– Amikor a nyolcvanas évek végén a gettóellenes bizottság egyik szervezőjeként és vezetőjeként megjelent a politikában, milyen reményei voltak? Mit gondolt akkor a magyarországi cigányság előtt álló perspektívákról, a lehetséges jövőről?
– A legfontosabb előfeltevésem az volt, hogy a romák belső integrációja nagyon hamar létre fog jönni, a megyékben, régiókban, különböző településeken rövid idő alatt felállnak saját érdekképviseleti szervezeteink, civil csoportjaink, a gettóellenes bizottságban szerzett tapasztalataink alapján ugyanis ez akkor egyáltalán nem látszott reménytelennek. Azt reméltük, akármennyire széttagolt, frusztrált és megnyomorított is a cigányság, különböző csoportjaink, etnikai és kulturális közösségeink mégis összeérnek és egymásra találnak, és így létrejön, megszületik az a belső integráció, amely egy másik integrációnak az alapfeltétele, annak, amely révén a cigányság egyenrangú és integráns része lesz a magyar politikai nemzetnek. Idealisták voltunk, mint a forradalmárok. És azt is reméltük, hogy arról fog szólni az új magyar demokrácia, hogy mi, tízmillió-néhányszázezer ember, magyar állampolgárok, építünk valami demokratikus, emberséges országot, és abban romaként majd bárki szabadon eldöntheti, hogy meg akar-e maradni romának, megőrizve nyelvét, kultúráját, lelki, szellemi kötődéseit, vagy asszimilálódni akar, felszívódni és eltűnni a többségi társadalomban.
– Szóval ha valaki úgy dönt, hogy elhagyja a cigányságot, magyar akar lenni, akkor legyen magyar?
– Igen, azt gondoltuk, ha lesz állampolgári jogegyenlőség, és lesznek e jogok érvényesüléséhez szükséges törvényes feltételek, akkor ezt mindenki eldöntheti szabadon. Hiszen az asszimiláció és az integráció nem ellentéte egymásnak, hanem ugyanannak a szabadságnak két oldala. Ennek az egész tíz évnek az a legnagyobb drámája számunkra, hogy a szocialista rendszer erőszakos asszimilációs politikája és egy rövid reményteljes időszak után az új demokrácia a társadalomból való kirekesztésünk, faji-szociális elkülönítésünk mellett döntött.
– Pedig a részvétlen és hozzá nem értő kívülálló azt is gondolhatná: az ilyen reménytelen helyzet, a szegregáció erősíti a roma önazonosságot, az összetartást, öntudatot, és egységbe kovácsol, megerősít…
– Szerintem a politikai elnyomás, a társadalmi kirekesztés, a gazdasági kizsákmányolás, a szociális megnyomorítottság, az iskolarendszerben, a lakóhelyen megnyilvánuló szegregáció csak akkor kovácsol közösséggé egy csoportot, ha belül működik egy ellenerő. Például amilyen volt a gettóellenes mozgalom polgárjogi akciója, vagy bármely az állampolgári jogegyenlőségért vívott harcunk, mert ez a csoporton belül kohéziós erővé válik. Az összetartó közösség hisz magában, eszményeiben, és céljaihoz hiteles vezetőket talál. Ha nincs ilyen ellenerő, akkor ez a folyamat bezárkózásba, önfeladásba, sőt önpusztításba torkollik. Különböző formában, de ezt a magatartást képviselik az etatista, korporatív cigány szervezetek, illetve az állam is.
– A Roma Parlament? Vagy az Országos Cigány Önkormányzat?
– Sajnos alapvetően, mindkettő. Csak az a különbség, hogy az egyik belülről, a másik kívülről zárja a romákra a gettót. A mai lefáradt Roma Parlamentben a “mi romák szeressük egymást, hiszen itt legalább jó meleg van, muzsikáljunk, mert ha nem élhetünk másként, akkor legalább tegyük lakhatóvá…” pszichózisa él. A másik típusú bezárkózás még veszélyesebb, ez a cigány önkormányzati rendszer, a Farkas Flórián-féle. Ez azt mondja, kívülről zárjuk be a gettót, és majd mi leszünk a kápók. És azon belül is afféle félanalfabéta és öngyűlölő cigány vezetők, akik a kommunizmusban még asszimilálódni akartak – ahogy Bogdán János írta nagyon szépen utolsó tanulmányában –, ám amikor ez a beolvadás nem sikerült, akkor visszamentek “hivatalos cigánynak”, és így próbáltak – már mint cigány vezetők – asszimilálódni. Tudják-e, vagy nem, de erről szól a cigány önkormányzati rendszer: hogy ők maguk végzik el társaik kirekesztését.
– És mit mond erre a roma polgárjogi mozgalom?
– Mi hagyományosan gettóellenesek vagyunk, ki akarunk törni a gettóból. A polgári jogegyenlőségre hivatkozva harcolunk a romákat is megillető jogokért és esélyekért. És nemcsak dumálunk, hanem keményen dolgozunk is azért, hogy a mi gyerekeink is ugyanolyan minőségű oktatást kapjanak, mint a nem cigányok, ugyanolyan minőségű lakhatási, foglalkoztatási esélyeik legyen, mint a magyar társadalomnak általában.
– Tehát azt mondják, hogy először igazi egyenlőséget akarnak, jogegyenlőséget és esélyegyenlőséget minden körülmények között, megkülönböztetni pedig csak azután akarják magukat, ha erről szabadon dönthetnek?
– Nem, mi azt mondjuk, hogy ez a folyamat egységes, ez a két dolog nem választható külön. Ezt az egyenlőséget csak romaságukban is erős, egészséges emberek tudják kiharcolni. Másképp ez nem megy. Ezért csinálom a Gandhi Közalapítványt. Mert e tekintetben is az egyenlőség elvének kell érvényesülnie. Ha nemzetiségi középiskolát akarnak a cigányok, az nem lehet másod- meg harmadosztályú, az ugyanolyan legyen, mint a többi nemzetiségé. És ugyanezt mondjuk a polgárjogi alapítványban is, hogy nem lehet alacsonyabb minőségű alapszintű oktatást adni annak, aki a magyar oktatási rendszeren belül az általános és integrált oktatásban akar részt venni, és hála istennek, a romák többsége ott akar tanulni.
– Mielőtt eredeti kérdésünkhöz visszatérnénk, tudniillik ahhoz, merrefelé mennek a dolgok, időzzünk el egy kicsit a roma identitás kérdésénél. Ön mit gondol, ki a roma, ki a cigány? Mit gondol magáról és a sorstársairól? És előfordulhat-e, létezik-e olyan helyzet, hogy azt mondja, magyar vagyok?
– Persze. Szóval ki a roma, ki a cigány? Egy szociológus azt mondaná erre, egy olyan etnikus kultúrával és rasszjegyekkel rendelkező társadalmi réteg, amelynek egy része, nagyobbik része magyar állampolgárként, kettős identitással, a magyar és cigány kultúrához kötődve szeretne élni, másik része pedig nemzeti közösségként a világ cigányságához tartozna, a világ cigánysága magyar részeként, összetevőjeként.
– Ezt mondja a szociológus. És mit mond Horváth Aladár?
– Én ezzel alapvetően egyetértek. De úgy is mondhatnám, a cigányság itt évszázadok óta – néhány rövid történelmi periódust leszámítva – alapvetően mindig az üldözöttségnek, a számkivetettségnek, az elnyomásnak a “népe”, amely többségéről rasszjegyei alapján a külső társadalom megállapítja, hogy cigány, miközben kulturális előítéletekkel és sztereotípiákkal veszi körül, ez határozza meg alapvetően a roma társadalmi pozícióját, és ettől az előítélet-rendszertől lesz hátrányos helyzetű és megnyomorított, és ebből a megnyomorított szociális helyzetből következik egy csomó minden, amit a többség hajlamos másságnak meg egyebeknek nevezni. Ebből származik a többség szemében deviáns magatartás is, meg a kriminalitás, ami aztán újra megerősíti a minket körülvevő faji előítéleteket, és ebben az ördögi körben zajlik ez az egész történelmi folyamat. De valójában ez nem is kör, hanem egy lefelé húzó spirál. Hogyha költő lennék, azt mondanám (Balogh Attila mondott ilyeneket fiatal koromban), hogy a roma egy metafora, a nyomorúságnak, a számkivetettségnek, üldöztetésnek a metaforája. És ilyen szempontból – ki rövidebb, ki hosszabb időre – életében legalább egyszer mindenki roma lesz. A többség ezt a negatív, felvállalhatatlan tudatot préselte a romákba, és kiszolgáltatottságuk miatt a romák képtelenek ezzel szemben egy pozitív, saját önmeghatározásra. Hiszen nincsenek kutató intézeteink, rendes kommunikációs lehetőségeink, oktatásunk, ahol ez tervezhető, elfogadtató és elfogadtatható lehetne. Maradnak tehát az előítéletek és a vesztes kép – mindkét oldalon. Ki kell törni a vesztes, az áldozat szerepéből. A tudatunkban ugyanúgy, mint az életünkben.
– Vannak sokan, akik életük nagy részében romák, bár sem rasszjegyekkel, sem etnikai kultúrával nem bírnak. Igazi nagy létszámú csoportok, amelyeket a külvilág ebbe a kategóriába sorol, mert szegények, mert hajléktalanok, mert sokgyerekesek, csak őket talán az nem nyomorítja tovább, hogy azt mondják rájuk, cigány, de még az is előfordul, hogy rájuk is azt mondják…
– A szociális helyzet és az etnikus hovatartozás összemosásában részben a politika, részben a tudomány felelősségét érzem. A mai politika majdnem ugyanannyira szegényellenes, mint amennyire “idegenkedik a cigányoktól”. A közép- és felső osztályok állami segélyezése – a szegényektől elvont pénzekből – kevesebb konfliktust okoz, hogyha úgy fogja föl a társadalom, hogy a szegények tulajdonképpen cigányok. Maguk tehetnek sorsukról, érdemtelenek. A tudomány azért vétkes, mert cigány/roma probléma szimpla szociális kérdéssé redukálta le a világot. Így könnyen gondolhatja a polgár, hogy aki cigány, az szegény (ha mégsem, akkor bűnöző), aki szegény, az meg cigány, vagy olyan, mint a cigányok. Ennek is persze kulturális gyökerei vannak. A hagyományos cigányságkép szerint a cigány identitás forrása a szegénység és a kriminalitás. Mintha mi magunk választottuk volna a nyomort és a bűnt. Ezt a hazug és kegyetlen kulturális beidegződést a legnehezebb megváltoztatni. Ehhez egy kulturált és felelősségteljes szellemi-politikai elitre volna szüksége Magyarországnak. Mert a romák problémája nem szociális jellegű, hanem gazdasági és kulturális. Mert ha van munkahely, akkor van iskola, lakás, van minden. De annak is igaza van, aki ezzel szemben azt mondja, hogy ez oktatási kérdés, mert nem tudunk mindenkinek munkát adni, azért tanítani kell a gyerekeket, és ha a gyerekek majd szakképzettek lesznek, akkor munkát is fognak találni, és akkor persze lakásra is telik majd. De annak is igazat kell adnunk, aki azt mondja, hogy ez kulturális kérdés, ugyanis alapvetően a gádzsó előítéletes kultúra határozza meg ezeknek az embereknek a helyzetét. És ha megváltoztatjuk a közvélekedést, ha eltűnik a rasszista előítéleteken alapuló gondolkodásmód, szemléletmód, akkor lassan, de biztosan a romák helyzete is javulni fog, mert eltűnik az ők és a mi közötti merev szembenállás, és akkor majd eltűnik a gyűlölet is. Aztán van, aki azt mondja, hogy ez emberjogi kérdés, a diszkrimináció tehet mindenről. A diszkrimináció miatt van elnyomás, kirekesztés, szegregáció az oktatásban, a lakhatásban, a foglalkoztatásban, és ha az állam kőkeményen fellépne a diszkrimináció ellen, a szegregációval szemben, akkor létrejönnének az esélyegyenlőség alapjai és helyreállna a jogegyenlőség. Aztán van a polgárjogi meg az etnikai önszervező megközelítés, amely szerint ha a cigányság talpra áll és megszervezi önmagát, illetve ha erőteljes polgárjogi mozgalmat tud létrehozni, akkor ki fogja harcolni magának ezeket a jussokat, jogokat, helyzeteket. Az a kérdés, ki fogja elindítani a strukturális változásokat: a politikai és/vagy szellemi elit, a társadalom, avagy a polgárjogi mozgalom kényszeríti ki.
– Ez azt jelenti, hogy csak rendszerben lehet bármin igazán változtatni, valódi eredményt elérni? A romaprobléma egyik vagy másik eleme a többitől elszakítva, önmagában nem kezelhető eredményesen?
– Ez volt az az új szemlélet, amit a rendszerváltoztató roma politika hozott: hogy ez strukturális probléma, ami csak komplex módon oldható meg komplex rehabilitációs program keretében. Erre tettünk kísérletet a kilencvenes évek elején, sikertelenek voltunk, főképp azért, mert a rendszerváltoztatók átörökítették az állampárti roma politikai gondolkodásmódot és szisztémát. Hiányzott annak beismerése, hogy “a cigányokat mi, magyarok hoztuk ebbe a helyzetbe, a magyar állam. Tudjuk, hogy ez a két totalitárius rendszer – amelyekkel nem vállalunk közösséget –, ez a két rendszer kényszerítette ilyen embertelenül rossz körülmények közé a cigányokat, és nagyrészt innen származik a társadalom előítéletessége és cigányellenessége, a túltámogatottság mítosza, az önhibaelmélet, a bűnöző cigánykép kialakítása.” Ha a rendszerváltozáskor az új elit ki merte volna jelenteni, hogy tovább nem tartható az előítéletes gondolkodásmód, akkor ma nem itt tartanánk.
– Azt gondolja, ez lett volna a hatásos gyógymód az előítéletes gondolkodás ellen?
– Ez is. Persze én ezt soha nem úgy képzeltem, hogy kiáll Antall József vagy Göncz Árpád, és azt mondja, hogy holnaptól szeressétek a cigányokat, és aki nem szereti, az szégyellje magát. Hanem úgy, hogy amikor a bőrfejűek több száz romát vertek össze és több ezer romát tartottak félelemben például Heves megyében, akkor a miniszterelnök elmegy arra a tüntetésre, ahogy ez a fejlett demokráciákban szokás. És ha megvernek egy cigányt a rendőrök csak azért, mert cigány, akkor a belügyminiszter bemegy a kórházba, és azt mondja neki, hogy kedves barátom, mélyen sajnálom, ami történt, együtt érzek veled, azokat a rendőröket kirúgtam, mert téged összevertek, ilyesmi többé nem fog előfordulni, nyugodj meg, és bízzál a demokráciában és a jogállamban, azt akarjuk, hogy ez számodra is jogállam legyen. És azt is gondolom, hogy ha a nemzeti kerekasztalnál vagy az MDF–SZDSZ paktumban nagyobb figyelmet kap az, hogy a romák emancipációja, polgárosodása nemzeti érdek, hogy ez ugyanúgy a nemzeti konszenzus témájába vág, mint az EU-csatlakozás, a környezetvédelem, a korrupcióellenes harc vagy a határon túli magyarság érdekei, akkor ma sokkal jobb helyzetben lennénk. Az új elit azonban elfelejtette megtanítani a magyar társadalmat arra – amikor még hitele volt –, hogy az a jó magyar, aki ebben az országban mindenkit – aki magát magyarnak vallja – magyarnak tekint (miközben mindenkinek magánügye, milyen etnikai, vallási, szexuális vagy egyéb identitása van még). És a patriotizmus, a hazafiság arról szól, hogy itt mi együtt vagyunk magyarok, nekünk együtt kell valamilyen módon felelősséget vállalnunk egymásért, és nekem közöm van ahhoz – ha tetszik, ha nem –, hogy mi zajlik Nyugat-Magyarországon és Kelet-Magyarországon is, és mi zajlik a társadalom alsó régióiban és felső osztályaiban. És a másság, a tolerancia, meg a többi Amerikából importált álliberális – ki merem mondani – kirekesztő ideológiai maszlag helyett éppen az azonosságra kellett volna a hangsúlyt helyezni.
– Jól értem? Önnek nem rokonszenves a másik, az eltérő kultúra türelmes elfogadása, a másság tisztelete? Azt gondolja, ez is kirekesztés, annak valamilyen álszent, képmutató formája?
– A másság helyett én is inkább azt mondom, amit az erdélyiek, hogy “a sajátosság méltósága”. A sajátosság méltóságát pedig úgy tudja felmutatni egy etnikus közösség, ha az azonosság katarzisán keresztül tud menni. Én például azt szeretném, hogy engem azért tiszteljenek a magyar honfitársaim, mert én legalább olyan szépen beszélek magyarul, mint ők. Meg azért, mert ugyanolyan becsületesen tudok dolgozni, mint ők. Mert ugyanúgy ragaszkodom ehhez az országhoz, mint ők. Mert ugyanúgy kicsordul a könnyem, ha az olimpián egy győztes magyarnak húzzák a Himnuszt. Mert nagyrészt ugyanolyan zenét hallgatok, ugyanazokat az ételeket szeretem. De mindemellett van egy picit más világ, ami nekem rendkívül fontos, az én roma közösségem fizikai és kulturális szépsége. De hogy visszatérjek a kérdésére: bennünk sokkal több a közös, az azonos a magyarokkal, mint az eltérő, a sajátos. És ez egy fantasztikusan jóravaló és tehetséges nép, aki egyszer veszi a fáradságot, és egészséges emberi kapcsolatokat alakít ki romákkal, az ezt tudja. Ezért különösen a mai világban, amikor az őrült hajsza, az önpusztító individualizmus és a hagyományos értékek pusztulása magányossá teszi az embereket és hideggé a viszonyokat, igenigen nagy szükség lenne arra a szeretetmennyiségre, amivel a romák rendelkeznek. Ennek az országnak nagy szüksége lenne arra, hogy ezt igénybe vegye.
– Hát egyelőre nem sok jelét adja, hogy igényt tartana rá, éppen ellenkezőleg…
– Pedig ez a romáknak lételemük. Én ezen egyébként le tudom mérni a szegénység és a kiszolgáltatottság mértékét és minőségét is. Még a legszegényebb környezetben is mindig jelen van a szeretet és a humor, a romák azon is tudnak viccelődni, hogy szegények, ebből is humort tudnak csinálni. Most azonban először tapasztaltam meg a teljes reménytelenséget, a teljes nihilt is. Az utóbbi hónapokban néhány cigánytelepen olyasfajta lelki, érzelmi ürességgel, apátiával találkoztam, amilyennel még soha. Edelényben például, ahol hatalmas nagy cigánytelep van, az utcán szürke arcú, üveges tekintetű emberek bóklásznak, alig beszélnek egymással, arcukra rá van fagyva a ránc, minden lepusztult, minden áll, minden mozdulat lassú. Úgy éreztem magam, megmondom őszintén, mint Auschwitzban. Odajött hozzám egy ember, és faarccal azt mondta: elhiszi, Aladár, hogy én két napja még semmit nem ettem? És aztán egy nő megmutatta a lakását, azt a kétszer három négyzetméteres odút, ahol három gyerekével él. Több órán át beszélgettem az emberekkel, és közben nem láttam egyetlen mosolyt sem. Nem hívtak be. Az udvaron beszélgettünk, nem hívtak be, mert nincsen már annak sem értelme.
– És mire következtet ebből a szörnyű élményből?
– Arra, amiről korábban beszéltünk, hogy a szegregáltság, a kirekesztettség, a kitaszítottság mára belecsúszott valami csendes genocídiumba. Azt éreztem ott, hogy itt már szögesdrótokra sem lenne szükség… Mert közlekedni nem tudnak, nem tudják megvenni a buszjegyet sem. Hogy nem kellenek gázkamrák. Mert a huszonöt-harminc éves emberek halálos betegek.
– A tíz évvel korábbi illúziókkal kezdtük a beszélgetést. És most lefesti a poklot, az edelényi cigánytelepet. Szóval tíz év alatt idáig jutottak a dolgok, ez azt jelenti?
– Zsigó Jenő azt szokta mondani, hogy ez valami természeti katasztrófával felérő változás, hogy a teljes foglalkoztatottságból szinte a teljes munkanélküliségbe zuhant egy félmilliós populáció. Ez valami őrület: egyik napról a másikra elveszíteni a létalapot, a munkajövedelmeket, miközben a létfenntartás költségei a többszörösére nőnek. És közben nem született egyetlen olyan komoly politikai vagy gazdasági döntés sem, amely figyelembe vette volna a romák helyzetét. Valamifajta enyhe szociális érzékenységet tapasztalhattunk a szocialista-liberális kormányzat idején a családi pótlék differenciált meghatározásában…
– Ez volt a Bokros programnak a szociálisan érzékeny oldala.
– …vagy a főállású anyaság intézményének a bevezetésében. Az igazi dráma azonban 98-cal indult. Mert akkor végre abban reménykedhettünk, hogy a 4–5–6 százalékos GDP-növekményből, a több százmilliárd forintos éves állami költségvetési gyarapodásból vissza fognak forgatni valamennyit a nyugdíjakra, az egészségügyre, az oktatásra, és legalább ugyanennyit a munkahelyteremtésre, a szociális ellátórendszer kiépítésére és megerősítésére, programok beindítására. Ám ehelyett a szegények megregulázása és megbüntetése, a szegénység kriminalizálása zajlik folyamatosan. És ami ebben a legelkeserítőbb és legfelháborítóbb, az az ördögi módon aljas propagandamunka, amit fideszes PR-tevékenységnek mondanak, de roma vonatkozásait tekintve én goebbelsi propagandának tudnám leginkább minősíteni. Hogy ezeknek a szegényellenes döntéseknek az érvrendszere cigányellenes előítéletekre van alapozva, azok mint valami kulturális társadalomlélektani háttérbázis jelennek meg mögötte, és ezt olyan fondorlatos és tökélyre vitt PRmunkával csinálják, hogy a cigány fogalom, a szó maga meg sem jelenik, el sem hangzik. A miniszterelnök a választások éjszakáján mindjárt az első mondatai egyikében úgy fogalmazott, hogy a kisgazdák nem segélyből akarnak megélni. És Magyarország új kormánya mindenkit támogatni fog, aki dolgozni és tanulni akar. Ezek finom, burkolt üzenetek voltak.
– Mert a cigányok segélyből élnek, és nem akarnak sem dolgozni, sem tanulni?
– Igen, ilyen egyszerűen. És ők általánossá teszik a családi pótlékot, mert ők a nagycsaládosok kormánya, ettől kezdve már nem családi pótléknak hívják, hanem iskoláztatási támogatásnak, mert az ország diákjai közül 5–8 százalék nem jár rendszeresen iskolába. Furcsa módon 5–8 százalék a romák aránya is az országban.
– És ezért roma családok nem jutnak hozzá ehhez?
– De, hozzájutnak, mert a cigány gyerekek is járnak iskolába, a gyerekek után járó adókedvezményhez azonban nem jutnak hozzá, mivel többségüknek nincs legális jövedelmük. Ez a cigányellenes előítélet “ahhoz kellett”, hogy megideologizálják: miért nem emelik a családi pótlék összegét. Sőt a kormány még hatásosabban demonstrálhatta elköteleződését a vagyonosodók felé: az adókedvezményekkel behozhatatlan előnyökhöz jutnak, számítanak a szavazataikra.
– Tehát csak “az kap, aki megérdemli”.
– Igen. Mert itt is az az ideológia működik, hogy aki nem dolgozik, nyilván saját maga tehet róla. Arról most nem beszélek, hogy a romák jelentős része most is dolgozik, csak éppen feketemunkásként, azért kapja a legrosszabb munkát, és vállalja a feketemunka kockázatát, mert másképp éhen hal. De mondhatnék még néhány példát az előítéletekre játszó, azt meglovagló politikára: amikor Juharos Róbert képviselő az önkényes lakásfoglalást kriminalizálta, akkor ki sem ejtette a száján azt a szót, hogy cigány, csak annyit mondott, hogy följönnek Szabolcsból ezek a többgyermekes, munka nélküli családok, és aztán a Keletiben adják-veszik a címeket, és ettől kezdve mindenki tudta, hogy mit is kíván mondani. Mert ugye vannak a törvénytisztelő állampolgárok, és vannak a törvényt nem tisztelő állampolgárok. A törvénytisztelők várnak a lakáskiutalásra, a törvényt nem tisztelő állampolgárok pedig elfoglalják önkényesen ezeket a mosókonyhákat és lyukakat. Ahelyett, hogy megfagynának télen. És a “családbarát” kormány ezt nem tűri, ettől kezdve ez bűncselekménynek fog számítani, és keményen meg fogjuk büntetni ezeket a nem törvénytisztelő embereket. Százötvenezer forint vagy elzárás! Maradjanak csak otthon az észak-magyarországi gettókban, és ott pusztuljanak éhen, és ne zavarják a mi fehér középosztálybeli szavazóbázisunkat. A miniszterelnök a zámolyiak kivándorlását követően arra hívta fel a romákat, hogy próbáljanak meg többet tanulni, és próbáljanak meg többet dolgozni… Mert a cigány lusta, munka- és iskolakerülő, tehát mehetnek – így szól a kódolt üzenet. Ahelyett, hogy azt mondta volna: gyertek haza, ezután meg fogunk benneteket védeni.
– Ez egyébként a nem cigány és a cigány szegénység között szolidaritást teremt, vagy éppen ellenkezőleg, egymás ellen fordítja őket? Lehet, hogy a nem cigány szegény azt gondolja, hogy az ő bajáról is a cigány szegény tehet?
– Hogy milyen választ ad erre a kérdésre a társadalom, attól nagyon sok függ. Például az, hogy képes lesz-e elindulni Magyarországon egy olyan társadalmi mozgalom, amely majd leváltja a kormányt, és olyan gazdasági és társadalompolitikai döntéseket harcol ki, amelyek révén ez a réteg megkapaszkodhat. Mert ha nem, akkor végérvényesen ketté fog szakadni az ország, ami szerintem már meg is történt. Csak remélni tudom, hogy még nem akkora a szakadék, hogy ne lehetne valamilyen hidat ácsolni, valamilyen kapcsokat létrehozni.
– Hol lát ilyesmire lehetőséget?
– Például a kilakoltatásoknál, ha az ügyet a szociális szakmai vagy érdekvédelmi szervezetek teljes mellszélességgel fölvállalnák. Mert ha csak mi állunk ki, akkor roma polgárjogi programként és akcióként jelenítődik meg a nyilvánosság előtt, pedig nem így kellene. Nem volna szabad a lakástalanságot, a lakhatási ügyeket kizárólag cigány problémaként, etnikai problémaként kezelni. Azt gondoljuk, hogy ezzel a kilakoltatási programmal egységfront teremthető a szociális szervezetek, a szakmai szervezetek, a szakszervezetek, a civil jogvédők, a roma szervezetek, zöldek és nők között.
– Hol lehet látni az eredményeket?
– Hosszú heteken keresztül dolgoztunk ezen, majd júniusban kimentünk az utcára, pontosabban a Parlament elé, ahol az összes fontos civil szervezet és szakszervezet jelen volt, és így sem voltunk többen kétezernél. Ebből is látszik, hogy nagyon nagy a baj, mert annak ellenére, hogy a roma polgárjogi mozgalom meg tudta szólítani a civil társadalmat – és ez nagy előrelépés –, kiderült, hogy a civil társadalom gyenge és szervezetlen. Ennek az országnak a jövője ma szerintem azon is múlik, sikerül-e egy szegényeket megmentő antirasszista, sőt antifasiszta frontot alkotni, egy olyan erőteljes, politikai nyomásgyakorlásra is képes társadalmi mozgalmat, amelyben baloldali radikálisoktól a zöldeken át a szociális szakmai szervezetekig és roma emberjogi szervezetekig mindenki részt vesz.
– Látja ezt valahol? Én egyébként az antifasiszta jelzőt erősnek tartom…
– Látom.
– Hol találkozhatunk a jeleivel?
A legfontosabb jel a legrosszabb helyzetű cigányok és nem cigányok közötti tapogatózó közeledés. Saját tapasztalatom: az irodánk mellé költöztetett, kilakoltatott cigány család minden energiájával azon van, hogy jó viszonyt alakítson ki a szintén szegény környékbeliekkel, de a szegény környékbeliek sem háborodtak fel, nem veszekedtek amiatt, hogy idekerültek a cigányok. Nincs összetűzés és nincs veszekedés, mert tudja a másik, a magyar szegény, hogy ő is kerülhet ilyen helyzetbe, hogy ennek a szegényellenes politikának ő is ugyanolyan áldozata lehet. Szóval van valamifajta – félve mondom ki – szolidaritás a cigány és nem cigány szegény csoportok között, talán a sorsközösség felismerése. Most azt kellene elérnünk, hogy ezek a szegény emberek menjenek el szavazni. Mindegy, kire, csak menjenek el szavazni. Mert ha ezek az emberek nem fognak 2002-ben elmenni szavazni, akkor a szélsőjobb megerősödik. Mert azok el fognak menni, akik egy horthysta, rendpárti, kirekesztő Magyarországot akarnak. Tehát el kell menni szavazni, válasszanak, akit akarnak, csak szavazzanak, éljenek azzal az egyetlen politikai jogosítványukkal, a választás szabadságával, hátha kialakulhat végre Magyarországon egy olyan politikai elit, amelyik a megtermelt többletből olyan gazdaságot és olyan szociálpolitikát hoz létre, amely révén lesz lakhatás, jó iskola, munkahely és így tovább. Ez az utolsó esély.