Befektetés a voksokba

“A pénz… ha jól használják és jól fektetik be, mily csodákat mívelhet a világon!” Ezzel a bölcs Széchenyi-mottóval került az ősszel hárommillió család postaládájába a Miniszterelnöki Hivatal kommunikációs titkárságának küldeménye, a Befektetés az új évezredbe – a 2000. év költségvetése című brosúra. Hárommillió háztartás, mintegy hétmillió választópolgár, hm, ez tényleg jó befektetésnek látszik, akárhány százmillióba került is. Mármint a miénkbe. Ha a felelős kiadóként feltüntetett kormányszóvivő és csapata jól használta fel ezt a pénzt, ha a mutatós brosúrával sikerül megnyernie a kiválasztott polgárokat, ez a befektetés tényleg “csodákat mívelhet”. Ha nem a világon is, de itt, Magyarországon, 2002 tavaszán.

Már ha addig sikerül a választópolgároknak észben tartaniuk a mutatós grafikonok és a sárgásrózsaszín lapokra nyomott sárgarózsa-illatú szövegek sugallta mondanivalót: minden, ami jó, azt mi, a Fidesz-MPP kormánya hoztuk nektek, és minden, ami rossz, a Bokros-csomagot rátok borító ellenfél bűne. Ha ez bejön, tényleg csodákat mível az aranyló búzakalászba burkolt füzetecskébe történt befektetés – legalábbis a mi agyunkkal.

Gyermekké tettél

Tőlünk nem is váratik el sok ehhez: csak egy csipet amnézia meg egy csepp jóakarat. Esetleg némi visszalépés a gyermeki ártatlanság és jóhiszeműség korába. Amelyben őszinte áhítattal hallgathatjuk az olyan népi bölcseleteket, amit “A költségvetés az ország pénztárcája” című előszóban maga a miniszterelnök oszt meg velünk tanítói szeretettel: “Az első szabály, hogy mindenkor csak addig érdemes nyújtózkodnunk, ameddig a takarónk ér. A második így hangzik: ki mint vet, úgy arat.” Ha alkalmasak vagyunk e két szabály elsajátítására, és sikerül kiismernünk az ország pénztárcájának rejtelmeit, jutalmul magunk is elkészíthetjük a “család pénztárcáját”, és kitölthetjük az utolsó oldalon külön erre a célra megformázott helyet. Sormintával díszíthetjük, aranyló búzakalászkeretbe is foglalhatjuk – hátha éppúgy sikerül elfednünk vele családi költségvetésünk csekély hiányát, mint e füzet összeállítóinak az országosét.

Ha nem sikerül az ártatlan gyermeki létbe visszasüllyednünk, előre is utazhatunk az időben: a minden mindegy, csak legyen vége már végállapotba. Azzal is javítjuk a kormánybefektetés megtérülésének esélyét. Hogy az eredmény biztosabb legyen, a 2002. évi szavazás előtt ekkor is vessünk egy pillantást a füzet néhány különösen szép ábrájára: a nyugdíjak és az infláció szétnyíló ollójában öreg társa arcára csókot lehelő hitvesre, a csökkenő ütemben növekvő gázár grafikonjában bátran lobogó gázlángra, a szédületes tempót ígérő útépítési térképre. Ha mégis elbizonytalanodnánk, nem marad más hátra, mint miniszterelnökünk szelíden elmélázó portréjára tekintenünk, hátha akkor sikerül József Attila szerelmes szavait magunkévá tenni: “Rám néztél s én mindent elfelejtettem”. (Gyermekké tettél)

Végül is igazán csekélység, amit tőlünk vár el a kormány kommunikációs élcsapata. A nagy munkát: az agymosást, a történelemátírást, a számokkal való bűvészkedést elvégezte helyettünk. De hiszen azért tartjuk (el) őket, hogy tanítóinkként elöl járjanak a munkában, példát mutassanak nekünk. Sajátos értelmezésben ugyan, de ők is nagy költőnkhöz nyúltak vissza, ha nem is szerelmetes, hanem durcás szavait magukévá téve: “Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani”. (Születésnapomra) Azzal az apró különbséggel, hogy ők láthatóan az alapfokot célozták meg.

Azért lássuk be, nem lehetett könnyű dolguk. A “három gyerek, három szoba és négy kerék” (kis)polgári szlogenje még csak-csak benne volt a panellakásos-trabantos-nyaralós kádári világ levegőjében, így ezt nem nehéz újra szívünkbe lopni. De azért új vagy a propagandatárház még mélyebb bugyraiból előásott technikák is felhasználásra kerültek a füzet összeállítóinak boszorkánykonyhájában. Most nem kell feltétlenül előretekintenünk az ígért boldog jövőbe, ha jó közérzetre vágyunk, hanem a közelmúltban is felfedezhetjük a javulást. Legalábbis akkor, ha vigyázó szemünket kizárólag a füzetben megemlített jelenségekre vetjük, és azokat is csak a megadott perspektívából nézzük, ha eltekintünk az alkalmasan megválasztott origó és skálabeosztás turpisságaitól. Így nőnek az oszlopgrafikonok rúdjai röpke két év alatt óriássá vagy zsugorodnak törpévé (attól függően, hogy a növekedés vagy a csökkenés az előnyös).

De ne szaladjunk túlságosan előre! Elébb szögezzük le: egy ilyen csinos kis füzet, Széchenyi-mottóval, aranyló búzakalásszal borítva mégiscsak többet javít országunk imázsán, mint akárhány hamburger- és Heineken-vöröscsillag rakéta fellődözése nemzeti ünnepeinken. Hanyagul ráejtve a sublótra, lazán elhelyezve a vitrinben lakásunk méltó dísze is lehet. Ha szabad javallanom: jövőre kicsit vastagabbra kellene tervezni, kemény borítóval, aranyló gerinccel, hogy könyvespolcunkat díszíthesse. Elvégre kultúrnemzet vagyunk (nem pincérnemzet), és hála a tandíj eltörlésének, egyre inkább az leszünk.

Együtt, egymást segítve

A füzetnek nemcsak a külleme csinos, tartalmi gyengéit ügyesen elfedő stílusa is mértéktartó jó ízlésre vall. Nem oly durva, harsány és konfrontáló a szövegezése, mint amit 1998–99-ben megszoktunk. Sokkal inkább Orbán Viktor 2000. februári stiláris fordulata tükröződik benne, amit más Vigadó-beli beszédekor konstatálhattunk először nagy megnyugvással. Mindenki szép és jó, mindenki szeretetre méltó, mindenki jóra érdemes. “Együtt, egymást segítve” meneteljünk “a gazdasági növekedés országáért” – szólít fel mindnyájunkat, kiöregedett cserkészeket és úttörőket. Jó érzés végre tíz év magány után ilyesmiket olvasni. Meg ilyeneket: “a bajban megmutatkozott az összefogás ereje”. Csak sajnálhatjuk, ha nem vehettünk részt az őszi esők, a tiszai árhullámok, a gázkitörés, a hótorlaszok ellen vívott felemelő csatában az acélos tekintetű Orbán Viktor és az örökmosolyú Borókai Gábor oldalán. Persze a 21. század küszöbére kitaláltak már a kármentésnél hatékonyabb, preventív kezelési módozatokat is a vissza-visszatérő vízügyi problémákra. De be kell látnunk, a szisztematikus gátépítés nemcsak drágább megoldás, hanem kevésbé is adja meg nekünk az “együtt, egymást segítve” felemelő érzését. Nekik meg a látványos helytállás politikai tőkéjét.

A cserkész/úttörőélet iránti nosztalgiánkra apellál “az egészség érték, személyes és egyben össznemzeti kincs” fejezetcím is. Ilyeneket az utóbbi tíz évben tényleg nem mondtak nekünk a politikusok; bele is buktak szép rendben.

A gond csak azzal a pár száz olvasóval lehet, akik vették a fáradságot, és a 2000. évi költségvetési törvénybe is belekukkantottak. E cselekedetet a kíváncsi természetűeknek maga a brosúra is melegen ajánlja hátsó borítóján: “ha további részletekre is kíváncsi, akkor kérjük, keresse a Magyar Közlöny 1999. évi 121. számát”. Pechjükre nemcsak kerestem, de meg is találtam. Abból viszont fehéren-feketén kiderült, hogy az “össznemzeti kincset” képező egészségünkre 2000-ben reálértéken kevesebbet fordított kormányunk, mint az előző évben. Az Egészségbiztosítási Alap kiadási előirányzata csupán 4 százalékkal haladta meg az 1999. évit, ami a tervezett 6-7 százalékos infláció mellett is kisebb vásárlóértéket jelent, és még inkább a brosúra születésekor valószínűvé vált 9-10 százalékos infláció mellett. A központi költségvetés sem volt különösebben bőkezű a forrásokban szűkölködő tb-alapok támogatásában: mindössze 3 százalékkal növelte az apanázst.

A brosúra sugallatával szemben a nyers tények tehát azt tükrözik: az egészség mégis inkább személyes, mint össznemzeti kincs. És ez nemcsak azon keveseknek nyilvánvaló, akik utánanéztek a számoknak, hanem azon sokaknak is, akik rászorulnak az állami egészségügy ellátórendszerére.

De ne legyünk kicsinyesek és egyoldalúak! A brosúra “A családok és a gyermekek országáért” címmel ellátott fejezete bőségesen kárpótol az egészségügy szűkmarkúságáért. Ha megszüljük magzatainkat ahelyett, hogy a spontán vagy művi vetélések számát növelnénk (és egyúttal az egészségügyre szánt összeget apasztanánk), gyarapodó családunknak soha nem látott felemelkedésben lesz része. “A családoknak a gyermekek után járó támogatások összege 1999ben 42,7%-kal, 2000-ben további 13,9%-kal növekedett” – olvashatjuk. S hogy a polgárok nemcsak megértik az új idők szavát, de látnoki képességeik is vannak, mi sem bizonyítja jobban, mint a mellette szereplő grafikon, amelyből kiderül: a spontán és művi abortuszok száma már 1998ban, tehát a Fidesz-kormány színre lépése évében látványosan csökkent, 1999-ben pedig szinte elenyészett. Legalábbis az origót ügyesen a 80 ezerre helyező koordináta-rendszerben.

Ha figyelmesebbek vagyunk, rájövünk, hogy a két év alatt hihetetlen ütemben elapadni látszó abortuszok száma valójában 90 ezerről 81 ezerre csökkent. Ami tényleg szép eredmény, csak nem annyira, minként a grafikon sejteti. No meg korántsem biztos, hogy a kormány ragyogó családtámogató politikája idézte elő a változást, hiszen ahhoz a születések számát is meg kellett volna nézni.

Kiművelt emberfők

“Az oktatás felkészít a holnap kihívásaira, segíti a fiatalok boldogulását” – hirdeti a brosúra következő, a család- és gyermekcentrikus kormánypolitikát bizonyító szalagcíme. Amit mi sem tükröz jobban, mint hogy az első diploma megszerzése tandíjmentessé vált, és hogy elindult a felsőoktatás ötvenmilliárdos, ötéves átfogó fejlesztési programja.
[KÉP HIÁNY!]
Ennek azonban nem találjuk nyomát a 2000. évi költségvetésben: az Oktatási Minisztérium alig 6 százalékkal kapott többet, mint az előző évben, amit még a tervezett infláció is felemésztett, nem beszélve a ténylegesről. De ha az oktatás egészére szánt teljes államháztartási kiadásokat vesszük, az sem őrizte meg reálértékét, hiszen csupán 7 százalékkal szántak rá többet, mint 1999-ben.

A hitéleti tevékenységek állami támogatásában kicsit bőkezűbb volt kormányunk: erre 12 százalékkal szánt többet. Igaz, a közoktatáshoz képest ez aprópénz. Bár ha a trendet nézzük, a konvergencia beindult: 2001-ben hitéletre 29 százalékkal szánnak többet, miközben az oktatásra csak 12 százalékkal.

A “világi” kultúrát korántsem támogatja ilyen bőkezűen a kormány: a kulturális, valamint a műsorszórási és kiadói tevékenységek támogatását 2000ben mindössze 4,5 százalékkal növelte csupán, tehát reálértékben jelentősen csökkentette. A Magyar Tudományos Akadémia támogatása (18,3 milliárd forint) alig haladta meg a hitélet támogatását (17,3 milliárd forint).

Az új évezredbe befektető kormány a csúf anyagiak szintjén tehát nem kiművelt emberfőkben gondolkodik, de még csak nem is egy egészségesebb nemzetben. A nemzet gyarapodását nem a szellemi és testi épülésben, mint inkább a sokasodásban (reprodukció) és – kizárólag a hitélet révén – erkölcsünk fejlődésében képzeli el. És lássuk be, csekély összegű, bár ígéretes politikai befektetésük, vagyis e füzetecske megtérülése szempontjából van is ráció ebben. Tanult emberek hamar rájönnek a grafikonszerkesztés turpisságaira, hamar előkapják a költségvetési törvényt. Sőt tán még “a” Törvényt is, hogy összevessék annak erkölcsi tanait kiválasztott vezetőik erkölcsösségével.

[KÉP HIÁNY!]

Kánaán

A füzetecske szinte minden sorával a szeretetre, gondoskodásra, békére és nyugalomra vágyó polgár buksi fejét simogatja gyöngéden, s kézen fogva vezeti be a költségvetés rejtelmeibe. Igaz, ott aztán – mint szegény Jancsit és Juliskát a szülei – magára is hagyja, hogy immár magányosan töprengjen el a nemzetgazdaság sorskérdésein. Magának egyedül (esetleg családtagjaival, szomszédaival eszmét cserélve) kell megoldania az olyasféle rejtélyeket, hogy például miként is lehet az, hogy a magyar történelem évezrede alatt csak és kizárólag Orbán Viktornak és bátor csapatának sikerült csodát művelnie a gazdasággal. Olyan csodát, amit az egész világon is csak nagyon kevés országnak sikerült megélnie – miként azt a füzetben olvashatjuk.

Magának (esetleg a lakógyűlésen megvitatva) kell kiderítenie annak okát, hogy miért nem jött rá 1999 előtt egyetlen kormányfő sem, “hogy mindez együtt, egyszerre lehetséges”. Mármint az, hogy 1 egy időben csökken az infláció és nő a foglalkoztatottak száma; 2 gyorsan nő a gazdaság teljesítménye és emelkedik a bérek vásárlóereje; 3 megkétszereződik a működő tőke beáramlása és javul a fizetési mérleg; és 4 fennmarad a külső és a pénzügyi egyensúly, miközben csökken a költségvetés hiánya, és a kormány (mégis) széles körben kiépíti a családok új támogatási rendszerét. 1999-ben tényleg elérkeztünk a Kánaánba.

Nehogy véletlenül rájöjjünk, hogy ennek azért voltak előzményei, előfeltételei, a füzet gyorsan agyagba döngöli a népnyúzó Bokrost és mindazokat, akik valaha is egyetértettek csomagjának elkerülhetetlenségével. Akik (szerintük) “azt állítják, hogy az ország gazdasági felemelkedése csak a családok gyarapodásának rovására, a fejlődés pedig csak a polgárok által hozott áldozatok árán lehetséges”. Nem, Orbán Viktor kormánya megmutatta: csak erős elhatározás kell, és akkor minden megy magától. Személyes áldozatvállalásra csak a természeti csapások idején van szükség, békeidőben megélhetünk a másokéból.

Csak azt felejtették el megemlíteni, hogy a Bokros-csomag és a hozzá társuló reformok nélkül ma nem ígérhetne annyi jót annyi mindenkinek ez a kormány. Csak azt felejtették el megemlíteni, hogy elődjük éppen a piszkos munkát végezte el, legalább részben. Mert nem csak a mexikói válság volt az oka annak, hogy 1995 tavaszán megszorító intézkedéseket kellett hozni ahhoz, hogy fizetőképes maradhasson az ország, hogy a hitelezők egyáltalán szóba álljanak még velünk. Hanem főleg az, hogy a korábbi évek gazdaságpolitikája miatt az államháztartás és a folyó fizetési mérleg hiánya a külföldi hitelezők számára elfogadhatatlan méreteket öltött. A stabilizációs csomag hatására a GDP arányában mért államháztartás hiánya két év alatt 8-ról 3 százalékra, az államadósságé pedig 87-ről 65 százalékra csökkent. A megszorító intézkedések tették lehetővé, hogy a folyó fizetési mérleg hiánya a GDP százalékában 9,4-ről 3,7-re mérséklődjék két év alatt.

Igaz, ennek komoly ára volt, amit valóban a magyar lakosságnak és főként a bérből és nyugdíjból élőknek kellett megfizetniük: miközben a háztartások teljes jövedelme reálértéken két év alatt átlagosan 6 százalékkal csökkent, a keresetek 14 százalékkal estek vissza. De hát ki mással tudja egy kormány az ország adósságát megfizettetni?!

Arról is hallgat a füzet, hogy a stabilizációs program eredményei már 1997-től megmutatkoztak. A gazdaság növekedése már abban az évben 4,6 százalékra gyorsult, és ezt meghaladóan nőttek a keresetek. Az infláció az 1995-ös gazdaságpolitikai kiigazítással megugró 28 százalékról két év alatt 18-ra csökkent, a folyó fizetési mérleg hiánya pedig egymilliárd dollár alá esett. 1998-ban a GDP 5,1 és a bérek 3,6 százalékos bővülése mellett 14,4 százalékra csökkent az infláció üteme.

A brosúra ügyes elhallgatásaival, gazdaságtörténet-hamisításaival azt próbálja elhitetni az olvasóval: Orbán Viktorral megérkezett végre a régen várt Messiás. Hogy csak 1998-ra érvényes a kormányfő állítása: “Van más választás”. Nemhogy 2002-re, de már 2000-re is megszűnt a választás lehetősége, már most mindenki számára nyilvánvalónak kell lennie: ami itt van, az a világok legjobbika.

Országkép

“A külföld véleménye” fejezet olvastán már-már azt hihetnénk, kormányunk reprezentánsai komolyan veszik, mit gondol rólunk a fejlett világ. Hiába bizonyítják a hétköznapokon provincializmusukat, “a” Nyugat értékítéletére fittyet hányók gőgjét, ünnepnapokon mégiscsak hajlandók kihúzni fejüket a homokból.

Persze az országot illető külföldi vélemények nem mindegyikét gyűjtötték csokorba e füzetecskében, hanem csak azokat, amelyek javítják az országimázst – legalábbis idehaza, a választópolgárok szemében. Nem esik szó külpolitikai eltévelygések visszhangjáról, a rasszista megnyilvánulásokat követő felháborodásokról, a sajtószabadság megnyirbálásának fogadtatásáról, a multik által a korrupció melegágyának tekintett közbeszerzési törvényünk kritikájáról, a jegybanki függetlenséget csorbító kormányzati magatartásról, az EU országjelentéseinek kellemetlen intéseiről.

Amit a külföldi vélemények közül e füzet csokorba foglal, azok valóban a magyar gazdaság dicséretre méltó eredményeit minősítik. A brosúra összeállítói csak azt felejtik el újfent megemlíteni, hogy a kormány ma nem tudna a többnyire kedvező külföldi vélemények fényében sütkérezni, ha nem került volna sor korábban a sokszor elátkozott stabilizációra meg a folyvást kritizált privatizációra. Pedig ezek nélkül a füzet nem idézhetné fel az EBRD jelentését, amely szerint “a kelet-közép-európai átmeneti gazdaságok közül a piacgazdaság kialakításában Magyarország jutott a legmesszebbre”. Nem örvendezhetne azon, hogy “működik a tőke”, hogy 1999-ben “Magyarországon a hazai össztermék 40 százalékát már a működő tőke beáramlása és befektetései révén állították elő”. Nem hivatkozhatna tekintélyes hitelminősítőkre annak bizonyítására, hogy “Magyarország hitelképessége fokozatosan javul”.

Mert tetszik, nem tetszik, a nyugati világ véleménye a magyar gazdaságról éppen 1996-tól javul látványosan. A pénzügyi válságot elhárító stabilizációs program és a kiegyensúlyozott növekedést megalapozó reformok (például a költségvetést fegyelmező árfolyamrendszer és a nyugdíjreform) kellettek ahhoz, hogy 1996 márciusában beléphessünk végre a fejlett országok klubjába, az OECD-be. Oda, ahol az USA-tól és Kanadától a nyugat-európai országokon keresztül Japánig többségében olyan országok működnek együtt, amelyek gazdasági fejlettsége nemcsak akkor, de még ma is meghaladja a mienkét.

E nélkül hiába is akarta volna mai miniszterelnökünk az országot a NATO védőernyője alá helyezni, nem kerülhetett volna sor a – sokak számára megnyugtató – aktusra. Amire a sors iróniája (vagy talán nem is csak az?) folytán éppen a Bokros-csomag meghirdetésének negyedik évfordulóján, 1999. március 12-én került sor. Erről persze nem esett szó sem a beiktatási ceremónia előtt, sem utána. Pedig ha az időpontok egyezősége véletlen volt is, nehéz elvitatni a kapcsolatot a két esemény között. Magyarországnak (miként Lengyelországnak és Csehországnak is) nem volt elég deklarálnia, hogy a világnak abba a felébe kíván integrálódni, amelyet többek között a NATO is összeköt, hanem tágabb politikájával és szűkebb gazdaságpolitikájával is bizonyítania kellett, hogy érdemes a Nyugat bizalmára. Egyebek mellett ezt azzal juttatta kifejezésre, hogy politikáját alárendelte a gazdasági stabilitásnak. Amikor szükségessé vált (például 1995 tavaszán), átmeneti megszorító intézkedéseket tett a költségvetést szétfeszítő és a külső egyensúlyt veszélyeztető folyamatok megakadályozására, reformokat kezdeményezett a későbbi feszültségek elhárítása érdekében, a költségvetési politikát fegyelmező s ezzel a stabilizációt szolgáló árfolyamrendszert vezetett be.

Az OECD meghívása nélkül az EUtagságban sem reménykedhetnénk, hanem végleg azzal kellene vigasztalódnunk, hogy “van élet az Unión kívül is”. Az OECD-be való bebocsáttatás volt valójában az első pillanat, amikor újra nyugati országnak érezhettük magunkat, megszabadulva a balkániság bélyegétől. Oda szóló belépőnk adta ki az igazolást arról, hogy jó ütemben folyik a piacgazdaság intézményeinek kiépítése, a tőkeáramlás és szolgáltatásnyújtás szabadságának növelése, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy a magyar gazdaság szereplői is a többi klubtaggal azonos bánásmódban részesüljenek. Ez a belépő igazolta azt is, hogy a magyar kormány gazdaságpolitikája nem veszélyezteti a klubtársak anyagi biztonságát, nem kell attól tartaniuk, hogy olyan válsághelyzet alakul ki Magyarországon, amely a külföldiek itteni befektetéseit alapjaiban veszélyezteti. Az OECD-tagság közvetlen hozadéka hamar érzékelhető volt a nemzetközi hitelminősítő intézményektől kapott besorolásunk gyors javulásában, ami a tőkebefektetések felgyorsulásában, az országnak nyújtott hitelek kamatainak csökkenésében is tükröződött.

De hát ilyesmiről nem esik szó ebben a füzetben, és lássuk be, nem is lenne oda való. Mert azzal elismernék, hogy a világ nem Orbán Viktor csoda-kormányával kezdődött (s talán nem is azzal fog végződni), hogy nem két év polgárbarát kormányzása hozta az összes sikert és eredményt. Meg azzal elárulnák a voluntarizmustól már éppen elszokott olvasónak, hogy még egy a Mindenható szerepében tetszelgő kormánynak sem elég csupán akarni valamit ahhoz, hogy valóra váljon.

Az öröm országa

Hogy az írást kellően emelkedett hangulatban zárhassuk, térjünk vissza a füzet legszebb, már-már költői részéhez, a miniszterelnök által személyesen jegyzett bevezetőhöz! Amelyben az élete delére kellően lehiggadt vezető polgártársunk ilyen szép szavakkal int minket is a megbékélésre: “Eljött az idő, amikor a nagy társadalmi átalakulások sok hordalékot magával görgető sebes vize lelassul. Talán folyóvá szélesedik. Tudjuk, hogy medret és partot a megnyugodott és csendesen hömpölygő vizek építenek. Hasonlóképpen a békében és békésen fejlődő, gazdaságában kiegyensúlyozott, szilárd értékeken nyugvó, jogtisztelő országokban működik jól az élet, működik az, amit úgy nevezünk, polgári demokrácia. Úgy érzem, hogy most békésebb szakaszhoz érkeztünk.”

Kevésbé költői szavakra lefordítva: ne bolygassuk már a múltat, ami volt, elmúlt, aki nyert, nyert, aki nem, nem. A hogyant csak ellenfeleinknél firtassuk, a mi térfelünkön soha. Ne keressünk a kákán is csomót, a mi országunk ma a jogtisztelet mintapéldánya. Ha mégsem így látjuk, akkor is viseljük el békésen a jogtiprásokat, a joggal való visszaéléseket, akkor meg különösen, ha vezető kormánypártjainkhoz tapadnak. Mert szent a béke, aki nincs ellenünk, békében élhet, nem küldjük nyakára az APEHet, nem vegzáljuk titkosszolgálati eszközökkel. Ha netán velünk van, akkor nemcsak békében, de még jól is élhet, hiszen mi így egyensúlyozzuk ki a gazdaságot. Szilárd értékek alapján, amelynek egyik alapköve: aki a mi kutyánk kölyke, annak mindent szabad. Arra nem, vagy csak betű-, és nem értelemhűen vonatkoznak a törvények. A szilárd értékek másik alapköve: akinek van, legyen neki még több. Annak juttatunk családtámogatási segítséget, lakáshitelhez kamatkedvezményt az ország pénztárcájából. Akinek semmije sincs, magára vessen, addig nyújtózkodjon, ameddig a takarója ér (már ha egyáltalán van neki). Aki elég hitelesen definiálja magát polgárnak, előbb-utóbb megteremtheti magának a polgári lét anyagi feltételeit.

Ha mégis kívül maradnánk ezen a körön, akkor se csüggedjünk! Örüljünk a mások örömének. Miniszterelnökünk intelmét megszívlelve, legyünk olyanok, “akinek az igazi örömhöz arra van szükségük, hogy a körülöttük élőket is örülni lássák”. Mert, buggyan ki első polgárunk szájából első kisgazdánk hangja: “meggyőződésem, hogy saját jövőnket akkor építjük igazán szilárd alapra, ha segítünk másoknak is felépíteni az övéket”.

Nosza hát, menjünk, építsük kalákában a koalíciós villát!