A rendszerváltás igrice, Gyurkovics Tibor
Szemelvények
Névjegy Író, Budapest, 1931. december 18. 1991–1995 a Magyar Írókamara társelnöke, 1995– a Magyar Írók Egyesülete elnöke, 1992– a Magyar Művészeti Akadémia alelnöke, 1999– a Kossuth- és Széchenyi-díj Bizottság tagja. 1994– a labdarúgóválogatott pszichológusa. József Attila-díj (1982), IBBY-díj (1985), Bölöni-díj (1987), Erzsébet-díj (1992), Kossuthdíj (1994), Magyar Örökség Díj (1997).
1961 óta 22 verseskötete (1983-ban három), 13 szépprózakötete (1973-ban három), 11 egyéb (drámák, szatírák, tárcák, hipnózis stb.) könyve jelent meg, 16 színművét mutatták be. Hobbija: jus murmurandi. (A Ki kicsoda 2000 – GregerBiográf – nyomán)
A kezdetekről
Részletek egy kritikából
Gyurkovics két esztendővel ezelőtt megjelent verseskötetét (Grafit – Magvető 1961) a kritika ritkán tapasztalható egyöntetűséggel fogadta. Bírálói elsietett könyvnek minősítették, a költő hangját kiérleletlennek, megoldásait modorosnak, erőltetettnek tartották. Új verseskönyve két esztendő terméséhez képest szokatlanul terjedelmes: több mint kétszáz oldal. Megjelentetése arra engedett következtetni, hogy a költő – és a kiadó – véleménye szerint vagy nem állják meg a helyüket a kritika korábban hangoztatott eléggé éles kifogásai, vagy Gyurkovics már túljutott költői fejlődésének azon az állapotán, amelyet első kötete képviselt. Sajnos, a Kenyértörés kétszáz oldalának végigolvasása után e két feltételezés egyikéhez sem csatlakozhatunk. Gyurkovics újabb verseinek e bő szemléje éppen arról győz meg, hogy a két kötet között nem történt lényeges előrehaladás, a Grafitról elhangzott bírálatok tehát alapjában véve Gyurkovics új kötetét is célba találják.
Változatlanul erőtlen és sápadt költészet ez, amely szervi gyengeségeire a külsőséges eredetieskedés hajszolásában keres orvosszert. Az effajta törekvés nem is vezethet másra, mint a modorosságok halmozására, a nyelvtan, a mondatszerkesztés és a logika szabályainak sűrű kificamítására. (…) A fenti – talán a szokottnál kissé élesebben megfogalmazott – állításokat a versidézetek légiójával lehet alátámasztani Gyurkovics kötetéből. (…)
“Szeretni kéne egymást,
talán kicsit, alig,
mellékesen, amíg az
ember meghalhatik.
De hull a perc bogyója
S az órák lapja áll
És te a semmiségbe
Meredsz, akár a váll!” (Ketten)
Egyes fogalmak és szavak teljesen indokolatlan “bedobását” néha csak fogalomzavarral, vagy rímkényszerrel lehet magyarázni. Az alábbi idézetben (More graeco) egy görög váza emberalakjairól írja:
“Előmbe álltak ábraképpen
az asszonyok s az emberek,
mint sorminta a vázaszélen
kezükben íj volt és keszeg.” (?!)
Egy másik példa, ezúttal a halálos komolysággal, sőt pátosszal előadott meghökkentő banalitások közül:
“Ne sírj. Tudod, hogy mind meghal az ember
ki kell bírni, ha szeretünk, ha nem.
Van, ami megtörténik egyszer,
van, ami sohasem.” (Szállás)
Máskor a közhelyet jellegzetesen kiagyalt, semmiféle képi vagy gondolati asszociáció ébresztésére sem alkalmas hasonlat támasztja alá:
“Az emberekből dől a napsugár,
csak egynehányan vannak a sötétek,
mint tyúkok lába terpeszkedve áll
bennük sárgán s meredeken a lélek.” (Kishúgomnak)
Kenyértörés, Magvető Könyvkiadó, 1963. (Kiss Tamás: Gyurkovics Tibor: Kenyértörés. Új Írás, 1963. december)
Ballada a rendszerváltásról*
Fülszöveg
Nagynevű költőnk, Gyurkovics Tibor elsőnek kísérelte megragadni a lehetetlent, felidézni azt az elmúlt ötven, sőt nyolcvan évet, amit Magyarországon “a rendszer”-nek neveztek.
[KÉP HIÁNY!]Történelmünk kinagyult pillanatai ráégtek a papírra, s a papírral együtt föltépődnek sebeink is. Arcunkon folyik a könny, mint a szikvíz, amit Tarró bácsi szállított, hogy aztán a várva várt orosz katona elsőnek lelője. Apáink vére az égre kiált: Isten milyen kegyelmet tud erre nyújtani?
A szerző ugyanabban a kádban ül, amelyben Kádár annak idején, ki nem tudta lemosni kezéről a vért még tébolyában sem; a tizenöt éves Mirjam, mongol katonalány szuronnyal őrzi gyerekszerelmét; Lenin agylágyulásban kell tűrje Sztálin hatalmi terrorját, de Lenint sem kell félteni a vérengzésben, hogy megalapítsa üdvtanára épült hóhérállamát; Rajkot kémként akasztják, s a sok ezer Buharint meg Kirovot; tábornokok feje hull, de Latabár ugrál a moziban; Rákosi morzsolja a búzát mint elvtársai fejét, hogy aztán a téeszre találjanak a kizsigerelt parasztok – élünk, gyermeket csinálunk, százezrek hullanak el a tífuszos hómezőkön, míg Petris Brúnó belvárosi tánciskolájában tanulják a gimnazisták a polgári keringőt – apjuk pedig az éhező foglyoknak magyarázza a csúsztatott palacsinta készítésének vaníliás technikáját.
Élés és túlélés, gyalázat és fölmagasztosulás ’56 kivégzett mentősei és utcalányai fölött – letakarva lyukas zászlóval, hogy elérkezzék a gorbacsovi rendszerváltás, amikor a szovjet első titkár, a világ egyhatodának ura fölmutatja fehér alsónadrágját a megadás jeleként Reykjavíkban, hogy aztán a babfőzelék reményét főzzék a rendszerváltás kormos fazekában –, de a történelem örök mozarti muzsikája talán túlszárnyalja az örök öldöklés csatazaját, s a látomás és káprázat és művészet, ami bakugrásokban eleveníti meg Sztálin kacska kezétől a remény rendszerváltásáig azt a groteszk gyurkovicsi pannót, melyben a durván tört versritmusban fölidézi azt a csodacilindert, melyből a nemzedékek elővarázsolják Assziszi Szent Ferenc hitével a… mit is?
Archaikusan egyszerű, megdöbbentő erejű, szándékoltan darabos ritmusú költemény durván ránt bele szenvedéseink történetébe – úgy, ahogy meg kellett élnünk. Groteszk és furcsa képei az arcunkba csapódnak, mint a kivégzettek történelmi vére. Lóugrásokban sakkozza át a múltat és a megbűnhődött jövőt, miközben zseniálisan érzékelteti az ember örök gyógyulásának mozarti muzsikáját, a mindennapok tragikomikus táncparkettjén hullanak el vezérek és parasztok, Leninek és ötvenhatos Mansfeldek – a fák ágain Carmenek és Assziszi Szent Ferencek énekelnek emigránsoknak és forradalmároknak, akik bíznak abban, hogy lehet Magyarországon élni, s csinálnak olyan új rendszert, melyen kívül “non est vita”.
Sorok a műből
Áll a rendszer áll magában
elhagyatott paplakában
benn a Kádár ránt a vállán
egyedül maradt a vártán
néha ablakán kitikkel
komázik sok régi tikkel
kik az udvarán kaparnak
s fényes ösvenyére szarnak
de azért a kis Mariska
a tikokat megtanítja
melyik az ehető tikhúr
s bent is úr az aki kint úr!
(…)
Ó a Mirjam Ó én málé
így örökre az anyámé
maradtam a gyárudvaron
ahol feküdt egy nagy halom
halott hanyatt égbe esve
tátott szájjal sok levente
de nem Arany Toldijából
nyalkán hanem igazából
s a románok ahogy szoktak
a lelkünkbe rondítottak
a targoncán akkora nagy
halott feküdt hogy beszakadt.
(…)
De hiába haltak ezrek
a népnek a vezér kellett
örvendezve haltak éhen
a Dnyeper a Don völgyében
titokzatos népi szellet
hatására nagy ember lett
Sztálin mikor hetvenhatban
Moszkvában taxin utaztam
a sofőr körbemutatott
sose látott ilyen nagyot
falanszterben épületben
és én mukkanni se mertem
Mert eszembe jutott Tarró
bácsi meg a pénztár-asszony
akiket úgy lőttek agyon
hogy nem is akarták nagyon
Ez lett a rendszer alapja
hogy a nép apraja-nagyja
minden percben gyanakodjon
hogy mikor lőhetik agyon
ha csak gondol ha csak kétell
ha csak a saját eszével
akarja megfejteni mért
kell meghalni nagy Sztálinért
(…)
Aztán folyamatos lett már
a történet mint a lekvár
az embereket leszedték
a fákról s halomba tették
és hamar kiválogatták
ki a pirosabb a gyatrább
lecsumázták meg se mosták
megtelt velük egy vagon kád
(…)
Mert akkor én is meghaltam
majdnem aztán megmaradtam
hiszen akkor már megettük
a csuszáról a töpörtyűt
agyonégett és megpörkölt
minden szeme nagyon jól jött
Pozsgay mikor végül a Pozsgay
hősleg ki merte mondani
hogy hozták a túróscsuszát
mutatva hogy ő se sutább
s látva hogy a tejföl kevés
azt mondta hogy népfölkelés
(…)
Akár elhiszed akár nem
nem volt rossz Melinda Carmen
a porondra penderültek
a fiatalok fütyültek
szerelmükben félelmükben
de nem halt meg egyikük sem
Ehhez értettek a disznók
úgy engedjék be a diszkót
hogy a hangfal dübörögjön
és elnyomja mit a börtön
finom apró nesze ejtett –
s a nép mindent elfelejtett
(…)
olyan lett a sorsunk mint a
Jézus napján szaros Pista
de azért a Déva várát
építettük mint a vártát
fekete pénzkölcsönökből
mely mint a belvíz előtör
rá tíz évre is hogy inog
az a vár vagy ledőlni fog?
(…)
Aztán jött a rendszerváltás
mint a lé után a mártás
de minthogy soká keverted
hol lekozmált hol hideg lett
hol ragacs lett hol meg szálkás
papulé a rendszerváltás
Egy kritikából
…A sok esetben őszinte részvéttel szerethető, jó szándékú dilettánsnál az afféle hideg fejű helyezkedő kurzuslovag azért sokkal veszélyesebb, mert működését – pusztán az eszmei alapok közössége okán – a hatalom fogadókészsége a hivatalos irodalom rangjára emeli, központi biztatással, támogatással pótolva, helyettesítve a nem létező esztétikai legitimitást. Így jön létre az uralkodó párthoz közeli író típusa, aki a teljesítmény tekintetében köszönő viszonyban sincs avval az értékrenddel, amit a szakmai közvélemény egy adott korszak kánonjaként elemzések, értelmezések révén kialakít, viszont tegező viszonyban van a kurzus ideológusaival, akik addig bátorítják, vagy adják alá a lovat hallgatólagosan, amíg egyszer csak arra ébred egy fülledt, csatakos hajnalon, hogy elhiszi magáról: ő a legnagyobb. Igen, bólint a plafonnak, én vagyok a legjobb író, amit az is alátámaszt, hogy nem vesznek rólam tudomást a mértékadó könyvkiadók és folyóiratok. Mire a nap felkel, az okokra is kész a válasz a jól ismert összeesküvés-elmélet szerint: persze, mert azok posztmodernek, no meg, természetesen, liberálisok. (…) Olvasás közben azt hittem sokáig, hogy valami paródia, vicc ez az egész, hogy meglett ember ezt nem gondolhatja s nem mondhatja komolyan. Aztán rájöttem: de igen. Komolyan gondolja, mi több, jól táplált, mérhetetlen önbizalmában ő is a rendszerváltás fő művének tartja ezt a fülsértően zörgő, hajtépően közhelyes, hihetetlenül felületes, elképesztő álirodalmi hablatyot, épp, mint a fülszöveg, holott nem egyéb, mint a csasztuskák reinkarnációja, századvégi megigazításban, millenniumi alapon. Semmi közöm hozzá, de ez a szint azért már kínos lehet fönt is, kompromittál. Nem tudom elhinni, hogy akiknek író kell, azoknak nagynevű költőnknél nincsen jobb emberük. (Keresztury Tibor: De csinálja, ahogy bírja. Magyar Narancs, 2000. július 13.)
Cantata Aquilarum*
Fülszöveg
Nem az a problémám nekem
hogy szép legyen hogy jó legyen
a házam vagy életem
nem az a problémám nekem
Hanem – mi is? Hogy szép
legyen a végtelen
mezőkön át a réteken
mi is? Már nem emlékezem.
Gyurkovics Tiborról már mindent tud az olvasó.
Költő, író, drámaíró, pszichológus, öttusázó, ahogyan barátja Hernádi Gyula mondja róla. Most egészen új oldaláról ismerhetjük meg. Most igric, a zene és a vers együttes ritmusát pengeti ebben a könyvében. Ez a könyv tehát egy ajándék. Ajándék a szerzőnek, ajándék az olvasónak, ajándék a hallgatónak, aki már több mint fél éve hallgathatja a Magyar Rádióban muzsikáló délutáni zene és vers együttesének találkozását, amely a szerző irányításával szórakoztat és andalít el.
Részletek az előszóból
Gyurkovics Tibor
Költő, színész, barát
…Magyarországon éppen kormányváltozás történt, a messze Amerikában tudtuk, amit tudtunk, én pedig, akkor már harmadik egyetemi tanítási évemben Budapesten, leszögeztem különleges értesüléseimet. Ekkor lépett Gyurkovics a színpadra. Felpattant a székről, mögötte három ajtó is mint színpad, az ideális háttér egy francia-intrikás szalondarabhoz. A következő negyedórában eljátszotta előttünk a magyar kormányváltozást, Antalltól Horn Gyuláig, az összes szereplőivel, statisztáival, emberi, nagyon is emberi gyarlóságaival. (…) Közben a magyar nyelvet lovagolta meg, idomította, vigyázzba állította a tájszólást, a vulgárist, az előkelőt – és mi, szájunkat tátó nézők, végre megértettük Magyarország közelmúltját, közhelyzetét, válságokból válságokba való bukdácsolását. A jelenlegi történelmet.
Gyurkovics Tibor a színész azóta is feledhetetlen, és baráti közelsége nem képes tagadni azt, hogy mindig is a színpadon van, Lear királyt adva, vagy Monsieur Jourdaint. Hihetetlenül sokoldalú, a skálája elér innen odáig (most kinyújtom mindkét karomat). Az az ember, aki olyanképpen áll rengeteg rögzített pillanatmozaikokból, hogy mégis mindig egész: egy vaskos szubsztancia a látszólagos ide-oda kapkodás mögött. (…) A költő, aki a szavak útvesztőiben megint játszik, mint egy csintalan gyerek, és hihetetlen mozgékonysággal dominálja a labdák színeit, kiszámíthatatlan ballisztikáját, titkos összjátékát. Gyurkovics úgy ír, mintha egyszerre Karinthy és Márai lenne, Rilke és Hrabál. Ráadásul festene mint Chagall, szürrealistaként, dobálja alakjait fel-le és srégen, amíg a néző meglátja a harmóniát.
Gyurkovics a modern, vési-faragja a szavakat, amíg táncra perdülnek, új kombinációkban, meztelenre vetkőztetve elkapva a modernség tónusát, összeboronálva Heideggert és Beckettet, egyik a szókutató, másik a pucér színpad szerencsétlen flótásaival. Mindenkor Gyurkovics Tibor a beszéd alkemikusa, főztei fortyannak, füstölnek, kavarognak – amíg egy eddig nem észlelt koktél keletkezik, a költő által is előre nem látott. (…)
Molnár Tamás
Strófák a versből
CANTATA AQUILARUM
Sasok éneke –
Dubrovai [sic!] Lászlónak ajánlom
Még visszaperdül egy-egy szélmalom,
még visszacsendül végtelen dalom,
én is itt jártam iskolába menvén
a Duna és a Tisza medre mentén,
Kárpátiában, hogy a magyarokra
mindig úgy néztek föl, mint a sasokra,
kik sorsukat a fényességbe tárják,
ha szárnyukkal az eget áthasítják.
(…)
Én is itt jártam, itt voltam gyerek
a halhatatlan kék dombok felett,
feledhetetlen iskolába járván
Magyarország kies kálváriáján,
soha szebb tájon, soha komiszabb
testvérek között, hol a dudva, bab
csak nőtt, de mindig jött egy balga
kertész,
ki megenyhíti földünk drága terhét.
(…)
Én is itt jártam. Mégis köszönöm,
veletek voltam minden vérkörön,
a nagy sasok nagy egeket nyitottak
a vándorló s nagy szívű
magyaroknak,
még visszaperdül egy-egy szélmalom,
lapátjukat forgatja a dalom,
hogy élet legyen még a Duna
mentén,
nektek hagyom a kardom és a
mentém!
(…)
Hová lettek a régi kitörések?
Lett kitolása hőseink szemének,
fülünk levágva laffogott utánunk,
vakon-süketen kellett hazajárnunk.
vérző kengyelt húzott a ló utánunk,
hová lett Gézánk és Árpád
királyunk?
Magunk szaladtunk be a halál-nyílba,
hová lett Európa, hová a hun Attila?
Megzenésítve
M2, 2000. november 23., 20.40. Millenniumi ünnepi hangverseny 1956. október 23. tiszteletére. A Millenniumi Emlékbizottság felkérésére komponálta Dubrovay László, bemutatták a Zeneakadémia nagytermében.
Dubrovay László: Cantata Aquilarum (Sasok éneke) Gyurkovics Tibor versciklusára.
Előadta: Molnár András tenor; a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara (karigazgató: Strausz Kálmán); vezényelt: Kovács László.
Czigány György Ünnepi pillanatokban találkozunk Dubrovay László zeneszerzővel. Azt hiszem, egy zeneszerző életében, bármilyen tapasztalt mester, még mindig nehéz igazi szép darabot írni, ami egyúttal nagyon sikeres is. Mit akartál ezzel a darabbal, hogy született meg?
Dubrovay László A Millennium számomra egy nagyon fontos esemény, erre az alkalomra három nagy zenei kompozíciót készítettem, a Magyar szimfóniát, a Cantata Aquilarumot és egy versenyművet magyar népi hangszerekre és zenekarra. Ebből is a centrális helyet, a legfontosabbat a Cantata Aquilarum foglalja el, ugyanis szerettem volna valami olyan fontos dolgot közölni a mával meg a jövő magyarságával is, hogy rettenetesen fontos, hogy összefogjunk, hogy együtt legyünk, hogy a közösségi érzésünket erősítsük. És hogy ha együtt vagyunk, mint ahogy így egy dallam tud egyesíteni bennünket, ugye nem kell mondani, egy gregorián dallam, vagy egy népének, vagy egy Beethoven Örömódája milliókat tud egyesíteni, úgyhogy nekem ez volt a feladatom, hogy olyan dallamokat találjak ki, ezzel természetesen a huszadik századi komplikált harmóniarendszerrel és azzal, amit az egész zenetörténet produkált és létrehozott, de olyan dallamot, ami mindannyiunkat egy közös cél érdekében, azért hogy építsük ezt az országot, hogy egy szebb világ legyen, hogy ilyen módon összefogjon bennünket.
– A darabodnak latin címe van. A huszadik századi magyar zenében van ennek szép hagyománya: Psalmus Hungaricus, Cantata Profana, a tied is kantáta, de milyen szövegre született?
– Gyurkovics Tibor versciklusára született, a darab keletkezésének az a múltja, hogy én szerettem volna valami vokális művet komponálni, nagyon sokat keresgéltem irodalmi műalkotások közben, én úgy körülbelül tudtam, hogy mit szeretnék a zenémmel közölni, borzasztó nehéz volt pontosan olyan verseket találni, és akkor a Magyar Művészeti Akadémián megkértem Gyurkovics Tibort, hogy segítsen nekem a magyar irodalomból, a magyar irodalom remekeiből keressen olyan verseket, amik pontosan ezeket a mondanivalókat fejeznék ki. És akkor legnagyobb meglepetésemre két hét múlva ő jelentkezett ezzel a versciklusával, és elmesélte, hogy egy vers ebből már készen volt, de őt is annyira izgatta ez a mindannyiunk közös mondanivalója, hogy két hét alatt nekem megírta a verseket.
– A latin cím tőle származik?
– Igen, tőle származik. Az, hogy miért Sasok éneke, Magyarországot és a magyarokat úgy tekintették régen, mint a sasokat, és innen származik a címadás, mi egy olyan nép vagyunk, mint a sasok. Nagyokat tudunk álmodni, iszonyatos magasra repülni, aztán lezuhanni, de az utolsó pillanatban mindig visszafordulni és még mindig élve maradni.
Ének:
Még visszaperdül egy-egy szélmalom,
még visszacsendül végtelen dalom,
én is itt jártam iskolába menvén
a Duna és a Tisza partja mentén,
Kárpátiában, hol a magyarokra
mindig úgy néztek föl, mint a
sasokra…
* Gyurkovics Tibor: Ballada a rendszerváltásról. Kairosz Kiadó, 2000. Támogatta a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma a Magyar Millennium évében.
* Gyurkovics Tibor: Cantata Aquilarum. Kairosz Kiadó, 1998.