nem kell több semmiféle nóta,
pedig úgy könnyebben is menne,
de nem kell. S így mondod, a dátum
hallatán – s semmiféle “fátum” –,
hogy egy Vak Madár napja van,
kínok között, tizenkét éve
halt meg, kezünkben szenvedett
sok-sok órát, nyolc és felet,
úgy, mintha ez csak felelet
lett volna a nyolc és fél évre,
melyet, ha küzdelmesen is,
oly szépségesen élt le nálunk.
És így tovább. Indulj, hamis
és igaz nap, tudd, sose várunk,
vagy hát én nem várlak soha,
csak tudom, rosszabb is lehetnél,
s leszel. Ez akkor újra egy tél,
tavaszhoz csüggesztés sora.
Mit tudom én, mi volt úgy ezeregyben,
de ma fölkerekedtem,
kimentem a sírokhoz: madarak
pora a Tabán rézsűje alatt.
Évezredre valamit félretettem,
nyilván – mint ők fogadtak;
ezer éve ugyan milyen lehettem,
néztem némán, mint egy kolostorablak?
Aztán… néztem… és tegeződni kezdtem –
időkkel. A Ráckertnél még akadtak
ismerőseitek. Rigók szaladtak
ide-oda fölöttetek. Megettem
egy sajtos rudat, volt fenn egy vakablak
– háromezer? olcsó vicc. Hirtelen
visszanéztem. Itt nyugosztok, szevasztok,
mondtam, versíró, rímkényszerüen.
(A többi itt marad csak,
a többit elviszem.)