(Még egyszer az állam szerepéről)
Bruszt László válaszcikke egy ugyancsak a Mozgó Világban ez év augusztusában megjelent írásomra reagál. Ebben Bruszt László jó néhány állítását vitattam. Mindenekelőtt azt, hogy Bruszt László mint realitásról beszél a részérdekek felett álló “Önkényes beavatkozásoktól mentes és az érdekcsoportok nyomását semlegesíteni képes,” a szerző kedvelt kifejezésével erős és kiegyensúlyozott államról, amelynek maga a piac is teremtménye, amennyiben “az állam által létrehozott és kikényszerített szabályok, jogok és kötelezettségek speciális rendje”. Megkockáztattam, hogy ez a definíció, amely végigvonul Bruszt László tanulmányának bevezető – teoretikus – fejezetén, egy eszményi államot normatív követelményrendszer formában jellemezni és nem a valóságos államot leírni hivatott meghatározás, amely nem felel meg például a Max Weber által ideáltipikusnak nevezett fogalomalkotásnak, amely nem valóságos példák statisztikai átlaga, de mégiscsak a valóságos folyamatok, változások leírásából származtatott, azok lényege alapján konstruált kategória.1 (Félreértés ne essék, Bruszt László sem állítja, hogy minden állam eleget tesz az általa megfogalmazott követelményeknek. Angliát tekinti nagyjából ilyennek. De a gyenge, “szétprivatizált” orosz államot vagy a piacot magára hagyó cseh államot devianciának tekinti, amelyek vagy stagnálást, növekvő feszültségeket, szélső esetben anarchiát generálnak, vagy előbb-utóbb megváltoznak.)
Tulajdonképpen erre az alapkérdésre, az államfelfogásra vezethetők vissza az összes többi kifogásaim is. Nehezményeztem például, hogy Bruszt Lászlónak az állam és piac viszonyát elemző írása egyoldalú, amennyiben kizárólag az állam szabályozó funkciójára koncentrál, holott jövedelemátcsoportosító-újraelosztó, tulajdonosi és keresletteremtő szerepe(i) a gazdaságban az előbbivel legalább egyenrangúak. Saját megfogalmazásomat ismételve az “állam nemcsak futballbíró, de játékos is”, amikor a nemzeti összterméknek még ma is irdatlan nagy részét, 40 százalékát osztja el újra. Ez utóbbi (redisztribútori tulajdonosi, infrastruktúrafejlesztő, esetleg tulajdonosi vagy keynesi ihletésű keresletteremtő) szerepköreiben a semlegesség, részrehajlás-mentesség áhított céljai nehezen valósíthatók meg. Eltérő természetű feladatai ellátása közben az állam gyakran kerül szerepzavarba, amelyet azután a különböző funkcióit ellátó intézmények szétválasztásával igyekszik üggyel-bajjal elhárítani. (Nem szerencsés például, ha ugyanaz az intézmény tulajdonolja az állami pénzintézeteket, amely szabályozásukért, egyebek között tehát azért is felelős, hogy az állam pénzintézetei ne kerüljenek – legalábbis túlzottan – privilegizált helyzetbe.)2
Ismét csak a kiindulópontot jelentő államfelfogással függ össze, hogy az ebben központi szerepet játszó, mert az állami beavatkozást legitimáló közjó nézetem szerint definiálatlan, sőt definiálhatatlan (és végképp nem kvantifikálható) kategória, amelynek semmi köze a Pareto optimum logikailag jól kezelhető fogalmához. Ezzel kapcsolatban Bruszt László szellemesen idézi írásom egy mondatát, amely szerint “az egyén szabadságát a többség nevében is csak akkor lehet korlátozni, ha az a közösség érdekeit, biztonságát bizonyíthatóan veszélyezteti”. Úgy tűnik, mintha miután már elvetettem később, amikor szóba kerül, hogy a magánvállalkozást és általában az állampolgárokat valamilyen ponton mégiscsak korlátozni kell (és a környezetkárosítástól a közlekedésbiztonságig vagy várostervezésig vagy a tisztességtelen piaci magatartás sokféle megnyilvánulásától egészen a durva korrupcióig számtalan ilyen példa akad) “ügyesen” visszacsempészem a közjó fogalmát. Nem véletlen, hogy a tőlem idézett mondatban Bruszt László a közösség érdekeit veszélyeztető szavakat nyomatékosítja. Jómagam viszont az állításnak inkább azt az oldalát szerettem volna kiemelni, hogy a közjó nem lehet a többség diktatúrája. (Egyébként egész cikkem és a szövegkörnyezet, amelyből ez a mondat származik, szintén az összefüggésnek ezt a vonatkozását hangsúlyozza.)3
De nem is ez a baj. A “közrossz”, a civilizáció, a gazdaság, a technika adott fejlettségi szintjén korlátozni, gazdaságilag szankcionálni vagy egyenesen akadályozni kívánt tevékenységek skálája talán több-kevesebb egyetértéssel meghatározható (erről sem vagyok teljesen meggyőződve). Ezzel szemben az állami jövedelem-újraelosztás révén támogatandó célok rangsorának és a hozzárendelt (átcsoportosítandó) erőforrások nagyságrendjének meghatározására és ami ezzel együtt jár, az elvonandó adók mértékére nincs ilyen széles támogatottságot élvező recept. Még arra a kézenfekvőnek látszó kérdésre is, hogy egy fejlett, a piaci rendszer hosszú történelmi hagyományával rendelkező gazdag országban melyek per definitionem az állam feladatai, erősen eltérő választ adnak a kérdésben szaktekintélynek számító közgazdászok. (Bruszt László valóban említést tesz arról, hogy az államnak a szabályok megalkotásán és betartatásán túl vannak egyéb, nevezetesen gazdaságfejlesztő funkciói is, de az állami jövedelem-újraelosztás ellentmondásosságával, az újraelosztás terjedelmét meghatározó elvek bizonytalanságával, a kiterjedt újraelosztás elkerülhetetlen piactorzító hatásával vagy a közösségi döntések jól ismert hátulütîivel érdemben nem foglalkozott, mint ahogyan az állami redisztribúció túlterjedésének tulajdonított számos egyéb negatívummal sem. Amikor írásának egyoldalúságáról beszéltem, erre gondoltam.)
Úgy gondolom kizárólag társadalmi elfogadottság kérdése, hogy például a társadalombiztosítás magasabb színvonalú és kiterjedtebb szolgáltatásokat biztosítson, de szignifikánsan nagyobb lakossági terhek, nagyobb jövedelemátcsoportosítás és meredekebb adóprogresszió mellett, vagy fordítva: kevesebbet kötelező fizetnünk, de kisebb az állam által nyújtott szolgáltatások terjedelme, és ezen túl már egyéni mérlegelés kérdése, hogy kiegészítő biztosítással vagy az egyéni takarékosság más formájával kíván-e az állampolgár felkészülni a váratlan eseményekre és az idős korra.
Ebben a kérdésben merőben másképp voksoltak az öngondoskodást jobban, az államra való ráutaltságot viszont kevéssé kedvelő amerikaiak vagy a hátrányhelyzetek széles körét állami források felhasználásával és kiterjedt állami szolgáltatások révén kiküszöbölni igyekvő, de éppen ezért a magas és erősen egyenlősítő jellegű adórendszerrel megbarátkozni kénytelen svéd jóléti állam polgárai. Az egyén szintjén a nagyobb szabadság áll szemben a nagyobb biztonsággal, a makrogazdaság szintjén pedig a magasabb megtakarítási hajlandóság és a társadalmi stabilitás értékei állnak egymással szemben. Azon a meglehetősen semmitmondó állításon túl, hogy az állam által garantált szolgáltatásoknak és transzfereknek van egy történelmileg változó minimuma, amelynek hiányában egyéni szabadságról is értelmetlen beszélni, nincs semmilyen egzakt mérce arra nézve, hogy milyen típusú megoldás a “helyes”, vagy “ideális”. A nagyobb egyéni szabadság, illetve a kiterjedtebb állami garanciák mellett és ellen szóló érvek akár a végtelenségig sorolhatók. (Tiszteletre méltó ideológusok ezt sokszor meg is tették, nem túl sok haszonnal.)
Valószínű azonban, hogy a két említett ország között nem annyira a jólét vagy a gazdagság fokában, mint inkább a társadalmi, kulturális tradíciókban mutatkozó különbség a meghatározó. Az pedig nemcsak valószínű, hanem ténykérdés, hogy az ilyen jellegű preferenciák történelmileg változnak. A példaként szereplő Svédországban a hatvanas évek elején mindössze a GDP 31 százalékát tette ki az állami redisztribúció (ez nem túl magas szint nemzetközi egybevetésben), ami azután nem egészen másfél évtized alatt az elképesztő 60 százalékos szint fölé emelkedett, hogy kialakulhasson – A. Lindbeck, a neves svéd közgazdász önironikus kifejezésével – a “bölcsőtől a sírig gondoskodó jóléti állam”. Svédország jó pár évig mintaállam volt sokak számára. Olyannyira az volt, hogy szívesen elfeledkeztek arról is, hogy a helyi önkormányzatok tömeges összevonása és az önkormányzatok kompetenciájának nem éppen demokratikus eszközökkel véghezvitt súlyos csorbítása, valamint a háborítatlanul fejlődő svéd nemzeti monopóliumok és oligopóliumok bérpolitikai és vállalati szociálpolitikai döntéseire való állami rátelepedés volt születésének ára az egységes, nemzeti szinten rögzített jogosultságok kiterjesztése és a méltányosabb jövedelemelosztás érdekében.4 (Mindezt Lindbeck egy erősen centralizált struktúra kialakításának nevezi.)
Ez a jóléti modellt idealizáló nézet azután, befejezve a történetet, egészen addig tartotta magát, amíg a svéd gazdaság makacs gyengélkedése az utóbbi években Stockholmban is alaposan megváltoztatta a közjóról való vélekedést. (Hasonló a története számos fejlett nyugat-európai országban a nyugdíjreform-javaslatok felmerülésének.) Csakhogy az állami kötelezettségek kiterjesztése egyirányú utca. Előrelépni könnyű, már csak azért is, mert az adóterhek velejáró emelkedése rendszerint csak az állami kötelezettségvállalás után több évvel késleltetetten kényszerül ki, amikor a jogosultság kiterjedtté válik, módosul a kereső–eltartott arány, növekszik az átlagéletkor, növekszik vagy éppen nem áll arányban a gazdaság teherbíró képességével a kötelezettségvállalás alapjául szolgáló faktor (átlagkereset, minimálnyugdíj stb.). A szerzett jogosultság visszavonása viszont hallatlanul nehéz, még akkor is, ha nyilvánvalóan célt tévesztett, okafogyottá vált vagy már nincs arányban az ország teherbíró képességével. (A francia vasutasok kedvezményes, 55 éves kori nyugdíjba vonulási ideje – hogy ne csak folyton a svéd példára hivatkozzam – aligha tekinthető a közjó elidegeníthetetlen elemének. Visszavonása azonban korántsem egyszerű dolog.)
Az ilyen típusú elveket, illetve az ilyen típusú dilemmákra adott válaszokat Kornai János etikai-politikai követelményeknek nevezi.5 Absztrakt, akár matematikai modellszerű megfogalmazásuk is lehetséges, de csak ebben az erősen általánosított formájukban operacionalizálhatók valamilyen a közösségi döntéshozatal legelemibb játékszabályait rögzítő – Kornai kifejezését használva – “alkotmány” formájában.6 Az ennél egy fokkal konkrétabb döntéseknél azonban – most visszatérve a kiindulóponthoz – a közjónak nincs egyértelmű definíciója, helyette születő, majd időről időre újratárgyalt konszenzusok, koalíciók vagy eseti kompromisszumok vannak, amelyek igenis figyelembe veszik a szerzett jogokat (nem is tehetnek mást) és számos egyéb szempontot is. A döntés nyomán keletkező feszültségek, sérelmek minimalizálására irányuló döntéshozatalnak azonban egészen más algoritmusa van, mint a társadalmi haszonfüggvény maximalizálásának.
Ám legyen. Ezeket a tartós vagy csak átmeneti kompromisszumokat lehet úgy interpretálni, hogy különböző intézmények és eltérő procedúrák révén végül is így definiálódik a közjó fogalma, mint mondja Bruszt László is ebben az írásában, de akkor az ez évi magyar költségvetés vitája is egyike a közjó számtalan (újra)definiálásának, még akkor is, ha ez most történetesen a parlament gyengítéseként jelöli meg a “közmégjobbat”. Ha ez rendben van, akkor én e kérdésben visszavonulok, legfeljebb arra szorítkozom, hogy deheroizáljam a közjó fogalmát, amely sokkal soványabb és bizonytalanabb, kevésbé értékálló, mint amit maga a kifejezés sugall, vagy amit én érteni szeretnék rajta. (Így számomra mindössze körülbelül annyi maradt, hogy még a rossz – mert mondjuk irracionális – közlekedési szabály is jobb annál, mint ha egyáltalán nem lennének szabályok a közösségi döntések egyirányú utcákkal jócskán tarkított terepén.) Egyszóval nem tartom szerencsésnek ezt a definíciót.
Sejtettem, hogy Bruszt László számos lényeges kérdésben nem ért velem egyet. Ez rendjén is van. Az államról vagy a közösségi döntésekről olyannyira eltérően vélekednek például Hayek vagy Stigler, Keynes vagy Friedmann, Kornai (aki már egy fokkal konkrétabb példán, az egészségügyi szolgáltatások intézményi-elosztási és finanszírozási módszerén keresztül vizsgálja az ilyen típusú döntések buktatóit), a modern állam leírásában úttörő Weber, továbbá – hogy a politikai széljárás nálunk mindent radikálisan átértékelő forgandósága ellenére se feledkezzünk el róla – Marx és még sokan mások a kérdésről, hogy ez kifejezetten bátorít engem arra, hogy a téma számos összefüggését értékválasztás kérdésének tekintsem, ami egyszerre jogosít fel arra, hogy véleményemet fenntartsam, de arra is, hogy saját álláspontomhoz ragaszkodva is elismerjem a nézetemtől eltérő felfogások létjogosultságát (de persze egyúttal megkérdőjelezésükét) is.
Jómagam álom-államnak kereszteltem el vitapartnerem leírását. Ő viszont erre rímelve az enyémet rémálom-államnak. Statisztikailag nem igazolható ugyan, hogy az állam monopóliumteremtő, versenykorlátozó és piactorzító, a nemzeti piacot a világtól elzárni, a gazdaságot egyre szélesebb körben elbürokratizálni igyekvő szerepe mindenkor dominánsabb, mint jótékony hatásai, de kétségtelenül a negatívumok is jelen vannak, méghozzá, és ez a lényeg, kiküszöbölhetetlenül, azaz nem csak devianciaként. Az viszont ma már igazolható, hogy az állam tulajdonosi mivoltában általában nem hatékony, s ha szabadulni igyekszik tulajdonától, ezt nem pusztán divathóbortból teszi. Az is kimutatható, írásomban éppen ennek bemutatására törekedtem, hogy éppen a nemzetállam gazdaságpolitikai szuverenitását kikezdő globalizációs és regionalizációs tendenciák terjesztik ki a versenyt, kényszerítik ki a monopolpozíciókat felszámoló liberalizációt olyan piacokon is (telefónia, vasúti szállítás, pénzügyi szolgáltatások, vezetékes szolgáltatások, a nem is annyira távoli jövőben talán felsőoktatási és egészségügyi szolgáltatások egy része), ahol akár 10–15 évvel ezelőtt erről nemcsak én nem mertem volna álmodni, de a svéd, osztrák vagy francia állampolgárok sem. A külföldiek mint tulajdonosok jelenléte a nemzeti piacon ezekben az országokban igencsak megregulázott, hogy ne mondjam: alárendelt volt. Kár, hogy ezekre Bruszt László nem reflektált, pedig azt a véleményemet juttattam kifejezésre, hogy éppen a nemzetállami gazdasági szuverenitás megnyirbálása, amely a közös pénz, majd a napirendre kerülő adóharmonizáció után ki tudja, hol ér majd véget, szolgálja majd a verseny néha árleszorító, néha minőségjavító és választékbővítő hatásán keresztül az áhított közjót. Ezért nem tartom egészen terméketlen vitának, hogy kell-e vagy sem visszaszorítani az állami újraelosztás és az állami tulajdon terjedelmét, egyáltalában megnyirbálni a nemzetállam gazdaságpolitikai kompetenciáját, még akkor sem, ha ezt a folyamatot nehéz úgy interpretálni, hogy az állam erősödését jelenti. Mindezek a kérdések nemcsak a szocialista hagyaték súlyos örökösödési illetékét fizető posztkommunista államokban, de a fejlett ipari országok egy jelentős részében vagy újabban Dél-Koreában vagy Japánban is napirendre kerülnek, szerintem nem véletlenül.
Ugyancsak a nemzetállamon túlmutató fejlődés következményének látom, olyannak, ami sajnos nálunk még nemigen létezik, az Unió keretei között a régió mint önálló (és nem az állam kezének meghosszabbításaként működő) döntési és finanszírozási szint megjelenését és azoknak az érdekes kísérleteknek a térnyerését, amelyek újból az önkormányzati szint autonómiájának, sőt a költségvetési intézmények korlátozott önállóságát és bizonyos továbbra is állami funkciók vállalkozásokon keresztüli, állammal kötött szerződéseken alapuló ellátását tűzik napirendre. (Furcsa módon ezekben a kísérletekben is ugyanaz a Svédország az egyik éllovas, amely nem is annyira régen az önkormányzatok alárendelésében jeleskedett.) Végül számos olyan új jelenség, szabály is az Unió fejlődésének köszönhető (például soha nem látott szigorú költségvetési transzparenciakövetelmények, közbeszerzés szabályozása, a nemzeti elbánás elve stb.), amelyeket korábban a központi kormányzatoknak eszük ágában sem volt szorgalmazni. Ezek az újabb keletű játékszabályok ha nem is szüntetik meg, de valamelyest legalább kordában tartják az állami önkényt.
Mindezt, amit írtam, persze nem annak cáfolatának szánom, hogy csak a piacot szabályozni és a szabályoknak érvényt szerezni képes állam mellett fejlődhet ki hatékony versenygazdaság. De azt vitatom, hogy az erős állam – amelybe nemcsak a szabályok érvényesítésének, de a redisztribúciós (részben struktúrapolitikai, részben jövedelempolitikai) célok realizálásának képessége is beletartozik – ne okozna súlyos torzulásokat, amelyek annál nagyobbak, minél nagyobb az állam által generált, a piacot torzító újraelosztás terjedelme és az állami tulajdon hatóköre, másrészt minél inkább rendelkezik az állam azzal a képességgel, hogy a nemzetközi környezettől függetlenítse magát, védve a hazai termelőket és védve az autonóm gazdaságpolitikát, amely előbb-utóbb szükségszerűen kitermeli a nemzetközi mércével mérve gyakran nem óriásvállalatoknak minősülő nemzeti monopóliumokat. Ez távolról sem csak szocialista jelenség. Az általam sokat emlegetett Svédország, Franciaország vagy Ausztria éppúgy élvezte ennek a hátulütőit. Ezek a negatívumok érvényesülnek, akár erős az állam, akár gyenge.
Amellett is kitartok, hogy a demokratikus (ha tetszik, kiegyensúlyozott) állam és a hatékony állam között nincs egyenes vonalú direkt összefüggés. Nem azt állítom tehát, hogy minél abszolutisztikusabb az állam, annál hatékonyabb és annál erősebb, de azt igen, hogy a fordítottja sem igazolható történelmileg. Ha tetszik, a demokráciát nem azért szeretem, mert az gazdaságilag (értsd: GDP-növekedésben mérve) hatékonyabb, hanem egyszerűen azért, mert jó dolog. Mégpedig annál jobb, minél kisebb a döntéseknek az a hányada, ahol a többség akaratát közösségi döntés és az adófizetőktől elvont nagyobb jövedelemhányad formájában rám kényszerítik. (A demokrácia nélküli hatékonyságot úgy tudom elképzelni, mint egy olyan éttermet, amely étlapján egyetlen fogás szerepel, megkímélve a vendéget a választás fáradságától, ellenben mindenki ehet annyit, amennyi belefér.) Ezért is érdemes és értelmes az állami újraelosztás terjedelméről vitatkozni.
Azt a nézetemet is fenntartom, hogy az állam túlhatalmát kontrolláló egyre fontosabb erő épp az a regionalizálódás és globalizáció, amely iránt nem is kevesen alig titkolt ellenszenvvel viseltetnek. Röviden: nem az ellentétét állítom annak, amit Bruszt László állít, hanem az általa – most, írását újra elolvasva is úgy érzem – erősen idealizált (az állami döntések negatívumait csak torzulásként megengedő) összefüggések egyértelműségét, feltétlen jellemző voltát.
Befejezésül három rövid megjegyzést szeretnék tenni.
1 A kölcsönösség jegyében én is úgy vélem, hogy Bruszt László szintén valami mást olvasott. Szerinte ugyanis írásom mögöttes alapgondolata, hogy általában vett államot feltételezek. Inkább szerencsés voltam, mint előrelátó, amikor cikkemben nyomatékosan hangsúlyoztam: “Nem szeretnék a negyedszázaddal korábbi gazdaságideológusok hibájába esni, akik az akkor jellemző helyzetet kanonizálni igyekeztek.” Ezt nem mondtam ugyan ki, de azt hiszem, írásomból egyértelműen kiderül, hogy a fejlett piacgazdaságokról írok (valamennyi példám ebből a körből származik) és azoknak az országoknak, amelyek reálisan ebbe a körbe igyekeznek a közeljövőben felkapaszkodni. Azt viszont nyíltan állítottam, hogy a globalizáció és az uniós integrálódás (nemcsak a csatlakozás ténye, de az integráció elmélyülése is) konvergenciával jár. Az államok nem azonosak, de azonos típusú feladatokkal, változási kényszerekkel találják magukat szembe. Ezt az állításomat vélhette úgy vitapartnerem, hogy mondanivalóm mindössze annyi, hogy “sötétben minden állam fekete”.
2 Utólag belátom, egy súlyos hibát elkövettem. Bruszt László cikkét sajátom írása közben olvastam. Már megvolt a mondanivalóm, kész volt a gondolatmenet, nagy része már papíron is. Nem lett volna szabad ehhez az anyaghoz hozzápasszítani, kiegészítésként, amúgy by the way a Bruszt László írásához szánt kritikai megjegyzéseket. Ráadásul akkor nem, ha észrevételeim a neoliberális (valójában neoklasszikus) nézeteket oktalanul lebecsülő, a “felvizezett” állandó eposzi jelzővel ellátó Bruszt László véleményéhez hasonlóan szintén indulatosak voltak. Nem az indulatosság, de ez a méltatlan kezelési mód bizony bántó. Egyebek között arra kényszerítette vitapartneremet, hogy a Mozgó Világ olvasói számára dióhéjban megismételje a Beszélőben már egyszer kifejtett mondandóját. Mentségemre szolgáljon, hogy úgy gondoltam, nemcsak az írásom néhány nevesített passzusa, de egész írásom vitatkozik állításaival. A három írást újra, higgadtan elolvasva ezért most elnézést kérek.
3 Végül Csehország. Kettőnk vitája akár mellékvágánynak, szóra sem érdemesnek tekinthető. Bruszt László ugyanis a cseh gazdaságnak ezt a periódusát (az 1990–1998 közötti időszakról van szó) a szabadversenyes kapitalizmus iskolapéldájaként kezeli, jómagam viszont olyan tervgazdálkodásnak tekintem, amelynek lebontása éppen csak megkezdődött. Jaj annak a tudománynak, amely egyazon tényanyagot, ugyanazoknak a történéseknek a halmazát akár 180 fokkal eltérően értelmezni képes. Ezzel megszűnik az állítások tesztelhetősége és falszifikálhatósága. A tudományos megismerés teoretikusai, élükön szegény Popperrel megbotránkoznának ezen a jelenségen, ha egyáltalában tudomást szereznének róla.
Véleményem mellett – mindent (újra) megfontolva és meggondolva – azonban csak kitartok. A mások (bel- és külföldiek) által is igen gyakran bírált cseh privatizációs modell, a kuponos privatizáció ugyanis nem hozott létre valóságos – értsd: kontrollt is gyakorló – tulajdonosokat. A kuponok befektetési alapokba kerültek, amelyekben a milliónyi apró tulajdonrészt birtokló kupontulajdonosok helyett a nagybankok kerültek meghatározó pozícióba, amelyek viszont (a kereszttulajdonlások alig átlátható, de a végkimenetel szempontjából teljesen egyértelmű láncolata után) a magyarországihoz hasonló privatizáció sokéves elmaradása miatt az állam kezében maradtak. Az ilyen típusú privatizációt leginkább álprivatizációnak szokás nevezni, mert éppen a lényeg, az államtól elszakadó, autonóm tulajdonosi kontroll hiányzik belőle.7 Ez mit sem változtat azon, hogy pl. a tőzsdei kapitalizáció, hála a kuponos privatizációnak, Csehországban messze magasabb, mint Magyarországon. Csakhogy ez egy valóságos tulajdonosok nélküli tőzsde. (A nagyprivatizáció pl. a nagybankok eladása, ami ennek a pszeudoprivatizációnak a korrekciójaként értelmezhető, Csehországban éppen napjainkban van napirenden, amit jól mutatnak a működőtőke-beáramlásra vonatkozó adatok is.)
Bevezették a csődtörvényt is, csakúgy, mint nálunk. Ez a törvény szigorú volt, azonban de facto nem működött, amint ezt az alábbi táblázat is illusztrálja:
Csîdök száma Cseh-, Magyar- és Lengyelországban
(folyamatban lévî eljárások 1992–1996)8
|
Cseho. |
Mo. |
Lengy.o. |
|
|
1992 |
350 |
14 060 |
4349 |
|
1993 |
1098 |
8229 |
5936 |
|
1994 |
1816 |
5500 |
4825 |
|
1995 |
2393 |
6461 |
3531 |
|
1996 |
2990 |
7477 |
3118 |
A kérdés persze most az, hogy miért nem mentek csődbe éppen a cseh vállalatok. A válasz egyszerű. A változatlanul állami tulajdonban lévő és állami nyomás alatt álló nagybankok hitelei (valójában dotációk és nem valóban megtérülő, vagyis visszafizethető hitelek) tartották életben a vállalatokat. Ez a szituáció – ugyanúgy, mint Magyarországon – jó volt a vállalatoknak (amelyek menedzserei biztonságban érezhették magukat), a munkavállalóknak is, akik így nem tartottak állásuk elvesztésétől. (Magyarországon 2 év alatt másfélmillió munkahely szűnt meg, nagyjából annyi, amennyit az erőltetett iparosítás negyed század alatt teremteni volt képes. Ezt a brutális változást igyekeztek szomszédaink elkerülni.) Jó volt persze a bankoknak is, hiszen ha nem így történt volna, kénytelenek lettek volna tőkéjük zömét (az igazat megvallva, valószínűleg egészét) hitelezési veszteségként leírni. Ehelyett extra kamatjövedelmeket vághattak zsebre az óvatos hitelezési magatartást követő, illetve a kétes és rossz hitelek után vaskos tartalékképzési kötelezettségeket előíró szabályozás hiányában. De az állam sem azért “felejtette el” a tőkepiac kemény szabályozását, mert ostoba, netán gyenge volt. Mit tesz Isten, az állam is jól járt. A nem létező vagyonok után realizált fiktív jövedelemből óriási adókat vágott zsebre. Ráadásul nem kellett a munkanélküliség növekedésével járó súlyos társadalmi feszültségekkel megbirkóznia.
A “kirakat” nagyon szép lett. Volt privatizáció is (igaz, valóságos tulajdonosok nélkül), leszűkítették az állami dotációkat (igaz, állami banki hitelekkel váltották ki), erősen kapitalizált tőzsde jött létre Prágában (igaz, a forgalom a Budapestihez képest valóságos tulajdonosok és valóságos likviditás hiányában gyengécske volt), volt csődtörvény is (de szerencsére nem működött, mert senkinek sem volt érdeke a szabályt alkalmazni). Így sem jelentősebb gazdasági visszaesés, sem munkanélküliség, sem költségvetési deficit, sem magas infláció nem jött létre, miközben az uniós csatlakozás műkorcsolyaversenyének iskolagyakorlatait maradéktalanul kipipálhatták. Ráadásul ez a játék nem nullösszegű volt, nem érvényes a piaci csere egyszerű alapszabálya: “épp annyira járok jól, amennyire te rosszul, vagy fordítva”. Itt mindenki jól járt, munkavállaló, menedzser, bankár, költségvetés és politikus (értsd PR-szakértő) egyaránt. Kár, hogy ez az idilli állapot csak ideig-óráig volt fenntartható. (Nálunk mindössze 2, Csehországban pedig 7 évig.) Utána viszont az ily módon tovább halmozódó veszteségeket ki kell fizetni, amikor – nem is a távoli jövőben – üt az igazság órája. Ez történt odaát is, amit a már a Bokros-program békáját lenyelt magyar kormányzat a józanság és a némi kárörvendés keverékével szemlélt, amikor a prágai válság okait értékelte.9 Kasszát csinálni nem tudok ugyan, de tartok tîle, hogy ezért a stratégiáért nagobb árat kellett fizetnie Csehországnak, mint nekünk a fordítottjáért. A cseh bankok rendbetétele például 2,5 milliárd USD-ba került a cseh kormánynak (voltaképpen az adófizetîknek). Kalkulálva a két idîpont közötti infláció hatásával is, durván háromszor annyiba, mint nekünk a saját bankkonszolidációnk. (Persze nem ezek a számszerűsíthetî hatások a perdöntîek.)
Tartok tőle, hogy a cseh piacgazdaság mindössze operett-piacgazdaság volt a válság kirobbanása előtt. Sikeres, hiszen az EBRD, amelynek kritikáját (ti. a tőkepiaci szabályozás hiányát) vitapartnerem ellenérvként szegezi velem szembe, szintén bedőlt ennek a PR-politikának. (Legalábbis a korábbi EBRD-jelentések ezt valószínűsítik, amennyiben néhány éven át makulátlan éltanulónak minősítették a magyar gazdaságpolitikusok (és ebben a kérdésben én is maradéktalanul azonosulok velük) nem kis bosszúságára. Ezért nemigen maradt más választásuk, mint amit tettek. A gyomormosás kijózanító pillanatában azt hányták Klaus szemére, hogy még mindig nem volt eléggé piacbarát.
Tartok tőle, hogy vitapartnerem is ennek a volt cseh miniszterelnök által rendezett “Kész átverés” show-nak volt az akaratlan résztvevője. Én viszont addigra már kijózanodtam, és – ez sajnos megint a későn ébredő, de legalább akkor már a korrekcióra elszánt emberek sajátja – rajta kértem számon nemcsak tévedését, de saját kommunikációs képességem hiányát is. Ez van, ha nem is kell mindenáron szeretni.
1 Max Weber: A társadalomtudományi és társadalompolitikai megismerés objektivitása. In: Állam, politika, tudomány. Budapest, 1970, KJK.
2A megkülönböztetett helyzet persze teljesen nem zárható ki, hiszen az állam az ilyen intézmények mögött áll tîkeerejével és hatalmával, az ilyen pénzintézetek körében kevésbé érvényesül a profitkényszer, mint a magánvállalkozásoknál, és az állam mint tulajdonos elhatározhat – és bizonyos helyzetekben érdeke is lehet ilyent elhatározni – olyan döntéseket is, amelyek a magánvállalkozás keretei között nem valósulnának meg. (Hogy ne legyek ennyire homályos, pl. az MFB és a Postabank közötti “mentîöv jellegű” részvénycserére gondolok.) Érdekes, de többé-kevésbé bizonyított még az a talán meglepînek tűnî állítás is, hogy a más – pl. német – állam tulajdonában lévî bankok Magyarországon működî bankjai is sokkal kevésbé államiak (vagy sokkal inkább üzletiek), mint a hazai terepen működî állami cégek.
3
Ez esetben Bruszt Lászlóhoz hasonlóan én is azt nehezményezem, hogy szövegkörnyezetébîl kiemelve idéz.4
Talán nem meglepî, hogy a modern (értsd racionális, bürokráciával működî, nemzeti gazdaságpolitikát kialakító) állam hasonlóan, a városok önállóságának elsöprésével jött létre. “Merîben másként alakult a város sorsa az új korban. Itt is növekvî mértékben megfosztották az önigazgatástól. A XVII–XVIII. századi angol város olyan egyletek klikkje volt, amelyek csupán pénzügyi és rendi jelentîségre tarthattak igényt. Ugyanennek a kornak a német városai a birodalmi városok kivételével tartományi városok voltak, amelyekre mindent belülrîl kényszerítettek. A francia városoknál már korábban megkezdîdött ez a folyamat. A spanyol városokat V. Károly verte le a communerók felkelése alkalmával, az olasz városok a Signoria uralma alatt álltak; az orosz városok sohasem rendelkeztek a nyugati városok szabadságával. A városokat megfosztották a katonai, bíráskodási és iparűzési szuverenitástól. Formálisan eközben voltaképpen nem is módosították a régi jogokat, de facto azonban a városok szabadságát az újkorban ugyanúgy elvették, mint a Római Birodalom megteremtésekor” – írja a mindkettînk által nagyra becsült Max Weber. (A racionális állam keletkezése. In: Gazdaság, politika, tudomány. Budapest, 1970, KJK.)5 Lásd pl. a Nobel-díjas Arrow tanulmányának Kornai János által írt bevezetîjében a közösségi választások természetével foglalkozó passzusokat. K. J. Arrow: Egyensúly és döntés. Budapest, 1979, KJK.
6
Arrow ezt meg is teszi. Amennyiben valóban jól modellezi a közösségi döntések természetét, akkor némi leegyszerűsítéssel arra az érdekes következtetésre jut, hogy a hatékony és a demokratikus döntés kritériumai nem egyeztethetîk össze. Tétele a közgazdasági lehetetlenségi tételek egyikeként vonult be a szakmai köztudatba. Hangsúlyozom, nem biztos, hogy a modell jól írja le a közösségi döntések természetét, továbbá ha jól írja le, akkor sem következik belîle az az abszurditás, hogy közösségi döntésre nincs szükség.7 “A belföldi tulajdonosi réteget sikerült létrehozni, hisz 1994 végére szinte minden cseh állampolgár részvénytulajdonossá vált. A tömeges privatizációt követîen nagy szerepet játszottak a befektetési alapok, ahol a kisrészvényesek papírjait beruházták. Ezeket az alapokat azonban az állami tulajdonú kereskedelmi bankok alapították. Így pedig már az sem volt igaz, hogy ha x százalékot megánkézbe adtak, akkor az állam már csak (100–x) százalékért felelîs” – fejtette ki Frantisek Turnovec professzor. Külgazdaság, 2000/6.
8
Forrás a Bruszt László által is hivatkozott EBRD-periodika egy korábbi száma: Transition Report 19979
“1. Nem lehet mesterségesen fenntartani az alacsony hatékonysággal működî vállalatokat, és közben gazdasági növekedést produkálni. Nem lehet megkerülni a gazdasági és társadalmi reformok következetes végigvitelét, modernizációt végrehajtani a régi struktúrák lebontása, a hazai tîkepiaci intézményrendszer kialakítása, és a külföldi tîke bizalmának megszerzése és megtartása nélkül.2. Nem lehet hosszú távon olyan mértékű reálbér-növekedést fenntartani, amelynek mértéke jelentîsen meghaladja a gazdasági növekedés mértékét.
3. Ha nem alakult ki hatékony tulajdonosi struktúra, és emiatt a vállalatirányítás nem érdekelt abban, hogy szigorú döntéseket hozzon, a gazdasági teljesítmény mutatói elîbb-utóbb romlani kezdenek. (Csehországban a nagyvállalatok többségénél az állami tulajdonú bankok befektetési alapjai gyakorolják a tulajdonosi jogokat, amely vállalatokat az állami tulajdonú bankok hitelezik.) Tanulság, hogy a privatizációnak átláthatónak és hatékonyságorientáltnak kell lennie.
4. Amennyiben egy valuta tartósan felértékelt állapotban van, az elîbb-utóbb a külgazdasági egyensúly drasztikus megbomlásához vezet. A reálfelértékelîdés vonzza a pénztîkét az országba, de az elkerülhetetlen nagymértékű leértékelés miatt a tîke rövid idî alatt elillan az országból.
5. A befektetîk bizalomvesztése még egy olyan viszonylag alacsony eladósodottsági szint mellett is, mint a csehországi, bekövetkezhet. Egy nagyobb mértékben eladósodott ország, egy magasabb eladósodottsági szint esetén súlyosan problémák merülhetnek fel. A befektetîk bizalomvesztése azt eredményezné, hogy a tîkebeáramlás megállna, és erîteljesen beindulna a tîkekiáramlás. Emellett nem lehet kizárni a hazai valuta elleni támadás lehetîségét még akkor sem, ha elîzîleg a nemzeti valutát a piac az árfolyam-ingadozási sávon belül a lehetî legerîsebbre értékelte.
6. A cseh korona elleni támadás idîszakában a zloty és a szlovák korona árfolyama gyengült, míg a forint árfolyama csak kismértékben mozdult el az ingadozási sáv aljáról.”
Fazakas Szabolcs jelentése a kormány számára a cseh válságról, 1997. június 9.