Az ember azt hinné, hogy a Habsburgmonarchia összeomlása valahogy villámcsapásszerűen következett: valamikor a szarajevói lövés és Ferenc József halála között. Brigitte Hamann könyvét olvasva – ami a századfordulótól durván az első világháborúig tekinti át a bécsi kultúrklímát – rájöhetünk, hogy mint minden összeomlás, ez is jóval korábban kezdődött. Bár elemzése azt a politikai-szellemi közeget vizsgálja, amelyből Hitler összeszedte későbbi munícióját, ténynyomozásának legérdekesebb része mégis a “másik Bécs” felfedezése. Az egyikről tudtunk: a századfordulón Európa legizgalmasabb fővárosa volt: Freud, az art nouveau, Klimt és Schiele, Wittgenstein, a “bécsi kör” filozófusai, Mahler, Musil, Stephan Zweig és még sokan mások – hihetetlen névsor – éltek egy rakáson kávéházakban és értelmiségi szalonokban. Ezt ismertük, és azt is tudtuk (ha máshonnan nem, Musil “Kakániájából”), hogy ezt a szellemi tobzódást már jó ideje a végzetes hanyatlás bája övezte.
Hamann most a másik Bécs arcát mutatja meg: a politikai fél- és alvilágét, melyben jósok, vikingmítosz-kutatók, a fajelmélet “tudósai”, szexológusok, a nagynémet nemzeti gondolat vagy éppen a cionizmus alapjait lerakók nyüzsögnek: a húszéves Hitler itt szívja fel magát.
A könyv igazi kuriózuma a kor parlamentáris viszonyainak aprólékos – történeti – bemutatása. 1908-at írunk, engedélyezve van az első parlament (maga a császár nyitotta meg), aztán elszabadult a pokol. Ugyanis a választások során harminc párt került be, többnyire nemzetiségi alapon – a Monarchia veszte volt a patch-work birodalom, harminc-egynéhány etnikai övezettel –, és mindegyik párt a magáét fújta. A bejutásnak nem volt alsó határa (mondjuk 5 százalék), és a vitáknak nem volt közös nyelve: a horvátok vagy ruténok éppúgy anyanyelvükön tartották többórás beszédüket, mint az olaszok és ukránok, s közben a padsorok között ölték egymást a honatyák akármiért. A bécsiek – Hamann szerint a drága színház- és operajegyek miatt – ide jártak cirkuszt nézni: két karzat volt nyitva, a köznépnek a felső, a középosztálynak az alsó, és a nézők élvezték a balhét. Közben a bolondokháza tökéletesedett, kitalálták az obstrukciót, vagyis egy-egy képviselő csak azért beszélt, hogy a másikat ne engedje szóhoz jutni, míg valaki lerántotta (fejbe verte, vagy elvette a huszonnégy órára előkészített hideg élelmét), szóval lehetetlenné tette. És jött a következő.
Monarchiából nem lehet máról holnapra olajozottan működő demokráciát csinálni, és a választójog meg parlament még nem jelent működőképes demokráciát. Az egész cirkusz persze arról szólt, hogy a nagyobb nemzetiségek le akartak válni a birodalomról – elsősorban a csehek, szlovénok meg a horvátok. Közben – hogy az egésznek legyen tétje is – Ausztria elfoglalta Bosznia-Hercegovinát. (Ajándéknak szánták (!) az öreg császárnak a korábban elszenvedett vereségekért.) Arra már senki se gondolt odafenn, hogy ebből a húzásból nemzetközi bonyodalom támadhat: az oroszok és franciák egyből interveniáltak, egy pillanat alatt óriási nemzetközi feszültség keletkezett – ma már tudjuk, gyorsított eljárással kövezték az első világháborúhoz vezető utat.
Szóval a bolondokháza. Amit persze döntésképtelenség miatt többször fel kellett oszlatni, és akkor pár hónapra megint jött a Monarchia bürokratikus túlélőkészlete. Ez volt a “másik Bécs” legrémesebb üzenete: a demokrácia elvének lejáratása. Hitler nemcsak az antiszemita és obskurantista írókon tanulja a politikát, hanem a parlamentben, ahová naponta eljárt tanulmányozni a struktúrát. És amit látott, arra tanította, hogy a kormányzáshoz egyetlen akaratra, kemény diktatúrára van szükség, meg hogy a parlamentarizmus, választójog és egyéb firlefranc valami dekadens külföldi találmány, nem németnek való.
Ha az ember belegondol, ez a parlamenti őrület hozzávetőleges előképe volt a későbbi, weimari demokráciának. Igaz, ott rendezettebbek voltak a viszonyok – legalább egy nyelven beszéltek –, de az is a tehetetlenség és politikai instabilitás melegágya lett. Csakhogy mire Hitler a weimari demokrácia pástjára került, már készen álltak számára a “kezelés” eszközei is.
Ugyanis ebben a bolondokházában nemcsak a kakofóniát látta, hanem azt is, ahogyan a cseh párt – egy tucat képviselő – tökéletesen meg tudja bénítani a több száz fős Házat. És talán ez volt a legfontosabb tanulság a politikai technológia c. tantárgyból: a kisebbségi terror taktikája. Elég egy maroknyi csoport: ha kellő elszántsággal és egyetlen célra összpontosítva dolgozik, terrorizálhatja a többséget, a “nyájat” – ahogy ő látta a parlamenti pártok professzorainak és néptanítóinak gyülekezetét. És persze azt is, hogy amikor a császárék megunták ezt a cirkuszt, szépen feloszlatták, egyszer, kétszer, háromszor – amikor túl nagy volt már a lárma. Egy diktátor tanulóévei – ez a könyv alcíme.
Amiben az is érdekes, hogy mindez Bécsben történik, és gyakorlati alkalmazására majd Berlinben kerül sor. Bécs volt a kísérleti labor – ideológiai, mozgalmi és politológiai szempontból egyaránt. Másrészt az is fura történelmi csel, hogy a nagynémet eszme radikális-hatékony megvalósítását kívülről lehetett/kellett a német politikába bevinni. (Ez is ismerős – igaz, máshonnan…)
Erre a politikai-technológiai háttérre épül az az ideológiai keverék, aminek kacatjaiból a fiatal H. válogat: ez a politológiai tapasztalat mozgatja a szelekciót. Persze a nagynémet eszme – az árja felsőbbrendűség, az antiszemitizmus (összeesküvés-elmélet stb.) adott volt, de mindennek gyakorlati lefordítása is itt kapott döntő lökést. Mert H. megjárta a nyomortanyákat is – elfogyott a pénze, dolgozni nem tudott, ágyrajáró lett, majd a legényszálláson lakott. Ahol is a szocdem és egyéb munkásmozgalmi akármikkel is találkozott. Lenézte, de ismerte őket. (Már akkor éjszakákat szónokolt a tömegszálláson, ki is utálták: nem hagyta a jónépet aludni.) És a cél is itt születik: német talajon kell politizálni, Ausztriának németekhez kell csatlakoznia – a politikai fordulatot nem lehet ebből a provinciából elindítani.
Érdekesek a minieszközök, melyeket ugyancsak itt szed fel. A tömegszuggesztió (Le Bont ismerik, ő is olvassa); a szimbólumok fontossága (itt csap le a horogkeresztre, birodalmi jelvényekre, zászlókra, köszöntésmódra és egyéb parafernáliákra, melyek nélkül modern politikai mítoszgyártás nem létezhet). És itt érez rá arra a politikai elvre, hogy csak egyetlen döntéshozó létezhet pártban és államban: a demokratikus vita, az ügyek megbeszélése nem germán minta, itt a “felülről jövő erős ember” (Guido von List – rég elfelejtett, akkor viszont befolyásos politszélhámos) találja ki és hozza meg döntését, nincs klubélet meg dumaparti, egy a parancs – egy a végrehajtás. H.: “Ebben a demokráciában nincs helye egyes kérdések feletti többségi szavazatnak, hanem csak egyetlen ember határozatának, aki aztán vagyonával és életével tartozik jótállni döntéséért. Nem a szám lényeges, hanem az akarat. Erős kézzel vezetett kisebbségi akarat mindig erősebb a nyálas többségénél.”
És persze mindenütt a zsidók (szlávok, cigányok) kirekesztése. Elhatárolódás, klubokból való kizárás, nyomás a keresztényekre, ne barátkozzanak másvallásúakkal, a bécsi képzőművészeti és irodalmi modernizmus faji elítélése (“internacionális”, azaz nemzetietlen). H. halászgatott ebben az óriáskondérban, de nem mindent vett át. A szektás ősgermán ideológiai csoportosulást pl. megvetette, de mondjuk a Führer-gondolatot és a “Heil” köszöntést beemeli saját pragmatikájába. (Ez utóbbi kettőt Georg Schönerer ógermán mitológiát felelevenítő rasszista retorikájából.) Sőt még az “elfajzott művészet” fogalma is itt született: Max Nordau-t parafrazálva, persze megint csak Schönerer áttételén: az igazi német művészet nem azonos az elfajzott – avantgárd – modernséggel… Mire Münchenbe ért, már nagyjából összeállt az az elemhalmaz, amellyel betört a politikába. Nem volt kész, de volt miből merítenie. De Brigitte Hamann lelkiismeretes történész: felkutatja, hogy Hitler – épp itt, Bécsben – alaposan bedolgozta magát a Wagner-művekbe (és irodalomba), nemcsak propaganda volt Wagner-kultusza. Más kérdés, hogy azt is lefordította saját világképére.
A könyv nem is Hitler miatt érdekes – ezt már unja az ember. Inkább a szélsőjobboldali gondolattár fantasztikus panorámája miatt. A “másik Bécs” révén. Meg a fura együttélési szindróma miatt, ahogy az “egyik – modern, avantgárd Bécs” együtt élt ezzel a “másikkal”. Hamann még arra is céloz – ez könyvének egyik rejtett érdekessége –, hogy milyen átjárások voltak a kétféle Bécs között: végül is egy város volt. Medemlíti pl., hogy Otto Weininger temetésén együtt volt Karl Krauss, a fiatal Wittgenstein, Stephan Zweig, és August Strindberg írta a nekrológot. H. meg lelkesedett az “antiszemita zsidó” (Weininger) írásaiért.
*
Egyébként ma már van olyan kvázi-dokumentumregény is van (Kimberley Cornish: The Jew of Linz. London, 1998, Random House), amely arról szól, hogy Ludwig Wittgenstein és Hitler (1903-ban) egyazon középiskolai osztályba jártak, és Hitler miatta lett antiszemita. Szóval onnan eredt minden baj. Brigitte Hamann – egy Der Spiegel-cikkben – játszva cáfolja ezt a marhaságot: Wittgenstein – előkelő bankárgyerek – Bécsben járt iskolába, ráadásul két évfolyammal feljebb. De mint látható, az őrületnek nincs határa. Nemcsak a “másik Bécs” volt bolondokháza…
Brigitte Hamann: Bécs és Hitler. Egy diktátor tanulóévei. Fordította Kajtár Mária és Szántó Tamás. Budapest, 2000, Európa. 668 oldal, 2800 forint.