Lugosi Viktória interjúi
– Mi a közszolgálati televízió híradójának ars poeticája?
– Ezt egy idézettel tudnám a legjobban érzékeltetni. Úgy hangzik, hogy “az igazat nem hamisítani, a hamisat nem igazítani.”
– Azaz a hitelesség a legfontosabb.
– Igen. És a felelősség nem kevés. A televíziók közül a legtöbb, napi 2,5 óra híradót mi adjuk. Néha csak arra vágyom, hogy egyszer legyen annyi időm, hogy mindet meg is nézzem. Persze a híradók egy része ismétlés, úgyhogy ezt nem kell teljesen komolyan venni.
– Önnek az a célja, hogy a Híradó mindenről és mindenkiről tudósítson? Hogy aki a közszolgálati Híradót megnézi, az mindent meg is tudjon arról, hogy mi történt aznap a világban és itthon?
– Magyarország egy napját igazából a különböző híradók együtt mutatják be. Októberig a főidőben nekünk csak 20 percünk volt, úgyhogy a lényeges dolgok közül is válogatnunk kellett. Október elején 35 percet kaptunk, és ez sok mindent megváltoztatott. Azóta igenis az a célom, hogy a fontos dolgok ebben a bő fél órában benne legyenek, és kitűnjék az ország sokszínűsége.
– Amikor reggel szelektálnak, mi alapján döntik el, hogy mi az, ami kimarad?
– A fontossági sorrendet az ügyek közéleti jelentősége, az érintettek körének meghatározása után állítjuk fel. Ha mindenképpen választani kell, akkor a hírértékben kevesebbet érő szenzáció kimarad.
– A kereskedelmi tévék ezért valószínűleg nagyon hálásak Önnek.
– Semmi értelme nincs annak, hogy legyen az országban három ugyanolyan híradó. A közszolgálati tévének és benne a híradónak is meg kell találnia a saját arcát. Az MTV sokáig nem tudott mit kezdeni a kereskedelmi televíziók teremtette új helyzettel. Mi most megpróbálunk új utakat keresni. De nem azt mondom, hogy a mi híradónk nem akar érdekes lenni, csak legfeljebb másként értelmezzük azt, hogy mi az érdekes.
– Hogyan?
– A mi anyagainknak és híreinknek a demokratikus közélethez kell szellemi és tényanyagot, muníciót nyújtaniuk.
– Hűha! Ezt megmagyarázná egy kicsit?
– 98 elején a híradók tematikája szinte ugyanolyan volt. Egy felmérés szerint ma a közszolgálati híradóban már lényegesen kevesebb a katasztrófa, a botrány, és nagyobb a “közszolgálati témák”, a kisebbségekről, EU-csatlakozásról, határon túli magyarságról szóló hírek aránya. Vannak ok nélkül elfeledésre ítélt fontos hírek. Egy civil szervezet munkája, egy egészségügyi vagy kulturális esemény időnként sokkal érdekesebb és főként tartalmasabb, sokkal többet alakít az ország életén, mint egy botrány. Leadjuk, feltéve, ha jellemző az adott társadalomra, a demokratikus közéletre, ha sok embert érint. A botrányok pedig valószínűleg amúgy is helyet kapnak más csatornákon.
– Tehát mondjuk egy millenniumi zászlóátadás, ahogy ön mondta, szellemi és ténymuníciót ad a demokratikus közélethez?
– Van olyan, amelyik igen. De mi sem csinálunk anyagot minden zászlóátadásból, hiszen akkor már 2167-ről adtunk volna. Csak válogatott helyszínekre megyünk el, és ott egyrészt azt mutatjuk meg, egy közösség hogyan ünnepel, másrészt azt, hogy van-e politikai jelentősége az ügynek.
– Egy kis falu ünneplése tehát sokakat érdekel?
– Sokszor az avatás meghatott pillanat. A jól kiválasztott, érdekes helyszínnek pedig politikai jelentősége is lehet. Ilyen volt például Herencsény, ahol az egykori miniszterelnök, Bethlen István bujdosásáról emlékeztek meg. Vagy Békéssámson, ahol a Rákosi rezsim alatt szervezkedő parasztembereknek állítottak emlékművet. Arról nem beszélve, hogy a jó hírek is nagyon fontosak. Hiszen az országimázshoz az is hozzátartozik, hogy egy országnak milyen a képe saját magáról. Ezt pedig a híradók nagyban alakíthatják, és alakítják is.
A mi híradónknak arányaiban az élet teljességét kell mutatnia. Nem hiszek azokban az adásokban, amelyek csak a problémákat sorolják. Ez az ország sokkal nyugodtabb, és mi azt akarjuk megmutatni, amilyen. Ha jó, akkor a jót, azaz a jó hírt is.
– Ezeket az alapelveket, gondolom, minden szerkesztő tudja.
– A legfontosabb szakmai szabályokat egy 40 oldalas anyagban adtam a kezükbe. Aztán persze ugyanúgy, mint máshol a világban, nálunk is vannak értekezletek.
– Azt beszélik, hogy több, mint bárhol másutt. Ez igaz?
– Mihez képest több? Nemrég voltam a BBC-nél. Nálunk épp annyi értekezlet van, mint ott. Egy kora reggel a szerkesztőkkel, rovatvezetőkkel, egy kb. tízes körben. Aztán egy második a riporterekkel.
– Önök tehát tulajdonképpen már előre eldöntik, hogy mi legyen aznap az adásban? A műsor valódi készítőinek, a riportereknek ebben alig marad szerepük?
– A műsort a szerkesztők, operatőrök, riporterek, vágók együtt készítik. Azt, hogy mi legyen az adásban, a bejövő összes információ alapján döntjük el. A riporterek is hozzák a saját ötleteiket. Aztán a szerkesztő eldönti, hogy mi az, amiből anyag lesz, és mi az, amiből nem.
– A riporterek között sok új névvel találkozhatunk…
– A közszolgálati televíziónak kevés pénze van. A tehetséges emberek egy része jobb ajánlatot kapott, és már máshol dolgozik. Viszont sok tehetséges kezdő és gyakornok van nálunk, és mellettük a régi gárda egy része is visszajött, mint például Tarnai Katalin vagy Kovács Anita. De azért vannak új remények. A televíziók közül egyedül mi foglalkozunk szervezetten a képzéssel. Beindult az MTV Akadémia. Ide 20 olyan diplomás, nyelveket beszélő embert vettek fel 200 jelentkezőből, kemény felvételi után, akik a szakmában szeretnének dolgozni, riporterként, szerkesztőként. Egy évig tanítja őket az MTV, aztán egy évre egy nyugat-európai közszolgálati televízióhoz küldik őket tanulni. 2002 júniusában tehát 20 újabb, fiatal profi áll majd a rendelkezésünkre. Ebből talán 4-5 jó lesz a híradó területére.
– Ezek azért egy napi műsornál meglehetősen távlati tervek. És lesznek választások is. Biztos benne, hogy főszerkesztőként itt marad?
– Ezen nem gondolkozom. Másfél éve vagyok itt reggeltől estig. Amíg szükség van rám, csinálom. Ha már nincs szükség rám, többet leszek a gyerekeimmel. Két pici lányom van…
– El lehetne itt követni olyan hibát, ami miatt vennie kéne a kalapját?
– Persze. Nap mint nap adódnak ilyen helyzetek. Tegnapelőtt például adás előtt egy órával vettem ki a kész kazettát a már összekészített adásanyagból. És biztos vagyok benne, hogy ha nem vettem volna ki, azzal nagy kárt okoztam volna. A közéletnek és magamnak is. Egy vidéki önkormányzat polgármestere hívta fel a Híradót, és azt mondta, hogy egy képviselő megpróbálta megzsarolni őket, és vesztegetési pénzt követelt. Ezt a riportban is vállalta, elmondta. Az anyagban a megvádolt képviselőt is megkérdeztük, aki persze tiltakozott. De miután nem volt olyan független forrás, amely a vádat alátámasztotta volna, nem engedhettem, hogy az anyag lemenjen. Nem akartam én is egy Nógrádi-ügyet. Ha engem kérdez, azt az interjút sem lehetett volna adásba tenni.
– A kereskedelmi televíziók főszerkesztői inkább attól szoronganak, hogy mi van, ha nem produkálják a kellő nézőszámot. Ami azt illeti, a közszolgálati híradó nézettsége hosszakkal alulmúlja a többi híradót. Ezért Önt nem támadják?
– A nézettség ilyen alakulásának senki sem örül. De a Híradó rendszeresen az MTV legnézettebb 3-4 műsora között van. A csatornán belül tehát nem rossz a nézettsége. Ezért nekem csak azt mondják, hogy tegyem a dolgomat a kinevezésemkor kidolgozott és elfogadott koncepció szerint. 7-8 százalékos a nézettségünk. Nem sok, de hát ez van. Egy híradót nem lehet kiragadni a műsorfolyamból, az MTV átlagos nézettségéből. Előfordult, hogy fél nyolckor 1 százalékos nézettségről tornásztuk fel magunkat adás végére 7-8 százalékra. És ha így nézzük, akkor ez nem semmi. Szombatonként pedig, amikor az MTV egyéb műsorait is az átlagnál többen nézik, 12 százalékos nézettséget érünk el. Ez is abban erősít meg, hogy a Híradó csak a körülötte lévő műsorokkal együtt lehet nézettebb. Az új műsorstruktúra ebben segít majd.
– Ez a Híradó mennyire Horváth Szilárdos? Azaz mi az, ami Ön nélkül itt nem jött volna létre?
– Én egy olyan hírműsort akarok létrehozni, amelyben a közép-európai hírek sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak. Amelyben például nem azt tudjuk meg előbb, hogy milyen túszválság volt a Fülöp-szigeteken, hanem azt, hogy újabb román katonai egységeket telepítenek be Székelyudvarhelyre, s ezzel tovább folytatódik a Székelyföld elrománosítása. Ha lehet fontossági sorrendet felállítani: Magyarország, Kárpát-medence, Európa. Fontos, hogy többet tudjanak meg az emberek a szomszédaikról, mert csak akkor érthetik meg egymást. Ennek érdekében hoztam létre a külföldi tudósítói hálózatot.
– Ilyen régen is volt New Yorkban, Moszkvában…
– Aztán felszámolták. Az én listám ma így néz ki: Pozsony, Marosvásárhely, Brüsszel. Marosvásárhelyen műholdas adóberendezés is működik, tehát a hírek azonnal eljuthatnak ide. A következő állomás pedig Szabadka, Bukarest lesz. Aztán, ha a közvetlen környékünk rendben van, lehetnek tudósítóink a távolabbi világban.
– A hírversenynek az a győztese, aki a közszolgálati és a kereskedelmi törekvéseket harmonikusan tudja összeegyeztetni. A számok pedig bizonyítják, hogy a TV2 híradója, a Tények a maga 20–23 százalékos nézettségével ennek a hírversenynek a győztese. Ha csak a tegnapi napot nézem, amelyik átlagosnak számít, a Tényeket 23, az RTL híradóját 11, a TV1 hírműsorát pedig 6 százalék nézte.
– Ön hihetetlenül elégedettnek látszik.
– Az is vagyok. Az élet bebizonyította, hogy jót csinálunk. Nekem meg magamnak sikerült bebizonyítanom, hogy 26 éves rádiós és tévés munka után a hagyományos híradókészítéstől teljesen eltérően is tudok dolgozni. Gondoljon csak bele, hogy a szájhagyomány szerint a televíziós ősmúltban volt olyan idő, amikor a híradónak délután háromkor készen kellett lennie ahhoz, hogy a pártközpontnak még elég ideje maradjon adásig a jóváhagyásra.
– Azért ez már akárhogy is, de legalább 20-25 éve nem így van.
– Ez igaz, de sokáig így volt. Én már abban nőttem fel, hogy a híreket úgy kell sorba rakni, hogy először jönnek a kormány hírei, utána a párt hírei és valahol az egész legvégén a más hírek. Ehhez képest hihetetlen változás, hogy amikor a NATO-csatlakozás parlamenti vitájának idején mi hírt kaptunk arról, hogy a kenyér ára eléri a száz forintot, akkor mi bizony az addig induló anyagnak számító parlamenti tudósítást hátrébb soroltuk, és a kenyér árával kezdtünk.
– No jó, de azért nézzünk szembe a Tényekkel, ma már ennek az ellenkezője lenne a természetellenes. Ezzel az erővel régen elképzelhetetlen volt egy belhírrel kezdeni a híradót, ma meg már háború kitörésétől kell tartani a Közel-Keleten ahhoz, hogy külpolitikai eseménnyel induljon a híradó.
– Azért ha már a témánál maradunk, ne felejtse el, hogy amikor például elkezdődtek a harcok a palesztinok és az izraeli rendfenntartók között, akkor mi breaking newst szerkesztettünk, azaz megszakítottuk a filmet, beharangoztuk, hogy a tények különkiadása azonnal jelentkezik, és frissiben adtunk mindent. Ezt csak mi csináltuk meg. Igaz, hogy ehhez egy olyan felnőtt stáb kellett, mint a mienk. Olyan kollégák, akik értik a dolgukat, nem itt tanulták meg a híradózást. A TV2-be jobbára már eleve szakmailag érett fiatal profikat hoztunk. Olyan becsvágyó csapat állt össze, amelynek tagjai nem várnak külön prémiumot, mert egy exkluzív hírt vagy interjút hoztak. Az inspirálja őket, hogy a szerkesztőség többi tagja elismeri őket, és együtt megcsinálják Magyarország vezető hírműsorát.
– Micsoda idill!
– Nézze, én nem mondom, hogy itt nincsenek nehéz napok, hogy időnként a főszerkesztővel, Kert Attilával nem kell gondokról beszélnünk, hogy nem szeretnénk jobb munkakörülményeket, még jobb szerkesztőséget. De a tulajdonosaink végül is minden szükségeset megadnak nekünk. Én azt szoktam mondani, hogy a tulajdonosok teletöltik a poharunkat, az én dolgom az, hogy minél több buborékot szerezzek bele. A TV2 hírigazgatójának menedzselnie kell a csapatot. Én akkor szólok bele közvetlenül a mindennapi műsorkészítésbe, ha a három évtizedes tapasztalatom ezt indokolja. Adást a riporterek és a felelősen gondolkodó szerkesztők csinálnak. Ha gond van, akkor a megoldás először a főszerkesztő feladata, ha magasabb döntés kell, akkor az az enyém. Ez az intézmény a parancsszót csak végszükségben ismeri. Itt a munkavégzés a felelősségen alapul.
– És mi van akkor, ha a TV2-nek ebbe a gyönyörű virágoskertjébe valaki bele akar piszkítani? Amikor politikusok kérnek, utasítanak, hogy valamilyen eseményt akaratuk ellenére leforgassanak, vagy nagy hirdetők teszik ugyanezt azért, hogy mondjuk valamit elhallgassanak.
– Mi igyekszünk mindenkitől egyformán távol állni és megfelelő kapcsolatokat kiépíteni. Nekünk nincsen semmilyen más érdekünk, mint a tulajdonosok és a nézők érdekei, de ha választanunk kell, akkor a nézőt választjuk. Ez végső soron egybeesik a befektető érdekével, hiszen neki annál jövedelmezőbb a televíziója, minél elégedettebb a néző. Minket kívülről senki sem utasíthat, ezt a televíziót nem irányítja senki. A politikusok ezt lassan, de megtanulták.
– A többségük mégis azért küzd, hogy aznap valahogy bekerüljön a híradóba.
– A magyar televíziózásban jobb híján emlegetett francia modell szerint egy híradó politikai híreinek egyharmada kell hogy a kormányról szóljon, egyharmada a kormánypártokról és egyharmada az ellenzékről. Szerintem ez a tiszta képlet nem visz sehova. Ugye nem kell mondanom, hogy 29-én nem számolom, hogy épp hol tartunk a 33 százalékokkal, és ha el vagyunk maradva, akkor ezért nem szólaltatunk meg gyorsan egy lemaradt politikust. A számítógépem egy pillanat alatt kiköpné ugyan, hogy aznap éppen mi az arány, de kérdezem én, hogy ha Székely Zoltán vesztegetési ügyéről van szó, akkor az most egy kormánypárti anyag, mert egy kisgazdáról van benne szó? Nálunk a hírérték a döntő, nem a darab–darab szemlélet.
– Minden szerkesztőségben vannak forró pillanatok, amikor azonnal kell dönteni. Horváth Szilárd azt mesélte, hogy a polgármester először náluk jelentkezett azzal, hogy Székely Zoltán őket is zsarolni akarta. Ő azonban ezt nem tartotta elegendőnek, megtiltotta, hogy az anyag adásba kerüljön.
– Nálunk a polgármester véleménye lement volna, az biztos. És megkérdeztük volna ugyanerről az érintettet is. De azért mondok valamit. Ezeknek az ügyeknek csak egy része morális kérdés, a másik jogi. Ha mi megkapnánk a kazettát, amelyre a polgármester felvette az egész zsarolást, egy az egyben nem adnánk le. Etikai és jogi szempontból is kérdéses egy titokban készült felvétel sugárzása. Ahhoz ugyanis, hogy ilyen anyagot nyilvánossá tegyünk, mindkét fél beleegyezése szükséges. Az pedig nem valószínű, hogy aki sáros, az ebbe beleegyezne.
– Meg kell várni a bírósági tárgyalást. Ha a tárgyalás nyilvános lesz, és ott a kazettát mint bizonyítékot lejátsszák, akkor azt már a híradó is leadhatja.
– Feltéve, ha a bíró nem tiltja meg, és abban sem lehetünk biztosak, hogy az a tárgyalás feltétlenül nyilvános lesz. Ezek olyan dolgok, amelyek nem tőlünk függnek. Mi ezzel együtt úgy dolgozunk, hogy amiből lehet, abból a lehető legtöbbet kihozzuk. Mondok néhány példát. Amikor más televízió munkatársa egy árvíznél a gátról tudósít, akkor a mi riporterünk biztos, hogy egy csónakból, a víz közepéről. Amikor más a biztonságos NATOirodában készít interjút, mi oda megyünk, ahol bombáznak. Amikor mindenki Tamás Andrásról beszél, akkor mi Oroszországban az elmegyógyintézetben forgatunk.
– Valahol azért ez a természetes.
– Igaz. De a gyakorlat a döntő. Amikor például Belgrádban senki sem kapott forgatási engedélyt, csak nekünk volt helyszíni anyagunk.
– Hogyhogy?
– Tudomásul vettük, hogy engedély nincs, hát riporterünkkel kiküldtünk egy kisebb amatőrkamerát. Munkatársunkat a szerb rendőrök így is elkapták, a kamerát elvették, de a riporter a kazettákat megmentette. Mi pedig azonnal kiküldtünk egy másik riportert másik kamerával. Ha úgy tetszik, feketén forgattunk, de végül nekünk megvolt az anyag, és abban a történelmi helyzetben ez volt a fontos.
– Jó ilyen elégedett embert látni.
– Nem voltam és nem vagyok minden percben ilyen. De azért legyünk őszinték. Minket néznek a legtöbben, olyan sztárpárost, mint amilyen Stahl és Pálffy, senki másnak nem sikerült találnia. Ráadásul – akár hiszi, akár nem – a Tények nyereséges. A sávunkban, azaz a fél hetes műsoridőben annyi hirdető jön, hogy ez az iszonyúan drága műfaj nemcsak hogy eltartja magát, de még pénzt is hoz. Ott az a sokfiókos szekrény pedig azoknak a jelentkezőlevelével van tele, akik mind nálunk akarnak dolgozni.
– Azért van valami, amit mai fejjel másképp csinálna, mint ahogy három éve, a kezdet kezdetén?
– Igen. Kezdettől fogva azon dolgoztam volna, hogy a híradózást interaktívvá tegyem. Hogy a nézők első perctől fogva részesei legyenek a műsorkészítésnek, hogy kérdezhessenek SMS-n, vagy mint ahogy a Jó estét Magyarországban, e-mailen. Ez a jövő, ezen dolgozunk. Aki nem így csinálja, végérvényesen lemarad.
– Mi az RTL híradójának az ars poeticája?
– Hű, de nehéz kérdés így rögtön az elején. Beszélgessünk, aztán a végére megfogalmazom.
– Jó.
– Nem mintha nem foglalkoztatna a dolog. Épp most állítottunk össze egy néhány oldalas anyagot, amelyben feketénfehéren leírtuk, hogy hogyan kell kinéznie egy riportnak az RTL híradójában. A vizuális kódex mellett készül egy verbális szabálykönyv is, amely olyan részletes, hogy még az is benne van, hogy a riporter mikor használhat passzív nyelvtani szerkezetet.
– Ezt azért egy profi riporter magától is tudja, nem?
– Én az amerikai gyakorlatot követem. Aszerint pedig csak azt lehet számon kérni, amit leírtunk. Így aztán mi még a kívánatos mondatszerkezeteket is leírjuk, és egyenként felsorolunk mindent, amit lehet és amit nem szabad egy anyagban mondani. Ezért nem egyszerűen az szerepel majd benne, hogy mondjuk rövidítések nem hangozhatnak el, hanem például az, hogy a MEH nem általánosan elfogadott rövidítés, a KGB viszont igen. Vizuális szabályaink is pontosak: szabály van arra nézve, hogy milyen esetben mit mutatunk. Nem kerülhet egy híradóba csonkolt testrész, halott csecsemő és vér sem, ha az csordogál. Ha megalvadt, az már mehet.
– Pedig az RTL nem erről híres.
– Valaha nem így volt. Tudom, véresnek és szenzációhajhásznak szokták mondani a híradónkat, akik nem nézik. Számítok arra, hogy hosszú időbe telhet, mire rájönnek, hogy milyenek vagyunk valójában. Nálunk gyilkosság csak a legkülönlegesebb esetben látható. Mondok egy példát. Az egész világot bejárták a képsorok a palesztin kisfiúról, akit a papája átölelt, de aztán az izraeli katonák a golyózáporban lelőtték. A szerkesztő sokat gondolkodott, hogy betegye-e adásba, és ha igen, mennyit adjon belőle. Végül úgy döntött, hogy a fél hetes kiadásba, amikor gyerekek is ülhetnek a képernyő előtt, egy olyan verziót készítünk, amelyen a halálos lövés nem látható, csak az apa sérülése. Ezt láthatták a nézők.
– Azt mondja, ügyelnek arra, hogy mi az, amit egy gyerek láthat. Ez mit jelent a mindennapokban?
– Úgy fogalmaztunk, hogy tilos az “explicit erőszak” képi megjelenítése.
– Egy iskolai lövöldözés Amerikában minek minősül?
– Ott nem látni mást, mint a rendőröket és a sárga szalaggal körülkerített iskolát. Az nem explicit erőszak. Egyébként a műsorba kerülő minden kockáért egyformán felel a szerkesztő és a rendező.
– Mégis az RTL híradót tartják a legbombasztikusabbnak, a leginkább bulvárosnak.
– Ez ma már nem igaz. Tény, hogy több korszaka volt a híradónak. Voltak olyan botrányról szóló, végül is botrányos anyagok is, amelyekről kiderült, hogy a tényanyag nem volt az erősségük. Előfordult, hogy egy műsorunk valakit igaztalanul megvádolt valamivel, de az a riporter, aki ezt a műsort készítette, már nincsen itt.
– Sokat sepregetett?
– Százalékos arányban nem. Olyan körülményeket próbálok teremteni, amelyek között nem fordulhat elő etikailag vagy erkölcsileg támadható anyag. Alapelv a pártatlanság.
– Nem hiszem, hogy ez korábban nem így volt!
– Mindenki erre törekszik. Az RTL ma biztosan nem tesz politikai szívességeket, ez tény. Időnként megvádolnak bennünket azzal, hogy a bűnözéssel és a korrupcióval túl sokat foglalkozunk, de hiszem, hogy ezzel a törvényességet szolgáljuk. Az RTL híradó különlegessége, hogy csak nagyon ritkán szólalnak meg “szakértők”; politológusok, szociológusok. Mi nem kommentálunk, pedig ez elfogadott a szakmában, elég csak megnézni a konkurenciát. Mi a 18–49 közöttieknek készítjük a műsort. Ez a korosztály rosszul viseli a latolgatást. Csak azt akarják tudni, hogy mi történik, és kész. Amikor a szerkesztőink a hírek között válogatnak, elsősorban arra figyelnek, hogy az ügy mennyi embert érint. Ez alól egyetlen kivételt teszünk, ha kisebbségeket ér atrocitás, bármilyen kevesen is vannak, arról mindig beszámolunk. Mindaz, ami befolyásolja a mi nézőink életét vagy politikai tájékozottságát, az hír, sok más dolog kiesik a szűrőn.
– Amikor bekapcsolja az RTL-t, olyan híradót lát, amilyet látni szeretne?
– Lassan változik, és jól is van ez így, de látványban nem olyan, amilyet szeretnék. De hírbecslésben nincs probléma. A lapokban a tévéműsorok közül ránk hivatkoznak leggyakrabban. És ez a szakma ítélete. Egy az amerikai ABC-hez mérhető, de a magyar hagyományokra támaszkodó híradó megteremtésén dolgozom.
– Még adós az ars poeticával.
– Persze. Szóval az RTL pontos, gyors, maga hozza a hírt a helyszínről, nem pedig mások híreit veszi át. Az RTL tehát elsődleges hírforrás.
– Milyenek a magyar híradók?
– Nem jók és nem is olyan túl rosszak. Én abból indulok ki, hogy a híradó szolgáltatás, és én egyik híradótól sem kapom meg azt, amit mondjuk bármelyik mobilszolgáltatótól. Ha hozzájuk fordulok, pontosan tudom, hogy mit kapok, hogy mire számíthatok és mennyiért. A híradókkal pedig ez nem így van. Mégpedig azért, mert a tulajdonosok és a szakemberek egyik televízióban sem tudják eldönteni, hogy a sokféle rendező elv közül mit tartsanak vezérlő elvnek. Lehet, hogy ez nem is az ő hibájuk. Hiszen már annyi mindenhez kellett igazodniuk. Elég csak a kereskedelmi tévék indulása körüli botrányokra gondolni, arra, ahogy az Írisz TV kibukott. A végeredmény azonban mégiscsak az, hogy vezérlő elv hiányában a véletlenen múlik, hogy a néző mikor mit kap. Egy kereskedelmi tévének el kellene döntenie, hogy mit akar. Nyilván pénzt keresni. De kell hogy legyen valamilyen víziója arról, hogy mennyi idő alatt hova akar eljutni. Ilyen lehet például, hogy presztízst teremtsen, hogy a híradó legyen az adott csatorna logója, hogy betöltse a sajtó ellenőrző funkcióját. Ez utóbbi például kötelező feladat. De ameddig a tulajdonosok a szakemberekkel nem döntik el, hogy mikor mi az elsődleges, addig a műsor készítői közül senki sem tudja, hogy mihez tartsa magát, és addig nekem, a nézőnek egy jó anyag után két pocsékot kell megnéznem. Mintha a püspökkenyérbe a mazsola mellé szög is kerülne. Vagy itt van a közszolgálati tévé. Már ott is mennyi minden volt! Évtizedekig szimplán propagandaműsor, aztán szép lassan beszivárgott az ügyintéző híradó, amelyben kijárták a nézőnek a vízbevezetést. A nyolcvanas években volt egy halk szavú kísérlet egy angolszász típusú híradó megteremtésére. Ezt felváltotta a megváltó, kinyilatkoztató hangvétel. Aztán jöttek a kilencvenes évek, és megint az volt a kérdés, hogy melyik fáklyát kell követni. Aztán azt is el kellene dönteni, hogy kinek készítenek híradót. Szerintem a magyar tévénéző jobb, mint amilyenek a magyar televíziók. Videón és kábeltévéken nőtt fel, még a rossz amerikai filmek is arra szoktatták, hogy ott minden jól van világítva, jó a vágás, a szereplővezetés. A magyar tévék pedig kiskorúsítják ezt a nézőt. A közszolgálati televízió műsorából nem látszik, kinek készül, úgy néz ki, hogy csak az aktivistáknak gyártja a híradóit. Pártok, intézmények katonáinak, elveken rágódó embereknek, akiknek a barátságát keresik. A szerkesztőség a hatalomhoz egyfajta felvilágosult abszolutista módon kapcsolódik.
– Pedig épp azért hajkurássza mindenki a nézőket, mert a nagyobb nézettség nagyobb reklámbevételt hoz, tehát a nézőszám pénzkérdés.
– A televíziókban mindenki arra törekszik, hogy eladjon valamit. Dezodorokat, kutyatápszert, középkategóriájú autót. Ez a piac telített. De a híradóké még nem. Nincs igazán választék, jó szolgáltató híradó a magyar televíziózás áruházában nem kapható. A híradóknak már csak egy későbbi nézőszám miatt is az lenne az egyik dolguk, hogy megteremtsék, sőt más műsoroktól el is szipkázzák azt a nézőtömeget, amelyik vevő erre a hiteles, pontos szabályok szerint működő híradóra. Nem mondom, ez nem megy egyik napról a másikra, de csak ettől válhat egy hírműsor tényezővé a magyar közéletben. Tudom, hogy a kereskedelmi tévékre nem az anyagi függetlenség és a végtelen türelem a legjellemzőbb, de az jár jól, aki udvarol a nézőknek. Nem feltétlenül bulváranyagokkal. Hanem olyanokkal, amelyek a legjobb közönséghez szólnak, azokhoz, akiknek dönteniük kell. Ezek pedig nem a hatalmon lévők, hanem a futballmásodedzőtől kezdve a könyvelőig mindazok, akiknek a hétköznapi döntéseikhez információra van szükségük. És ezektől a döntésektől függ az életük. Mindegy, hogy kisebb napi döntéseket hoznak vagy sorsdöntőket, információ nélkül vesztesek lesznek.
– Információt pedig nálunk még mindig nagyon nehéz bárkiből is kicsikarni.
– Ezért van az, hogy a tévék csak pincérmunkát végeznek. Kérdeznek valakitől valamit, és azt tálalják. Ahelyett, hogy ellenőriznék, megnéznék a történet előzményeit, elemeznék a következményeket.
– Ez viszont hosszadalmas és drága dolog. Sokan pedig kifejezetten állítják, hogy csak tények kellenek, és nem elemzések.
– Nem is. De magyarázat kell. Mert egy történetet meg kell érteni. És pont erre a megértésre törekszenek a híradósok legkevésbé. Mondok egy példát. Én tudok angolul, de nem értem és úgy hozta a sors, hogy nem is ismerem belülről Angliát. Mégis, ha bekapcsolom a Sky Newst, mindent megértek. Elég hozzá a nyelvismeretem. Mindent úgy tálalnak, hogy a történet végül világos lesz. Ezzel szemben bármelyik magyar híradót kapcsolom be, biztos, hogy találok legalább két anyagot, amit nem értek. Vagy mert nem vagyok kettős könyvelő, atomenergia- és csatornaszakértő, vagy mert nem ismerem a történet előzményét, vagy egyszerűen azért, mert olyan silány a szöveg megfogalmazása és az anyag képi nyelve, hogy csak kapkodom a fejem: miről van szó? Pedig itt élek.
– Mikor lesznek nálunk rangos, mértékadó híradók?
– A mértékadóság olyan, mint a cseppkő. Évenként rakódik rá egy-egy milliméter. És amikor már megnőtt, elég egyetlen hiba, eltörik az egész. Persze nem kell ezt a híradózást misztifikálni. A híradó nem ötcsillagos étterem. Nem kell ezüst, és halkésre sincs szükség. A híradónak olyannak kell lennie, mint a McDonald’s. Legyen tiszta, tudjam, mit kapok és mennyiért, ahogy ezt már az elején is mondtam. Aztán, hogy érdekesebb legyen, néha közbeiktathatnak egy kínai vagy mexikói hetet. Annak örülök. Ennyi. Egy profi híradóban, akárcsak a McDonald’sban, szabványok vannak. Mindenki tudja, mi a dolga. Ha minden riporter más nyelven beszél, ha másképp fotografálják a képeket, a nézőt – aki ilyenkor csak kapkodja a fejét – arra kényszerítik, hogy kövesse az alkotók önmegvalósítási kísérleteit.
– Ha mindent a szabványok irányítanak, akkor hol a művészi szabadság, a kreatív szellem, amelyre építeni lehet?
– Nincs művészi szabadság, ez egy ipar, csak amit éppen elő kell állítani, az egy értékesebb, jobb minőségű áru. Ma sajnos az adott főnököktől, a pillanatnyi elvektől függ, hogy aznap mit kap a néző. Ezért pongyola a nyelv, gyalázatos a képi világ, oda nem illő képeket hánynak egymásra, a hangot pedig egyszerűen lespórolják. Mintha nem is egy zajos világban élnénk. Pedig néha egy kalapácsütés vagy egy pohár csörgése többet mond, mint két magyarázó mondat. Ez az a szakmai tudás, amiről beszéltem. Ezek az eszközök arra kellenek, hogy segítsenek megérteni valamit. A történetet tessék nekem elmondani, és akkor elégedett leszek. Ne azt lássam, hogy ki mit gondol valamiről, hanem hogy mi történt, mi a sztori.
– Sztoriból viszont nem jut minden napra.
– Akkor keresni kell. Egyébként tényleg nem könnyű. A híradóban évtizedekig csak propagandaanyagokat lehetett látni. Aztán következett tízévnyi zavar, és ez elég volt ahhoz, hogy a nézők elfásuljanak. A történeteket már nem azzal az izgalommal figyelik, mint egykor, a nagy fellélegzés, a felszabadultság pillanataiban, amikor olyanokat is el lehetett mondani, amilyeneket korábban soha. Így azután nincs az a botrány, amelyik igazán robbanna.
– Ezt azért nem mondanám!
– Miért? Minden botrány három napig vagy egy hétig tart. Semminek sincs következménye. Mondja meg nekem valaki, hogy mit csinált a magyar sajtó azért, hogy ne altassanak el egy botrányt? A néző, aki nem jegyzetfüzettel a kezében ül a tévé előtt, egy idő után csak valamilyen kabátlopásra emlékszik, de hogy igazából mi is történt, azt nem tudja. Lehet, hogy többször is emlékeztették egy-egy ügyre, de ugyanolyan tanácstalan maradt, mint annak előtte. Mert végül is ki mondja meg nekem, nekünk, hogy mi lett a Budapest Bank 12 milliárdjával? Vagy mi lett a székházügyekkel? Most végül is hogy is volt az első Antall-féle bankkonszolidáció? Hát a 600 milliárdos útépítéssel mi van? A magyar sajtó megkérdezte, hogy miért nem kellett tender? Az illetékesek megmondták, azért mert így olcsóbb és jobb. Ja, ha így jobb, mondták az újságírók, az más, és letették a tollat. Én meg csak nem értem: akkor Angliától Svédországig mindenki drágább és rosszabb utakat épít, mint mi? Nekem senki sem magyarázta meg, hogy akkor most mi lett az Aranykéz utcai robbantással. Lezárták az ügyet, vagy 4 ember ikszmillió forintért dolgozik rajta? A Tiszáról kijelentették, hogy ökológiai Csernobil, aztán meg felszólítottak, hogy igyak a vizéből. Akkor hogy van ez? Félreértés ne essék, a híradó nem azért van, hogy megmondja az igazságot. Ilyet csak az ideologikus híradók hangoztatnak. Nem azért nem kell ilyet vállalnia, mert tudja magáról, hogy hazudós, hanem azért, mert ott is esendő emberek dolgoznak. Az a feladatuk, hogy a legjobb képességeik szerint és az összes törvényes eszközzel szerezzék meg a szükséges információt. Mondják meg, hogy mit honnan tudnak, és azt is, hogy mit honnan nem sikerült megtudniuk. Én hétről hétre figyelem, ahogy a 168 Óra számol és jegyez, mondván, iksz napja nem tudja, kicsoda Josip Tot. Pedig én azt gondolom, hogy ugyanezen a helyen azt kellene leírnia, hogy az elmúlt hétszer huszonnégy órában mit tettek, hol kutattak és kivel beszéltek azért, hogy megtudják, ki is Josip Tot. A megszerzett információt aztán tálalják fel nekem a lehető legjobb minőségben. És ugyanígy van ez a híradókkal is. Nekik sem a nézőkkel kell sírniuk. A munkamegosztás szerint azt várom tőlük, hogy ha kell, megmondják, éppen mibe buktak bele. Kinek írtak levelet, kit hívtak, és kik nem válaszoltak nekik. Mert olyan, hogy kicsit rossz híradó, nincs. Elég, ha egy csepp epe kerül a mézesbödönömbe, az egész keserű lesz.