Barna Imre

See Berlin from the sky!

Stadtplan. Plan goroda. City-map, carte de la ville.

Képe vagy terve egy hajdani térnek?

Ha így fordítom, észak, ha úgy, akkor dél. A jobb szélen az előváros-nevű utak – halványlila városhatáron, világoskék tópacnikon és körgyűrű-párhuzamosokon túl – hasonnevű elővárosokba futnak. A bal oldali halványlila minden utcát és teret, minden vonalat és színt és pacnit elvág; rajta túl csak a fehér és üres, baljós semmi van.

Ára kettő ötven. Füstbe ment terv: egy a huszonötezerhez.

Nálam van, de csak hogy majd este, K. estjén felmutathassam.

Hölgyeim és uraim! Mikor utoljára Berlinben jártam, még állt a Fal. Úgy alakult, hogy azóta tizenkét év telt el. Hoztam tehát magammal egy régi térképet, hogy lássam, hol volt. Vagyis azt, hogy nincs: a hűlt helyét. Most már persze ezzel a térképpel sem igazán boldogulok, hiszen az utcanevek is megváltoztak. Érdeklődni pedig röstellenék, ki tudja, mit gondolnának rólam.

Pedig az első utam már kétszer tizenkét éve is, mikor először jártam a Falon túl (nekem túl), a körbefalazott Brandenburgi-kapuhoz vezetett. És az egyetlen napomból épp csak annyi időm maradt, hogy visszanézzek.

Mi kényszerített oda? Mit akartam azzal a visszanézéssel? Bebizonyítani, hogy én vagyok ám az is, aki visszanéz?

A néhai John Fitzgerald Kennedy annak idején ott, a frissen körbefalazott Kapunál tette szállóigévé: “Ich bin ein Berliner”. De huszonnégy éve én már rég berlini voltam. És nem azért, mert diákként nem sokkal korábban egy féléven át róttam valami önkínzó kedvtelésből a Fal túloldala mentén szorongó, szó szerint kilátástalan utcákat, hanem mert magam is a túloldalon lettem felnőtté. Nekem evidencia volt az, amiből az elődök nagyhatalmi logikáján nagyvonalú elszánással túllépő JFK-mondás fakadt: hogy nem Nyugat-, hanem Kelet-Berlin (és a többi) van körülzárva. Mert miránk még a geometria törvényei sem érvényesek, csakis a Jaltáéi. Más kérdés, hogy azzal biztattam magam, mint velem együtt a Falon túl így vagy úgy, de szinte mindenki, hogy a Fal (amúgy persze teljesen valószínűtlen) leomlása a geometria diadalával együtt a mindenféle más törvények diadalát is meghozná egy csapásra. Hogy tehát a helyzetünk minden nyomorúságáért – a szabadság és az elemi javak hiányáért éppúgy, mint a Trabant-dizájn vagy a pártfőtitkári nyelvescsókok gusztustalanságáért – végső soron Jalta a felelős. A Fal.

Vajon ezt a vigaszt akartam próbára tenni azzal a Falhoz sündörgéssel? Vagy miféle kényszer vitt oda? Egy biztos: nem voltam eléggé szabad ember. Jobb lett volna tojni rá jó magasról.

Képletesen persze, nem olyan konkrétan, ahogy a sikeres német filmvígjáték retro-kamaszfigurái levizelik. Az ő vizelésük ma azért lehet éppolyan aggálytalanul konkrét, amennyire igazából elképzelhetetlen lett volna annak idején, boldog és boldogtalan, megfigyelt és megfigyelő, disszidens és Stasi-ügynök azért perdülhet végül önfeledt táncra a filmbeli Checkpoint Charlie sorompói közt, mert az “antifasiszta védőfal” mindig is nevetséges hazugságán az emlékezetnek ma már semmiképp sincs méricskélnivalója. Hiszen hogy mi történne a Friedrichstrasséval, ha nem volna Fal, azt a sorompó keleti oldala felől nézvést is pontosan tudni lehetett: folytatódna és kész. Ez volt akkor a nyílt titok, amelyen a terror is alapult, és ezt a titkot röhögte ki magából utóbb egy nagyon hosszú lázálomból ébredő ország. Nekem jobb volt ugyan, mint a filmbeli fiúknak és lányoknak – hát persze, ha még a Falon is átjuthattam –, mégis mit nem adtam volna egy ilyen nyílt titokért! Ha nekem is elég Pestről Budára vagy Budáról Pestre átlesnem, hogy biztosan tudhassam, mi lenne, ha…

És tessék, hölgyeim és uraim, még most is, még mindig itt ez a térkép a kezemben. Mintha nélküle nem lehetnék biztos a… Miben is? Úgy látszik, még mindig nem vagyok igazán szabad.

…K.-nak szerintem nincs ilyen térképe. Ő a hetvenes évek vége felé egy szép napon tényleg úgy döntött, hogy tojik Jaltára, és maga elé húzta az írógépét…

– Ne haragudj – mondja majd délután K.., amikor megmutatok neki egy bevezető-vázlatot –, de ha megkérhetlek, ne így kezdd. Ne magadról beszélj, na.

– Ja, jó – vigyorgok rá ijedten, és visszaveszem a papírt –, hát persze, igazad van.

Csak most még nem tartok ott.

Most először is felszállok a városi vasútra. Mintegy – mintegy! – ott, ahol, arra, amelyikkel akkor, amikor. Alexanderplatz, Jannowitzbrücke, Ostbahnhof. Déjŕ vu. Megvolt már nekem ez a téglafal, ez a híd alatti sarok, ez a kerítés melletti kanyar. Ha van olyan, hogy én, akkor az enyém, akármi rakódott is rá. Itt éppenséggel nem is Nyugat, hanem Kelet. A bódésoron Bockwurst és falafel. Török a zöldséges. Országnevek egy telefonállomás előtti tarifatáblázaton: BoszniaHercegovina, Lengyelország, Kazahsztán. Határozott léptekkel indulok el egy drótkerítés mellett. A drótkerítésen túl buldózer forgolódik, de a kezemben diktafon.

Diktálom, amit látok. Halló, itt a múlt, rögzíteni tessék.

Odaát, a szellős térség túloldalán a pártlap-székház homlokzati óriásbetűi valami új országra emlékeztetnek, míg a környező panelblokkokkal együtt le nem bontják a székházat is. Ezekre a betűkre nyílt az ablakunk, a Stankóé meg az enyém. Hányadikon is? A kilencediken? Nem, ott talán L. – nem a mai, nagyon fontos ember, hanem az eredeti, a tulajdonképpeni – végzi mackóban a guggolós tornagyakorlatait. Talán a tizenegyediken. A kaput most fotocella nyitja. A bejárati igazoltatók helyén óvszerautomata. A liftajtó kézre esik. Öreg linóleum, konyha-, izzadság- és szellőzetlenségszag. A szomszéd orosz fiú lábszaga. Mira forró szappan- és samponszaga. Aira ideges kölni- és rúzs- és rágógumiszaga. Vodka- és sörszag, éneklések és egy hangkazetta. “Aha, Blaupunkt” – néz a magnóra Toivo, a tulajdonképpeni.

Tovább és tovább, még mélyebbre a fal mögé, ahol a múlt van, hogy onnan most végre… A múlt neve Karl-Marx-Allee. Vissza lehet menni. Ez a borzalmas monstrum a Gyermekek Háza (megnyitotta 1954. X. 18-án az Első Nagy Államférfi), az a vasbeton pavilon meg a Kino International. A műsor persze változott. Ma a Dancing in the Dark megy. Eisdiele helyett meg az, hogy ICE CREAM. A múlt mögött viszont semmi sincs. Csak szürke panel, csak alattomosan ölő azbeszt a munkásos-parasztos-mérnökös mozaik-álca mögött. Itt-és-mostba zártság a dísz-világóra világtalan cinizmusa mögött.

Friedrichstrasse, beszállás. Le a térképről, vissza a jövőbe. A Potsdamer Platzig, ahol most Európa közepe épül, és vissza megint.

Berlin felett az ég. Az égen hőlégballon. Egy menet harminc márka: SEE BERLIN FROM THE SKY! Gyalog egyensúlyozok a Fal helyén. Itt volt, és most már nincs itt. Átsétálok a Brandenburgi-kapu alatt. Nem csodálkozik rám senki.

“Namenlose Prinzessin” kicsi kőkoporsója a Dóm frissen felújított altemplomában.

– Kádár? Az meg ki volt? – kérdezi majd a felolvasáskor K.-tól egy diáklány.

Napsugár sétány. 101 perces színes, feliratos német romantikus film. Forgatókönyv: Thomas Brussig, Leander Hausmann. Operatőr: Peter-J. Krause. Rendezte: Leander Hausmann.