Nemzeti színházaink

Ha eltekintünk az 1773-tól 1796-ig létezett Pesti Rondella színháztól, a 1782–

84 között a Várkert Kioszk helyén állott Reischel-féle bódétól, az 1788-tól az 1800-as évekig működő Várszínháztól és a Károly körúti Hacker szálától, amely 1809-től 1812-ig adott otthont a magyar színészetnek – 1837-ben épült első nemzetinek nevezhető színházunk. Ezt Földváry Gábor, az oligarcha-öntudatú Pest megyei alispán építtette, gróf Széchenyi István színházépítési terveit keresztezendő. Eredetileg Pest megyei színház volt, a kegyelet és a közvélemény csak a 19. század második felében fogadta el “nemzeti”-ként.

Az ifj. Zitterbarth Mátyás által épített ház külterületen – a mai Rákóczi út–Múzeum körút sarkán – állott; a kor középületeihez képest egyszerű és jelentéktelen építmény volt. Ismeretes képén látható szobor- és domborműdíszei nem készültek el. Ha visszarepülnénk a múltba, meglepne bennünket kényelmetlensége, nézőterének csekély befogadóképessége, színpadának szűkössége – és kiváló akusztikája, amely kedvezett a finom, részletező színészi játéknak.

E színházat nem tekintették véglegesnek. A drámai és opera szak különválasztásakor, az önálló Opera építése előtt, 1872-ben Orczy Bódog igazgató öt tervváltozatot készíttetett a mai Erzsébet tér melletti területre, és megvizsgálta a színházak elhelyezésének egyéb – Károly kaszárnyai, Dohány utca torkolat, Sugár úti – lehetőségeit is. 1899-ben már a fővárosi mérnöki hivatal vizsgálta a Nemzeti Színház elhelyezési lehetőségeit. Átmeneti megoldásként a Zitterbarthféle épületet Szkalniczky Antal és Koch Henrik tervei alapján 1875-ben sarokkupolás neoreneszánsz bérházpárba illesztették bele; így a színház rendeltetéséhez méltó külsőhöz és előcsarnokhoz jutott.

A Zitterbarth-féle Nemzetit 1912-ben bontották le, elöregedésére és tűzveszélyességére hivatkozva, de valójában azért, mert a Blaha Lujza téri Népszínház akkori bérlője, a novellaéletű fezőr, Bálint Dezső érdekei úgy kívánták. E csíny színháztörténetünk fájó pontja. Az 1912-től a Nemzetinek otthont adó épületet – Népszínházként – Rákosi Jenő építette 1874–76 között, az osztrák színháztervező páros, Ferdinand Fellner és Hermann Helmer tervei szerint. Igazi “körúti” színház volt, konvencionális neoreneszánsz formákkal; népszínművek, rémdrámák előadóhelye, talmi díszítésű sivár hodály; akusztikailag “halott” terében a finom gesztusok, halk hangok elvesztek. Azt a 11 métert, amely a nézőteret a színpadtól elválasztotta, már a kortársak is színháztechnikai abszurdumként tartották számon.

Az ideiglenes megoldás helyett a közvélemény új színházat kívánt, amely számára egyesek a budai Döbrentei teret, mások a Horváth-kertet javasolták. Mérlegelték a Károlyi-kert, vagy az Erzsébet tér beépítését, felmerült az Operával való átmeneti társbérlet is. A Magyar Mérnök és Építész Egylet 1911-ben pályázaton tisztázta a Zitterbarth-féle épület telkére építendő új színház díszpozícióját. E telek méreteinél és alakjánál fogva már alkalmatlan volt korszerű színház építésére. A rossz kérdésre Lajta Béla adta a legjobb választ. Terve alapján a kultuszminisztérium 1912-ben pályázatot írt ki a lebontott színház telkére; ez a hatvanhetes korszak építészetének utolsó seregszemléje lett. A pályázók stilizáltan klasszicizáló tervekkel versenyeztek. Medgyaszay István nyert, ám ő magányosabb alkotó volt, semhogy sikerét elismerjék, az általa képviselt sima modern vasbeton építészettel az erősebb és másféle ingerekhez szokott városi közönség nem is azonosult. A zsűri által kiírt második – meghívásos – forduló már Pogány Móric és Tőry Emil – jogos – sikerét hozta. Domborműsávval koronázott korszerű alaprajzú épületük antikizáló jellege ellenére is barokkos hatású maradt; “sztálinvárosi” formáival ma ismerősnek tűnne. Körülbelül biztosra vehetjük, hogy építése korának eleganciáját 1920 körül finomkodó, rokokóba hajló szecessziós belsővel cserélték volna fel, talán Vágó László vagy Herquet Rezső tervei szerint. 1935 körül kipucolták volna onnan e Hauer cukrászdai stílust, Kaesz Gyula sima falainak, melegbarna diófa furnérjainak kedvéért. E burzsoá dekadenciát 1950 körül mintakönyvi neoklasszicizmus váltotta volna fel, és az előcsarnok sem úszta volna meg Bernáth Aurél freskója nélkül. Tíz évvel később a leválófélben lévő snörklik helyébe alumínium trapézlemez-betétes rakacai márványborítások és olcsó lámpafüzérek kerültek volna, öntött alumíniumkilincsek társaságában. Az ilyen átalakítások diluviális rétegei minden régebbi középületünkben megvannak.

A világháború miatt e ház építése elmaradt. 1920 után a kormányok – ha nem építenek színházat – a magyar kultúra hanyagolása, illetve – ha építenek – a pazarlás vádját lázas tevékenység látszatával igyekeztek kikerülni. Latolgatták a Tőry-féle terv megvalósítását. Szóba került a Rákóczi út másik oldala is – kamaraszínház számára –, úgy is, hogy a két színházat diadalívként (!) híd kötné össze, tárgyaltak a Vígszínház és a Magyar Színház átvételéről, a Rókus Kórház telkén történő építésről, új telkek vételéről.

A Blaha Lujza téri Nemzetit 1964-ig használták, majd a következő évben fel is robbantották. Sokan a magyar kultúra elleni merényletet látnak ebben, és vezető színészeinket hibáztatják, akik – korábban példátlan módon közel kerülve az ország legfelső vezetéséhez – kierőszakolták ezt, holott e döntésért azok a felelősek, akik a magyar gazdaság teljesítőképessége ismeretében hallgattak rájuk. Színészeink joggal hihették, hogy a metróépítés keretébe új színház is belefér; a kormány az 1950-es években több nemzeti színházi tervtanulmányt készíttetett fővárosi tervező irodákban. E tervek közül a BUVÁTI Erzsébet téri, széles homlokzatú, monumentális oszlopsoros klasszicizáló színházterve került nyilvánosságra (építészek: Gebhardt, Heim, Hönsch, Kismarty–Lechner, Pogány). Körülbelül ekkortájt állapodott meg a városépítészet abban, hogy Nemzeti Színház céljára az Erzsébet téri elhelyezés volna a legalkalmasabb.

A bontás után Nemzetink – ismét ideiglenesen – áttelepült a Hevesi Sándor téri Magyar Színházba, amelyet Lang Adolf tervei alapján a Rákosi család építtetett 1897-ben, Rákosi Szidi fia, Beöthy László számára. Az ék alakú telken emelt ház jobb századfordulós városi palota architektúráját mondhatta magáénak. 1914-ben Vágó József klasszicizáló előtérrel és szecessziós bejárati üvegkupolával bővítette. Az épület keskeny és magas nézőterével, szűkös színpadával, csökevényes oldal- és hátsó színpadával, kevés öltözőjével alkalmatlan volt a korszerű színjátszás számára. Egyetlen előnye, kiváló akusztikája Magyar Bálint színháztörténész szerint inkább “a keskeny telek Prokrusztész-ágyának”, semmint a tervező szándékának köszönhető. Hogy az illetékesek már kezdetben tudták, nem rövid határidejű megoldásról van szó, mutatja, hogy az épületet 1966-ban nem egyszerűen rendbe hozták, hanem a meglévő adottságok optimális kihasználásával, modern formában, igényesen újjáépítették, Ázbej Sándor tervei alapján, Barcsay Jenő, Szinte Gábor és mások közreműködésével. A pirogránit domborműves tömör bejárati tömb és a “kockázó” homlokzatok nagyvárosi egyenszürkére érve ijesztően gyorsan avultak el; e ház ma Pest egyik legsivárabb középülete.

1964-ben írták ki a végleges Nemzeti Színház elhelyezési pályázatát. E mára elfeledett pályázat – amelynek kiemelt díjazottjai Ébert Ágoston, Preisich Katalin és Preisich Gábor, illetve Kovács Balázs és Mező Lajos voltak – támasztotta alá a színház Dózsa György úti elhelyezését. E közlekedési és városépítészeti szempontok miatt vitatott helykiválasztásnak nyilvánosságra hozott indoka a város növekedése volt, mondván, hogy most a Dózsa György út “tart ott”, ahol 1840 táján a mai Rákóczi út kezdete vagy 1920 körül a Blaha Lujza tér. Valójában a felvonulási út reprezentációját akarták az új középülettel emelni.

Az épület pályázatára 1965-ben került sor. A zsűrire szívrohamot hozó versengés két második díjasa – első díjat nem adtak ki – Jan Boguslawski és Bohdan Gniewiewski, illetve Hofer Miklós voltak. A munka elnyerőjének az utóbbit tekintették. Hofer 1200 fős nézőterű, stúdiószínházzal ellátott, belső szervezetében, színpadtechnikájában korszerű épületének kompozíciója az egyszerű, áttekinthető tömegek és síkok játékán alapult. Azóta biztosan átépítették volna, részben jogosan – a bővülő igények miatt, és mert építésének kora a kriminális kivitelezés kora volt Magyarországon –, és azért is, mert azok, akiknek az ÉPÍTÉSZET egyenlő a homlokzati formákkal, eleganciáját ürességnek vélnék. Az már adott hatalmi-politikai helyzet függvénye lett volna, hogy eklektikus formába – mint Mányoki László egri színházát –, avagy fatornyos kulisszába bújtatnák.

Az építést e pályázat után a kormányzat ejtette – bár a közvéleményt megnyugtatandó időnként újabb tervváltozatok láttak napvilágot. A “nemzeti” kérdését 1983-ban élesztette újra a türelmetlen színésztársadalom. A színház felépítéséért indított mozgalmat a magyar kultúra rajongói támogatták, ám azok sem voltak kevesen, akik az egész akcióban a rendszer fogyó legitimitásának megtámogatási kísérletét látták. E helyzetben a hatalomnak vissza kellett volna vonulnia, ehelyett lármásan támogatta a színház építését, a felvetett szakmai kérdéseket politikai támadásként kezelte, és az épület programját – irracionális elemként – felvonulási úti dísztribünnel toldotta meg.

A növekvő ellenkezés láttán visszakoztak, és 1988-ban újabb elhelyezési és építészeti ötletpályázatot írtak ki. A reális elképzeléseket – Erzsébet, Madách, Podmaniczky, Szent György téri, közraktár környéki helyszínek… – és csodabogarakat – a Műcsarnok színházi átalakítása – felvonultató versengés, amelynek nyertese nem volt, csak díjazottjai, korának minden bizonytalanságát tükrözte. “Csak a kétely biztos” – írta a pályázat ismertetője (Vargha Mihály, MÉ 1989/5), és igaza volt.

Az alternatív helyszínek közül az Erzsébet téri és a budavári Szent György téri volt elfogadható a kormányzat számára. 1989-ben újabb színházpályázatot írtak ki – ezekre a helyszínekre. A versengést Ligeti Béla nyerte. Hatalmas nyolcszögletű építményt tervezett az Erzsébet térre, elnagyolt homlokzattal, óriási nézőtérrel, túlméretezett belső közlekedőkkel, megoldatlan zsinórpadlással és tűzszakaszolással – de ötletes alaprajzzal, sokoldalúan variálható színpaddal. A beavatottak már e pályázat kiírásakor tudták, hogy nincs igazi tétje az ország kritikus gazdasági helyzete, politikai problémái és az építési program túldimenzionáltsága miatt. Az építést e pályázat után a kormányzat ismét ejtette.

Magánkezdeményezések továbbra is ébren tartották a színház építésének kérdését. A különféle tervezetek közül említést érdemel Finta József azon ötlete, hogy Nemzetink épülhetne a Vörösmarty téri “kultúrpalota” helyén (Budapest V. kerület, Vörösmarty tér 1.), úgy, hogy a telekszomszédos Vigadóval mint kamaraszínházzal működne együtt. Feltűnést keltett a New York Palota színházzá átépítésének elképzelése is – amely talán nem volt több ingatlanár-felverő trükknél. Egy hangos kisebbség “nemzeti” formájú Nemzeti Színházat követelt, Makovecz Imre tervezésével. A sok latolgatás eközben a színfalak mögött a színház programjának redukciójához vezetett.

1997-ben új pályázatot írtak ki. Idáig ez volt az egyetlen, helyszínében és programjában átgondolt, alaposan előkészített és lényegében szakmai konszenzuson alapuló versengés, méltó kerete az évszázadot záró építészeti seregszemlének. A Deák téri helyszín kiválasztása a főváros, az építész- és a színházi szakma hosszú vita után beérett döntését tükrözte. A beérkezett 72 pályamű átfogta a kortárs magyar építészet egészét, és – tulajdonképpen akaratlanul is – kijelölte építészetünk követendő útját. Legalább két tucat olyan pályamű született ekkor, amely a világ bármely pályázatán nyerhetett volna. Tanulságos, hogy e pályázaton az eklektikus formák és az “organikus” építészet nem jutott szóhoz; e tény egyszerre jelzi a komoly műszaki tartalom és a hozzá illő korszerű építészet logikus kapcsolatát és az organikus építészet arány- és méretbeni korlátait.

A pályázatot Bán Ferenc terve nyerte, kötetlenül formált, kinyíló belső terű, szabadon alakítható színpadú, kamaraszínházas épülettervével, szellemes és elegáns házzal, amely, ha felépült volna, megfelelt volna a nemzeti színházi funkciónak – és Budapestnek éppen olyan jelképévé és nevezetességévé vált volna, mint ismeretes középületeink. Ennek a színháznak már csak mintegy 500–600 fős (variálható) nézőtere lett volna. A meginduló építést 1998 nyarán a kormány anyagi okokra hivatkozva félbeszakította, majd be is szüntette. Ez a gesztus pofon a hazai építésztársadalomnak, építészetünk fejlődését évtizedekkel vetette vissza. Ami történt, kára az egész magyar kultúrának.

A kormány az (immár csökkentett programú) Nemzeti Színházat a Dózsa György úton akarta felépíteni. A főváros és a kerületi önkormányzat fellépése nyomán az építés helyszíne Dél-Pestre került át. A tervezéssel Siklós Máriát, több sikeres színházi rekonstrukciónk tervezőjét, az előző pályázat programjának elkészítőjét bízták meg. Siklós hamar nyilvánosságra hozta tervét. A Bán-féle terv mellőzése, a pályázat nélküli újabb tervezési megbízás és a Siklós-féle terv az építészszakma bírálatát váltották ki. E feszültséget a színház építésének kormánybiztosa 1999-ben szűk körű meghívásos pályázattal igyekezett csökkenteni. A pályázat lebonyolításának e korlátozott módja a nyilvános pályázaton várható blamázs elkerülését célozta.

E pályázat nyertese Vadász György lett. Terve szerencsésen ötvözte az 1997es pályázat korszerű megoldásait az – alkalmasint az építtető által megkívánt – archaizálással. A kormánybiztos azonban oly mértékben korlátozta Vadász tervezői hatáskörét, hogy azt az érintett már nem tudta elfogadni. A konfliktus végül a Siklós-féle terv továbbviteléhez vezetett. E sorok írásának idején úgy látszik, a terv megépül… Lássuk tehát, miféle színházunk lesz!

Hely. Az építés helyszíne az 1999 augusztusában hozott kormányhatározat szerint a pesti Duna-part Petőfi és Lágymányosi híd közötti partszakaszán az állami tulajdonú 38017/39 helyrajzi számú telek lett. A színház a Soroksári úthoz csatlakozó bekötőutakról közelíthető meg, és délnyugati irányba fordul. Ez az első országos jelentőségű budapesti középület, amely kikerül a főváros történelmileg kialakult belterületéről. E tény a “polgári és nemzeti” kormány és a “liberális és kozmopolita” fővárosi vezetés ellentétét tükrözi: ki-ki pártállása, indulatai szerint kommentálhatja. A főváros szempontjából nyomasztóbb az a felismerés, hogy a tervezett dél-pesti beruházás egyre inkább – millenniumi – városközpont kialakulásához vezet, és a valódi városközpont-jelleghez nélkülözhetetlen országos jelentőségű középület itteni felépítése erősítheti is e tendenciát. A főváros szerkezete a Pest súlypontját a Duna-part mellől hátra – keletre – vonó körúti–sugárúti rendszer kialakításával utoljára az 1870-es, 1880-as években változott jelentős mértékben. Úgy látszik, most a történelmi városközpont burkolt délre húzásával állunk szemben, vagy – más perifériák felé irányuló fejlesztésekkel együtt – erőteljes decentralizálással. E folyamatok hatása ma még beláthatatlan; értékelése túllépné e cikk kereteit.

Koncepció. Siklós Mária 600 személyes nézőterű színházat tervezett, 200 fős stúdiószínházzal, logikus belső térkapcsolatokkal, a “Nemzeti”-hez szükséges protokollterek – díszpáholy stb. – színvonalas kialakításával. A színház technikailag nem lép túl a Guckkastenbühne (kukucskaszínház) konvencionális felfogásán, szerkezete, színpadtechnikai berendezései kötöttek, színpada nem variálható, színpadkerete nem oldható fel, előszínpada nem alakítható ki, oldalszínpadai nem teljes értékűek, aréna jellegű színpad-kialakításra korlátozottan sem alkalmas. E színpad – amelyet Ditrói Mór ismerősként üdvözölne – alkalmas a hagyományos nemzeti színházi repertoár hagyományos bemutatására, de semmi többre; nem ad lehetőséget a 20. században kialakult – vagy újra a színpadi eszközök közé emelt – rendezési megoldások alkalmazására, valamint azon dramaturgiai rosszalkodások kipróbálására, amelyek nélkülözhetetlenek a színpadi művészet fejlődéséhez. E merev és egyvariációs terv nem éri el Hofer tervének színvonalát, és elmarad Ligeti és Bán sokféleképpen variálható, rugalmas színpadterveitől; nem alkalmas a nemzeti színjátszás első számú alkotóműhelyének – ami a Nemzeti Színház feladata lenne.

Kompozíció. Szabadon álló – részben eltérő hosszoldalrészletei ellenére –, szimmetrikus középület, süllyesztett előtérrel, előlépcsővel, előtetővel; konvencionális, konzervatív megoldás. Középületeink évezredeken át felismerhetők voltak szimmetrikus tömegükről, középtengelybe húzott, előtetővel kiemelt főbejáratukról és tengelyre komponált előcsarnoki-közlekedői-dísztermi együttesükről. E megoldás a tekintélyelvű hatalom megjelenési formája. Valaha az állam által intézményesített erőszak igazolása volt a tekintély, amelyet tipikusan az államszervezet csúcsán látható egy személy testesített meg. Az építészeti szimmetria végső soron központi hatalom jelképe. Az állam a káosz alternatívája volt, társadalmi méretekben elfogadható volt tehát az állam erőszakossága is. Korunk hatalmának már más a jellege; adminisztratív és személytelen. A megosztott felelősség korában élünk. Hagyomány és a tekintély már nem alapja és nem is igazolása a hatalomnak. Az építészetben a felelősség és hatalom megosztása a 19. század második felétől kezdve az egymástól elhatárolt, de egyenrangú belső térrendszerek kialakulásához, ez pedig – az épületek megjelenésében – a funkció szerinti tagoláshoz vezetett. A folyamat pontosan azokat a hagyományos építészeti gesztusokat értékelte le, amelyek e házat jellemzik. Új Nemzetink nagy formái tehát olyan társadalmi és politikai viszonyokat tükröznek, amelyek már nem jellemzők korunkra.

E megállapítással szemben áll a hagyomány tisztelete, amely, ha a legmagasabb rendű erkölcsi elvekhez való ragaszkodást és a minden kultúremberre kötelező tapintatot jelenti, korántsem negatívum. Miért ne építsünk régies színházat? A megszokott forma talán barátságosabb, és több biztonságérzetet ad… Az ismert forma életben tartását korlátozza az a tény, hogy a művészi alkotások – amelyek minden korban a valóságos konfliktusokat tükrözték; ettől hitelesek – ma már nem hatalom és alattvaló ellentéteit mutatják be, hiszen az egyik fél, a hatalom egyre inkább mechanikussá és arctalanná válik, hanem a verseny és az abban való vesztés reális lehetőségét ábrázolják. Korunk a verseny kora, ahol a versenyt a hatalom adminisztrálja, de a sikert a verseny valós volta biztosítja. A tét valódisága biztosítja művészetünk pátoszát – és egyúttal meghatározza múlthoz való viszonyunkat is. Minden kitérő gesztus az ismert és megszokott állapot rögzítésére és ismétlésére törekszik, vagyis tudat alatt az egyenlő esélyű megméretéstől való félelmet fejezi ki, a konfliktus elkerülését jelzi, a művészi alkotás halála.

A nagy forma meghatározza színházi megjelenésünket is. Az 1940-es évekig a színház nézőtere társadalmi szereplés színhelye volt. Estélyi ruhát, feszes viselkedést kapcsolunk gondolatban a színház formáihoz. Ma már egyre kevesebb az igény a formálisan ünnepélyes megjelenésre; ahol e reflex tovább él, játékká válik és idézőjelbe kerül, ahol pedig komolyan veszik, kerülgeti a nevetségesség. Különösen színházban érdekes e jelenség; természetes, fesztelen viselkedéssel közelebb kerülhetünk a színpadi cselekményhez. Személyesebb, átéltebb lehet az élmény, ez az, amivel a színház – előadások emberi hibái ellenére is – többet adhat ma bármiféle hibátlanra esztergált konzervművészetnél. Nagyon furcsa gesztus ma olyan házat építeni, amely hamis reprezentációra kényszerít bennünket; ha elfogadjuk a nem az építészeti formák diktálta szerepet, rosszul érezzük magunkat benne.

Részletformák. Az épület három részre tagolt tömege bejárati-közönségforgalmi, nézőtéri és színpadi-kiszolgáló funkciókat fogad magába. Az együttesből kiemelkedő – és a részeket összefogó – sima falú magas tömeget ívesen hátrahajló tető koronázza. A résztömegek együtt rovart formáznak: a bejárat a fej, a nézőtér a tor, a színpad a potroh, a hátrahajló tető a kitinpáncélos hát.

A magasra emelt, tört vonalú és térben ívelt előtető alá vont – és elöl, lejjebb a bejárati fal szerkezetére szerelt kisebb előtetővel megtoldott – üvegezett bejárati rész íves alaprajzú. Ez a fej látványos és vidám; könnyed is szeretne lenni. Formai és hangulati párhuzamai a szecesszióval letagadhatatlanok. 1900 körül épült házak, metrólejáratok, orfeumok előtetői jutnak eszünkbe. Zavaró ez a hasonlóság, önkéntelen asszociációinkban a “boldog békeidők”, a könnyű vér, a felelőtlenség és a kissé fülledt közönségesség jelképei. Zavaró a tető és a mögötte elhelyezkedő középső – fő? – tömb mérete és léptéke közötti feszültség is. Ekkora bevezetés mögött hatalmas és nagyvonalú folytatást várnánk. Nem lepődnénk meg, ha e bejárati tömb “Kaszinó” felirattal kerülne elénk, vagy ha Las Vegasban “Trocadero” lenne ráírva, mögötte pedig hatvanemeletes felhőkarcoló magasodna, a színpadon pedig kánkánt táncolnának, habos alsóneműben. Akkor és ott helyén is lenne minden; formák, méretek, szimmetria.

A kör alakú nézőtéri tömb a kompozíció “csuklópontja”, komor és méltóságteljes. Mintha itt a tervező észbe kapott volna; ez a kultúra fellegvára! A tor háromszintes monumentális homlokzatát második szintje fölött kétrészes övpárkány tagolja, és sima, tagolatlan főpárkány zárja le. A tömbön félkörívvel záródó, tagozatos keretezésű falnyílások sorakoznak, közülük a két alsó szint nyílássora azonos méretű, a felső szinti ablakok a két párkány közé vannak szorítva. Meglepő a két azonos súlyú szint; ha volt gesztus, amit az antik előképekre épülő építészet művelői évezreden át kerültek, hát ez volt az: a hangsúlyozott szint, a piano nobile a történeti építészet nélkülözhetetlen eleme, építészethez kapcsolódó emlékképeink alapja. Kissé ügyetlen eklektizálás ez: stilizálni akar, de a szándék – oszloprendek híján, tagolatlan főpárkánnyal – mechanikusra sikeredik. Nem a tervező által óhajtott Colosseum-motívum jut róla eszünkbe, hanem az 1900-as évek eklektikus formába bújtatott gázgyári tartályai. És még valami, ami színház volt ugyan, de mindig csak két szereplője volt: a tanár és a halott, akit a boncasztalon trancsírozott. Régen ilyen nagy ablakos, kerek épületekben oktatták a klinikákon a sebészeket.

A potroh semleges és modern. Architektúrája szerint lehetne iroda, számítóközpont… Keleti homlokzatának íves erkélye önmagában igényes megoldás; részben a homlokzat síkjából kiugratott tartószerkezete, aszimmetrikusan a ház tömegébe beillesztett kisebb eklektikus épületrészei, bizonytalan toldalékai az épület előrésze fölé kinyúló, középső íves tetőtömbbel együtt értelmezhetetlenek.

Az épület formáit látva érezhetjük, hogy a tervező valami fontosat akart mondani, de nem értjük, mi az. Színházat a színpada, nem a formája tesz színházzá. Hogy külseje milyen, az a rendeltetés jelzésén túl lényegtelen. Nemzeti színháznál megkövetelhető a középületi reprezentáció is, ám az – tekintve azokat az asszociációkat, amelyeket történelmünk és jelen helyzetünk sugall – nemigen lehet több néhány puritán és méltóságteljes gesztusnál. Ez az épület látványos, de hiányzik belőle az idealizmus kifejezése, sőt – és ez talán még rosszabb – nem is hordoz egyértelmű üzenetet. A döntéseknek az a sora, amely az épület – ilyen – kialakulásához vezetett, valahol elkanyarodott az irracionális felé. Nem – mint valós kiindulási pontot – korunk színpadi és reprezentációs igényeit vette alapul, hanem formai alapú választ akart adni a feladat kérdésére. Differenciálódott polgári társadalomban – ahol a forma választása rétegfüggő folyamat – e tervezői magatartás hibás, és konfliktusok forrása. A formákhoz képzeteink és előítéleteink kapcsolódnak, és ezek változnak is. Mindig lesznek, akik a választott formával nem azonosulnak, azt – be nem vallottan – társadalmi alapon provokatívnak érzik. Logikus döntési sor végeredménye – tudomásul véve a dél-pesti helyszínt – “kinyíló”, folyóparti színház lett volna, látványos, változatos természetkapcsolattal, a táj és az épület határának elmosásával, az aréna jelleg különféle ideiglenes és állandó megoldásaival. A táj és a látvány számtalan lehetőséget kínált volna erre a tervezőnek – sokkal többet, mint a kötöttebb, kialakultabb Erzsébet és Deák téri környezet. Nem lehet az építési területre nézni, hogy ne gondoljunk az elszalasztott lehetőségekre.

Az épület elhelyezése és tájolása – e téves döntési folyamat végeredményeképpen – nagyon karakteres formáival együtt sértődöttséget fejez ki: a közönséggel, az építészettel és a maga korával szemben. A dac gesztusa ez a ház, meg a kényszeré; ritka pillanat építészetünk történetében, hogy ekkora építmény készüljön közcélra, csak azért is, társadalmi és szakmai egyetértés nélkül, sőt annak ellenére. Ha megépül, lesz egy újabb színház Pesten, amelyet a népszáj talán “nemzetinek” hív majd, de a közönség ferencvárosinak gondol, és csicsás vaudeville-nak érez. A közvélemény a hivatalosan adagolt hozsannázás után visszalép majd a társasjáték nyitó lépésére. Ismét lesz egy olyan nemzetink, amelyet a szakma és a nagyközönség ideiglenesnek tekint, a színészek szakmailag megfelelő nemzetit igényelnek stb. Vajon mikor lesz a következő pályázat?

Ami történt, tekinthetjük egy zsákutcába kényszerített hozzáértő tervező tragédiájának, aki megragadta élete kínálkozó lehetőségét, amelyből rosszízű kényszer lett – és akihez legszívesebben odamennék, hogy megkérjem, ne folytassa; legalább arra gondoljon, amit ugyanerről az épületről ő mondana, zsűritagi, kritikusi minőségben –, de tekinthetjük egy olyan ember művének, akinek képességeit meghaladta a kormánybiztosi szerep. Száz év múlva doktori értekezések tárgyalják majd az 1987-es pályázatot, és azt is, hogy utána “történelmileg” szükségszerű volt-e, hogy sok jó megoldás után kiválasztottuk e mintakönyvi rosszat. Azt mondhatják majd, hogy az építészet – és nem a minősége – tükre a hatalmi és társadalmi viszonyoknak. Tekintélyelvű hatalom éppúgy építtethet jó házat, ahogy tekintélytagadó demokrácia rosszat. Igaz! Az építészet történetének tanulsága az is, hogy a teljes vagy csaknem korlátlan önkényuralom kiváló alkotások sorát hozta létre, miközben a demokrácia hajlik a középszerűség felé. Ám igazán jó építőművészeti alkotás – mint mindenféle művészeti alkotás – akkor jó, ha tükrözi a korát. Ez az épület pedig erre nem alkalmas; ez egy demokráciában antidemokratikusan létrejött épület. Rettentő nagy baj, hogy ez e ház lényege; ettől érezzük sértődöttnek, ettől ilyen zavaros. Ezért hiányzik az épületből a szervező erő, a magasabbrendű logika, amely minden jól sikerült épületnél elégtétellel és jó érzéssel tölti el a szemlélőt; jó házat azonnal át lehet tekinteni, és meg lehet érteni… Ezért érezzük e ház formáit túl soknak, provokatívnak, öncélúnak. Paradoxonokat kedvelők azt is mondhatják; ezért szimmetrikus, ezért olyan bejáratra komponált, régi vágásúan középületszerű…

Persze mondhatja erre valaki: az a lényeg, hogy felépült. A többi nem számít. Tévedés! Egy épület – és különösen egy középület – nem csupán a rendeltetésszerű használat tárgya, hanem megépítése gesztusának emléke. Csaknem másfél évszázada egy lelkes fantaszta Pesten Vigadót épített, egyetlen főhomlokzatra komponált, látványos, ámde alig használható épületet, amelynek szeszélyes és romantikus formáit a klasszicizmus kiegyensúlyozottságához szokott közönség idegenkedve fogadta. Mégis mint közpénzből, közóhaj szerint emelt építményt a közvélemény magáénak – sőt közismert külföldi példákat feledve nemzeti stílusúnak is! – tekintette, hibáival együtt. A Vigadó keletkezése körülményeivel együtt épült be a nemzet tudatába, és ezeknek emléke azóta is e házhoz fűződik. Nem mindegy tehát, milyen módon és milyen körülmények között építjük fel új nemzeti színházunkat. Az áldatlan ellenségeskedés oktroj gesztusa kapcsolódik-e hozzá avagy a közóhajé.

[KÉP HIÁNY!]