A politikusokra osztott állandó szerepek közül a botrányhősé a leghálásabb és egyszersmind a leghálátlanabb szerep. A botrányhőst minden szava, minden gesztusa berepíti a nyilvánosságba, de ezért állandó készenlétben kell lennie, sosem lazíthat. Szeretheti őt a nép, ha érte vállalja a csatákat, de megvetheti is, ha hőse semmibe veszi normáit. Ha a botrányhős őszinte ember, vagy annak szeretne látszani, azt mondja: “Nem szoktam csak azért mondani valamit, hogy abból botrány legyen. Ugyanakkor nem is mérlegelem, hogy na, ebből lesz-e jó kis botrány. Az is igaz, hogy ha valamiről véleményem van, ritkán szoktam magamban tartani.”1
Ez a (botrány)hős láthatólag magyarázni igyekszik szerepvállalását: önigazolásra törekszik – s már-már tagadja is, hogy az volna, ami.2 És ez érthető is, hiszen ő hazánk második polgára: Kövér László, a Fidesz – Magyar Polgári Párt elnöke, aki időről időre megborzongatja a mérsékelt (politikai) stílust kedvelők szívét, amikor radikálisabb polgártársai helyett szól. Ilyenkor egy-két napig róla írnak az újságok, aktuális kijelentését elemezik a publicisták, s ha neki és pártjának-kormányának szerencséje van, hamar a jótékony feledésbe merülnek szavai. Ha azonban valaki átolvassa Kövér László 2000. végi megjegyzéseit, akkor nem egy “oktalan botrányhőst” ismerhet meg, hanem egy (a szélsőjobb érvrendszeréből is merítő) jobboldali radikális politikust, aki többek között a mindenféle (bal- és jobboldali) radikalizmusra jellemző polgárellenesség képviselője is.
Umberto Eco szerint “az ősfasizmus még itt ólálkodik közöttünk, olykor civil ruhában. Milyen könnyű dolgunk lenne, ha valaki kiállna a világ elé, és így szólna: »Újra akarom nyitni Auschwitz kapuit, és azt akarom, hogy ismét feketeingesek masírozzanak Olaszország terein.« Ajaj, az élet nem ilyen egyszerű. Az ősfasizmus a legártatlanabb köntösben is visszatérhet.”3 Eco – bár többszörösen is egységesíti a különböző szélsőséges jobboldali megnyilvánulásokat, mozgalmakat és ideológiákat – a mai szélső- vagy radikális jobboldal két fontos jellemzőjét említi. Egyrészt mindkettő az “ősfasizmusban” tisztelheti eredetét, másrészt viszont hozzá képest mind a kettő igyekszik “mérsékelni” magát. Ezért elhagyták vagy “átöltöztették” az ősfasizmus számos jellemzőjét – csak más-más mértékben.
Különbséget lehet tehát tenni a jobboldali radikális és a szélsőjobboldali irányzatok között, bár az eltérések időnként nehezen észlelhetők, vagy pontosabban: nehéz megvonni a határvonalat a kettő között. Például vannak olyan, önmagukat jobboldali radikálisnak valló csoportok (illetve ilyen irányultságú lapok, rádió- és televízióműsorok), amelyek általános idegenellenességébe időnként “belecsúszik” a nyílt vagy burkolt antiszemitizmus, és időnként a történelmi szélsőjobb szimbólumait használják. Néha azonban nemcsak bonyolult kettéválasztani ezeket az irányzatokat, hanem ennek a műveletnek az indokoltsága is megkérdőjelezhető – mondjuk, ha komolyan vesszük, amikor valamelyik irányzat egy-egy híve, meghatározó embere maga is a hasonlóságokat hangsúlyozza.
A szélsőjobboldal és a jobboldali radikalizmus eltérése – “ideáltipikus” esetben – például az ősfasizmus érvrendszerének használatán, az antiszemitizmuson kívül az utcai politizálás eltérő “stílusában” ragadható meg. A szélsőjobb ugyanis ezen a téren erőszakot is alkalmaz, míg a radikálisok a jogállam előírásait – legalábbis technikai értelemben – ilyen alkalmakkor is megtartják. E különbségnek az a legfőbb oka, hogy a jobboldali radikálisok helyet követelnek maguknak a politika “nyilvános szalonjában”, és ezért is kérik ki maguknak és érzik sértve magukat, ha valaki – úgymond – “összemossa” őket a számos ponton rokon gondolkodású szélsőjobboldali mostohatestvéreikkel.
A szélső- és radikális jobb hasonlósága azonban nem csupán “pillanatnyi elszólásokat” jelent. Mind a kettő olyan nemzeti közösségnek akarja tudni a sajátját, amelyben nincs “meghasonlás”, amelyben a renitens (ellenséges) csoportokat valamilyen módon kirekesztik – de minimum az e csoportoktól megtisztult nemzetet tekintik ideálisnak, és ami fontosabb: természetesnek. Ezért használnak természeti-biológiai fogalmakat az ellenség leírására: a daganatot, amely a nemzet testén élősködik, ki kell vágni – feltéve, hogy azt maga a nemzet, mint idegen testet, nem veti ki magából. A károkozók pusztítását – szavakkal vagy tettekkel – meg kell akadályozni. A szélső- és radikális jobboldal jellemzője tehát (Bibó István szavaival) a “túlfeszült lényeglátás”: a bűnösöket keresik, akiket politikai kritériumok alapján határoznak meg. A bűnös pedig mindig az “idegen”: az “idegenszívű”, a “gyökértelen”.
A “természet” a természetes hierarchia képével is előkerül mindkét irányzat gondolkodásában. Az adott kulturális, tudományos, gazdasági, politikai elit pozícióinak jogosságát kétségbe vonják ugyanis, és ebből következően az új “kiválóságok” megnevezésének, kinevezésének jogát óhajtják. Szembeállítják tehát a mesterséges hierarchiát a természetes hierarchiával: az előbbi a jogtalan előnyök struktúrája, amelyben az előbbre jutás alapja nem a tehetség, hanem a merev kasztrendszer szabályainak elfogadása.4 Mivel a mesterséges hierarchia “csúcsán” lévők “sikeresek”, “jómódúak”, elfogadják és képviselik a polgári élet normáit (azaz polgáriasság jellemzi életüket), a radikálisok és szélsőségesek (a bal- és a jobboldaliak egyaránt) nyíltan vagy burkoltan polgárellenesek. (“Ahogy a baloldal polgárellenes szenvedélye, a jobboldal polgárellenes szenvedélye is demokratizálódott. Átállt a néphez” – írja François Furet a szélsőségek térhódítása kapcsán.)5 A természetes hierarchiában – majd – csak a képességek számítanak, illetve még valami: a “nemzetben gondolkodás”. A “természetes elit” tagja tehát az lehet, aki szakmai és erkölcsi feltételeknek egyaránt megfelel.
A Fidesz elnöke radikális politikai hitvallásának leírását megkönnyíti a “listaügy”, Kövér László és Orbán Viktor 2000. novemberi-decemberi performansza:6 Kövér ekkor pótolta ugyanis azokat a hiányzó láncszemeket (mégpedig egy a Demokrata című hetilapnak adott interjújában), amelyek nélkül ideológiája értelmezhetetlen lenne. Mivel a szavak jelentését kontextusuk adja-határozza meg, ezért először szükséges az újságnak és benne a “lista-ügy” megjelenésének bemutatása. Tehát nemcsak azért, mert így lehetséges meghatározni, hogy Kövér válaszainak milyen jelentést tulajdoníthatnak a hetilap olvasói, hanem azért is, mert a pártelnök szavai így, a beszélő helyzetének meghatározásával nyernek értelmet.
Az, hogy a Demokrata jobboldali radikális lap, köztudomású. Olyan lap, amely “időnként” “átcsúszik” szélsőjobboldalra – ez azonban csupán a “balliberális” polgárok számára evidencia. Miként az is, hogy mit jelent valójában a jobboldali radikalizmus, hogy az a zsidóellenesség helyett az általános idegenellenséget választotta, nem feledve persze az előbbit. Ennek jellegzetes formája az, hogy a jobboldali radikálisok (így Kövér László is) olyan idegenfogalommal operálnak, amely jelentését pontosan nem határozzák meg. E kategóriához olyan tulajdonságokat rendelnek ugyanis, amelyek – szerintük – több csoportra is illenek. Ha valaki egymás mellé teszi ezt a “tulajdonsághalmazt” és a történelmi szélsőjobb idegen-leírását (a “milyen a zsidó?” kérdésre adott választ), megtapasztalhatja a kettő közötti azonosságot.7
Ács Gábor, aki a “nemzeti érzelmű”, jobboldali zsidóság képviselőjeként jelenik meg időről időre a lapban, például így felelt a kérdésre (“A Demokratát néhány vadliberális rendre antiszemitának, nácinak, fasisztának nevezi. Ön szerint is zsidóellenes?”): “A Demokrata egy konzervatív, vallási értékeket is felkaroló lap. Nyilván semmi sem fekete-fehér, így valószínűleg vannak olvasói levelek, megnyilvánulások, amelyek a zsidók érzékenységét esetleg sérthetik, de az újság karaktere összességében nem zsidóellenes.” Lényegében ugyanezt ismételte meg Deutsch Tamás miniszter is, amikor megkérdezték tőle (az Origóban), hogy miért járatja a Demokratát: “Szó se róla, voltak olyan írások ebben a lapban, amelyekkel szemben az antiszemita minősítés megáll. De ha egyetlenegy lapot, tv-t, rádiót sem olvasna, nézne, hallgatna az ember, ahol már előfordult ilyen megnyilatkozás, akkor szinte egyetlenegy újságot sem venne a kezébe, és soha nem nézne tévét, soha nem hallgatna rádiót.” Majd magyarázatul hozzáfűzte: “Én nemigen ismerek olyan lapot, ahol már ne találkoztam volna ilyen megnyilatkozásokkal.”8
De mit is jelent a Demokrata szerkesztőinek, munkatársainak a két fogalom, és miként határozzák meg saját pozíciójukat?
A lapban felbukkan a történelmi szélsőjobb érvkészlete, időnként a lehető legnyíltabb formában is. A “Menóra pesti hátterei” című rövid kis írás szerzője például az antiszemita irodalom egyik szövegét használja Budapest VII. kerületének címervitája kapcsán (az a kérdés, hogy lehet-e a menóra a címerben). Tormay Cecil írónőt idézi, aki a budapesti sétája során felfedezte: “Amit eddig sohase vettem észre, hirtelen úgy rémlett: valaminő konok ellenséges élet él itt [a fővárosi zsidó negyedben], amely nem közös a mienkkel, amelyből mi ki vagyunk zárva.”9
Bencsik András főszerkesztő azonban csak utal a történelmi hagyományokra. Egy vezércikkében azt fejtegette, hogy “a tíz éve tartó médiaháború… valójában nem volt más, mint a lakosság agyáért és lelkéért folytatott kegyetlen megszálló, illetve az azzal dacoló törekvés”. Az újságírók felosztása az emberek lelkéért küzdő Jókra és Gonoszokra a történelmi szélsőjobb kedvelt technikája volt. 1928 tavaszán Tóth Tihamér egyetemi tanár egy nagy ívű antiszemita szónoklatát kezdte hasonló képpel: “…ha ördög volnék és meg akarnám kaparintani magamnak az emberiséget, vajon mit csinálnék? Istentagadó beszédeket suttognék a fülükbe, hogy elveszítsék hitüket? Erkölcstelen képekkel tömném tele fantáziájukat, hogy a romlás útjára vigyem lelküket? Szónokolnék haza, becsület, oltár ellen, hogy elkeseredett hazátlanokká lázítsam őket? Nem! Mindezt nem tenném! Csak megrendelnék nekik egy destruktív lapot s néhány hónap múlva mindeme fönt említett célomat elérném általa.”10
Az újságírók és a politikusok (a “balliberálisok”) persze nem hasonlítanak az ördögre – legalábbis a Demokratában: “Ezek az urak és hölgyek [a “listások”] olyanok, mint a vámpír – írja Bencsik egy másik vezércikkében. – Belemarnak az emberbe, s aztán felbőszíti őket a vérszag.” A vámpírellenség pedig nem veszélytelen. Mint Seszták Ágnes főszerkesztő-helyettes írta: Orbán Viktor előtt “Antall József volt a gyűlöletbeszéd tárgya. Csak Antall József nem bizonyult igazán jó partnernek, mert többek között jó néhány sajtósakál is hozzájárult nagybecsű művével korai halálához.”11
A hetilapban publikálók a szélsőjobb, a radikális jobb és a jobboldal kategóriáit rendre összemossák. Bencsik András például “a Fidesztől a MIÉP-ig húzódó nemzeti progresszió”-ról írt, amely képes volt “közösen vállalható értékeket” is megfogalmazni. A Demokrata publicistája, Lovas István értelmezésében a radikális jobboldal egyenlő az idézőjelbe tett “szélsőjobboldallal”: amit ma Magyarországon szélsőséges radikalizmusnak, populizmusnak neveznek, az valójában a nyugat-európai jobboldali radikalizmus, melynek jeles képviselője Haider, a “balliberális elhajló” (idézi Lovas a flamand “radikális” párt egyik szóvivőjét), vagy Berlusconi, akinek vezetésével (reméli a szerző!) “megismétlődik a »marcia su Roma«” – Mussolini sétája a hatalomba. Lovas István vagy a szerkesztő még egy műveletet hajt végre a kategóriákkal: az írásnak – amelyben a szerző a Fidesz és a MIÉP koalícióját jövendöli – valamelyikük azt a címet adta: “Miért győz a jobboldal 2002-ben?” Ez a választás azonban nem meglepő. Például a “Halk védőbeszéd a német jobboldalért” című dolgozat szerzője valójában a német szélsőjobboldal védelmében ragadott tollat. Ő a “jobboldali radikálisok, avagy neonácik” előretöréséről ír, akiknek “azt kéne megérteniük, hogy amit az izraeliek megengedhetnek maguknak, azt a németek nem tehetik. Nekik nem jár egész adag a nemzeti önbecsülésből, csak fél porció.” E nyíltan szélsőjobboldali alapállásból persze az következik, hogy a szerző megengedhetőnek véli az erőszakot, az “idegenekkel” való leszámolást.12
Ezekben az írásokban az a közös, hogy a szélsőséges és mérsékelt jobboldali irányzatokat leíró kategóriákat a szerzők és/vagy a szerkesztők oly mértékben összekeverik, hogy ezáltal jelentésnélkülivé teszik azokat. Hiszen semminek a meghatározására sem alkalmas mondjuk a “nemzeti progresszió” vagy a Demokrata-beli “jobboldal”, ha abba az újfasizmus, Le Pen, Haider, Csurka, Kövér – és még Orbán Viktor is belefér.
Ebbe a környezetbe “érkezett” Tóth Gy. László, a miniszterelnök főtanácsadója, aki a “lista-ügyről” elsőként ismertette a “hivatalos” véleményt a Demokrata olvasóival: “Külön kategóriába tartoznak azok, akik a szabad véleménynyilvánítás jogával visszaélve politikai ellenfeleik lejáratása érdekében tudatosan dezinformálnak, rágalmaznak és valótlanságot terjesztenek. Ha valaki ok nélkül rossz hírét kelti hazájának vagy tudatosan valótlanságokat állít külföldön, az bizony ne csodálkozzon azon, ha nemzetárulónak nevezik.” A Nemzeti Egység Pártjának 1932-es programjában (Gömbös Gyula alkotásában, a Nemzeti Munkatervben) erről az áll: “Az egyéni szabadság elvének teljes érvényesülésére törekszünk, addig a pontig, ameddig ez a szabadság a nemzeti közösség érdekeit nem veszélyezteti… A sajtószabadság fenntartása nemzeti érdek addig a határig, amíg a sajtó valóban a nemzet érdekeit szolgálja.”13 (Igaz, itt nincs szó “nemzetárulókról”, viszont Tóth Gy. László nem utal jogi szankciókra.)
Kövér László a Demokrata következő (50.) számában megjelent interjújában14 érthető módon visszatért a “lista-ügyre”. Érthető módon, hiszen annak oka éppen az volt, hogy Orbán Viktor miniszterelnök igyekezett menteni párttársa és elvbarátja szavahihetőségét. (Tudniillik Kövér azon kijelentését kellett igazolnia, amely szerint “ellenzéki erők” Magyarország Európai Unióhoz való csatlakozását akarták volna megnehezíteni.)
“Igazából – mondta Kövér a listán szereplő Herczog Edit szocialista képviselő kapcsán – nem is veszek tudomást erről az emberfajtáról [!], aki hazugságokat írogat, ezeket exportáruként körözi a világban, tudva azt, hogy ezzel árt az országnak és árt az ország kormányának.”
Seszták Ágnes ekkor megkérdezte: “Ön szerint mi vezérli azt, aki folyamatosan rossz hírét kelti az országnak?” “Tudomásul kell venni – így Kövér, a pártelnök –, hogy Magyarországon sokan élnek olyanok, akiknek igazából teljesen mindegy, hogy itt élnek, vagy mondjuk New Yorkban. Magyarország számukra nem az otthon, nem a haza, hanem egy viszonylag lakható hely. Nem kötődnek a magyar kultúrához, nem azonosítják magukat a nemzettel. A demokráciában ez megengedett dolog. A hazudozás és az ország rágalmazása is az – legalábbis jogilag.” (Ezt nevezte korábban Elek István, jelenleg miniszterelnöki főtanácsadó “kirekesztő nemzetfelfogásnak” – igaz, Csurka Istvánra utalva.)
Kövér László ezzel a négy mondattal megteremtette az idegeneket, meghatározta azokat a nem magyarokat, akik ellenségei a nemzetnek. Az, hogy az “idegeneknek” ez a sztereotip leírása kikre, milyen csoportokra illik, kérdés lehet.
A figyelmes Demokrata-olvasónak esetleg felrémlik Tormay Cecil budapesti sétája, aki egy a “mienkkel” nem közös, “ellenséges élettel” találkozott, “amelyből mi ki vagyunk zárva”. Az idegenek tehát számára lehetnek a nem nemzeti érzelmű zsidók, akikről “az antiszemitizmus teoretikusai azt állították, hogy amit… adnak a társadalomnak, az idegen test, amit a szervezet képtelen befogadni és természetes védekező reflexszel kivetni igyekszik” – írta Léon Blum a Dreyfus-perről szóló könyvében. Ezt a feltételezést erősíti az idegenek azonosításának módja, ugyanis ez a történelmi szélsőjobb szimbólumainak segítségével történt. És nemcsak a történelmi, hanem a mai magyar szélsőjobb jelképeivel (telephely, otthonuk New York stb.). A “konzervatív magyar polgár”, Szekfű Gyula még “mulatságosnak” találhatta az olyan fajvédő fogalmakat, mint a “fajmagyar” meg a “belsőleg magyar” – és bizony: Kövér “idegenjei” “belsőleg” nem magyarok.15
De az olvasó gondolhat a “vörös maffiára”, azaz “a kommunista hierarchia múltbeli és jelenbeli tagjaira” is (ha olvasta “A vörös maffia” című kétrészes írást).16 Kövér interjúja egy későbbi részében ezt a verziót megerősíteni látszik. Arra a kérdésre, hogy “Van még értelme a jobboldal–baloldal megkülönböztetésnek?”, miután megemlítette az MSZP-t és a Fideszt, megismételte állítását: “Számomra mára az egyetlen használható viszonyítási pont a nemzeti tradíciókhoz való ragaszkodás. Hogy valakinek az ország nem telephely és átmeneti állomás, valamint hogy a székelyek nem navajó indiánok.”
Vélhetőleg azonban az idegenek e két csoport tagjai egyszerre, leszámítva azt az esetet, ha a demokratikus ellenzék és a másként gondolkodók listán szereplő “vezetői” valójában maguk is kommunisták. A “zsidó” ugyanis nem “csupán” származási kategória ma már: gyűjtőfogalom, amelybe beletartoznak a “zsidóbérencek” és az “elzsidósodottak” (eredetileg nem zsidók) is – ugyanúgy, ahogy a “kommunista” sem csupán kommunista párttagot vagy szimpatizánst jelentett és jelent a radikális és szélsőjobboldal szóhasználatában.
A környezet, amelyben Kövér László interjúja megjelent, tehát éppen azért fontos, mert segítségével azonosítható az “idegen”, az “ellenség” fogalma. “Bizonyos ellenségeket megnevezni nem jelent mást, mint felidézni meghatározott ideológiákat. Rengeteget megtudhatunk az egyén erkölcsi beállítottságáról és nézeteiről, ha tudjuk, kit tart legfőbb politikai ellenfelének” – írja a “Politikai ellenségek konstruálása” című tanulmányában Murray Edelman.17 Az “optimista” olvasat szerint Kövér – azzal, hogy úgy írta le az idegeneket, miként a szélsőjobboldalon a zsidókat szokás – a Demokrata-olvasók ideológiáját igyekezett felidézni, ami a Fidesz és MIÉP (ideológiai) viszonyát mutatja: azt nevezetesen, hogy a pártelnök elfogadhatónak tartja a világértelmezés szélső- vagy radikális jobboldalra jellemző politikai-nyelvi szimbólumrendszerét, hiszen maga is rájátszik erre. Ezzel pedig a hazai szélsőjobboldalt erősíti.
Csakhogy politikai kritériumok alapján idegeneket konstruálni – s mint később látszik, őket bűnbakként meghatározni – a cselekvés egy formája.18 Nem eszköz számára a nyelv egy szituáció leírására – “kihasználja” azt, így teremtve meg “a” világot. Az tehát sajnos nem kérdés, hogy a pártelnök, mint jobboldali radikális politikus, eszmetársai “hibáját” elkövetve átcsúszott-e szélsőjobbra, amikor Csurka és párthívei burkolt zsidózását “megismételte”, vagy csak az olvasók kedvére kívánt-e tenni.
Mert nem konzervatív politikus szavait olvassuk… Ez talán még bizonyosabb lesz egy “konzervatív” és egy “radikális” példával. Zsitvay Tibor házelnök emlékirataiban írt le egy esetet, amikor Bethlen István miniszterelnököt egy szociáldemokrata honatya annyira felbőszítette, hogy (tőle) szokatlan kijelentésre ragadtatta magát: “Látszik, hogy a képviselő úrban nincs egy csepp magyar vér!” Amire Zsitvay (aki Bethlen “kegyelméből” lett az, ami), rendreutasította: “»Kérem a miniszterelnök urat, hogy az említett alapon ne méltóztassék megkülönböztetést tenni a Ház tagjai között!« Bethlen István kissé felemelkedett bársonyszékéből, és így meghajtva magát, vette tudomásul az elnöki figyelmeztetést.”
Torgyán József 1995 őszén – még “féregirtós” szónoklata előtt, amikor még a “szélről kiabált be” – a clevelandi Magyar Kongresszuson a következőket mondta: “…márpedig nem a budapesti kávéházakban üldögélő anyakönyvi papírmagyarok az igazi magyarok, hanem a falun élő földművelő, szőlőművelő nép a nemzetmegtartó erő. Az álmagyarok olyan helyzetet akarnak teremteni, hogy a magyar saját hazájában idegen legyen…”19
Kövér László más megjegyzéseiből is ismert lehet, hogy az ellenzék, az “ellenség”, az “idegenek” csoportja mennyire kártékony (mint az árvíz, az aszály stb.)20 – azaz számtalan baj okozója. A bűnbakra alapvetően három ok miatt van szükség: egyrészt így rá lehet hárítani a felelősséget a népet gyötrő bajokért. Másrészt “Ha gonoszként definiáljuk azokat az embereket, akiket bántalmazunk, akkor egyben önmagunk erényességét is kiemeljük – írja Edelman. – A forgatókönyv megalapozza az ellenség, illetve az áldozatmegmentő identitását azáltal, hogy utóbbit egy ártatlan múlt örökösének tekinti, akinek az a küldetése, hogy az ellenség szennyétől megtisztított, vonzóbb, jövőbeli világot segítsen létrehozni.”21 (Kövér interjújában a vonzóbb jövő kialakításáról nem, csak kialakulásáról szólt, amikor azt mondta az “idegenekről”: “az idő nem nekik dolgozik”, addig pedig, amíg az az idő elérkezik, nem kell őket olvasni.) És végül az, hogy a bűnbakra hárítják a felelősséget, állította Kenneth Burke, “különösen üdvösnek mondható, hiszen a zavarodottság érzése egyébként állandó önelemzést kényszerítene a népre” – amire az képtelen.
Ez a “zavarodottság” a mai magyar társadalom döntő csoportjaira szintén jellemzőnek látszik – miként az “önelemzésre”, a differenciált kifejezésmódra való képtelenség is. Erre a helyzetre “rakódik rá” a birtokfoglalási művelet, azaz: a természetes hierarchia kiépítése. A mesterséges hierarchia tetején álló bűnbak konstruálásának ebben az a szerepe, hogy ezzel a művelettel “…az egyénnek végre módjában áll felismerni, hogy nem egyedül hibáztatható a kialakult helyzetért. Maga a helyzet tartalmaz ellenséges mozzanatokat” – írja Burke.22
Nádas Péter egy interjújában így jellemezte a hazai állapotokat: “Nincsen szellemi polgárháború. Legfeljebb azt lehetne mondani, hogy a kádárizmusban óriásira duzzadt, teljesen strukturálatlan és orientálatlan kispolgárságon belül zajlanak birtokfoglalási műveletek, amivel elég nagy lármát csapnak, ám jóval nagyobb bajt okoz a művelet kriminalitása. Ezek a jobbára teljesen műveletlen, egymással acsarkodó kispolgárok sem írásban, sem szóban nem tudják vagy nem akarják differenciáltan kifejezni magukat, holott a demokratikus intézmények működésének szempontjából egyedül ez lenne üdvözítő.”23
Decemberi interjújában a pártelnök e pozíciófoglalási műveletet a mesterséges hierarchia lebontására tett kísérletként mutatta be, oly módon, ahogy azt Haider, Csurka teszi – az elitellenesség érzelmeit felhasználva. “Megkövesedett értelmiségi hierarchiáról” szólt ugyanis, “kedvezményezett és kivételezett társaságról”, amelynek tagjai “megmondják, hogy ki a »független«, ki a pártkatona, ki a tehetség, ki a tehetségtelen, ki az européer, ki nem az, és így tovább”. E társaság “semmivel sem indokolható előjogokat” tudhat magáénak, amely előjogok megszüntetése érdekében a Fidesz “tett néhány komoly erőfeszítést”.
Seszták Ágnes néhány héttel korábbi publicisztikájában azt írta “róluk”: “Nekik ugyanis ez [pénzügyi támogatás] jár. Ötven éve jár. Száz éve jár…” Torgyán József 1995-ben pedig azt mondta: “Szűk liberális csoport határozza meg, ki tanulhat tovább, gyakorlatilag a nemzeti gondolkodásúakat teljesen kirekesztik.” Jörg Haider pedig így fogalmazott “A szabadság, ahogy én gondolom” című munkájában: “Többet akarunk hatalomváltásnál vagy politikai korrekciónál. Osztrák kulturális forradalmat akarunk demokratikus eszközökkel, meg akarjuk dönteni az uralkodó osztályt és az intellektuális kasztot.” Fehér Ferenc és Heller Ágnes Csurka Istvánról pedig azt írta: “…mint minden (bal- és jobboldali) radikális, az éppen létező szakmai elit teljes lecserélését követeli világnézeti és morális alapon”.24
Edelman is felhívta a figyelmet azonban arra, hogy ilyen esetekben mindössze az anyagi előnyök megszerzése érdekében “kitalált” ideológiáról van szó: “Ha egy ügyet úgy személyesítünk meg, hogy valamilyen ellenséggel azonosítjuk, az akció támogatottságot jelent egy adott politikai álláspont számára, miközben elleplezi a vele való materiális előnyöket.” Az egyértelmű, hogy az elitcsere óhajtása mögött ilyen materiális előnyök állnak (az új hierarchia tagjai számára). Az azonban lehet, hogy túlzás, hogy Kövér László maga is erre utalt Hódmezővásárhelyen, amikor feltette a kérdést egy kampánygyűlésen: “Nekünk miért ne lenne jogunk klientúrát építeni, ha ez volna a célunk?”25
Kövér egy korábbi beszédében kifejezetten polgárellenes éllel szólt a “mesterséges hierarchia” elitjéről. 2000 szeptemberében ugyanis azt mondta “bizonyos posztkommunista erőkről”: “Kifelé kiválóan képviselik európai énjüket, nyakkendőt kötöttek, amely egyre ritkábban vörös, idegen nyelveket beszélnek, kulturált polgárként lépnek fel, és esetenként valódi nagypolgári egzisztenciális háttér áll mögöttük.”
A pártelnök fájdalmas önvallomásában elfeledkezett arról, hogy a Fidesz és értelmiségi köre nem “osztálykategóriaként” határozza meg a polgárságot, hanem polgárias tulajdonságok léte vagy nem léte alapján. Kövér pedig éppen a polgáriasság fogalma alapján polgárnak tekinthetők egy részét űzte szavaival a senki földjére, nevezte őket ellenségnek.
És elfeledkezett arról is, hogy “elvbarátai” szerint politikai kritériumok alapján senkit sem lehet kirekeszteni belőle. Granasztói György, a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület elnöke például azt mondta egy interjúban, hogy “mindenki a polgárság részévé válik – politikai hovatartozásától függetlenül –, aki ennek a kifejezésnek a meghatározásán dolgozik”.
A történészprofesszor ugyanitt felidézte azokat az időket is, amikor az, “aki polgári származású volt, egyben burzsoá csökevénynek is minősült a marxista terminológia szerint, olyasvalakinek, aki nem a haladás élcsapatának tagja”.26 Kövér László (aki a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület elnökségi tagja is) nem tett mást, csak megfordította a pártállami érvrendszert: aki nem tagja a haladás élcsapatának (például a posztkommunista politikai erők), az nem polgár.
A jobboldali radikális és szélsőjobboldali egyénekre Eco és más kutatók szerint is jellemző például a zavart társadalmi identitás, az egyéni és társadalmi frusztrációérzés. Például mert társadalmi emelkedésük és (Magyarországra gondolva) a politikai rendszer változása “miatt” új nyelvet (a differenciált kifejezésmódot) kell megtanulniuk, azt, amelyet korábbi környezetükben (és itt a demokratikus intézmények nélküli világukról is szó van) nem beszéltek, de amelyet új környezetük (a létező és/vagy polgáriasság fogalmával jellemezhető elit) tagjai elvárnak tőlük is (bizonyos feszültségnek “a szocializációhoz és az oktatáshoz van köze, a szellemi élethez nincs” – mondta idézett interjújában Nádas). Kövér ezért említ interjújában “brancsbelieket” és “brancson kívülieket”, ezért tér vissza időről időre az elitek szerepére, és ezért ragadtatta magát polgárellenes kijelentésre is. Mert – miként Bozóki András jellemezte: “Nagy volt benne a tudásvágy és az ambíció, személyesen is tapasztalhatta a vidéki Magyarország és Budapest közötti szakadékot. Ahogy a Fiatal Demokraták Szövetségének más tagjait, őt sem csak a szabadságvágy és kommunizmusellenesség mozgatta. Gondolkodásának fontos eleme annak a lehetőségnek a megőrzése, hogy a vidékről feljövő tehetséges fiatalok bekerüljenek az elitbe. Erős benne a világgal való elégedetlenség, ami radikalizmust szül.” Stumpf István erre így reagált: a Fidesz alapítói “Nem csapódtak korábbi értelmiségi elitcsoportokhoz, sőt, bizonyos értelemben, ellenük is lázadtak.”27
A korábbi botrányhős, Kövér László ma már (a szélsîjobb érvrendszerébîl is merítî) jobboldali radikális politikus. Felfogása Haiderével és fokozatosan a jobboldali szélsőség “legszéléig” haladó Csurka Istvánéval rokon. Az osztrák Szabadság Párt vezére öreg SS-harcosokat nevezett “karakterüket a nehéz helyzetben is őrizni tudó, becsületes embereknek”, Kövér pedig a MIÉP-et nevezte “a talpig becsületes emberek pártjának”.
A Fidesz elnöke – persze – nem vállal rokonságot Csurkával, kikéri magának, hogy pártja titokban szimpatizálna a MIÉP-pel, mert – mint mondja – ez erkölcsileg diszkreditálná a fiatal demokratákat. Ez persze nem ahhoz hasonlít, ahogy Csurka István visszautasítja az antiszemitizmus vádját, hanem inkább ahhoz, ahogy a jobboldali radikális német Republikánus Párt vezetője elhatárolódik Le Pentől, mert ő rasszista. Mindkét gesztus oka a szalonképesség (fenntartásának/elérésének) vágya, ami csak az ideológiailag rokon eszmetárs nem vállalásával biztosítható. Pedig Kövér és Csurka ellensége azonos: az idegenek/idegenszívűek; a New York-iak/a New York-i–
Tel-Aviviak; a mesterséges hierarchiát alkotó kommunisták; a kommunista/
zsidó polgárok, azok, akik nem értenek velük egyet. Akiknek csak telephely az ország, akik kártékonyak. (“Lassan kénytelenek vagyunk ennek a társaságnak a megnyilvánulásait úgy venni, mint a jeges árvizet vagy az aszályt, mint egyfajta természeti csapást, ami feltehetően majd csak elmúlik a fejünk felől” – mondta Kövér.) Mind a ketten úgy látják, hogy a balliberális média folyamatosan hazudik. (“A valóság nem az, amit a csigatévé vagy más gagyitévék akarnak bemutatni, hanem az igazság az utcán van.”)28 Egyikük sem az embert tekinti, hanem fajtáját (“Igazából nem is veszek tudomást erről az emberfajtáról…” – így a volt miniszter –, amelynek írásait, “az egészséget védendő, nem kell… olvasni”). Ám Kövér László azzal, hogy elhatárolódik a MIÉP-től, de ugyanolyan a világképe, ugyanolyan politikai-
kulturális kódrendszert használ, szalonképessé teszi azt a pártot. Zavarodottsága, az önelemzésre és a differenciált kifejezésmódra való képtelensége találkozik Csurka azon törekvésével, hogy elfogadhatóvá tegye saját pártját. Kövér László nézetei találkoznak Csurka nézeteivel…
1
Demokrata, 2000. 50. sz. 31. o.2
“Az erőszak, amely beszél, már olyan erőszak, amely önigazolásra törekszik: erőszak, amely az értelem terébe helyezi magát, s amely már tagadni kezdi magáról, hogy az volna, ami.” Paul Ricoeur szavai nemcsak Kövér Lászlónak ezt a kijelentését magyarázzák, hanem a később idézetteket is – és ez igaz az ebben a dolgozatban felbukkanó szinte összes politikussal kapcsolatban. Erőszak és nyelv. In: Az ellenség neve. Szerk.: Szabó Márton. Jószöveg Műhely, 1998. 125. o.3 Umberto Eco: Öt írás az erkölcsről. Európa, 1998. 46–47. o.
4
E leírás során Bayer József tanulmányára támaszkodtam: A jobboldali radikalizmus előretöréséről. In: Jobboldali radikalizmusok tegnap és ma. Szerk.: Feitl István. 2., bővített kiadás. Napvilág, 1998. 151–153. o.5
François Furet: Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról. Európa, 2000. 40. o6
A Fidesz elnöke azt állította, hogy ellenzéki képviselők az Európai Unióval való tárgyalások lassítását akarták elérni, illetve az országjelentés tartalmát kívánták befolyásolni. Az EU bővítési biztosának szóvivője és Schröder német kancellár azonnal cáfolta ezt. Orbán Viktor miniszterelnök erre válaszul – “igazolandó” Kövér László kijelentését – a parlament ülésén ismertette azok listáját, akik szerinte “lejáratják” Magyarországot és a kormányt (vagy külföldi lapokban, vagy külföldi lapok idézték az ő belföldön tett nyilatkozataikat). A listán szerepel Haraszti Miklós, Herczog Edit, Vásárhelyi Mária, Kovács László, Magyar Bálint, Gusztos Péter és Ónódi Tamás (az SZDSZ Új Generáció két vezetője), Vásárhelyi Miklós, Sárközy Tamás, Eörsi Mátyás, Szalai Erzsébet, Zoltai Gusztáv, Vásárhelyi Júlia (újságíró). Kéri László azért került e társaságba, mert azt nyilatkozta az International Herald Tribune 2000. október 3-i számában: “a mai kormány nem tudja elviselni a kritikát, s amennyiben valaki nem ért vele egyet, azt ellenségnek tekinti”.7
Vö. Anne Reboul–Jacques Moeschler: A társalgás cselei. Bevezetés a pragmatikába. Osiris, 2000. 162–164. o.8
Demokrata, 2000. 47. sz. 32. o.; Deutsch Tamás, Ifjúsági és Sportminiszter, az Origó Társalgójában. 2000. december 15. A miniszter és egy kérdezője ugyanitt: “Szomorú vagyok, hogy Demokratát olvas. Szerintem egy árnyalattal rosszabb, mint Csurka Pucu lapja. Deutsch Tamás: Én magam összehasonlíthatatlanabbul gyűlölködőbbnek, intoleránsabbnak tartom az ÉS-t [az Élet és Irodalom című újságot], mint az Ön által citált lapokat.”9
Demokrata, 2000. 47. sz. 25. o.10
Uo. 48. sz. 5. o.; A Sajtó, 1928. 4. sz. 211. o.11
Demokrata, 50. sz. 5. o., 49. sz. 14. o.12
Uo. 48. sz. 5. o., 45. sz. 28–29., 47. sz. 21. o. Deutsch Tamás mindezeket az írásokat már olvashatta, amikor védelmébe vette a Demokratát – feltéve, ha nem csak járatja a lapot.13
Demokrata, 49. sz. 31. o.; Magyarországi Pártprogramok 1919–1944. Szerk.: Gergely Jenő–Glatz Ferenc–Pölöskei Ferenc. Kossuth, 1991. 332. o.14
31–33. o. A Kövér Lászlótól származó idézetek – ha külön nem jelzem – innen valók.15 Léon Blum: Emlékek az “Ügy”-ről. Európa, 1985. 41. o.; Szekfű Gyula: Három nemzedék, és ami utána következik. ÁKV–Maecenas, 1989. 478. o. (Szekfű “jellemezés” Glatz Ferenctől való – III. o.)
16
Demokrata, 45. sz. 24–25. o., 46. sz. 24–25. o.17
A tanulmány megjelent Az ellenség neve című kötetben. 109., 112. o.18 Uo. 121. o.
19
Magyarország 1921–1941. Zsitvay Tibor emlékiratai. Szerk.: Sipos Péter. Palatinus, 1999. 138–139. o.; Torgyánt idézi: Bednárik Imre: “Anyakönyvi papírmagyarok.” Népszabadság, 2000. december 30.20 Például Hódmezővásárhelyen, 2000. november 15-én:
“Az ellenzék kártékonyabb, mint a természeti katasztrófák.” Népszabadság, 2000. november 17.21
Murray Edelman: i. m. 103. o.22
Kenneth Burke: A “Mein Kampf” retorikája. In: Az ellenség neve, i. m. 66., 67. o.23
“Nincsen szellemi polgárháború.” Gréczy Zsolt interjúja Nádas Péterrel. Magyar Hírlap, 2000. október 28.24
Demokrata, 2000. 45. sz. 14. o.; Népszabadság, 2000. december 30.; Idézi Traudl Lessing: Haider formálja Ausztriát? In: Jobboldali radikalizmusok… i. m. 170–171. o.; Fehér Ferenc–Heller Ágnes: Jobboldali permanens forradalom? Uo. 216–217. o.25
Muray Edelman: i. m. 92. o.; Népszabadság, 2000. november 17.26 Kövér Lászlót idézi: Népszabadság, 2000. szeptember 18.; Megnőtt a társadalomban a megújulás iránti vágy. Megyeri Dávid interjúja Granasztói Györggyel. Magyar Nemzet, 2000. június 27.
27 Bozóki András–Javorniczky István–Stumpf István:
Magyar politikusok arcképcsarnoka. Századvég, 1998. 106. o.28 Népszabadság, 2000. november 9.