Én könnyű kézzel írtam ezt,
de dob szól, hív a trombita –
hadrendbe hívja fiait
az utolsó csata.
Ma nehéz szívvel harcolok,
de tollam gyors és könnyű még,
megírom ezt a búcsúzót,
mert elég volt, elég.
Majd sírba dobnak meztelen,
és száll a mész, a szürke por,
vagy tűz emészt, mit bánom én!
A könnyű semmi elsodor.
A világnak nincs vége még,
és számotokra most se lesz –
aludjatok, míg csónakom
az éji réven átevez.
Míg élek itt a semmi földön,
pohár időm búsulva töltöm,
(zokogva váltam tőled el),
üres pohár, fenékig ittam,
(majd fizetek a másodikban),
Ó, múlt idő, megunt teher…
Ha volna még erőm a holnapokhoz,
s a tegnapokhoz volna még hitem!
Ó, szép időm, csak olyan holnapot hozz,
mi nem kopik meg, ha elviselem.
Elhord majd az idő,
kopott kosztümkabátot,
a bélés foszladoz,
én megmondtam, na látod,
égboltnyi nemtudás
a fej falára festve…
Cserélhetsz száz ruhát,
csak ezt a végsőt, ezt ne.