Nyerges András

Nichtvordemkind

Részlet a Voltomiglan című regényből

Szerencsém volt, valaki becsöngetett.

Fekete hajhálóval a fején, fekete mamuszban és kötényben a házmesterné állt ott, akitől még nagyanyám is tartott, mert sokszor elkéstünk a lakbérrel, nekem meg egy labdám bánta örökre, hogy le talált esni az udvarba. Mondtam, Nyergesné, hogy keresték magukat, ugye, nem tudott volna egy csöppet várni? Én másszak fel ide a piszlicsáré dolgaik miatt? Összehajtott, gyűrött papírt adott át, tessék, ezt hagyták itt. Mély, fekete ráncai meg a sötétlő foghíjai közül kárörvendő vigyor derengett, a nászasszonya volt az, vágta ki sziszegve, még papírt is én adtam neki! Úgy tett, mint aki megy már, de még tartogatott valamit, azt ajánlom, figyelmeztesse, hogy a csillagot kabáton kívül kell hordani!

Nagyanyám, amint betette az ajtót, hátával a falnak dőlt, a fejét rázta, és suttogott, tudtam, hogy bajt fognak hozni ránk, tudtam! Pici léptekkel hátrálni kezdtem mellőle, mert közben pont rám nézett, de nagyon is nyájas hangon szólalt meg, légy szíves, vizezzél be egy zsebkendőt és hozd ide… Szokatlan volt ez a légy szíves, még furcsább, hogy a zsebkendőt nem a homlokára tette, hanem az álla alá, ahol kigombolta a blúzát. Így ácsorogtunk, vártunk, nem tudtam, hogy mire, azt se, hogy bemehetek-e. Végre szétnyitotta azt a papírt, s azzal se törődve, hogy ott vagyok, elolvasta az üzenetet, én jártam itt, Ágikám, Apát ma reggel elvitték a…

Nem akkor és nem tőle tudtam meg, hogy nagyapámat kik vitték el és hová. Ez talán benne se volt abban a pár sorban, amit Margit nagyanyám a házmesterlakás homályos, káposztaszagú konyhájában sebtében lefirkantott, vagy ha mégis benne volt, a folytatást Irén nagyanyámmal nyelette vissza az ösztön, amelyik naponta elkiáltatta vele a gyűlöletes varázsszót, hogy “nichtvordemkind”! Az “elvitték” mégis elég félelmetesen hangzott, hogy rögtön valami tisztázatlan félelem ébredjen bennem, távolról sem olyan, mint nemrég az utcán, amikor azt a rettenetes szirénahangot meghallottam. Olyan volt inkább, mint amikor a szidáson meg a büntetésen szerettem volna túl lenni, mert eltörtem a lepkés vázát, amiről ezerszer hallottam, hogy csak végső esetben viszik a “zaciba”, álltam a cserepei között, tudtam, hogy úgyis kiderül, mit műveltem, biztosan hallották is a csörömpölést, miért nem jönnek már és miért nem mondanak el minden rossznak?

Hirtelen ilyen rosszaságnak tűnt, hogy éppen ma kellett a nagyanyámmal, még csak nem is ellenkezve vagy hadakozva, a Margitsziget felé sétálnom, élvezve a napsütést, szimatolva a péksütemények illatát, épp akkor, amikor nagyapámat, akinek még a szőrpamacsos füle, maradék kis ősz haja, hegyes orra is finom pipaillatot árasztott, amit azután is éreztem, hogy letett a nyakából, valakik elvitték valahová.

A szigeti sétánkat követő reggelen is a nagyanyám üvöltése ébresztett, még mit nem, sose leszek a cinkosuk, befelé dübörgött, jobbnak láttam úgy tenni, mintha még aludnék, dühöngve kirántotta a szekrénye ajtaját, és templomba menéshez kezdett öltözködni, amit nem értettem, hiszen nincs is vasárnap, a litániák meg délután vannak… Bejött apám is, ne csinálja ezt, mutter, kérlelte, de valahogy csüggedten, nagyanyám ide-oda dübörgött, hagyjál, félretolta apámat, ha anyádra nem gondolsz, gondolnál legalább a fiad életére, de te egészen átálltál ezekhez! Psssszt, apám a szemével mutatta neki, hogy én is itt vagyok, nagyanyámat viszont ez sose tudta érdekelni, megbüntet még ezért az Úrjézus, fenyegette meg az ujjával apámat, megbüntet, meglátod! Azt se értettem, hogy lehet apám itthon, hát nem kellene elmennie az Emergébe? Nagyanyám föltette a kalapját, ezzel készen állt, csak azt ígérd meg, hogy nem csinálsz semmit, amíg az egészet meg nem beszéltem a lelkiatyámmal, majdnem elnevettem magam, még sose nevezte a lelkiatyjának Hévey plébánost, különben is, inkább ő lehetett volna a Hévey mamája. Délig nem jövök, mondta vészjóslóan, semmi kedvem találkozni azzal a… Psssszt, intette megint apám, mire megvetően rálegyintett, aztán csak a bejárati ajtó dörrenését hallottam, akkora volt, mint egy ágyúlövés. Valamivel később megérkezett másik nagyanyám, ez is fura volt, évente egyszer szoktak átjönni nagypapával, akkor se hétköznapon. Pizsamában voltam még, mezítláb rohantam ki, amikor megismertem a hangját, rácsimpaszkodtam, ugye most játszunk, kiabáltam boldogan, mi van a táskádban? Kalácsot szerettem volna találni benne, amilyet vasárnap délutánonként kaptam, de hiába kutattam. Nagyanyám szelíden lecsúsztatott az öléből, s amikor puszit adott, könnyekkel kente össze az én arcomat is. Hirtelen eszembe jutott a tegnapi levél, amit a házmesterné hozott fel, és rájöttem, hogy nem lesz itt csiklandozás, se bújócska, se semmi. Margit nagyanyám valahogy túl kicsinek látszott most, mintha a felére fogyott volna, amióta utoljára náluk jártunk. Folyamatosan bőgött, s még beszéd közben se tudta abbahagyni. Szüleim jobbról, balról közrevették, egyik szavukkal nyugtatgatták, a másikból meg türelmetlenség érződött, szeretnék végre tudni, tulajdonképpen mi történt. A lélegzetemet is visszafogtam, rá ne jöjjenek, hogy elfelejtettek kiküldeni a szobából, pedig szívesen szóltam volna, hogy Margit nagyanyámnak folyik az orra, zsebkendője meg nincs már, és pont úgy szívja az orrát, ahogy nekem nem szabad. Puskatussal törték be a könyvszekrények ajtaját, mesélte közben, pedig mindegyikben benne volt a kulcs, kidobálták az összes könyvet, az összeset, kiborították apa fiókjait, szétszórták a céduláit, a szótárát, amit negyven éve gyűjt! Tudjátok, mit szokott mondani, ha semmi más nem marad utána, másik latin–német–magyar természettudományi szótár akkor se lesz itt, csak a doktor Fülöp-féle! Azt hittem, nekik is ugrik, amikor a csizmájukkal kotorták szét a céduláit, nem bírtak beletörődni, hogy semmit se dugott el, de hát mit dugott volna? Nem volt egy kiköpött konspirátorfajta, mindig mondtam is neki, Zsiga, ha te szidod a nyilasokat, azt lent a Széll Kálmán téren is hallják! Hát kell félni egy ilyen embertől? Margit nagyanyám már majdnem nevetett, amint ez eszébe jutott, de hirtelen, fékezhetetlenül kitört belőle valami furcsa, üvöltő sírás, egy olyan hang, mintha nem is felnőtt torkából jönne. Sokféle nevetését ismertem, s valahogy azt képzeltem, nem is illik hozzá más. Ha nagypapa rászólt, hogy megint összekevert két nevet vagy dátumot, szégyenlősen vihogott, de mégis, mintha büszke volna rá, hogy ő már csak ilyen, volt aztán egy harsány hahotázása, olyan viccek hallatán bömbölt így, amiket nekem nem volt szabad hallani, ezeket meg-megismételtette, s még akkor is hajladozott ültében előre-hátra, csapdosta a térdét, amikor mások már rég túl voltak rajta, és volt a főként telefonálás közben hallatott udvarias nevetése, amikor világos volt, hogy nincs min mulatni, de illik úgy tennie, mintha volna, és az is más volt, amikor a nászasszonyával, Irén nagyanyámmal beszélt, erőltetett és szaggatott kis kaccantásokkal tért ki minden veszekedési lehetőség elől, s én láttam a szeme sarkában a ravaszságot, hogy tudja jól, ez bosszantja másik nagyanyámat, aki éppen hogy szeretne vele ordibálni egy kicsit, és volt egy külön, csakis nekem fenntartott nevetése, amit a vasárnap délutáni fürdetés után szoktam hallani, miközben kitartóan csiklandozott, minél jobban tekeregtem és hadonásztam és könyörögtem, hogy hagyja már abba, amit persze csöppet sem szerettem volna, annál inkább folytatta, s közben göcögött és sikkantgatott, mintha őt csiklandoznák. Sírni viszont most először hallottam életemben. Minél tovább tartott, hiába volt szokatlan, annál ismerősebb lett, s egyszer csak megéreztem, mire hasonlít: arra, ahogy én szoktam sírni, ahányszor csak úgy éreztem, bármit megtehet velem a gonosz világ, aki történetesen Irén nagyanyám volt, mert estig ki vagyok szolgáltatva kényére-kedvére, nincs, aki megvédjen. Néha nem is azért bőgtem, mert bántott, hanem amiatt, hogy ha bántana, akkor se számíthatnék senkire. Hirtelen feltűnt, hogy anyám már nincs velünk a szobában, pedig leginkább neki kéne próbálkoznia a vigasztalással. Apám kószáló tekintete felfedezte, hogy itt vagyok, és jelzett a szemével. Azt hittem, mérges, és rögtön kiküld, ehelyett mutatta, hogy jöjjek közelébb. Elfészkeltem nagyanyám ölében, sehol nem éreztem semmi csontot, puhább volt minden paplanos ágynál a százvalahány kilójával, de most megijesztett, mert hirtelen üvöltve felsírt, Zsiga azt mondta, amikor nem tudta folytatni, trombitálva kifújta az orrát, azt mondta még utoljára, üzenem Andriskának, hogy egyen rendesen, én nehezebb zsákot is elbírok! Apám gyanús sietséggel kapta félre a fejét, fel is pattantam, hogy megnézzem, csak nem kezdett el bőgni ő is? Ha legalább azt tudnám, hogy él, sírdogált nagyanyám, semmit se bánnék, ha legalább azt tudnám! De mondd meg, Bandi, egy érszűkületes, szíves, cukros ember, aki hatvankettő elmúlt, kibírja ezt? Érzem, hogy nem bírja ki! Nyílt az ajtó, és anyám másodmagával tért vissza, ott állt a háta mögött az alattunk lakó kerek képű, tök kopasz ember, akit a lépcsőházból ismertem, ahol a nála fejjel magasabb, sárga hajú felesége rendszerint az ujjai közé csípte az arcomat, amiért legszívesebben megharaptam volna, a férje viszont, mintha a mandzsettaujjából varázsolná elő, mindig adott egy kis csokiszeletet, s rögtön mutatta is a szájára illesztett ujjával, hogy el ne áruljam, ezt ő titokban csinálja. Mire töprengeni kezdtem volna, hogy ez mit keres itt, előlépett, és kezet csókolt nagyanyámnak, nem tetszik megismerni ugye, kérdezte, s rögtön hátralépett, hogy jól szemügyre lehessen venni. Nagyanyám arcán még ott voltak a szétmaszatolt könnyek, de már a hajához nyúlt, ültében kihúzta magát, félénk mosoly kezdett derengeni az arcán, s egyszer csak megszólalt, ugye apa tanítványa volt, de hol is…? A kopasz repesett a büszkeségtől, hogy ráismertek. Az Izabella utcai felsőkereskedelmiben vagy a Vas utcában, tűnődött nagyanyám, mindkettőben, kezicsókolom, csapta össze a bokáját a kopasz, én vagyok a Zloch Karcsi, momentán Zloch Károly köz- és váltóügyvéd, de ami per pillanat fontosabb a tanár úr szempontjából: a Lóden Posztó igazgatótanácsának tagja. Nagyanyám értetlen pillantását látva hozzátette, ez hadiüzem, és ma egy hadiüzem jogtanácsosa…! Nagyanyám bólogatott, mint aki tudja, mit jelent ez, mégis egyszeriben kiment belőle az iménti tartás, valósággal összetöppedt, Zloch, motyogta magában, milyen név ez, maga ugye sváb, kérdezte csüggedten, akkor minek segítene rajtunk? Apám rémülten nézett anyámra, anyám meg dühösen kifakadt, anya, kiabálta, a Karcsi felesége is, na, hiszen érti…! Zloch közbeszólt, zsidó, mondd ki bátran, Ágikám, engem az Ilus családja elfogadott tiszteletbeli zsidónak, nincs miért aggódni. Különben is, Fülöp tanár úrért az égadta világon mindent megtennék! Tudnom kellene viszont, hogy pontosan mi történt. Nagyanyám megint mondani kezdte a könyvszekrényeket, a cédulagyűjteményt, Zloch azonban közbevágott, bocsánat, de momentán a céduláknál nagyobb bajunk sose legyen! Azt kellene tudni, nem lehetett-e tévedés? Egy hibás név, egy eltévesztett lakcím… Szó se volt tévedésről, kapta fel a fejét nagyanyám, mint akit hiúságában sértettek meg, az állt ott schwarz auf weiss, hogy doktor Fülöp Zsigmond, Ostrom utca négy, tanár, író, fordító. Jó, bólintott Zloch, akkor még azt kellene tudnom, milyen nyelven beszéltek? Mit számít, kérdezte anyám, és megremegett a hangja, azt se tudjuk, mivel gyanúsítják… Nagyon is számít, felelte Zloch, lehet, hogy abból jövünk rá, hol kell kezdeni a keresést. Szóval…? Volt egy civil, kezdte Margit nagyanyám, és kihajtotta a hüvelykujját, hogy majd így kiszámolja, hányan és kifélék jártak a lakásban, az magyarul beszélt… de csak velünk. És voltak a katonák, azokkal ő is németül, meg egymás közt is… Csend lett, szüleim némán lesték, mit mond erre az ügyvéd, ő pedig gondterhelten ingatta a fejét. Karcsi, mit jelent ez, sürgette anyám. Ez azt jelenti, szólalt meg Zloch, sajnos azt jelenti, hogy az ügy komolyabb, mint gondoltam. Ne tojjatok be, tette hozzá gyorsan, mielőtt anyámból kitört volna a sírás, estére okosabbak leszünk!

Nem kellett estig várni. Apám a szmokingját kefélgette, indult volna zenélni, amikor csöngettek, és Zloch, ahogy meglátta őt, szájára tette az ujját, hogy csak halkan. Várj egy percet, mondta apámnak, aki ideges volt, hogy a végén nemcsak az Emergében mulaszt el egy napot, de a zenekarban is, azt hiszem, jobb lenne, ha ma Ágival maradnál. Ebben a pillanatban ért ki anyám az előszobába, baj van, ugye, nagy baj van? Hát… van, felelte Zloch, de legalább tudom, mit fogok megpróbálni… Az a helyzet, hogy apádat Hain Péterék vitték el, fent van a Sváb-hegyen, a Majesticben… Zloch várta szavai hatását a szüleim arcán, de ők ketten úgy meredtek rá, mint akik nem értik, miért állt meg, miért nem folytatja, Gott im Himmel, ti nem tudjátok, ki az a Hain Péter? Nem olvastok újságot? Szüleim zavartan leszegték a fejüket, nézd, Karcsi, mondta apám, tudod, hogy néha a lakbér is probléma… Azt, hogy a Medzsesztik mi lehet, én se tudtam, de a Sváb-hegyet mindig megmutatta Irén nagyanyám, mielőtt a szigetre befordultunk, kívülről tudtam már, hogy amikor ő feljött Pestre, szinte üres volt a hegyoldal, csak fák meg bokrok, most viszont ott vannak a legelőkelőbb villák és szállodák. Egy szempillantás alatt összeállt bennem a tegnapi kép, lehet, hogy nagypapa pont akkor nézett ki annak a Medzsesztiknek az ablakán, amikor mi a sziget felé sétáltunk, hogy fácánt etessünk és kiflit majszoljunk, biztosan látott is minket, mit gondolhatott, itt az unokám, és észre se veszi, hogy integetek, nem törődik velem. Ez persze nem igaz, csak jött a bombázás, de nem tudom megmondani neki, mert elvitték, és Zloch még nem mondta el, mikor hozzák vissza. Szűkölő, sírós hang tört ki belőlem, de most senkinek se volt gondja rám, Zloch fejét ingatva faggatta anyámat, nem mondtad, hogy a tanár úr ennyire belemászott a politikába! Ez szemrehányásként hangzott, anyám fel is sírt, de hát nem mászott, én tudnék róla, ha úgy lenne… És azok a rendszeres titkos összejövetelek, folytatta Zloch, elhiheted, elég zsenáns volt, hogy exponálom magam, és a Gestapón mondják a képembe, mi a helyzet. Anyám nagyot trombitált a zsebkendőbe, látszott, hogy egy szempillantás alatt összeszedte magát, és meg is sértődött, bocsáss meg, Karcsi, téged nem kellett volna belekeverni a családi ügyekbe, többé nem fog előfordulni! Zloch szemöldökéből egy nagy vé, szájából másik, kisebb vé lett, gyöngyözni kezdett a homloka, félreértettél, Ágikám, én a tanár úrért mindent, boldogan, de igazán beavathattál volna! Ha tudok erről, másképp lépek fel… De miről, kiabálta anyám, nincs miről tudni, szó se igaz az egészből! Apám átfogta a vállát, hogy csitítsa, várjál csak, kisanyám, lehet, hogy a szerdákat fújta be valaki… Néztek egymásra elképedve, anyám ábrázatán kezdett kirajzolódni a rádöbbenés, erre nem gondoltam, motyogta, legalább húsz éve, minden szerdán feljártak apámhoz a volt tanítványai, meg akiket magukkal vittek, szúrta közbe apám, igen, de azok is csak tanulni akartak, vitatkozott anyám, aztán Zlochnak magyarázta a többit, vallásról, természettudományról, betegségekről volt szó, meg csillagászatról, mondta apám, arról is, de az mindegy, pár év óta apa megint a saját nevével írhatott a Népszavába, de mindig csak keveset, és aki többet akart tudni, az ment fel hozzá… Állj, kiáltott fel Zloch, megvan a lényeg. A Népszava. Szüleim csak bámultak rá, és szemlátomást nem értették, mi lehet a lényeg. Hát kinek a lapja a Népszava, kérdezte Zloch, s mivel hiába várt, maga adta meg a választ, a szociáldemokrata párté! Szüleim arcán most se derengett semmi, csak bámultak az ügyvédre reménykedve, az meg folytatta, és melyik pártot tiltották be elsőként? A szociál… Nem, nem hiszem el, hogy ezt se tudjátok! A tanár úr lánya! És te, Bandi, mégiscsak jársz hivatalba, este meg játszol, sehol se látsz újságot? Hol éltek ti? Mégiscsak felnőtt emberek volnátok… A szüleim kétségbeesett pofával igyekeztek úgy tenni, mint akik nagyon restelkednek, de ezt Zloch se hitte el, bosszankodva legyintett, na jó, most az a lényeg, hogy kapisgálom, miről lehet szó. Meglátom, tudok-e valamit csinálni.

Amikor elment, apám maga felé fordította és fölemelte anyám állát, tényleg nem tudtál semmiről? Anyám erre hangosan felsírt, annyit tudok apa dolgairól, amennyit te! Szerinted mi lesz, Karcsi ki tudja hozni? Apám előbb magához húzta, aztán hirtelen távolabb tolta és két kézzel eltartotta magától, ha telibőgöd az egyetlen ingemet, ma nem játszom, az lesz! Anyám duzzogva nézett rá, hogy még szomorkodni se hagyják, de mielőtt bármit mondott volna, csattant a kilincs, és szobája ajtajából Irén nagyanyám kezdett harsogni, neked rég úton kéne lenned, nincs elég bajunk ezek miatt, tegyenek ki a zenekarból is? Apám megpróbálta nem megérteni, mire célzott nagyanyám, már úgyis taxival kell menjek, nézte az óráját, de ha még maga is rákezdi, mutterkám… Ez a “mutterkám” máskor mindig bevált, nagyanyám el szokott gyöngülni tőle, most viszont meg se hallotta, mi az, hogy ne kezdjem rá, mit ne kezdjek rá, én figyelmeztettelek, én időben szóltam, hogy ez a házasság… Mutter, csattant apám hangja, hagyja abba, most kérem, amíg nyugodt vagyok! Nem volt nyugodt, ezt a hangja remegése is mutatta, de nagyanyám elszánt ábrázata láttán ő se bírta abbahagyni, legyen már magában egy csepp jóérzés, bajban van a család! A te családod én vagyok, én meg a fiad, nem ezek a… Apám homlokán, nyakán vörösödtek, dagadni kezdtek az erek, a keze ökölbe szorult, a saját combjait ütötte, ezt nagyanyámnak is látnia kellett, de azért mondta tovább, ezek feszítették meg az Úrjézust, ezek küldik ránk a bombákat, minket is meg fognak ölni! Elég, mutter, elég, apám fojtott hangjában félelmetes indulat rezgett, fura lángocskák villogtak a szemében, rossz volt ránézni, megijedtem tőle, de nagyanyám nem ijedt meg, megmondtam, ne vegyél el zsidólányt, mert… Itt lett vége a világnak, a falak szinte beomlottak apám bömbölésétől, maga sose képes elhallgatni, ott termett nagyanyám mellett, emelte a kezét, gyilkos, sikította nagyanyám, kezet emelsz anyádra, de apám csak a tenyerét borította a szájára, hallgasson már, az istenért, hallgasson végre! Bandi, ne csináld, szólt közbe anyám, a kedvemért, ne…! Apám, olyan lassan, mintha ólomból volna a keze, elvette nagyanyám szájáról, láttam az arcán, hogy maga is meghökkent attól, amit tett, de a háta jelezte, hogy még minden porcikája görcsben van, feszülten várja az újabb támadást. Nagyanyám állkapcsa sem ígért semmi jót, apám markától megszabadulva még a szokottnál is előrébb tolta, mintha az iménti elhallgattatásért harapással akarna bosszút állni. Attól, ahogy apámra, majd anyámra nézett, reszketés fogott el, aminek nem tudtam parancsolni, kivert a hideg, pedig nem is fáztam. Ezek, pillantottam sajnálkozva a szüleimre, ezek nem tudják, milyen erős, mindannyiunkat meg tudna ölni, de jó, majd én vigyázok. Szorosan átkaroltam anyám lábát, hogy engem is vonszolnia kelljen annak, aki bántani akarná. Becsukódott a szemem, de mintha a fülemet is behunytam volna, csak valami tompa, fémes, erősödő zúgást hallottam, nem tudtam, mi történik, egy kicsit elfordult velem az előszoba, de mert kapaszkodtam, nem estem el. Aztán megint hallottam a nagyanyámat, nem emlékeztem rá, hogy került oda, de már a szobája küszöbéről vijjogott, megesküdtél az Úrjézus öt sebére, hogy nem fordulsz anyád ellen! Megesküdtél, Bandi! Megbüntet még a Jóisten! Egymáshoz zárt mutató- és középső ujjával a plafon felé döfködött, s oly rémülten nézett az ujjai után, mint aki maga is fél attól, ami ott lehet. Bevágta az ajtót, de most nem ijesztett meg vele, a vakolatdarabkák potyogásának ismerős zaja megkönnyebbülés volt ahhoz képest, hogy villámok, tűznyelvek is kicsaphattak volna a mennyezetből, ahogy nagyanyám kérte. Ilyenkor egy kicsit el tudtam hinni, hogy talán létezik, akihez ő fohászkodni szokott, és ha létezik, muszáj, hogy segítsen neki, elvégre mindent megtesz a kedvéért. Apám halála után tudtam csak meg, hogy miféle esküre hivatkozott nagyanyám (nem csak akkor, később is elővette, ha végképp ellenállásba ütközött), és miért volt az, hogy apám erre mindig elnémult, mintha nem volna mit felelnie. Olyan parancsolóan tudott hallgatni erről, hogy igazán faggatni se lehetett, bosszús is lett, zavarba is jött, szemlátomást szégyellt valamit. Ezerkilencszázhetvenkettő januárjában halt meg, amikor már másik lakásban laktunk, s neki, életében először, de csak három éven át, lehetett egy külön kis szentélye, egy műhely, amit magára zárhatott, ha dolgozott valamin. Pár hét beletelt, mire lett elég lelkierőnk, hogy benyissunk és megpróbáljunk rendet rakni. Különös érzés fogott el, ahogy átléptem a küszöböt: amíg élt, igazából eszembe se jutott körülnézni nála. A maga sajátos módján szép volt ez a hivatalosan félszobának minősített kis helyiség: satuk, esztergák, kicsik és nagyok, fúrógép, csiszológép, ismeretlen rendeltetésű elektromos masinák, mind külön asztalkán vagy állványon, a falon kampósszegekre akasztott szerszámok, csípő-, harapó- és kombináltfogók mindenféle méretben, szigetelt nyéllel és anélkül, vésők, csavarhúzók, reszelők fához és fémhez, kalapácsok, kézifúrók, fűrészlapok, s mindez kéz-, illetve fejmagasságban, hogy elég legyen a kerekes forgószékével ide-oda gurulnia a fal mellett, s ha nyúl valamiért, oda se kelljen néznie, az akadjon a kezébe, amire szüksége van. Sugárzott az egész készletből, hogy játszott a szerszámokkal, a piros nyelű mellé kéket akasztott, a sárga két zöld között lógott. Gyönyörű rend volt a dobozkák és ládikák között is, mindegyiken volt vignetta, s rajtuk kalligrafikus szépírással a tartalom: milyen szög, csavar, anya, alátét, stift, tipli, tömítés, fúrófej, biztosíték van benne. Polcok is voltak fölszerelve, ezeket is ő maga fabrikálta, s rajtuk barna meg zöldes árnyalatú és fehér üvegek, hígítókkal, ragasztókkal, olajjal, sebbenzinnel, ezerféle vegyszerrel. Mintha koszorúnak szánta volna a polcok köré: piros meg zöld és sárga gumicsöveket erősített a falra, melyek szabályszerűen körbeölelték a deszkákat. Szortírozta a “valamire majd jó lesz!”-alapon félretett limlomot is: az egyik ládában az volt, ami fából, a másikban, ami fémből készült. Épp ott tartottam, hogy ezt nem bírom tovább, amikor minden mögül és alól előbukkant egy papundeklidoboz, oldalán az árulkodó reklámfelirattal: Dr. Noseda Baby cream soap. Egy fekete, ágaskodó paripán huszár ül, aki hátrafordulva, kezében trombitával éppen riadót fúj. A doboz következő oldalán libák és malacok menekülnek, alighanem a huszárló elől. Fölöttük pántlikás felirat látszik: Made in Hungary. Ilyet ám nem mindenki kapott, mesélte nagyanyám, amikor egyszer, kivételes jókedvét látva, megpróbáltam elkunyerálni tőle a dobozt, doktor Noszeda csak azoknak adott, akik a legjobb, legrégebbi kuncsaftjai voltak! Anyámnak feltűnt, hogy egy ideje semmit sem csinálok, csak ácsorgok és bámulom a dobozt, észre se vettem, hogy odajött, az pedig egyenesen meghökkentett, amit kérdezett, akarod? Ha még mindig, vidd el bátran… Legyintettem, hogy most már minek, a játékaimnak jó lett volna, erőt vettem magamon, és felnyitottam a noszedás doboz tetejét, s mindjárt előszörre megláttam a hatalmas feszületet, ami nagyanyám szobájának falán lógott. Tudod, mi ez, kérdezte anyám reszelős torokkal, ez az a bizonyos, amire megeskette apádat! S mintha ezt a történetet valaha is elkezdte volna, most úgy csinált, mintha folytatná, ezt az egészet közvetlenül az esküvőjük előtt tudta meg ő is, miután hazajöttek Gibraltárból, akkor is valószínűleg csak azért, mert apámnak valahogy meg kellett magyaráznia, ifjú házas létükre miért nem lesz külön lakásuk, miért kell egy fedél alatt élniük az anyjával. Ötéves voltam, amikor megesketett rá, hogy sosem hagyom magára, a külföldi szerződések, az más tészta, nagyrészt abból éltünk, amit azokkal kerestem, és ha egyet kihagyok, többször nem hívnak, ezt képes volt megérteni, mindig csak akkor kezdte emlegetni az esküt, ha attól félt, hogy valami nő van a dologban, akinek a kedvéért majd elhagyom, olyankor újra meg újra elmondta, csak egyszer tegyek ilyet, megátkoz, és hiába tudtam, hogy ez butaság, az a helyzet, hogy féltem tőle. Anyám, miközben elmesélte apám szavait, kezdte úgy érezni, hogy mentegetnie kell, felhozott mindent, ami érthetőbbé tehette a helyzetet, mintha olyannak mondaná, aki nagyanyámat sose látta, de hát én nagyon is tudtam, mennyire lehetett tőle félni. Tudod, apád apa nélkül nőtt fel, nagyanyádnak mindent egyedül kellett előteremtenie, senkire se számíthatott, a családja kitagadta, amikor Pestre szökött, meg se merte írni nekik, hogy férjhez ment, és a férje apád születése után három hónappal elhagyta, pedig így volt. Nyerges Ágoston, a te másik nagyapád, aki persze nem volt a nagyapád, három évre kiment Nürnbergbe, nyomdászatot tanulni, közben egyszer se járt itthon, de mire hazajött mint gépmester, nagyanyád nyolc hónapos terhes volt apáddal. Becsületére válik az öreg Nyergesnek, hogy kivárta, amíg apád megszületik, nevére vette, és csak utána adta be a válást, mármint a polgárit, mert egyházilag sose váltak el, nagyanyád viszont úgy viselkedett, mintha az ura csalta volna meg őt, arra is megeskette apádat, hogy sose kérdezősködik az apja felől, ha valaki, egy idegen megállít az utcán, kisfiam, és azt mondaná, hogy ő az apád, egy olyan magas, bajuszos, kerekfejű ember, ne szólj semmit, az égvilágon semmit, csak fuss el, fuss, ahogy bírsz, mert ő rossz ember, rosszat akar a mamának és neked is, és ha egy vékony, szemüveges, vöröses hajú ember csinálná ezt, ugyanígy tégy, ő is rossz ember! Nagyanyád besötétítette az Ilka utcai szoba-konyhás lakást, még aránylag ott húzták ki legtovább, mert korábban is, később is folyton szedelődzködniük kellett az elmaradt lakbérek miatt, itt viszont volt egy háziúr, akinek nagyanyád imponált, micsoda fess asszony, micsoda dolgos, erős, fess asszony, ezért aztán elnézte, ha késegetett a pénzzel, azt hiszem, nagyanyád szívesen hozzáment volna, de sose kérte meg a kezét, emlegetni viszont mindig emlegette, hogy hány, de hány alkalma lett volna a férjhez menésre, ha akarja, de nem akarta. Akkor viszont, azon a délutánon, besötétített, és vastag, szentelt gyertyákat gyújtott, apád még harminc év múlva is riadtan emlegette, hogyan ugráltak a megnyúlt árnyékok a falon, milyen ijesztő sercegéseket lehetett hallani időnként, oda kellett térdepelnie a feszület elé, nagyanyád megfogta a csuklóját, és a párnás kis ujjacskáit jól rászorította a keresztre, az Úrjézus öt szent sebére esküdj meg, hogy sose hagyod el anyádat, sose fordulsz ellene, Isten téged úgy segéljen, és ha megszeged, a pokolba pottyansz, a kénköves pokolba, a patás ördögök közé, akiknek ekkora szarvuk van, ni, és tüzesített vasvillával ugrálnak körülötted, mert lesz ám ott egy nagy kondér is, lángok nyaldossák az alját, és abban főzik az esküszegő gyerekeket! Csoda-e, kérdezte anyám, ha apád még harmincévesen se tudta elfelejteni, mennyire félt ötévesen? Ahányszor csak előhozta nagyanyád az esküt, pedig előhozta néhányszor, mindig láttam szegényen, hogy fél is, meg szégyelli is magát, mert nem tudja azt gondolni, hogy ez közönséges baromság, de szeretné azt gondolni. Beszélni se beszélt róla, amíg nem volt muszáj, Gibraltárban például, amikor megkérte a kezem, és tervezgettük, hogy hogyan fogunk élni, mélységesen hallgatott az anyjáról, mert nyilván ő is azt hitte, majd ott kint szépen összeházasodunk és minden rendben lesz, senki se fog beleszólni a dolgunkba. De persze nem így lett, gondolhattuk volna különben, mert ott a külföldieknek még egymással szóba állniuk se volt szabad, nemhogy összeházasodni. Apádék zenekara már fél éve játszott a La Palomában, amikor a tulaj gondolt egyet, kapósabb lenne a műsor, ha a magyar zenekar mellé magyar táncosokat is szerződtetne, így kerültünk ki mi is. Nézegettem apádat, ő nézegetett engem, de hát ott volt a tilalom, hanem aztán kiderült, hogy lent, a mosdóban van a falon egy csempe, ami kijár, mások is úgy leveleznek, hogy amögé rakják a titkos üzeneteiket. Amilyen buta voltam, azt hittem, gond csak abból lesz, hogy a szüleink megbántódnak, ha kész tények elé állítjuk őket a házasságunk hírével, és bántott is, hogy mit művelek, hiszen az enyéim aztán igazán nem szolgáltak rá a bizalmatlanságra. Az ám, csakhogy eszünkbe se jutott újságot olvasni, rádiót hallgatni, el voltunk foglalva egymással, meg Gibraltár is gyönyörű ám, így aztán olyan volt, mint a hideg zuhany, amikor kiderült, hogy mindenfelé balhék vannak, és a britek, pláne akkor, fél évvel a világháború előtt, már senkivel se tettek kivételt. Aki bejelentette, hogy ott akarna házasságot kötni, azt egyszerűen kiutasították, mert automatikusan járt volna a brit állampolgárság, és ezek azt gondolták, mindenkinél épp arra megy ki a játék. Haza kellett jönnünk, volt egy mesés hajóutunk, még a tengeren is csak tervezgettünk, téged is ott találtunk ki, de itthon aztán kiderült, hogy van a házasságunknak az angoloknál is nagyobb ellensége! Nagyanyád ki akarta tagadni apádat, megátkozta, engem is megátkozott, a végén kikötötte, hogy együtt kell laknunk vele, és később se, soha nem költözhetünk külön lakásba, én meg nem értettem, miért muszáj mindent ráhagyni. Akkor szánta rá magát apád, hogy elmesélje az esküjét meg a többit. Reverzálist is követelt nagyanyád, hogy te, ha megszületsz, apád vallását követhesd, ebbe is belementünk, de hiába, mindig elő tudott állni valamivel, amiről addig szó sem volt, egyszerűen nem akarta, hogy apád felesége legyek, legalábbis akkor azt hittem, semmi másról nincs szó, csakis erről, de most már kezdem azt gondolni, hogy – ha eszelősen is – egyszerűen csak féltette a fiát, és hát azok olyan idők voltak, eszelős idők.

Doktor Zlochnak sikerült tizenkét nap után kihoznia nagyapámat a Majesticből, egyenesen a Margit Kórházba kellett vitetnie, és feljött hozzánk, hogy ezt elmesélje. Magától értetődőnek tartottam, hogy megyek a szüleimmel nagypapát látogatni, elvégre akkor is mindig együtt mentünk, amikor az Ostrom utcai lakás volt a cél, de doktor Zloch előbb félrevonta anyámat és sutyorgott vele, aztán anyám vonult félre apámmal, végre pedig apám állított a két térde közé, és tudtam, hogy most valami fontosat akar mondani, mert a nagy, puha, meleg tenyerét ráborította a tarkómra, s én néhány apró mozdulattal még jobban belefészkeltem magam ebbe a simogatásba, néztem rá boldogan, mert ilyenkor mindig valami jót szokott mondani, akkor is így tette a fejemre a kezét, ha megdicsért valamiért, de most megcsóválta a fejét. Sóhajtott egy fuvallatosat, és azt mondta, sajnos, kis bocsom, nem jöhetsz velünk. Bambán nézhettem rá, de nem nevette el magát, mint máskor, ha így néztem, hanem valahogy szomorkás lett, tudom, hogy szeretnéd látni a nagypapát, de ő maga kérte, hogy ne vigyünk be hozzá, beteg, nagyon beteg, csövek állnak ki a karjából, fölkelnie se szabad, alig tud beszélni és borzasztóan le van fogyva, azt hiszi, megijednél tőle. De nem ijednék, kezdtem kiabálni dühösen, nagypapa eddig is sovány volt, nem igaz, hogy ezért nem akar látni, de én tudom, miért nem visztek magatokkal, nem kellek már neki, nincs szüksége olyan unokára, aki… Elharaptam a mondatot és bömbölő sírásba menekültem, mert az futott át az agyamon, hogy nagypapa rájött, milyen vidáman sétafikáltunk Irén nagyanyámmal, amíg őt kínozták a németek, és nekem csak a perec volt a fontos meg a futkosás a Margit-szigeten, nem ő, igazából attól a gondolattól kellett sírnom, hogy én se akarnék látni egy ilyen gyereket, ha nagypapa volnék, az volt a rémes, hogy megéreztem, nincs jogom, hogy sajnáljam magam, és csakis magamra haragudhatok, de legalább nem mondtam ki hangosan, hogy milyen unoka az olyan, akire nincs is szükség. Annyira sírtam, hogy nem volt mit kezdeni velem, ez hisztéria, mondta doktor Zloch, indulnunk kéne, és el is indultak, majd megnyugszik vagy álomba sírja magát. Irén nagyanyám néha rám nyitotta az ajtót, elégedetten megszemlélte, hogy szétkenem az arcomon a könnyet és a taknyot, vörös a szemem és rekedt a hangom, menj ki, hagyj békén, ordítottam, amint megláttam, s erre ő, aki minden itt elhangzott szót tisztán hallhatott a rabicfalon túl, nem azt tette, amit bármikor máskor tett volna: nem ígért vagy adott is csattanós pofont a neveletlen disznó kölyöknek, nem fohászkodott, hogy az isten bocsássa meg nekem a gorombaságot, mert nem tudom, mit teszek, ellenkezőleg, leguggolt a küszöbön, mosolyogva kitárta a karját, hát ilyen csúnyán itthagytak, gyere ide, gyere hozzám, gyere namamikához. Ebben az évben nem virgácsot kaptam tőle Mikulásra, és karácsonykor is valahogy másképp viselkedett, mint szokott, mintha élvezné, hogy most egyedül ő a nagyszülő, mert se Zsiga nagyapám, hiába engedték ki akkorra már a kórházból, se Margit nagyanyám nem lehetett velünk, azt persze senki sem kötötte az orromra, hogy miért nem, csak azt hallottam, amint egyszer arról vitatkoztak, hogy meg lehet-e mondani nekem, hol vannak, Irén nagyanyám döntötte el a kérdést, még az hiányzik, kiabálta, a gyerek a múltkor is megkérdezte a Mihala hentestől, igaz-e, hogy ő nyilas, még az a szerencse, hogy a Mihala jó ember, mindig látom a nagymisén meg a körmeneten, nem lett baj belőle, de ha a gyerek azt is elfecsegi, hogy a drága nászuramék a… Itt ordított közbe apám, hogy ki ne mondja, aztán anyámnak magyarázta, ebben a mutternek igaza van, jobb, ha a kölök nem tudja, és vége is volt a suttogósdinak, karácsony után meg már eszébe se jutott senkinek, hogy ilyesmivel foglalkozzon, le kellett hurcolkodni a légópincébe, mert egyre közelebbről lőttek, és folyton az utcai harcokról volt szó, meg valami gyűrűről, ami bezárul körülöttünk, mindenesetre nagyon izgalmas időszak következett, apámról most tudtam meg, hogy helyettese a légóparancsnoknak, vagyis a közvetlen szomszédunkban lakó Zubrovits fogtechnikusnak, ők ketten irányították a leköltözést. A felnőttek rosszkedvűek voltak, hogy matracokon kell aludni és annyira szűken vagyunk, de a házbeli gyerekeknek annál jobb volt, hogy nem kell engedélyért rimánkodni, ha játszani akarunk a másik emeleten lakóval, nem kellett becsöngetni, szülőkkel tárgyalni, itt mindenki együtt volt, és még örültek is annak, ha magunkkal voltunk elfoglalva, s nem nyaggattuk a szüleinket, hogy mit játsszunk és mivel. Valahonnét előkerült egy hátizsáknyi katonai kitüntetés, mindenféle keresztek és koszorúk szép, színes selyemháromszögekkel, aranyszínű, ezüstszínű meg bronz, némelyiken kardok voltak egymáson keresztbe téve, magától adódott, hogy csapatokba rendeződjünk, és egy-egy háború végén kitüntetéseket kapjunk egymástól. Az is jó volt, hogy kevés lévén a gyerek, minket kicsiket se lehetett kihagyni semmiből, a nagyobbaktól megtanultunk szalutálni, masírozni, legfeljebb néha ripakodtak ránk, hogy csend, büdös kölykök, mert valaki rádiót akart hallgatni és rátapasztotta a fülét, olyan halk volt az adás, vagy akkor haragudtak ránk, ha bármelyikünk megközelítette az ajtót, amelyen át ki lehetett jutni a ház udvarára, azért még elfenekelés is járt, ami nem volt igazság, mert a felnőttek mégiscsak ki-kimentek, igaz, csak a férfiak. Zubrovits mint légóparancsnok és apám mint a helyettese no meg doktor Zloch megalapította a házban a KISKA-alakulatot, ami abból állt, hogy szereztek valahonnét karszalagokat, arra ez az öt betű volt ráírva, és ha megkérdeztük tőlük, miért nem NAGYKA a nevük, mérgesek lettek, továbbá csákót, aminek olyanféle színe volt, mint amikor az embernek kicsit hasmenéses a széklete, de a csákó elején ezüstszínű gomb díszelgett, és nemzetiszínű szalag futott rajta körbe. Volt derékszíjuk is, azon meg igazi, bőrből készült pisztolytáska, de pisztoly egyikükében se volt. Mindennap elmentek a környékre, mint mondták, “járőrözni”, és ennivalóval tértek haza, de anyám például sose azt kérdezte először, mit hoztak, hanem azt, nem hagynád-e abba, Bandikám, mondd meg nekem, mi a fenét fogtok csinálni, ha egyszer a nyilasok igazoltatnak? Apám nevetett, ma is láttuk őket, tisztelegtünk nekik messziről, úgy látszik, a KISKA-val nincs bajuk, talán azt hiszik, mi is hozzájuk tartozunk, az a fő, hogy hoztunk kaját! De meddig, ezt hajtogatta anyám, elég, ha egyszer lebuktok, ha kiderül, hogy linkség az egész, tudod, mi következik, ezek ott helyben felkoncolnak bárkit, nem nézik, kicsoda-micsoda. Kisanyám, nyugi, mondta erre apám, niht beszáren, ahogy a német mondja, beszarni ráérünk, ha nem lesz mit enni, és nevetett, ez a veszély egyelőre nem fenyegette a ház lakóit, mert hol egy zsák kukoricaliszttel, hol krumplival, hol szárított sárgaborsóval állítottak be, ragyogott a képük a büszkeségtől, és ahányszor csak bejelentették, hogy mit “faszoltak”, egész kórus kezdett pisszegni és ránk mutogatni, nihtfordemkind, nihtfordemkind. Amíg volt áram, ki-ki a saját villanyrezsóján főzött, később előkerültek a spirituszfőzők, és petróleumlámpákkal világítottunk, még később már csak mécsesekkel, de ez se zavart senkit, nagy kártyacsaták, sakkpartik dúltak, mindenki érezhette, mit főzött a szomszédja, mert a válaszfalak nélküli közös helyiségben az illatokat sem lehetett eltitkolni. Olyanok álltak szóba egymással, akik évek óta nem voltak beszélő viszonyban, Irén nagyanyám például kibékült Kocsobánéval, aki a Teréz-templomban egyszer, évekkel azelőtt, nemcsak elfoglalta a helyét, de akkor sem adta át, amikor – ha késve is – megérkezett, most viszont készségesen adott kölcsön egy csipet sót azon a napon, amikor olyan közeliek és olyan erősek voltak a légitámadások, hogy végképp nem lehetett fölszaladni a lakásba még ilyen létfontosságú dologért sem. Számomra az volt a legszebb ezekben a pincében töltött hetekben, hogy folyton velem van anyám is, apám is, akkor bújok oda hozzájuk, amikor csak akarok, én sűrűbben akartam, mint a többi gyerek, akik csúfoltak is ezért, de nem érdekelt. Ebbe a folyamatos boldogságba csak egyszer rondított bele a külvilág, de akkor aztán ijesztő és kiszámíthatatlan zűrzavarrá változott minden. Egy reggel Kocsobáné azzal állt meg a vackunk előtt, hogy két szökevény németet talált a pince másik szárnyában, ahol a tüzelőt tároljuk, kezdeni kéne velük valamit, mert az oroszok már közel vannak, ebből baj lehet. Apám rögtön átment Zubrovitsékhoz, hogy a légóparancsnok döntse el, mi legyen, de azzal jött vissza, hogy a Zubitól semmit se lehet várni, úgy érzi, követ fog szülni, mindenesetre vesegörcse van, csináljon apám, amit jónak lát. Látszott a fején, hogy a Zubi kövében nem nagyon hisz, de ezzel nem sokra ment, összeszedte a házbeli férfiakat, és azt sütötték ki, hogy a két németnek civil ruhát kell adni, aztán aló mars, ki velük a házból, menjenek isten hírével. Szétszéledtek, ki-ki fölment a lakásába, hogy összeszedje a nélkülözhető holmikat, de mire visszaszállingóztak, a fáspince bejárata el volt reteszelve, valóságos női gyűlés zajlott a vasajtó előtt, s amikor apám, doktor Zloch meg Ábrahám bácsi lementek volna a ruhákkal, Deákné, akit azelőtt Pazuriknénak hívtak, és még itt a pincében is mindennap rúzst kent magára, ahogy másoktól hallottam, fényes pongyolájában, csípőre tett kézzel elibük állt, ne csinálják ezt, Nyerges úr, mondta Deákné (azelőtt Pazurikné), mégiscsak ők védtek minket a ruszkiktól, ha most az utcára dobjuk őket, az életükbe kerülhet! Az is lehet, hogy sebesültek szegények, tette hozzá a házmesterné, aki szorosan Deákné mellett állt, mire Benedekné, akit nemhogy kiabálni, de még beszélni sem igen hallottak a lakók, váratlan eréllyel szólt rá, nem ijedünk meg magától, Wachtlerné, most már futnak a nyilasok is, nem tud kinél feljelenteni! Apám egyszerűen félre akarta tolni az ajtóból Deáknét (azelőtt Pazuriknét), aki rikácsolni kezdett, ne legyen már ilyen szar ember, Nyerges úr, nem hagyom, hogy meggyilkolja a mi hőseinket! Apám váratlan segítséget kapott az előrenyomakodó Kocsobánétól, na idehallgasson, maga utca szégyene, erre Deákné mellbe taszította Kocsobánét, csakhogy a másik keményen állt a talpán, apámnak elege lett, nézze Deákné, menjen az útból, amíg jó dolga van, Kocsobáné megint ordított, hívja Pazuriknénak, mondta Benedekné, arra a névre szólt a bárcája is! Deákné körömmel ugrott Kocsobáné arcának, kuss legyen, szentfazék, mert én is kitálalok! Körös-körül, mintha kórusban zümmögnék, itt is, ott is hangzott a nihtfordemkind, de senki se törődött vele, anyám hangját hallottam, Bandi, hagyd a fenébe, egyék meg egymást, apám ettől még indulatosabb lett, de azt a keserves istenit maguknak, ordította, nem értik, hogy a háznak kampec, ha a ruszkik németeket találnak itt? Irén nagyanyám hangja süvített át a döbbent csenden, Isten nevét hiába a szádra ne vedd, szégyellem magam, hogy épp az én Bandim… A többit elnyomta a lárma, apáméknak sikerült kinyitniuk a pinceajtót, aztán lentről is hallottunk valami ordibálást, azt már nem engedték, hogy mi gyerekek oda is a felnőttek után menjünk, végül, nagy sokára trappolás, veszekedés, csattogás hallatszott, és fellökdösték a lépcsőn a szedett-vedett ruhákba bújtatott két németet, akik folyton azt lesték, mikor ránthatják ki a karjukat a házbeliek szorításából, hogy visszaiszkoljanak a pincébe. Deákné (azelőtt Pazurikné) tett még egy kísérletet, most szinte fuvolázott apám fülébe, nézzen rájuk, drága Nyerges úr, nem látszik, hogy németek, hadd maradjanak itt, ne legyen már annyira kegyetlen! Apám arcán olyan kifejezés jelent meg, amilyet addig sose láttam, elkapta Deákné (azelőtt Pazurikné) mindkét csuklóját, és rázni kezdte az asszonyt, hogy a feje közben tehetetlenül előre-hátra nyaklott, nem érti, hogy az egész házról van szó? Nem érti? Magukat védem, nem érti? Hirtelen elengedte az asszonyt, az meg hátrált egy lépést, és odaköpött apám elé, tudja, mi maga, rikácsolta, egy szemét gyilkos! Ábrahámné próbált sipítva apám védelmére kelni, igaza van, százszor is igaza van, erre viszont Wachtlerné vetett lesújtó pillantást Ábrahámnéra, és sziszegve figyelmeztette, ha én úgy volnék szlovenszkói menekült, mint maga, kétszer is meggondolnám, ki merjem-e nyitni a számat! Közben a férfiak kinyitották a kaput, és kitaszigálták az utcára a két németet, be kell zárni, visította Kocsobáné, nehogy megint úgy járjunk, mint ezekkel! Apám szó nélkül felmutatta a kulcsot, megpróbálta elfordítani, de a zár nem engedett. Még beletöri, jaj istenem, sikongatott Wachtlerné, valaki pedig sietett megjegyezni, biztos rozsdás. Apám mérgesen hátrafordult, én is látom, mondta, de nem most fogom lesmirglizni!

Amikor visszamentünk a pincébe és apám leült a vackunkra, kiderült, hogy egész testében reszket, nem képes lecsillapodni, én vagyok gyilkos, hajtogatta, én, aki meg akarom védeni, még őt is, ezt a büdös… Bandi, sikított egy nagyot nagyanyám, nihtfordemkind! Később, hétrét görnyedve átvánszorgott Zubrovits, apám kérdőn felnézett, a fogtechnikus szabadkozva vállat vont, úgy látszik, visszament, mondta, de becsszó, azt hittem, most fogok követ szülni. Mindenesetre, tette hozzá, ő nincs meggyőződve arról, hogy apám eléggé meggondolta-e ezt a dolgot a németek kihajításával, mert mi lesz abból, kérdem tisztelettel, Zubrovits mindig ilyen fordulatokat tűzdelt a beszédébe, ha a németeknek mégis sikerül visszanyomni az oroszokat, akkor itt vagyunk a pácban, illetve hát én nem, mert mindenki tudja, hogy nekem vesegörcsöm volt.

Hogy ilyen fordulat esetén mi lett volna, sose tudtuk meg, mert másnap reggel arra ébredtünk, hogy döngetik a ház kapuját, alighanem puskatussal. Ezek az oroszok, motyogta valaki, Nyerges úr, az istenért, be ne erissze őket! Muszáj beengedni őket, szögezte le komoran apám, de a pince minden zuga felől kiabálni kezdtek rá, ezek vadállatok, végigmennek a nőkön, falhoz loccsantják a gyerekeket, ezt akarja? És lopnak, visította egy női hang, semmink se marad, ha beengedi őket! Apám belebújt a kabátjába és indult kifelé, de egy sereg lakó utánarohant, megpróbálták visszahúzni, rácsimpaszkodtak, rimánkodtak, fenyegették, így ért ki az udvarra, drága Nyerges úr, ne tegye, tegnap megmentette a házat, most is meg kell mentenie minket! Kocsobáné a földre vetette magát, fektében át akarta kulcsolni apám lábát, de ő ügyesen kikerülte, és ment tovább. Végre felbukkant doktor Zloch meg az öreg Ábrahám is, hárman már inkább el tudták hessegetni a tiltakozókat, értsék meg, ha nem nyitjuk ki, betörik, s akkor annál rosszabb, próbálta ügyvédi tekintélyét latba vetni doktor Zloch. Odakint most már dühöngve verték a kaput, azt lehetett hinni, tüstént beszakad. Apám kínlódott a zárral, félt, hogy beletörik a kulcs, de végre sikerült megfordítania, csak nem ugrott félre elég gyorsan, s így, amint rés nyílt a kapun, az oroszok egyszerre bezúdultak, őt látták meg először, egyikük puskatussal az arcába vágott, el is öntötte a vér. Anyám rémülten ugrott volna hozzá egy zsebkendővel, de a katonák ellökték, hátracsavarták apám karját, egyikük terpeszben elébe állt, és ráordított, nyemecki szoldát? Apám vadul rázta a fejét, nem, nincs, egy sincs, mondogatta, de a kérdést egyre dühösebben ismételgették, doktor Zloch megpróbálkozott a némettel, rögtön kapott egy irdatlan pofont és elkapták a grabancát, most őt kezdték rángatni, nyemecki szoldát, nyemecki szoldát? Akkor előrefurakodott Ábrahám bácsi, aki úgy érezte, neki, mint szlovenszkói menekültnek, illik egy kicsit értenie a nyelvükön, bár a házmesterné mindig azt terjesztette, hogy úgy ruszinok ezek, ahogy ő. Az oroszok azonban értették, amit magyarázott, a fél osztag a pincét kutatta át, a másik fele az emeleteket, s amikor meggyőződtek róla, hogy tényleg nincs német a házban, mintha kicserélték volna őket. Egyikük azt kérdezte, nu kak? Ábrahám bácsi visszakérdezett, kleba jeszty? A katona elvigyorodott, kleba, ismételte kérdő hangsúllyal, mutatott valamit, és elment, aztán visszatért egy tömött zsákkal, amit ledobott a kapualj kövére. Kleba, mutatott rá, jelezve, hogy nekünk hozta. Közben egy kis hóval anyám nagyjából lemosogatta a vért apám arcáról, mindenki úgy gondolta, hogy őt illeti a jog, kinyitni a zsák száját, majdnem fekete, kerek cipók voltak benne. Elég az egész háznak, mondta apám, és hozzátette, mit gondolnak, akkor is kenyeret kapunk tőlük, ha itt találják a két németet?

Aznap lett vége a jó világnak: vissza kellett hurcolkodni a lakásokba. Miránk jókora meglepetés várt, mindkét szobánk, ahogy a felnőttek mondták, belövést kapott, az ablakok melletti sarokban akkora lyuk tátongott, hogy egyenesen a szürke januári égre lehetett látni. Kitört az összes ablakunk, süvített be a szél, a szobákban nem lehetett volna megmaradni. Apámnak felragyogott az arca, most meglátjátok, mire jó a hodály! Hodálynak az irdatlan méretű és szabálytalan alakú fürdőszobát hívták, ami miatt annak idején ki se akarták venni ezt a lakást, főképp nagyanyám tiltakozott ellene, annál is inkább, mert ebből külön bejárás is nyílt a szüleim szobájába, nem kellett az övén átjárniuk, s így nem tudhatott mindenről és mindenkiről. Az L alakú helyiség egyik szárában laktunk mi, én persze csak azért, mert a kis piros rácsos ágyam szerencsére el se fért volna, muszáj volt anyám és apám között aludnom, amiért is úgy éreztem, egy kicsit folytatódik a pincebeli boldogság. Naphosszat az ágyban játszottam, nem is lett volna hely másutt, ilyen körülmények között. Anyám újra meg újra felolvasta a Dugó Danit, apám meg drótból és dugóból elkészítette Danit és Szélkelepet. Esténként, ha már ágyba bújtunk (s villany nem lévén, erre hamar sor került), apámék megvárták, amíg az L másik szára felől horkolás hallatszik, s akkor halkan a régi, még Gibraltárból ismerős slágereket kezdték zümmögni. Rendszerint erre aludtam el, és ehhez képest mit se számított, hogy büdösek a mécsesek és minden délben meg este ugyanazt esszük, mivel semmi másunk nincs, szárított sárgaborsót, amit apámék még decemberben zsákmányoltak. Irén nagyanyám még annyi változtatásra se volt kapható, hogy néha levesnek készítse el, úgy nem elég laktató, mondta, és csinálta egyfolytában a sűrű, szinte ragacsos, sótlan főzeléket. Adjunk hálát az Úrjézusnak, hogy ez is van, mondta ilyenkor, apám pedig mindig hozzátette, és a Jellinek Lexinek, aki nyitva hagyta a raktárajtót! Odakint még vadul lőttek, néha evés közben is úgy éreztük, inog, reszket az egész ház, szó sem lehetett arról, hogy az utcára merészkedjünk, de egy nap ebéd közben anyám hirtelen letette a kanalát, elsápadt, és azt mondta, valaki kopog. Senki se kopog, torkolta le Irén nagyanyám, magyar ember ilyenkor eszik és nem zaklat másokat és különben se jár senki az utcán! Apám is fülelni kezdett, de bizony, hogy kopognak, már állt is fel és ment ki, anyám utána, mentem volna én is, de nagyanyám, ha már nekik nem parancsolhatott, legalább rám förmedt, te csak egyél, ne máléskodj! Sokáig egyikük se jött vissza, aztán apám bedugta a fejét az ajtón, és rám kacsintott, futás az előszobába, meglepetésed van! A hosszú cső túlsó végén két csontvázszerű, sárgás bőrű alak imbolygott, révült tekintetük nem rám irányult, pedig engem néztek. Na, mire vársz, mondta anyám, szaladj oda! Ehelyett hátrálni kezdtem, a tarkómat nekifeszítettem a hasának, s akkor az egyik jövevény alig hallhatóan megszólalt, zsá-á-á-ákot vegyenek, és a hangja egy kicsit, de csak egy kicsit hasonlított a nagyapáméhoz. Tétován léptem előre néhányat, ám megcsapott a szag, ugyanaz, amit lent a pincében éreztem, csak nem ilyen töményen, a dohos matracok és áporodott zsákok bűze, de ez ráadásul egyszerre volt savanykás meg kesernyés is. Most a másik alak felé vetettem egy pillantást, Margit nagyanyámnak kellett volna ott állnia, de akit láttam, még rémisztőbb volt, lógott rajta a rongy, amit a kabát alatt viselt, mert nyomtalanul elvesztek a lágy, puha párnácskái, melyekre olyan jólesett rásimulni, ha az ölébe vett, s amelyek édesen hullámzottak és rázkódtak, ha nevetgélt, márpedig többnyire nevetgélt. Mély, fekete gödörben ült a szeme, s mintha még tőlem is félt volna. Az a figura, amelyik a nagypapára hasonlított, megpróbált leguggolni, hogy amikor odafutok hozzá, egy magasan legyen a fejünk, de közben elveszítette az egyensúlyát, megtántorodott, s ahelyett, hogy a tenyerével próbálta volna kitámasztani magát, riadtan a szemüvegéhez kapott. Ebből a mozdulatból végre ráismertem, de akkor meg a pár hónappal korábbi sértődöttségem akart mindennél előbb utat törni magának a torkomon, miért nem hagytad, hogy meglátogassalak a kórházban, kiabáltam, nem igaz, hogy féltem volna, most félek, de most persze itt vagy!

*

Belátni már nem lehet, jelentette büszkén apám, és amikor betódultunk a régen látott utcai szobánkba, kiderült, hogy üveg hiányában barna papundeklitáblákkal szögezte körbe az ablakkeretet. Anyám az eredmény láttán egyszerre sírdogált és nevetgélt, hiszen sötétnek sötét lett, nappal is éjszakai, de a hideg továbbra is akadálytalanul süvített be a lakásba, legfeljebb nem az ablakokon, hanem a belövéstől keletkezett lyukakon át. Jó, de azért akkora cidri még sincs, jegyezte meg apám, aki álló nap ezen dolgozott, és most kicsit csalódottnak látszott, mivel ő végig arra gondolt, hogy a szemközt lakók ne kukkolhassák, mi zajlik nálunk. Vissza kellett foglalni a lakatlan, jégveremszerű szobákat, hiszen Zsiga nagyapámmal és Margit nagyanyámmal most már hatan voltunk. Hallani se akartak róla, hogy a fürdőszobába költözzenek, ahol meleg volt, ha a gyerek megfázik, mondták, se vitamin, se gyógyszer, ott kell maradnotok, nekünk a hidegben is jobb lesz, mint eddig, fázni a gettóban is fáztunk, de annyi helyünk se volt, hogy a lábunkat kinyújthassuk. Éjszakára minden köpenyt, kabátot, takarót és terítőt rájuk borítottunk, ők pedig minden reggel azt állították, hogy pompásan aludtak. A konyhában is fél fenékkel ültek a hokedlin, ketten egyen, összepréselődve, pedig jutott volna mindkettőjüknek külön-külön ülőke is, fejüket leszegve várták a tálalást, mintha büntetés járna azért, ha felnéznek. Maguktól sose szólaltak meg, mindig megvárták, hogy mondunk-e, kérdezünk-e valamit. Irén nagyanyám bezzeg kérdezett, minden étkezés után azt tudakolta Margit nagyanyámtól, nem csinálta volna-e másképp a főzeléket, hiszen ő csak egyszerű, tudatlan asszony, Margit nagyanyám viszont a háború előtt még szakácskönyvet is írt. Nagyon finom volt, köszöni szépen, felelte okosan a kérdezett, de hiába, mert Irén nagyanyámnak az oldalán is kifakadt volna, ha egyszer lenyeli, ami még a bögyében van, na azért, mert hiába is jönnél a kényes ízléseddel, nincs nekünk már semmink, ezért a vacak kis borsóért is hálát adunk az Úrjézusnak, már aki úgy gondolja, hogy há… Mutter! Apám hangja keményen csattant, az anyja ártatlan szemmel pillantott rá, talán valami rosszat mondtam? Tudja azt maga nagyon jól, felelte apám, és ilyenkor nekibátorodott Margit nagyanyám próbált békét szerezni, de Bandikám, anyád csak azt kérdezte, hogy ízlik-e? Ide-oda járt rajtuk a szemem, azt is láttam, hogy Irén nagyanyámat ezzel nem lehetett levenni a lábáról, meg azt is, hogy Margit nagyanyám úgy képzeli, valami hasznosat csinált. Azt is észrevettem, hogy amikor eszünk, Irén nagyanyám megkövült tekintettel, szívósan követi minden falat útját, ami nem apám szájában vagy az enyémben tűnik el. Aztán elkövetkezett a nap, amikor végképp kifogytunk még a szárított sárgaborsóból is, és hasonlóképp járhattak az alattunk lakó Zlochék, a bal kéz felőli Bohusék, meg a jobb kéz felőli lakásban Zubrovitsék. Azzal állítottak be apámhoz, hogy ha nem is KISKA-egyenruhában, de folytatni kéne az élelemfaszolást. Először csak a Szondi utca és az Eötvös utca sarkán lévő Pischinger-lerakatig merészkedtek, ahonnét jókora mennyiségű üres ostyalappal tértek vissza. Valaki már piszkálta a lakatot meg a redőnyt, magyarázta apám, amikor anyám azt kérdezte, nem lesz-e baj ebből, de tényleg, Ágikám, bizonygatta apám, és csak a vak nem látta, hogy röhög a szeme, alig értem hozzá a redőnyhöz, fölszaladt, szinte magától! És különben is, biztos voltak ott finomabb dolgok, de azt már előttünk elvitték… Másnap elmerészkedtek egészen az Aradi utcáig, ahol egy mások által már kirámolt csemegeüzletben három bödön avas disznózsírt találtak, továbbá egyetlen kilónyi kristálycukrot. Mire a zsákmánnyal hazaértek, azt is kitalálták, mit kezdenek vele: az avas zsírba belekeverték a kristálycukrot, a barnás kulimásszal pedig jó vastagon megkenték, majd felszeletelték az ostyalapokat. Tessék, itt a csodás Zu-Nye-Bo, kiabálta apám, tessék, aki éhes, lakjon jól Zunyebóval! Amióta megjelentek a lakásunkban, Zsiga nagyapám szeme most először telt meg fénnyel, és mindenki mást megelőzve, fürgén a tálnál termett, s annyit markolt ki egyszerre, amennyit csak a reszketeg ujjaival meg tudott ragadni. Na de Zsiga kérem, hördült fel Irén nagyanyám, mégis hogy képzeli, és elszántan megindult feléje, mutter, harsogta apám, de ezúttal hiába, Irén nagyanyám bütykös mutatóujja a tálon keletkezett hiányra szegeződött, nem látod, mit művel, eleszi a gyereked elől! Nagyapám mindebből semmit se látszott észrevenni vagy meghallani, szinte fuldokolva tömte magába a Zunyebót, ujjai között ki is türemkedett a krém, egyik tenyerével az ostyát markolta, a másikat meg védőpajzsként tartotta maga elé, nehogy valaki elvegye, amit már megszerzett. Ti ezt tűritek? Irén nagyanyám feldúltan vágtatott végig az előszobán, közben sorra becsapdosta a nyitva talált ajtókat és hangosan méltatlankodott, még az unokáját is kisemmizné, ez a hála, amiért… Apám arca elsötétült, szó nélkül az anyja után rohant, az utolsó ajtócsapódás valószínűleg az ő indulatát fejezte ki. Margit nagyanyám, talán azért, mert most csak anyám meg én voltunk a helyiségben, felpillantott, és láthattuk, hogy csorognak a könnyei, ne haragudjatok rá, suttogta, a gettóban eleinte még jól bírta, aztán kijött a cukra, egy éjszaka még a szobatársunk dextrinjét is megette, mert melasznak nézte. Szerettem volna apám után lopakodni, hogy halljam, mit beszélnek, de nem mertem megtenni, viszont egész nap ezen járt az eszem, fogtam egy kistányért, rápakoltam néhány Zunyebót, és indultam volna vele a szoba felé, de anyám rám szólt, hagyd most nagyapádat. Jólesett, hogy rájött, nem magamnak szántam az édességet, de annál jobban izgatott, hogy mi történhetett, mert a vacsoránál Irén nagyanyám tüntetően Zsiga nagyapámnak tálalt először, és még meg is kérdezte, mondja Zsiga, elég lesz? Valamit mondhatott neki apám, ami ennyire megszelídítette, de mit? Úgy gondoltam, Irén nagyanyámmal senki sincs annyira tisztában, mint én, képtelen voltam föltenni róla, hogy elszégyellte volna magát, apám talán ráijesztett, de mivel tudta megijeszteni, igazán nem ijedős, le mertem volna fogadni, hogy ha verekedésre kerül a sor, bárkit földhöz nyekkent a családban, beleértve a fiát is. Máskor hamar elaludtam, de ezen az éjszakán én maradtam ébren legtovább, horkolt már az L másik szárában Irén nagyanyám, szuszogtak tőlem jobbra és balra a szüleim, és még mindig csak bámultam bele a sötétbe, és törtem a fejem, az se látszott valószínűnek, hogy apám szépen megkérte az anyját, és az engedett, azt se hihettem, hogy ráparancsolt, még leginkább talán arról lehetett szó, töprengtem, hogy megmondta neki, ez a mi lakásunk, és ha így viselkedik, el fogja küldeni… S amint idáig értem gondolatban, talán már félálomban, hiszen órák óta zakatolt az agyam a történteket őrölve, egyszerre csak felrémlett az a nyári délután, amikor egy bevásárlás után hazafelé tartva a Hunyadi téri csarnokból, feltűnt, hogy a Szondi utca sarkán, de most nem a kocsma előtt, hanem vele szemben, szokatlanul nagy csődület tolong. Odamentünk mi is, de először semmit se láttunk az emberek hátától, hanem aztán nagyanyám fúrni kezdte magát előre, és hamarosan mi álltunk legelöl, akkor derült ki, hogy amióta elmentünk hazulról, kiragasztottak egy új plakátot, azt tanulmányozzák olyan sokan, csakhogy míg mások magukban olvassák a szöveget, nagyanyám jó hangosan mormolja és még a mutatóujját is kinyújtja a falig, hogy mint az imakönyvben, azzal kísérje a fekete betűket. Szóval semmiféle jogcímen, kiabálta, amikor már visszafelé furakodtunk, nincs kibúvó, végre, mennie kell! Amint hazaértünk, rohant egyenesen a szüleim szobájába, föltépte a ruhásszekrény ajtaját, és anyám holmiját elkezdte kidobálni, előbb megkövülve néztem, aztán rángatni kezdtem a blúza ujját, hagyd abba, ezt nem szabad, oda se figyelt, a pogány anyád, aki csak bajt hoz ránk, ordítozott dobálás közben, majd én teszek róla, hogy többet ne ártson nekünk! Mire megjön, és itt olyanná vált a hangja, mintha mesét mondana, szépen, ügyesen összerakjuk a holmiját, betesszük egy kofferbe, én nem, én nem, én nem, üvöltöttem toporzékolva, és a két öklömmel próbáltam olyat ütni, hogy végre megérezze és fájjon, de könnyedén lerázott, és már röpültem is a rekamiéra, mintha én is anyám egyik holmija lennék, ő pedig vágtatott ide-oda a lakásban, bőröndöt keresett, de mindet túl nagynak találta, aztán az egyikbe gyorsan begyömöszölt mindent, nincs már árjapárja, kiáltozta, vége a dalnak, rám kellett volna hallgatni! Azt se vettem észre, hogy közben megérkeztek a szüleim, álltak az ajtóban, és dermedten figyelték, mit művel, amikor meglátta őket, felkapta és odavágta anyám lába elé a bőröndöt, tessék, összekészítettem, ami kell, nincs többé árjapárja, visszavonták, ott a plakát a sarkon, közvetlen közelről lihegte anyám arcába a szavakat, te is mész a Tattersallba, ahogy kell! Az uradat meg a fiadat talán mégse akarod veszélybe sodorni, pedig azt is megbüntetik, aki zsidót bújtat, és mi már eleget bújtattunk! Apám azt bömbölte, elég, mutter, ne merje, de ő csak mondta és mondta tovább, apám odaugrott hozzá, két kézzel elkapta és megrázta, ne merészelj anyádra kezet emelni, sikított nagyanyám, egy ilyenért, emlékezz, mire esküdtél, emlékezz! Bandi, ne tedd, kiabálta anyám, inkább elmegyek, de apám, miután leengedte a kezét, most a saját fejét kezdte nekicsapni a falnak, Bandi, ne, sikítozott anyám, ő meg rekedten visszaszólt, hagyjál, ha magamat nem üthetem, őt ölöm meg! Ebben a pillanatban elkezdett kicsúszni a hátam mögül a fal, aminek nekitámaszkodtam, valami erős, zúgó hang közelített felém, és amint elért, lenyomott, hogy minden elsötétült előttem. Később azt mondták, orvost kellett hívni, patikába kellett szaladni, ezernyi dolgot adtam a családnak, hatalmasat aludtam, és amikor magamhoz tértem, mindjárt azt kérdeztem, hol van anyám? Odajött a kiságyamhoz, megtapogattam az arcát, megsimogattam a haját, és azt kérdeztem, tényleg megtörtént-e, hogy el akarta küldeni a nagyanyám, vagy ezt csak álmodtam? Anyám kapott a kérdésen, persze hogy csak álmodtad, vérszegény vagy, csillagom, elájultál tegnap, meg volt egy kis gyomorrontásod is a sok édességtől, hiszen látod, hogy itt vagyok, rossz álom, csúnya álom volt, nem is értem, honnan veszel ilyeneket, felejtsd el, és soha többé ne gondolj rá! Hogy a közben eltelt nap folyamán visszavonták az árjapárja rendelet visszavonását, már csak felnőtt fejjel tudtam meg, de azért akkoriban is gyanakodtam, hogy becsapnak, túlságosan pontosan láttam magam előtt mindent, viszont anyám ott volt velünk, napjában százszor is meggyőződhettem róla, az emlékeim meg egyre halványabbak lettek, és különben is, annyi minden történt, hogy alig győztem a fejemben elraktározni, hanem hónapokkal később, ott a fürdőszobában, az ágyon, alvó apám és anyám között, amíg azon töprengtem, mit mondhatott apám, amitől Irén nagyanyám megszelídült, egyszerre úgy éreztem, és annyira éreztem, hogy biztosra is vettem, amit álomnak mondtak, mégiscsak megtörtént, apám pedig semmi mással, éppen azzal bírhatta rá az anyját a másféle viselkedésre, hogy eszébe juttatta ezt a napot. Azt viszont nem tudtam, elszégyellte-e magát Irén nagyanyám, vagy csak úgy tesz most egy ideig, mintha szégyellné magát, s aztán kezdi elölről az egészet. Arról se tudhattam semmit, és nemcsak akkor, ötévesen, de még nagyon sokáig, hogy a Tattersall, ahol anyámnak, ha a dolgok másképp alakulnak, jelentkeznie kellett volna, Irén nagyanyám számára is jelentett valamit, persze egészen mást, benne a puszta név is emlékeket idézett fel, kellemeseket, életének értelmet, elégtételt adókat. Ennek lehetősége mindaddig eszembe se jutott, míg a halála után elő nem került fél szekrényt megtöltő kesztyű- és kalapdobozai alól egy lila selyembe kötött mappa, amelyben régi leveleit őrizte, s a levelek alól egy különösen nagy becsben tartott, mert celofánnal beborított, megsárgult újságkivágás. Akkor, 1964-ben, fel nem foghattam, miért tette el éppen a Pesti Hírlap 1928. május 30-i számának hatodik oldalát, egy Lázár István nevű szerző “Négylábú lelkek – A pünkösdi ebkiállítás a Tattersallban” című cikkével. Nagyanyám, gondoltam, már abban is élvezetét lelte, ha olvasott a “jobb” emberek időtöltéseiről, és ha elég színes volt a leírás, valósággal úgy érezhette, ő is jelen volt, például ott a Tattersallban, így kellett lennie, elvégre mi másért őrizgetett volna évtizedeken át legféltettebb kincsei között egy újságkivágást, amellyel szerfölött csínján kellett bánnom, amíg kihajtogattam, nehogy szétporladjon az ujjaim között, de alig olvastam bele, tátva maradt a szám: “Az olasz agarak között championátust és tiszteletdíjat nyert derbygyőztes Majtényi Aida (tulajdonosa Nyergesné Berényi Irén) szép, okos állat, sok dicséretet kap…” És már láttam is Irén nagyanyámat, amint a sok dicséretet kapja, pórázon vezetett olasz agarával méltóságteljesen elvonul a zsűri előtt, és a közönség diszkrét, de lelkes tapsát apró fejbiccentésekkel fogadja, más drága ebek tulajdonosaival cserél tapasztalatot, nyugtázza a gratulációkat, az sincs kizárva, hogy olyanoktól, akiknek a házához egy vagy két évtizeddel korábban lábat ápolni, fésülni járt, és érkezéskor, távozáskor kezicsókolommal kellett köszönnie, milyen önfegyelem kellett ahhoz, hogy a diadalérzetét ki ne mutassa, de semmi kétség, ez maga volt a megvalósult ábránd, és ha netán elfelejtette volna, hogyan is volt, ott a Pesti Hírlap, melyben az ő neve ugyanakkora betűkkel áll, mint a drótszőrű foxterrier szukák kategóriájában díjnyertes Princess Miranda tulajdonosáé, gróf Esterházy Ferencé Tata-Tóvárosból, vagy a Budapesten vendégszereplő Josephine Bakeré, akinek kotorékebe irdatlan botrányt okozott azzal, hogy agyba-főbe marta az üldözött rókát, s végül a két állatot együtt kellett vizesdézsába dobni, hogy lecsihadjanak. És ez a tattersalli nap még csak nem is volt egyszeri és kivételes esemény az életében, mert eltett egy 1930. június 30-ra szóló meghívót is, amely abba a Spolarich-étterembe szólt, melynek bejárata fölé sokáig az volt kiírva: “Kutyáknak és zsidóknak tilos a bemenet”, ezen az estén pedig Pekár Gyula őexcellenciáját ünnepelték abból az alkalomból, hogy “eredményekben dús közéleti pályafutása jelentős határállomáshoz érkezett, miszerint a minap tért haza harmincadik külföldi kiküldetéséről”. Nagyanyámnak, akinek még a harmincas években is félévente más lakásba kellett költöznie, mert sehol sem tudta folyamatosan fizetni a lakbért, nem kis áldozatot jelenthetett a meghívó közlése, mely szerint “a teríték borravalóval 5 pengő”, de mindenért kárpótolhatta egy másik mondat: “Nagy súlyt helyezünk arra, miszerint a vacsorán a magyar társadalom legjelesebbjei minél nagyobb számban képviselve legyenek”, és ezt neki, Nyergesné Berényi Irénnek írták, neki szólt a lap alján a “hazafias üdvözlet”, és őt figyelmeztették: “Öltözet: sötét utcai, hölgyeknek: kalap”. Évekkel később, amikor már rajtanácselnöke voltam a 62. sz. Kossuth Lajos Úttörőcsapatnak, és kultúrműsort készültünk előadni a Postás Szakszervezet székházában, egy jelenethez, melyben úgy is, mint születésemtől beszédhibás – raccsoló – gyerek, én alakítottam a reakciós Tasziló grófot, szükségem lett volna egy zergetollas vadászkalapra. Amíg Irén nagyanyám távol volt, és minden vasárnap tíztől tizenegyig ott ült a nagymisén, kivettem a szekrényéből az egyik kerek kalapdobozát, tudván, hogy van egy sosem használt olyan darabja is, amelynek az oldalán toll fityeg, arra kis jóindulattal rá lehetett volna fogni, hogy zergétől való. Vesztemre egy másikat találtam meg, s nem mertem az időt további turkálással tölteni: ennek tulipiros műcseresznyék voltak az oldalán. Mindenesetre a fejembe húztam, de úgy valahogy, ahogy a háborús filmekben a páncélosok viselték állszíjas sisakjaikat. Így illegtem a tükör előtt, és előbb csak magamban röhögtem, aztán meglátott apám és anyám, és ők is ihogni-vihogni kezdtek, anyám még a kredencfiókból a kenésre használt lúdtollat is behozta, és odaillesztette a műcseresznye mögé. Olyan vadul hahotáztunk, hogy észre se vettük nagyanyámat, megkövülten állt a küszöbön, és leste, mik történnek itt, ha csak egy órácskára is kiteszi a lábát a lakásból. Nem sokáig állt így, letépte a fejemről a kalapját, s úgy nézett rám, hogy biztosra vettem, most kapom a párját annak a pofonnak, amit a múlt héten Halmi nevű orosztanárom kapott, maga az a Halmi, kiabálta nagyanyám a tanári szobában, és a bólintásra már ütött is, nem szégyelli magát, pofonnal neveli a gyerekeket, Halmi csak ácsorgott dermedten, ahogy elmesélték, talán világnézeti meghasonlásba kergette annak tudata, hogy az idős hölgy, akinek testi fölénye szemmel látható, egy élenjáró úttörő nagymamája, másfelől meg nyílt titok, hogy klerikális beállítottságú, de az is tény, hogy a Nyerges gyerek az első padban ülő létére hátrafordulva beszélgetett óra közben, hát mit kellett volna vele csinálni, viszont azokat a pofonokat, amiket még be lehetett állítani “makarenkói”, vagyis pozitív hatású pofonnak, ő már sokszorosan kiosztotta, mostantól az terjedne el, hogy a Halmi veri a diákokat, jobb hát úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és valóban, egy szónyi szemrehányással nem érzékeltette a tanár úr, hogy miattam meg lett pofozva, ami bámulatra késztetett Irén nagyanyám iránt, mindazonáltal ennek a mostaninak nem örültem volna, mert ha lekeveri, kitör a családi veszekedés. Nagyanyám megint meglepett: pofon helyett elsírta magát, szipogva elindult a szobája felé, és az ajtóból is csak apámhoz volt szava, szégyellhetnéd magad, te tudod, hogy én ezt a kalapot mikor… hogy azon a pünkösdön, amikor szegény Aidácskám… Legyintett, és bevágta az ajtót, sokáig hallottuk, hogy sír odaát, apám feszengve kezdett magyarázni valamit, ez idő tájt egyszerre volt hallgatója a Bolsevik Párt történetéről szóló középfokú és oktatója a Bolsevik Párt történetéről szóló alapfokú szemináriumnak, s alighanem ellentmondást érzett a tanultak meg a család háború előtti élete között, szemlátomást zavartan adta tudtunkra, hogy miből áll a nagy tragédia: Aida a mutter kutyája volt, és éppen pünkösd után gázolta el egy autó. Később, amikor ebédelni hívtam nagyanyámat, még mindig azt a kalapot kefélgette, és azt se tudhattam, hallotta-e, amit mondok, enni mindenesetre nem jött ki. A lila selyemmappában, ahol az újságkivágást őrizte, megtaláltam a tízes évekből való leveleit is, ámulatomra azokat is, amiket ő írt; így jöttem rá, hogy apám, akivel nyolc hónapja terhes volt, mikor a Nyerges-nagypapa három év után először hazajött Nürnbergből, egy ágrólszakadt kórházi segédorvossal folytatott viszonyának a gyümölcse, akinek még önálló lakásra se tellett, bent lakott az intézményben, mint valami ágyrajáró, a válás után sem akarta elvenni nagyanyámat, ő nem ígért semmit, állította az egyik levélben, nem vállalhat feleséget, gyereket, nagyanyám rimánkodott, aztán zsarolni próbálta, végül megátkozta, az orvos vidékre helyeztette magát, és nemcsak hogy az új címét nem adta meg, de visszaküldte nagyanyám addigi leveleit is – őt hívták Majthényi Nándornak, “maga önző és gonosz, mint az egész fajtája, vegye tudomásul, hogy a gyönyörű kisfiát, akit a Nyerges adoptált, meg se mutatnám most már, hiába is kérné”, írta nagyanyám az utolsó levelében, de Majthényi nem kérte és egyáltalán, többé életjelt se adott magáról. Mire ezt megtudtam, már apámnak se mondhattam el, talán kár is lett volna megtudnia, szegény már nem élt, de nem volt nehéz elképzelnem, hogy miféle érzelmek tolonghattak nagyanyámban, ha ránézett a kutyára, Nándor doktor urat láthatta maga előtt, tudja meg, a kutyámat neveztem el magáról, a kutyámat, ezzel nem lehetett betelni, ez maga volt a bosszú, de később jelentett a Tattersall neve és mindaz, ami ott történt, mást is, kárpótlást minden sérelemért és megaláztatásért, doktori címe volt Majthényinak és doktor volt a Fülöp lány apja is, igaz, az orvosi fakultást fél év után otthagyta, mert az első boncolásnál elájult, de doktor lett másból, itthon is meg Berlinben is, és nagyra volt vele, nem is ő, inkább a lánya, és abban, ahogy az apjáról beszélt, mindig volt valami lenézés, mintha azt mondaná vele, hogy maga, mutter, a hat elemit se járta ki, hogyne lett volna édes már pusztán elképzelni is, hogy a Fülöp lánynak pontosan ott kell jelentkeznie a szánalmas kis cókmókjával, ott kell várakoznia, hogy mit döntenek felőle, kikkel és hová zárják össze, ahol ő, Majthényi Aida büszke tulajdonosaként egy verőfényes pünkösdi napon olyan boldog lehetett, akár arra is gondolhatott, hogy a Majthényi Nándor egész fajtája kapja meg végre a magáét.