Sáfáréknál nagy vacsora volt. Miklós külföldről tért haza, kereskedelmi kiküldetésből, s mert azokban a napokban töltötte be a negyvenet, meghívta néhány barátját feleségestül. A tizenkét személyes asztal közepén kristályvázában hatalmas rózsacsokor tündökölt, csupa feszülő, piros, halványsárga, sőt égszínkék bimbó, nagy vizek felett is átintegető tájak üzenete, de aki közelebb ült hozzá, észrevette, hogy a hervadhatatlan káprázat festett kagylókból készült. A férfi egy üveg Napóleon konyakot meg egy palack skót whiskyt is hozott, néhány karton Kentet, Winstont, pár doboz Edward King szivart, és a társaság hangoskodásba és jószívűségbe rejtett irigységgel biztatta, hogy meséljen, milyen volt az útja, hány városban fordult meg, miket evett, ivott, a kínai vendéglőben felszolgálnak-e fecskefészket, kóstolt-e néger nőt, hát rézbőrűt vagy japánt, s ha igen, nagy különbséget talált-e köztük és a fehér nők között. Melyik a jobb?…
Ilka mosolygott, hogy a jelenlétében ily bizalmas közlésre ösztökélik a férjét, s közben a terítéket rendezte, Miklós pedig, mivel nem tudott ennyi kérdésre felelni, csak mosolygott, mohón cigarettázott, és életerősen szétharsogta a jókedvét: de amikor a gésákról faggatták, elhallgatott, gyermekded zavart mímelt, szemét ideoda forgatta, mint aki sokat mesélhetne erről, ha az illem nem kötelezné hallgatásra. Végül fölkacagott, “ne beszéljünk most erről” kacagással, amelyben a sejtetésnek sokkal nagyobb tere volt, mint amit akár a lajstromszerű felsorolás is ígér…
És ahogy ott ült az asztalfőn, zakó nélkül, nyersselyem ingében, megoldott nyakkendővel, az asszonyokban átnyilallott a féltékenység az elképzelt szeretkezésektől. Utána csend lett, mintha ellobbant volna a jókedvük, s ebben a már-már kellemetlen hallgatásban azt kérdezte Emese, a számtantanárnő, akinek szürke arcú, gyomorbeteg férje már egy órája melengette ujjai között hallgatagon a tele poharat:
– Mondd, édes Ilkám, miben is halt meg édesapád?… Hiszen tavaly, Miklós-napon még itt volt velünk, erre jól emlékszem…
– Igen, akkor még élt – sóhajtott Sáfárné. – Még jó erőben volt, mindenkivel tréfálkozott.
– És mi történt vele, hogy oly hirtelen elment?…
Miklós fölkapta a poharát, tekintete ijedten villant az asszony felé, aki az öregedő nőkhöz hasonlóan a hallgatás réseit mindig gyászlobogó darabjaival tölti ki, és aggodalmában, hogy Ilka végigmeséli az öreg kálváriáját, ami annyi gyötrelmet és szégyent jelentett számára, s hogy elejét vegye a magyarázkodásnak, odakiáltotta:
– Mi hogy történt volna vele? Beleesett a meszesgödörbe!
Emese bután nagyra kerekítette a szemét:
– Me-szes-gö-dör-be?… Maga tréfál, Miklós…
De Sáfár most már szinte dühös volt.
– Dehogy tréfálok! – legyintett. – Ez a helyzet… És holnap én is beleesem a mészbe, és magácska is, mi mind… No de addig persze még van egy kicsi, a teremtésit!…
A férfiak megörvendtek a kedvező fordulatnak.
– És addig még van egy kicsi gebula is!
– És azt mondta az öreg Kis…!
– De ha whiskytől rúgok be, ki visz ki?
– Én nem!
– Én sem!
– Én hűséges maradok Napóleonhoz! Vive l’Empereur!
– Isten éltessen, Miklós!
Összevissza kiáltoztak, nehogy visszatérjen a halálmotívum ebben az életvidámságot harsogó szimfóniában; csak Ilka sietett ki a konyhába, megtörölni könnyes szemét, és sokáig tett-vett, rendezgette a szendvicseket, hogy ne kelljen visszatérnie a társasághoz: hiszen még fél év sem telt el a gyászidőből, s akkor, ott a konyhában, mintha föl kellene készülnie az Emeséhez hasonló újabb kérdésekre, percek alatt átélte édesapja tragédiáját.
Az öreg egyik napról a másikra azt a szokást vette fel, hogy a legfrissebb belefeledkezés örömével kezdte vizsgálgatni az ismert tárgyakat, bútordarabokat, szobanövényeket, s ami előtt megállt, azt sokáig figyelte, néha boldogan, néha gyötrődő fontolgatással. Ha ilyenkor szóltak hozzá, ritkán válaszolt, mert csak az érdekelte, amit újból felfedezett, aminek célját, elrendeltetését végső bírálat alá kellett vennie. Ilka már félni kezdett, és a szeme könnyes lett, amikor rákiáltott, hogy: – Apám, ne ejtsen kétségbe, mi az, amit egy fél napon át néz, egyre csak néz, szótlanul?!…
Az öreg megfordult, hogy tekintetének meleg intésével csillapítsa a lányát:
– Nem értelek benneteket! – suttogta. – Csupa hisztérikus népség vagytok!… Csak rohantok, és semmit sem vesztek szemügyre!…
Miklósnak azonban nem válaszolt. Ha belekötött, ha a hangjával félrelökni igyekezett az útjából, csak végigmérte, hogy még mi telnék ki belőle, ha tovább ingerelné; innen odament, onnan idejött, mint a kutya, ha zaklatják; de mihelyt csend lett, ismét visszasomfordált vizsgálódása helyére, kiemelt egy fél marék földet a cserépből, és az ujjain átrostálta, aztán hatalmas göb különös rajzolatát kezdte figyelni az üveges veranda egyik oszlopában. – Sokkal különösebb, mint ahogy eddig gondoltam! – motyogta a fejét ingatva. – Valósággal csodálatos!
Ez volt az első időszakban.
Később az lett a vizsgálódásból, hogy váratlanul megjelent valamelyikük szobájában, egy óráig is ott állt szobormereven, s nézte azt, akihez belépett. Most már a tárgyak helyett a család tagjait kezdte figyelni, a lányát, a két kislányt meg a vejét. Miklós előbb megdöbbent ezen, de elment mellette ingerülten szuszogva, mert hibbantnak vélte, s csak Ilkán bosszulta meg az öreg legújabb szokását.
– Totál megment az apád! – mondta. – Áll napszámba az ágyamnál, és belebámul a fenekembe!
Sáfárné önérzetesen védekezett:
– Úgy teszel, mintha ezért is én volnék a hibás! – mondta. – Hiszen látni való, hogy beteg!
Miklós legyintett és otthagyta, de ettől kezdve rosszul érezte magát apósa jelenlétében; az volt a képzete, hogy az öreg akkor is nézi, ha vizet iszik, ha két falat között eltűnődik, ha egy folyóiratba mélyül, vagy épp a feleségét ölelgeti: átlát az érzéseken és a gondolatokon, a fürdőszobába és a vécé ajtaján, mindent tudomásul vesz és elraktároz. Beteg? Szó sincs róla! Csak tetteti az agyalágyultat a vén gazember, és egy napon talán ocsmány és megdöbbentő dolgokat fog kinyilatkoztatni… Félt, ő maga sem tudta, mitől, és ez a bizonytalanság még lázadóbbá tette apósa iránt.
Aztán kétely és aggodalom fogta el. Sokszor megtörtént, hogy csak ketten voltak odahaza az öreggel, hozzá növendékek jöttek, gépírólányok és titkárnőcskék, elvált asszonyok egykori diáktársai közül, támogatást kunyeráló hajadonok, és az apósa nem volt vak, hogy semmit se lásson, semmit se gyanítson… Csak nem arra tartogatja leleplező szavait, hogy a kellő pillanatban odaokádja mindazt Ilka elé, amit eddig elhallgatott?… Pedig ha egyebet forgatna a fejében, nem figyelné minden mozdulatát, nem fúrna lyukat a hátába a tekintetével… Talán jobb lesz óvatosan bánni vele…
De legközelebb, amikor lehevert egy órácskára, és fölnyitva a szemét ott látta maga előtt, mégis felhördült:
– Hé, mit strázsál itt, mint egy öntött mutuj?!…
– Csak állok és nézelődöm…
– És mi a jóistent néz, ha szabad tudnom?
Földobta magát a heverőn, lerántotta a pizsamakabátját, és farral fordult feléje:
– Talán tollas a hátam?
Már remegett és elsápadt:
– Nézzen meg jól, mert holnap elutazom!
Az öreg megmozdult, köhécselni kezdett, és csodák csodája, most első ízben felelt a veje támadására:
– Másként kellene élni, fiam! – mondta halkan. – Nagyon bűnösen, nagyon könnyelműen éltek!
– Igazán? – Miklós röffentve nevetett. – És hogyan kellene élnünk, árulja már el! Kezdenek érdekelni a felfedezései!
Az öreg azonban föl se vette a sértést:
– Nem tisztelitek, nem becsülitek egymást!… Azt hiszitek, mindez csak afféle régi szokás…
– Ez igaz, a fene egye meg!… Halljuk tovább!
– A gyerekeket nem munkára készítitek fel, hanem kényelemre, érvényesülésre, és mindenben utánuk hagytok…
– Ohó, de mennyire!… Ebben igaza van, ebben egy dekát sem téved!
– Foglalkoztál valaha is velük egy órányit, hogy kihallgasd lelkük hajlamait?… Hisznek-e valamiben?
– Nem áldoztam rájuk egy percet sem. No még mit kifogásol?
– Azt, hogy te magad sem mutatsz jó példát nekik: trágár szavakat használsz előttük, italszagot lehelsz rájuk…
Ez már sok volt; Miklós ezt már nem tudta egy adagban lenyelni. Fölugrott, mint aki számba sem veszi az apósát, az előszobába rohant, üvöltözött, hogy összepakol és elmegy innen, ha Ilka ezt az agyalágyultat nem viteti be a bolondokházába; már lélegezni sem tud tőle, mert a fejében több a mész, mint az ész, és az itthontartásának az lesz a vége, hogy bevizel és maga alá csinál…
Ahányan voltak, a lakás annyi szögletében sírtak, vergődtek vagy szorongtak magukba zárkózva a jelenet után, de az öreg többé nem zaklatta őket… Egész nap a szobájában gubbasztott, még a köhécselését sem lehetett hallani. Alig evett egy darabka kenyeret, egy fél marék gyümölcsöt, azt is a nyugdíjából vette. Hetek alatt annyira lefogyott, hogy a ruhájában lebegtek elvékonyodott csontjai, csak bajuszának két ága állt szét továbbra is mereven, mint a szitakötő szárnya, hogy kiegyensúlyozza mozgás közben ezt a semmi kis testet, amint ide-oda mozdul. Vékonyka kötetet rejtegetett az inge alatt, magányában néha elővette, s mintha imádkozna, úgy olvasta Epiktétosz Kézikönyvecskéjének bölcs intelmeit:
“Ahogy séta közben vigyázol rá, hogy ne lépj szögbe, vagy hogy ki ne ficamodjék a lábad, ugyanúgy arra is ügyelj, hogy ne tégy kárt önmagad irányító szellemében. Ha minden dolgunkban erre gondolunk, biztosabban foghatunk munkához.
Ne feledd, hogy nem az bántalmaz téged, aki szidalmaz és megüt, hanem csak az a hiedelmed, hogy bántanak. Ha tehát valaki ingerel, tudd meg, csak a saját vélekedésed ingerel. Ezért mindenekelőtt arra törekedj, hogy ne ragadjon el a képzelet, mert könnyebben tudsz uralkodni magadon, ha rászánsz egy kis időt, és foglalkozol magaddal.
Ha haladni akarsz a bölcsességben, el kell viselned, hogy külsőséges dolgokban ügyetlennek és együgyűnek tartsanak.”
És aztán elkövetkezett az első éjszaka, aztán a második és a harmadik, amikor megszökött otthonról, és csak hajnalban tért haza. Ilyenkor sápadt volt és holtfáradt, alighogy a szobájába lépett, elterült a szőnyegen, s ha nem zavarták, órákig ott pihegett. Arca, keze csupa vérző karcolás, csupa horzsolás volt, csupa eleven seb, öltönye mocskos és szakadt, bajuszán, szemöldökén pókhálók, pincék kék penésze, padlások gipszes-cementes pora akadt fenn.
Hol járhatott, merre kószálhatott éjszakánként?…
Ilka néha odahullott eléje, és zokogva csókolta a vágások, horzsolások nyomait, összekulcsolt kézzel rimánkodott, hogy maradjon idehaza, hiszen még lezuhan valahonnan és halálra zúzza magát, esetleg betörőnek nézik és agyonütik; van mit ennie, van mit innia, van tiszta fekhelye – mit óhajt még, hogy azt is megtegye érte? És más ruhát keresett elő neki, és friss fehérneműt és vasalásszagú tiszta zsebkendőt, csak ne mozduljon ki a házból.
Miklós üvöltött és fenyegetőzött, hogy sintérekkel fogatja el az öreget, ha furcsa kószálásaival szégyent hoz rá és elakasztja a pályáján, s egy ízben ő maga zárta rá az ajtót; de kora reggel megdöbbenve tapasztalta, hogy a zárt ajtó mögött nincs senki, mintha apósa a kulcslyukon át távozott volna, mint a szellemek. Még az ágya is érintetlen volt…
Egy hajnalon aztán ismét ott találták a szőnyegen: homlokán fölszakadt a bőr, egyik szemére, mint kis domb, ránőtt a daganat, alig látszott emelkedni a mellkasa, de ép szemének keskeny réséből figyelem és erős közlésvágy fénylett elő, nyöszörögve mozdult, és hatalmas erőfeszítéssel ennyit mondott:
“Halálom előtt bele akartam pillantani az életbe, de túl sok is vala nekem, amit láttam… Orvost most már ne is hívjatok, csak papot. Elérkezett az én utolsó órám…”
És mindjárt végképp elernyedt, zsebéből előhullott a kulcs, amellyel az ajtót nyitotta és zárta éjszakánként, arcán nyugodt mosoly derengett fel; de lehet, hogy csak a jelenlévőknek tűnt úgy.
Az asztalnál Emesét, a számtantanárnőt még mindig nyugtalanította az elmaradt válasz, és megismételte:
– De igazán, Miklós, ne bolondozzék: mibe is halt bele az öreg?
Sáfár most egy doboz kaviárt bontott ki, és vigyorogva megismételte:
– De hiszen mondtam, hogy beleesett fejjel a meszesgödörbe!… Mint ahogy mi is bele fogunk esni, kedves Emese!… Én is, magácska is, mi mind… Mert aki fekete ikrát zabál, bűnt és kárhozatot és szklerózist von magára – folytatta prédikáló hangon. – No de ne búsuljon, addig még van egy kicsi, amíg felfordulunk!
– És addig még van egy kis piánk is!
– Egy kis skót krámpámpuli!
– Ha whiskytől rúgok be, ki visz ki?
– Én nem tágítok Napóleon mellől! Vive l’Empereur!
Mikor Ilka visszatért egy tál lazacos szendviccsel, oly nagy volt már a zaj és a füst, hogy észre sem vették őt…