Most, hogy a kilencvenes években lefutott az “államtalanításról”, az állam visszaszorításának szükségességéről, a “vagy állam vagy piac” választásról folytatott nagyrészt értelmetlen vita, újra divatba jött az állam gazdasági feladatainak tanulmányozása. Az állam gazdasági feladatairól szóló írásoknak ma már csak kisebb része szűkíti le az állam feladatait a nemzetállamok feje felett született gazdaságpolitikai javaslatok gyors és kompromisszumoktól mentes bevezetésére, s viszonylag új fejleménynek tekinthető az is, hogy ismét vita kezdődött arról, mi teheti az államokat képessé újra felfedezett gazdasági feladataiknak ellátására.
Az állam képességeiről szóló vita több szempontból is fontos és hasznos. Egyrészt felhívhatja a figyelmet arra, hogy nincs általában vett állam, azaz az egyes nemzetállamok igencsak eltérő kapacitásokkal rendelkeznek. Aki az állam új vagy változó feladatairól beszél, annak azzal is foglalkoznia kell, rendelkezik-e az adott állam azzal a képességgel, hogy ezeket a feladatokat ellássa. Ennek taglalása nélkül ugyanis az állam feladatainak (újra)tárgyalása legfeljebb jókívánságok listázását eredményezheti. Azért is fontos ez a vita, mert felhívhatja a figyelmet arra, hogy a globális gazdasági folyamatokban az egyes nemzetállamok igencsak eltérő képességei fontos magyarázó tényezői annak, miért kerülnek a különböző országok a vesztesek vagy a nyertesek oldalára. Végezetül azért is fontos az állami kapacitásokról szóló vita, mert felhívhatja a figyelmet arra, hogy az állam képességei változtathatók, fejleszthetők, azaz államépítés és piacépítés összekapcsolható és összekapcsolandó. Ez természetesen távolról sem új felfedezés: államépítés és piacépítés az angol forradalom idején kapcsolódott öszsze először, s ugyanezen a nyomon jártak az amerikai “alapító atyák”, akik 1787-ben a nemzetállam teljes átépítésében látták az egységes és működőképes piacgazdaság kialakításának feltételét. Az sem új, legalább a 19. század közepe óta vitatjuk ezt a kérdést, hogy az állam piacépítő és gazdaságfejlesztő kapacitásait a demokratikus intézmények fejlesztése vagy visszafejlesztése erősíti-e. Röviden: míg vannak, akik úgy gondolják, hogy a nemzetek gazdagságát a demokratikus intézmények (el)szegényítése szolgálja, mások a demokratikus intézmények fejlesztésében látják olyan állam létrejöttének feltételét, amely képes fenntartani és építeni a piacgazdaságot és szolgálni a gazdasági fejlődést.
Egy nemrégiben megjelent tanulmányomban én a második álláspont mellett tettem le a voksomat (A Piac és az Állam. Beszélő, 2000/5).
Az írás központi kérdése az volt: mi teszi-teheti képessé az egyes államokat arra, hogy biztosítsák a piaci rend kialakulását, a piaci verseny és a gazdasági fejlődés beindítását és fenntartását? (48. o.) Mondandóm tömören összefoglalva az volt, hogy a politikai képviselet struktúrája, egyéb tényezők mellett, alapvetően befolyásolja a fentebb leírt állami kapacitások kialakulásának esélyeit. A piaci rend kialakítására a korlátozott állam, a piaci verseny fenntartására és a gazdaság fejlesztésére a kiegyensúlyozott állam képes. A korlátozott államot a politikai képviselet egy sajátos megszervezése tartja kordában, kényszeríti rá a gazdasági szereplők szabadságainak tiszteletben tartására. A kiegyensúlyozott állam emellett rendelkezik azzal a képességgel is, hogy időről időre fölébe emelkedjen a gazdaság éppen adott erőviszonyainak, és ne csak a legerősebb gazdasági elitcsoportok érdekeit szolgálja ki. Azokban az országokban – s ezek vannak a régiónkban a többségben –, amelyekben erősen centralizált az állam és könnyen monopolizálható a közjó képviselete, igencsak gyenge és kiegyensúlyozatlan államok jöttek létre minimális piacépítő és piacfejlesztő állami képességekkel. Ezekben az országokban a gazdaság gyors liberalizálása nem piacgazdaság létrejöttéhez, hanem az állam “privatizálásához” vezetett, ezért ezekben az országokban most az állam “felszabadítása” a piacépítés alapfeltétele. Részletesebben is elemzem az orosz példát, a cseh és a magyar eset rövidebb elemzésével pedig azt igyekeztem bemutatni, hogy még a sokkal jobb helyzetben lévő országokban is van mit tenni államépítés terén.
Az orosz példa elemzése során részletesebben is foglalkozom azzal a kérdéssel, hogyan eredményez a hatalom koncentrálása olyan államot, amely nem képes megvédeni állampolgárai általános gazdasági szabadságait sem önmagától, sem az erősebb gazdasági lobbik önző érdekeitől, s végül hogyan válik maga az állam is ugyanezen lobbik foglyává. Ennek kapcsán fogalmazom meg a következő állítást: “Majd egy évtizeddel azután, hogy a fő jelszó az volt, hogy szabadítsák meg a gazdaságot az államtól, ma az a legfontosabb kérdés, hogyan szabadítsák föl az államot. A rendezett, működőképes és versenyen alapuló piacgazdaság megteremtéséhez ma ugyanis mindenekelőtt arra van szükség, hogy az állam megerősödjék, és kiszabaduljon a lobbik szorításából. Erős, azaz kiegyensúlyozott államra van szükség, amely a befolyásos, túlhatalommal bíró gazdasági érdekszövetségek akarata ellenére is képes a piacgazdaság törvényes kereteit és a méltányos verseny feltételeit kikényszeríteni és biztosítani, amely képes a gazdaság szereplőinek érdekkonfliktusaiban a semleges, ámde szigorú döntőbíró szerepét eljátszani a lehető legnagyobb közhaszon elérése érdekében. Kiegyensúlyozott államra volna szükség, amelyik összehangolja a régiók és a nemzetgazdaság érdekeit, megvédi a kisbefektetőket és kistulajdonosokat a »nagyragadozóktól«, letöri a monopóliumokat, és érvényesíti a köz hosszú távú stratégiai érdekeit a lobbik alkalmi mohóságával szemben.” (48. o.)
Antal László a Mozgó Világban megjelent “Az átalakuló állam” című írásában (Mozgó Világ, 2000/8, 87–101) ezt az utóbb idézett részt ragadja ki írásomból (és annak szövegkörnyezetéből), és szokatlanul indulatosan vitába száll annak egyes elemeivel.1 Szerinte a “létező állam helyett egy álom-államról” beszélek, összekeverem a valóságot a fikcióval (“A részrehajlástól mentes, szigorú, de igazságos döntőbíró csupán fikció” – 83. o.). Antal László három érvet is felhoz annak bizonyítására, hogy képtelenség az, amit az állami képességekkel kapcsolatban megfogalmazok:
A) Az állam érdekharcok konfliktusának terepe: “A nyomásgyakorló csoportok a legdiktatórikusabb és a legdemokratikusabb rendszerekben is ugyanúgy hatnak a kormányzati döntésekre”, melyek mindig is “igenis érdekharcok és huzavonák” eredményei. Később zárójelben ehhez még hozzáteszi: “Megkockáztatom azt is, hogy egy demokratikus államban ez a hatás jóval erősebb, mint diktatórikus körülmények között.” (83. o.)
B) Az államról (feladatairól, kívánatos kapacitásairól) való gondolkodásban nincs helye a közjóra való hivatkozásnak: “A közjó vagy közérdek pedig nem definiálható fogalom.” (83. o.)
C) Az állam mindig is inkább speciális csoportok érdekeit védi, mint valamiféle közérdeket: “Történelmileg az állam inkább monopóliumteremtő és monopóliumvédő szerepre vállalkozott és vállalkozik, mint arra, amiről Bruszt László ír.” (83. o.)
Antal László érvelésével több problémám is van, ezekkel alább részletesebben is foglalkozom, de a legáltalánosabb problémám az, hogy érvelése feltételez egy általános államot, amely mindenütt ugyanaz és ugyanolyan (legfeljebb a diktatúrák és demokráciák államai különböznek). Ha ez igaz, akkor nincs értelme az állami kapacitások terén meglévő különbségek leíró összehasonlításának (tanulmányom erről szólt), akkor nincs értelme az egyes államok eltérő kapacitásai mögött rejlő tényezők elemzésének (az írásom erre tett kísérletet), s pláne nincs értelme olyan normatív megközelítésnek, amely az állam képességeinek javítását célozza meg (írásomban egy ilyen megközelítéshez próbáltam meg érveket szolgáltatni). Ha igaz, amit Antal László állít, akkor az államról legfeljebb olyan állításokat lehet megfogalmazni, mint amit ő maga tesz írása egy korábbi pontján: “…az állam általában a termelők (meghatározott csoportjainak) érdekeit védi, a piac viszont általában a fogyasztók (felhasználók) érdekeit.” (81. o.)2
Antal László mögöttes alapfeltevése azonban téves. Nincs általában vett állam, az egyes konkrét államok drámaian különböznek képességeikben, ezek okai vizsgálhatók és vizsgálandók, s e vizsgálatok eredményei alapján érveket lehet szolgáltatni az államok tökéletesítéséhez. Alább először három empirikus példát hoznék ennek illusztrálására:
A) Az első példa arról szól, mennyire képesek az egyes államok piaci rendet konstituálni és fenntartani. (Írásomban bőségesen idézem az ezzel kapcsolatos elméleti irodalmat, és az itt közölt adatok forrása megtalálható tanulmányomban – 49–51. o.) Ilyen állami képességekről akkor beszélhetünk, ha az állam képes a gazdasági szereplők szemszögéből nézve hihetően elkötelezni magát a gazdasági jogaik és általában a piaci rend fenntartására.3 Egyszerűbben fogalmazva: akkor beszélhetünk erről az állami képességről, ha az állam elég erős ahhoz, hogy betartassa jogszabályait, megvédje a gazdasági szereplők jogait, és elég erős ahhoz, hogy maga is tiszteletben tartsa ugyanezen jogokat. Ahol ezek az állami képességek léteznek, ott a gazdaság szereplői nyugodtan hihetik, hogy racionális befektetéseikből profitálhatnak, s nem kell félniük attól, hogy az állam önkényes beavatkozásaival elveszi vállalkozásuk eredményét. Ahol ezek az állami képességek hiányoznak vagy korlátozottak, ott vagy nem alakul ki piaci rend, vagy annak csak egy igen primitív formája jön létre: a vállalkozók nem fektetnek be, az informális gazdaságba menekülnek, vagy ha mégis megkockáztatják a gazdaság formális szektorát, akkor a gazdasági csere és együttműködés primitívebb formáit – pl. barter – választják. (Ezt illusztráltam írásomnak az orosz gazdasági helyzettel foglalkozó részében.) A Világbank kutatói által mintegy 80 országban végzett felmérés szerint az ilyen állami kapacitások a volt szovjet köztársaságokban a leggyengébbek az egész világon. Az állam kiszámíthatósága vagy a jogrend működése ezekben az országokban gyengébb, mint a legszegényebb afrikai országokban vagy Latin-Amerikában, s jóval gyengébb, mint a közép-európai országokban, amelyek még mindig messze a nyugat-európai országok mögött kullognak ezen állami kapacitások terén.
B) A második példa az állam szabályozó kapacitásaival kapcsolatos. Ezen a téren az a legfontosabb kérdés, mennyire képes az állam megakadályozni azt, hogy a gazdaság szereplői visszaéljenek a gazdasági hatalom és az információs tőke egyenlőtlen elosztásával. Míg az előző példa arról szólt, képes-e az állam egy különben szélsőséges egyenlőtlenségekkel jellemezhető gazdaságban általános jogokat mindenkire érvényesen egyenlően fenntartani, az állam szabályozó kapacitása arról szól, képes-e az állam általánosabb érdekeknek alárendelten alakítani a gazdaság egyenlőtlen erőviszonyait. Tanulmányomban a cseh tőkepiac szabályozását használom ennek a kérdésnek az elemzésére, itt is egy ott idézett nemzetközi felmérésre hivatkoznék. Olyan pénz- és tőkepiacokon, ahol a bankok, a befektetési társaságok és a vállalatok közötti viszonyok szabályozatlanok, a gazdasági és információs előnnyel rendelkező szereplők könnyedén kifoszthatják a kisbefektetőket, önkényesen jövedelmeket és gazdasági lehetőségeket csoportosíthatnak át maguknak vagy klienseiknek a gyengébb pozíciójú szereplőktől. Az állami beavatkozás-szabályozás ezen a területen közvetlenül a gyengébb piaci szereplők érdekeit védi, erősítve pozícióikat. Az ilyen állami szabályozásokat ugyanakkor nem pusztán egyes “speciális” érdekek (pl. kisbefektetők) védelme legitimálja, hanem az, hogy ezeknek az érdekeknek a védelmén keresztül az állam általánosabb közjót is szolgál – itt ebben az esetben a tőkepiac működőképességét, hitelességét. Ahol az állam nem képes kellő mélységben és hatékonysággal szabályozni ezeket a viszonyokat, nem csupán egyes speciális csoportok érdekeit és jogait sértik meg, hanem aláássák a gazdasági fejlődés egyik alapintézményének, a pénz- és tőkepiacnak a működőképességét. (Ezt illusztrálom a cseh példán.) Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank felmérése szerint még a kilencvenes évek második felében is alapvetők voltak a különbségek az egyes posztkommunista országokban ezen a téren. Míg néhány közép-európai ország állama a fejlett piacgazdaságokban szokásos mélységű és hatékonyságú szabályozó kapacitással rendelkezett, a volt szovjet köztársaságok és a délkelet-európai országok többségében a pénzpiacok szabályozottsága terén az állami képességek a minimális szintet sem érték el.
C) Azokban az országokban, ahol az előző két példában említett állami képesség létezik, a gazdaság szereplői bizton hihetik, hogy racionális befektetéseikből profitálhatnak, és nem kell tartaniuk sem az állam, sem más erős gazdasági szereplő önkényétől (sem az állam, sem más gazdasági szereplők nem (f)osztogathatnak önkényesen javakat és lehetőségeket a gazdaságban). A jogrend fenntartása, a gazdasági szereplők közötti viszonyok szabályozása ugyanakkor feltételez még egy alapvető állami képességet, nevezetesen az állam képességét arra, hogy ellenálljon az erősebb gazdasági érdekcsoportok nyomásának, s megakadályozza, hogy azok az egyes állami szervek megkaparintásán keresztül osszák újra a jövedelmeket és a lehetőségeket a gazdaságban. Ahol ez az állami képesség hiányzik vagy korlátozott, ott a gazdaság szereplői között egyesek “egyenlőbbek” a többieknél, nincs vagy korlátozott a verseny, s az érdekcsoportok a saját pozícióik javítására használhatják fel az államot. (Tanulmányomban megint csak az orosz példán illusztrálom az állam képtelenségét arra, hogy nemet mondjon a jól szervezett gazdasági-pénzügyi csoportoknak.) Az EBRD és a Világbank kutatói által 1999-ben készített felmérés szerint ezen a téren is szélsőséges különbségek tapasztalhatók az állami képességek terén. A posztkommunista országokban készített felmérés szerint míg a régió államainak egy részében a vállalkozóknak stabil lehet az a várakozása, hogy az állam általában képes ellenállni a részérdekek nyomulásának, egy sor államban stabil az a várakozásuk, hogy gazdasági “versenytársaik” megvásárolhatják az államigazgatás, a törvényhozás vagy akár a végrehajtó hatalom vezetőinek döntéseit.
A fenti példák az illusztrálják, hogy nincs általában vett állam, hanem igencsak eltérő képességekkel rendelkező államok vannak, magyarán alapvetően téves Antal László mögöttes államképe. Az állam, amit Antal László lefest, mely “mindig is inkább speciális csoportok érdekeit védi”, mely “inkább monopóliumteremtő és -védő szerepre vállalkozott és vállalkozik”, inkább egy “rémálomállamhoz” hasonlít, mint a valóságosan létező államok sokféleségéhez.4
A posztkommunista országok államai a korábbi gazdaságfejlesztési stratégia “vívmányait”, a monopolhelyzetű nagyvállalatokat és bankokat kapták örökségül. A gazdasági átalakítás sikeressége ezekben az országokban többek között azon múlott, milyen hatékonysággal tudták ezek az államok átfogóbb érdekeket szolgáló szabályozási keretbe nyomni a gazdaság szélsőségesen egyenlőtlen erőviszonyait, s hatékony szabályozással piaci orientációra és versenyre kényszeríteni a gazdaság szereplőit. Ahol ez nem sikerült, s tanulmányom állítása az, hogy a régió számos országában ez nem sikerült, ott az államok más vállalati szervezeti keretek között, de ma is ugyanúgy foglyai részérdekeknek, mint ahogyan azt pl. Antal László leírta a rendszerváltás előtti magyar állam példáján. (Antal 1985.) Azokban a posztkommunista országokban, amelyekben az állam nem rendelkezik az érdekcsoportoknak való ellenállás képességével, az állam nem csupán monopóliumokat tart fenn és véd, hanem képtelen az általános gazdasági szabadságjogok fenntartására és a gazdaság szereplői közötti viszonyok szabályozására. Ezekben az országokban nincs piaci rend, nincs verseny, nincs gazdasági fejlődés, a tőkepiacok nem funkcionálnak, a termelői piacokat zsákmányszerzésre szakosodott gazdasági hálók uralják. Ezért írtam azt tanulmányomban, hogy a “piac felszabadítására” indított hadjárat tíz éve után egy sor országban ma az “állam felszabadítása” van napirenden.
Antal László szerint “…az állam általában a termelők (meghatározott csoportjainak) érdekeit védi, a piac viszont általában a fogyasztók (felhasználók) érdekeit”. (81. o.) Írásomban viszont arra hozok fel példákat, hogy nincs értelme állam és piac ilyen jellegű szembeállításának. A “piac” önmagában senkinek az érdekeit sem védi. Ha a gazdaság szereplői “szabadok”, az az első dolguk, hogy megkíséreljék olyan szövetségek létrehozását, amelyek segítségével piaci teljesítmény nélkül tudnak jövedelmeket és lehetőségeket átcsoportosítani maguknak a verseny és a jogi egyenlőség felszámolásán keresztül (ezt először Adam Smith írta le, Max Weber már rá hivatkozva elemzi ugyanezt a jelenséget – Weber 1978). Szabad az a piac, amelyet olyan állam “konstituál” és tart fenn, amely képes megvédeni az általános jogokat, amely képes szabályozni a szereplők erőviszonyait, kordában tartani saját beavatkozásait, és amely maga is “szabad”, azaz nem foglya önző érdekcsoportoknak. Abból, ahogyan Antal László szembeállítja egymással piacot és államot, legfeljebb az az általam “felvizezett neoliberális nézetnek” nevezett valami vezethető le, amely a “szabad” piac megteremtésének kulcsát az “államtalanításban” látta (ezt a nézetet egyébként Antal László is elutasítja írásában).
A magára hagyott “szabad piacon”, mint azt az orosz példán leírtam, nincs állam, de nincs verseny és nincs gazdasági fejlődés sem. Nincs semmi, ami védje a gyengébb gazdasági szereplőket, a fogyasztókat, de nem csak ez nincs. A “szabad” piacon nincs piac, nincsenek komplex gazdasági tranzakciók, és egyre kevésbé beszélhetünk a pénz bármiféle aktív szerepéről. Vannak viszont ellenőrizetlen zsákmányszerző csoportok, oligarchikus hatalmi viszonyok. Az ilyen országokban az állam nem semleges, hanem semlegesített. A “semleges” állam (pontosabban a semlegesített állam) a Carnegie-k és a Rockefellerek álom-állama volt úgy jó száz évvel ezelőtt, amikor a monopóliumok voltak a laissez faire-állam legodaadóbb hívei. Az idézőjel nélküli semleges államról viszont akkor beszélhetünk, ha az állam nem “semlegesített”, hanem rendelkezik azzal a képességgel, hogy valamilyen közjó előmozdítása érdekében kordában tartsa a gazdaságra rátelepülő érdekcsoportok hatalmát. Ilyen “közjó” lehet a monopóliumok egyeduralmától megszabadított termelői piac, a működőképes tőkepiac létrehozása vagy a fogyasztók védelme. Antal László ugyanakkor úgy érvel tanulmányommal szemben, hogy az államról (feladatairól, kívánatos kapacitásairól) való gondolkodásban nincs helye a közjóra való hivatkozásnak: “A közjó vagy közérdek pedig nem definiálható fogalom.” (83. o.) Ez az állítása már csak azért is meglepő, mert tanulmányának második részében, ahol kifejti saját “liberális államfelfogását”, maga Antal László is a közérdek védelmére hivatkozva lát igazolhatónak bármiféle egyéni szabadságokat korlátozó állami beavatkozást. (“Az egyén szabadságát a többség nevében is csak jogilag szigorúan körülhatárolt esetekben, csak akkor lehet korlátozni, ha az a közösség érdekeit, biztonságát bizonyíthatóan veszélyezteti” – 93. o., kiemelés B. L.) Ebben a kérdésben felfogásunk nem áll távol egymástól. Antal László valószínűleg akkor kerülhetne még közelebb az általam kifejtett államfelfogáshoz, ha a saját elméletében a kellő súllyal venné figyelembe, hogy az egyéni szabadságot ugyanúgy kell védeni az önkényes államtól, mint a gazdaság lenyúlására szövetkező önkényes nem állami szereplőktől, illetve az állam semlegesítésére törekvő érdekcsoportoktól. Az változó, hogy az egyes államokban milyen intézmények milyen procedúrák révén definiálják a köz érdekét – Körössényi András erről írt kiváló tanulmányát Antal László is megidézi cikkében –, de ennek a fogalomnak a használata nélkül nehezen lehet akár az állam szerepéről, akár kapacitásairól írni.5
Írásom központi kérdése ugyanakkor mégiscsak az volt, mik az itt említett állami képességek forrásai, hogyan javíthatók az állam olyan képességei, mint az általános jogok fenntartása, a gazdaság szereplőinek és saját magának kordában tartása vagy a gazdasági érdekcsoportokkal szembeni rezisztenciája. Ennek a kérdésnek természetesen csak akkor van értelme, ha elfogadjuk, hogy nincs általában állam, hanem csak különböző képességű államok vannak. Írásomban a második feltételezésből indultam ki, s elsődlegesen az államon belüli hatalommegosztás sajátosságaival magyaráztam a különböző államok eltérő képességeit. Kissé leegyszerűsítve azt fogalmaztam meg, hogy minél nagyobb a hatalom államon belüli koncentrációja, minél kevésbé kötik meg a végrehajtó hatalom kezét a közjó eltérő felfogásait megjelenítő autonóm állami (és nem állami) intézmények, annál nagyobb annak a veszélye, hogy az állam önkényes, kiszámíthatatlan lesz, s végül érdekcsoportok fogságába kerül.6
Antal László ezen a téren önmagával kerül ellentmondásba. Egyrészt velem vitázva azt érzékelteti, hogy fölösleges az ezekről a kérdésekről való gondolkodás, mert a “nyomásgyakorló csoportok a legdiktatórikusabb és a legdemokratikusabb rendszerekben is ugyanúgy hatnak a kormányzati döntésekre”, melyek mindig is “igenis érdekharcok és huzavonák” eredményei. (83. o.) Dolgozatának a mai magyar állammal foglalkozó részében ugyanakkor Antal László hoszszasan taglalja a mostani kormány által végrehajtott hatalomkoncentrációt, és fejtegetéseit a következő megállapítással zárja: “Meggyőződésem, hogy ez a fordulat hosszú távon veszélyes, mert akadályozza a döntési rendszeren belüli természetes ellensúlyok kiépülését, és azt az önmozgást, amely az evolúció alapja lehetne.” (103. o., kiemelés B. L.)
Ezzel a megállapítással tökéletesen egyet tudok érteni, már csak azért is, mert írásomban ugyanezt fogalmaztam meg részben az orosz állammal kapcsolatban, részben pedig általában a régió államaival kapcsolatban is: “A hatalom megosztása, az ellenőrzések és ellensúlyok rendszere biztosíték lehet arra, hogy az államot nem sajátítja ki egyik befolyásos és önző érdekcsoport sem. Amenynyiben az autonóm és a kormány hatalmát ellensúlyozó, egymástól is független intézmények előtt a kormány valódi felelősséget visel, nekik elszámolással tartozik, nehezebben válik partikuláris érdekek kiszolgálójává. Vagy másképpen: kevésbé valószínű az, hogy csak a legerősebb érdekcsoportok érdekeit szolgálja az állam, ha a javak és a lehetőségek elosztásával kapcsolatos állami döntések a közjó legkülönfélébb felfogásait képviselő állami és nem állami autonóm intézmények összecsapásainak és kompromisszumainak az eredménye.” (53. o.)
Hivatkozott irodalom
Antal László: Gazdaságirányítási és pénzügyi rendszerünk a reform útján. Budapest, 1985, KJK.
A. Brunetti–G. Kisunko–B. Weder: Credibility of Rules and Economic Growth: Evidence from a Worldwide Survey of the Private Sector. The World Bank Economic Review 12 (N. 3), 1998, 353–384.
EBRD Transition Report 1998. London, 1998, EBRD.
J. J. Hellman–G. D. Kaufmann: How Profitable is Buying State Officials in Transition Economies. Transition 11(2), 2000, 8–11.
D. North–B. Weingast: Constitutions and Credible Committments: The Evolution of the Institutions of Public Choice. In: L. J. Alstrom (ed.): Emprical Studies in Institutional Change. London, 1989, Cambridge University Press.
M. Weber: Sociological Categories of Economic Action (Economy and Society, An Outline of Interpretive Sociology). Berkeley, 1978, University of California Press.
B. Weingast: The Economic Role of Political Institutions: Market Preserving Federalism and Economic Development. The Journal of Law, Economics and Organization 11 (1), 1995, 1–31.
1
Antal László tanulmányom két másik részével is vitázik, de ezekkel itt nem foglalkozom részletesebben. Az egyik esetben ugyanis olyan dolgokat hiányol írásomból, melyek abban benne vannak, s olyan dolgot olvas bele, mely viszont nincs. Kifogásolja, hogy az “állam szerepének csupán egy szeletéről” beszélek, s Samuelsont idézve négy állami funkciót sorol fel. Bár sosem volt erősségem a klasszifikáció, mégis a tanulmányom három (és nem egy) alapvető állami funkció kapcsán veti fel az állami képességek kérdését: a piaci rend biztosítása, a piaci verseny biztosítása és gazdaságfejlesztés. Mindhárom állami funkciót egy-egy ország példáján elemzem, az elsőt az orosz példán, a másodikat a csehen, a harmadikat a magyar példán. Figyelmesebb olvasással Antal László elkerülhette volna ezt a tévedést. Szerinte én csak az állam “szabályozó funkciójával” foglalkozom, s definíciómból Antal László “inkább a legfelsőbb bíróságra, mint az államra” ismer rá. Ez elgondolkodtató. A szabályozó állam (hiányosságaival) a cseh eset elemzésénél foglalkoztam. Leírtam, milyen viszonyok alakultak ki a tőkepiac szereplői között a privatizálást követően, s hogyan tette lehetővé a bankok, a befektetési társaságok és a vállalatok közötti viszonyok szabályozatlansága a kisbefektetők kifosztását, a bankok nyakló nélküli hitelezését, a jövedelmek átcsoportosítását a nyereséges vállalatoktól a veszteségesek felé, hogyan vezetett a szabályozatlanság hiánya a tőkepiac korrumpálódásához. Részletesen is foglalkoztam azzal a kérdéssel, milyen szabályozási alternatívái lettek volna a cseh államnak (az amerikai, a német és a vegyes modell), az állam hogyan akadályozhatta volna meg a gazdasági és információs erőfölénnyel való visszaélést, s ezáltal hogyan kényszeríthette volna ki a tisztességes piaci versenyt és piaci orientációt, s elspekuláltam azon a kérdésen, vajon miért játszotta Klaus a laissez faire-politikát. Hogy minderről Antal Lászlónak miért éppen a Legfelsőbb Bíróság (egyébként az állam része az is, de ez most érdektelen) jutott eszébe, azt nem tudom. Attól félek, hogy Antal összekeveri a jogrend fenntartását a gazdasági szabályozással. Míg az előbbi esetben általános jogok (pl. tulajdonjog) mindenkire egyenlő fenntartásáról van szó, az utóbbi esetben az állam (a törvényhozás és a végrehajtás) beavatkozik a gazdaság szereplői közötti erőviszonyokba, s valamilyen általánosabb érdekre hivatkozva extra jogokat ad egyeseknek, s kötelezettségeket ró másokra (a cseh példánál maradva: külön jogokkal védi a kisbefektetők érdekeit, és speciális kötelességeket ró a bankokra, valamint a befektetési társaságokra a működőképes és tisztességes tőkepiac létrehozásának általánosabb érdekére hivatkozva). Végül Antal László szerint a cseh esetben nem a “túl kevés állam”, hanem a “túl sok állam” volt a probléma, szerinte a cseh állam “sokkal közelebb állt a tervgazdasághoz, mint a laissez faire-kapitalizmushoz”. Antal ezen állításával nem tudok vitázni. Amit én leírtam, arról szólt, hogy az állami szabályozás hiánya tömeges újraelosztást tett lehetővé a versenyképes cégek és a gyengébb piaci szereplők kárára – a bankokon és a befektetési társaságokon keresztül az állam passzivitása miatt. Nem találtam arra bizonyítékot, s Antal László sem szolgáltat ilyeneket, melyek alapján azt lehetne bizonyítani, hogy a jövedelmek újraelosztása hierarchikus tervalkuk része lett volna, azt viszont magam is írom, hogy a cseh politikusok igencsak hittek a gazdasági szereplők közötti önszabályozások és a piaci spontán szabályozás hatékonyságában. Ez körülbelül a New Deal előtti amerikai laissez faire-állam “modern” megfelelője volt: a tulajdon és a szerződéskötés privát szabadságainak feltétlen és dogmatikus tisztelete, még annak árán is, hogy az állam tolerálja a gazdasági erőfölénnyel való visszaélést. Bármilyen állami szabályozás ebben a világban “jogtalan újraelosztásnak” tekintetett. Az amerikai szabályozó állam akkor születik meg, amikor a New Deal idején átértelmeződik az állam semlegességének doktrínája, s most már a privát szférában zajló, erőfölényen alapuló újraelosztás megakadályozása számít az állami semlegesség kritériumának. A Klaus-kormány a gazdasági szabályozás kérdésében a New Deal előtti amerikai laissez faire-világot hozta vissza Közép-Európába.2
Még ha igaz is azonban ez az “általános állam” felfogás, akkor sem következik ebbîl Antal László azon felettébb meglepî állítása, hogy úgy egyébként az államról vallott különbözî felfogások közül “még csak el sem lehet dönteni, kinek van igaza, mert ezek értékválasztások… sît… a legtöbb esetben kimutatható érzelmi viszonyulásról van szó.” (82. o.) Ha ez így lenne, akkor nincs mirîl vitázni: de gustibus non est disputandum.3
Ezzel a kérdéssel legtöbbet az intézményes közgazdaság foglalkozott az elmúlt évtizedben, lásd a tanulmányomban is idézett szerzîket (North 1989; Weingast 1995).3
Ezzel a kérdéssel legtöbbet az intézményes közgazdaság foglalkozott az elmúlt évtizedben, lásd a tanulmányomban is idézett szerzîket (North 1989; Weingast 1995).5
Körössényi András: Közjó, közigazgatás és kormányzati rendszer. In: Gombár et al.: És mi lesz, ha nem lesz? Budapest, 1997, Helikon–Korridor.