Megbíztak, hogy írjak egy könyvecskét New Hontról. Ne túl hosszút, de mindenképpen érdekfeszítőt.
Valamelyik kora tavaszi napon megjelent egy elegáns úr a Kiadóban, és hosszan elbeszélgetett az igazgató úrral. Kezdetben nagyon feldúltnak látszott, vagy inkább zaklatottnak, mint aki elvesztette az iratait és a pénztárcáját, ráadásul otthagyta a felesége, kirúgták az állásából, s egyetlen támasza, a beteg nagynénikéje éppen haldoklik. Magyarán: rossz passzban van, s nem tudja, szorult helyzetében kihez forduljon. Leporolta a havat a kabátjáról, a kalapját néhányszor a lábszárához verte, ugyancsak avégett, hogy a rátapadt hópihéket eltávolítsa a kalap várárokhoz hasonlatos karimájáról. Az elegáns úr tekintete valami okból bizalmatlanságot és sértődöttséget fejezett ki. Ehhez képest meglepően szelíden, csaknem alázatosan érdeklődött az igazgató úr kiléte felől.
– Az igazgató úr a helyén van – feleltem röviden, ügyelve rá, hogy csak a legszükségesebb információval lássam el. Hiszen honnan tudjam, ki fia borja, mik a szándékai, s nem valamilyen merényletet forgat-e a fejében.
– Lenne szíves bejelenteni? – mondta az elegáns úr, s egészen olyan volt a tartása meg a hanghordozása, mint aki egy nagyon régi világból érkezett, ahol a társas érintkezés részleteit szigorú előírások szabályozták.
– A titkárnő majd bejelenti.
Délben, az elegáns úr távozását követően, behívatott az igazgató úr, és egészen úgy kezdett mustrálni, mintha először látna az életben. Megnézett jobbról, megnézett balról, én pedig, bár leültetett, kezdtem úgy érezni magam, mintha egy sorozóbizottság előtt állnék meztelenül, amely hamarosan a katonai szolgálatra való alkalmasságom súlyos dolga felől hoz ítéletet, Az igazgató úr egyébként is különös, titokzatos, kiszámíthatatlan figura volt. Korát tekintve jóval idősebb volt nálam, a legszebb férfikorban járt, aminek a legbiztosabb ismérve, hogy már pocakot eresztett, s rohamosan kopaszodik, továbbá olvasószemüveget használ, s néha minden ok nélkül idegesen megrándul a szemöldöke. Vagyis a maga útját járja.
Az igazgató úr tehát a maga útját járta. Néha napokra eltűnt, s mi, a Kiadó szorgos, fiatal munkatársai legföljebb az újságok hasábjairól értesültünk arról, hogy életben van, egészséges, sőt interjút adott, Egyszer bajuszt növesztett, s több mint fél évig viselte a férfiábrázat e sohasem avuló, sosem divatjamúlt díszét anélkül, hogy hivalkodónak tűnt volna fel vele. Aztán minden indok nélkül, egyik napról a másikra, levágatta a bajuszt, viszont szivarozni kezdett, de erről a szokásáról is lemondott, mielőtt a rabjává vált volna. Időről időre nők keresték föl, akikkel kifogástalan udvariassággal társalgott, csak a szeme árulkodott arról, hogy a visszafogott modora mögött azért mégiscsak trópusi a klíma.
– Könyvecskét kellene írni New Hontról – mondta most, az alkalmassági mustra végén.
– New Hontról? – kérdeztem. – Miért éppen New Hontról?
– Azért New Hontról – magyarázta meg türelmesen az igazgató úr –, mert New Hontról még soha senki egy sort sem írt. Róluk valahogy mindenki megfeledkezik.
S ezután nagylelkűen adott nekem három nap gondolkodási időt. De hogy megkönnyítse a dolgomat, már másnap délután meghívott a felújított Aranyfácán sörözőbe, amelynek falait szarvasagancsok és vaddisznóbőr díszítette. Meghívását igen nagy megtiszteltetésnek kellett tekintenem, mert az igazgató úr a Kiadó kapuján kívül nemigen állt szóba fiatal munkatársaival. Ezért tíz perccel korábban érkeztem a megbeszélt időpontnál, nehogy akár fél percig is várakoztatnom kelljen. Ő azonban így is megelőzött. Nagyon fontos lehet neki ez az ügy, gondoltam, még csak nem is leplezi, milyen fontos. Az igazgató úr civilben volt, ami azt jelenti, hogy öltöny és nyakkendő nélkül, magas nyakú, kötött fekete pulóverben és fekete farmernadrágban, mint aki a szabad idejében feketemágiával foglalkozik, s ilyenkor ennek megfelelően öltözik fel. Sörén már leülepedett a hab, noha csak néhány kortyot ivott a korsóból, s olyan ünnepélyes mozdulatokkal lapozgatott az előtte fekvő Newsweek magazinban, mint valami antikvár könyvritkaságban, amelynek az értékével ebben a kótyagos kocsmai társaságban egyes-egyedül ő van tisztában. Az igazgató úr kiválóan beszélt angolul, de ezzel a képességével sem hivalkodott, mintha mifelénk ez is a világ legtermészetesebb dolga lenne, mintha nálunk még a hajléktalan guberálók is akármikor felmondanak néhány sort Keats kevésbé ismert verseiből, ha az ember szépen megkéri őket, s csekélyke pénzzel is honorálja produkciójukat.
– Well – mondta az igazgató úr elégedetten, amikor megálltam az asztalánál, és tiszteletteljesen üdvözöltem. – Kicsit korán érkezett.
– Pontos akartam lenni – szabadkoztam, s ő megértően, bár némileg rosszallóan bólintott.
– Mégsem volt pontos – mondta. – Korábban jönni éppúgy nem erény, mint elkésni.
– Nem kellett várnom a villamosra – magyarázkodtam illedelmesen.
Az igazgató úr jóindulatúan elmosolyodott.
– A villamosok… – mondta sokat sejtetően, s megint csak rosszallóan, de nem fejezte be a mondatát. Leültem. – Térjünk a tárgyra – mondta ő szárazon, s el kellett ismernem, hogy így, civilben sem sokat teketóriázik.
Elfelejtettük hát a villamosokat, mert beszélgetésünk tárgya New Hont volt és a róla írandó könyvecske, amelynek a megírásához néhány szempontot szeretne adni nekem, mondta. Ezeknek a szempontoknak az összegereblyézését az igazgató úr kissé messziről kezdte, bizonyára azért, nehogy egyetlen szempont is veszendőbe menjen, és mert az ember vagy alapos munkát végez, vagy semmilyet. Miről érdemes könyvet írni? – tette föl a kérdést, s mivel önmagának tette föl, nyomban válaszolt is rá. Olyan témákról, amelyek érdeklik a közönséget. Híres emberek életéről, például, mondta egy kicsit gúnyosan. A híres emberek élete sok olvasót érdekel, mert az olvasók nagy többsége egyáltalán nem híres ember, s azt hiszi, hogy a híres emberek életrajzából megtudhatja annak a titkát és módját, miképpen válik az egyszerű ember híres emberré. Hiszen a híres ember sem volt mindig híres, ő is előbb pelenkába kakilt, csak aztán lett híres. Érdemes még könyvet írni tudományos témákról is. A tudományos témák, kivált ha egyszerű, érthető nyelven pertraktálja azokat az író, nagy érdeklődésre tarthatnak számot, mert az olvasók zöme semmit sem konyít a tudományokhoz, s érthetetlen módon még azt is megbocsátja a könyv írójának, ha az hülyének nézi őt. A tudományos témájú művek közül is főképpen a betegségekkel és azok gyógyításával foglalkozó művek népszerűek, mivel minden olvasót valamilyen betegség visz majd egyszer a sírba, míg annak, hogy ugyanez az olvasó fölfedez valamilyen ismeretlen trópusi baktériumot, lássuk be, csekély a valószínűsége. Természetgyógyászattal, kuruzslással és egyéb alternatív gyógymódokkal tehát elodázhatjuk sírbaköltözésünk időpontját. Hogy miképpen, azt ezekből a könyvekből tudhatjuk meg. Érdemes továbbá útirajzokat is kiadni, mivel rövid életünkben mindenhová úgysem tudunk elutazni, s az ilyen könyvek némiképp pótolják a személyes élményeket, még ha csupán annyira is, mint a maszturbálás a páros együttlét páratlan örömeit.
– A világ még mindig felfedezésre vár – merengett el egy pillanatra az igazgató úr, de bár ne tette volna, mert elveszítette érdekfeszítő gondolatmenete fonalát. – Hol is tartottam? – kérdezte ijedten. Én pedig kisegítettem.
– Az útirajzoknál – mondtam.
Hálásan bólintott.
– Igen. Az útirajzok… A világ csupa titok. Tele van érdekességekkel. A mi dolgunk az, hogy megfejtsük ezeket a titkokat és az olvasók elé tárjuk.
Az igazgató úr mindezeket a szárnyaló gondolatokat jóindulatúan ajánlotta a figyelmembe, de ha nincs rájuk szükségem, hát csak bátran dobjam el őket, mondta, mint a használt papír zsebkendőt, hiszen bizonyára nekem is vannak eredeti gondolataim, és hálás lenne, ha ezekkel megismertetném őt. S még arra is felhívná a figyelmemet, hogy New Hontot csakugyan elhanyagolja nemcsak a nagypolitika, hanem a sajtó is, mintha nem is létezne, vagy mintha New Hontban semmi említésre méltó esemény sem történhetne. New Hontot emberemlékezet óta nem sújtotta árvíz, nem tizedelte meg lakosságát sem földrengés, sem járvány. Márpedig a nyilvánosságot a tömegkatasztrófák érdeklik. Szegény New Hontiak beérnék egy közepes erősségű szélviharral is, csak hogy odafigyeljen rájuk az ország néhány napra.
Idáig érve az igazgató úr elérzékenyült, s bizalmasan közölte velem, nemrég még fogalma sem volt róla, hogy létezik ilyen nevű település. Olykor még a térképekről is lefelejtik, ami igazán nagy méltánytalanság.
– A legfőbb ideje hát, hogy felfedezzük New Hontot – vonta le a tanulságot érdekes eszmefuttatásából az igazgató úr. – Senki sem teszi ezt meg helyettünk. A polgármester majd útba igazítja.
Az Akasztó-hegy lábánál megbúvó városka polgármestere nem más volt, mint az az elegáns úr, aki kora tavasszal meglátogatta a Kiadót. Szívélyesen fogadott, mintha régi ismerősök volnánk vagy távoli rokonok, biztosított róla, hogy mindenben a rendelkezésemre áll, ha bármi problémám adódik, csak bátran forduljak hozzá. Addig maradok a városban, ameddig jólesik, a szerény ösztöndíjat pedig, amely fedezi itt-tartózkodásom költségeit, tekintsem előlegnek. Szállásom a városi hivatal vendégházában lesz, az egy csendes, nyugodt hely, elmélkedésre és írásra fölöttébb alkalmas, s akár hölgylátogatót is fogadhatok benne, ha a sok elmélkedéstől és írástól kimerülve fel akarnám frissíteni kondíciómat.
A polgármesterrel hamar összebarátkoztam, s arról is egykettőre megbizonyosodtam, hogy ez a barátságos, jó modorú, bár egy kicsit félszeg középkorú férfi nagy tekintélynek örvend a városban. Még a legjobb barátai, sőt a családtagjai is polgármester úrnak szólítják. Matematikatanárból lett független jelöltként a város polgármestere, mindjárt a kommunista rezsim bukása után. Attól kezdve csupa robot az élete. A városban ő kel fel a legkorábban, mert ezt mint a város első polgára a kötelességének érzi. Amikor mindenki az édes álmát alussza még New Hontban, ő talpon van már, s azon töri a fejét, miképpen lehetne a New Hontiak életét még jobbá tenni. Eleinte sokat bánkódott amiatt, hogy a rengeteg tennivalója megfosztja ît a családi élet ugyan apró, de mégsem elhanyagolható örömeitől. Gyötrő gondját a városi önkormányzat beleegyezésével úgy oldotta meg végül, hogy délután öt és hét óra között fogadóórákat tart a feleségének és két tinédzserkorú leányának, akik közül az egyik tehetségesen hegedül. Erre az időre minden hivatali teendőjét elfelejti. Mindez természetesen nem vonatkozik a hétvégékre és az ünnepnapokra, ezeket otthon, a családi tűzhely melegénél tölti.
A polgármester arra is megkért, hogy hetente egyszer tegyem tiszteletemet a hivatalában, s őszintén – de a legőszintébben! – számoljak be neki élményeimről, érzéseimről, tapasztalataimról, s kendőzetlenül – de a legkendőzetlenebbül – mondjam el az ezekkel kapcsolatos véleményemet. Hamar rá kellett jönnöm, hogy ez azt jelenti, mondhatok bármit, csak a kendőzetlen véleményemet nem. Ezért aztán mindig dicsértem az itteni állapotokat, a New Hontiak előzékenységét, kedvességét és vendégszeretetét, s ez láthatólag jólesett a polgármester úrnak. Hálából egyre jobban a bizalmába fogadott, s attól sem riadt vissza, hogy egyik-másik titkát megossza velem. Egyszer azt is elárulta, hogy a gyakorlati feladatok elvégzése mellett az önkormányzat egy nagyon kényes – szellemi! – feladat megoldásával is megbízta. Szerencsére, mondta, hosszú távú feladat ez, de így is állandó fejtörést okoz neki.
Érdeklődésemre, hogy mégis miben áll a szóban forgó kényes feladat lényege, előbb megvakarta a feje búbját, majd hümmögött, végül a homlokát ráncolta. Szemlátomást habozott, tétovázott, azon töprengett, vajon nem árul-e el, ha nem is államtitkot, de indiszkréciót, amikor ezt egy idegen orrára köti, még ha ez az idegen azért tartózkodik is a városban, hogy könyvecskét írjon róla. Végül mégis megnyílt előttem, vállalva a felelősséget az indiszkrécióért.
– Nos, arról lenne szó – mondta suttogóra fogva a hangját –, hogy ki kellene találnom New Hont eszméjét.
Amit így kibökött, bevallom, nagyon meglepett vele.
– Attól tartok, nem értem világosan, amit mond, polgármester úr. Mit kell kitalálnia?
– New Hont eszméjét – ismételte meg mondanivalóját a polgármester. – A világon minden valamilyen elvek alapján és valamilyen eszme érdekében működik. De mi lehet New Hont eszméje? Egyszerűbben fogalmazva: minek van New Hont a világon?
– És Önök nem tudják? – csodálkoztam.
– Tudtuk, de elfelejtettük – vallotta be röstelkedve a polgármester. – Ebben az évszázadban mi folyamatosan felejtünk.
– Az baj.
– Nekem mondja? – sóhajtotta a polgármester.
S elpanaszolta, hogy ő maga is nagyon feledékeny, persze az ember feje nem káptalan, de akkor is! Ez a magyarázata annak is, hogy őt mindenki polgármester úrnak szólítja, mert ha nem így szólítanák, talán egy napon elfelejtené, hogy ő New Hont polgármestere, és a végén még visszamenne matematikát tanítani a gimnáziumba. A mindenféle ügyes-bajos napi dolgai mellett tehát az a legfőbb kötelessége, hogy megtalálja New Hont elveszett eszméjét. Mert vegyük csak New Yorkot! Mi New York? A pénzvilág fővárosa. Hát Párizs? A művészetek fővárosa. És Bécs? A valcer fővárosa. Na de New Hont minek a fővárosa? A hülyeségé? Az talán mégsem! Ezért reggel nyolc és kilenc óra között, amikor a legnagyobb fordulatszámmal működik az ember agya, ő New Hont eszméjén töri a fejét. Keserves egy óra ez, ilyenkor senki sem zavarhatja, a telefonját is kikapcsolják, ő meg csak ül magára hagyatva a bőrfoteljében, és bámul bele a semmibe. Hiába, eszmék nélkül még gondolkodni is lehetetlenség. Kálmán bácsi azt tanácsolta neki, hogy próbáljon meg rájönni, hogy mi az ő személyes eszméje, s akkor talán New Hont eszméjét is megtalálja. Igen ám, de az ő eszméje az, hogy kitalálja vagy megtalálja New Hont eszméjét, így aztán ördögi kör ez az egész. Mintha Püthagoraszt azzal bízták volna meg a régi görögök, hogy találja fel a villanyvasalót. Mára az önkormányzat képviselői is belátták, hogy nem megy az ilyesmi egyik napról a másikra. “Kell nekünk egyáltalán ez az eszme?” – kérdezgetik mind többen. A polgármester azonban hajthatatlan. “Eszmék nélkül megáll az élet” – feleli a kétkedőknek és kishitűeknek.
Az elveszett eszme ügyében később Kálmán bácsit is kifaggattam. Ő azonban csak bosszúsan legyintett.
– Az eszmét nem elvesztettük, hanem eltékozoltuk – mondta.
– Tehát akkor tudja, hogy mi volt az?
– Tudtam, de elfelejtettem – vallotta be röstelkedve Kálmán bácsi.
Véleménye szerint az eszmét utoljára 1968-ban tékozolták el a New Hontiak, vagy inkább utána, a rákövetkező sötét esztendőkben. Az eszme, amelyről már nem tudja, mi volt, nem csak úgy elveszett, egyik napról a másikra, hanem inkább elfogyott, mint az éléskamrából a liszt, a só, a cukor vagy a rizs. Amivel képletesen azt is akarja mondani, hogy a New Hontiak megették az eszmét.
Úgy kezdődött az egész, hogy 1968 nyarán New Hontba bevonultak a magyar hadsereg páncélos alakulatai, ámulatba ejtve New Hont lakosait. Az éjszaka leple alatt érkeztek, mint 1944 karácsonya előtt az oroszok. A New Hont-i polgárok verőfényes napra ébredtek, s arra, hogy a verőfényben mindenütt harckocsik páncélteste szikrázik, a fontosabb középületeken pedig magyar állami zászló lobog, olyan pirosan, fehéren és zölden, mint a régi dicsőséget megörökítő albumok krétapapír lapjain. Kálmán bácsi is úgy emlékezett arra a reggelre, mintha krétapapírra nyomtatták volna ki. Először arra gondolt, hogy talán valami kosztümös történelmi filmet forgatnak a városban, azért ez a felfordulás. Aztán bekapcsolta a rádiót, s minden egy csapásra világos lett a számára. Végtére is semmi különös nem volt abban, hogy New Hontba bemasíroztak a magyar katonák. Bemasíroztak ők már 1938-ban is, ahogy néhány évvel később a németek, majd az oroszok, s előtte, még 1919-ben előbb a csehek, aztán a magyar vöröskatonák, majd újra a csehek, úgyhogy az embernek az a büszke érzése támadt, hogy New Hont a világ közepe, s birtoklásáért ádáz harcot vív fél Európa. S az oroszok sem 1944-ben jártak először errefelé. Egy kozák lovascsapat megfordult itt már 1849-ben is, néhány nappal azután, hogy porig égették Losoncot, s ennek sikerén felbuzdulva éppen New Hont felégetését határozták el, ám valami felső parancsra kénytelenek voltak ettől a hadi tettől elállni. Ezért sebtében még megerőszakoltak néhány fehérszemélyt, aztán odébbálltak, ahogy jöttek.
A polgármester úr Kálmán bácsi történelmi exkurzióját azzal egészítette ki, hogy mindebben a nagy jövésmenésben, hadi turizmusban a mindenkori polgármesterek vitték el a balhét. A polgármester azonban, mondta, mint tudjuk, fegyvertelen civil. Egyetlen fegyvere az eszme, New Hont eszméje, miközben óriási felelősség súlya nyomja a vállát. S ő most még az eszme fegyverét is nélkülözni kénytelen. Új eszmét kellene kitalálni, mielőtt valamilyen hadsereg az éj leple alatt megint megszállná a várost. Tapintatos, félénken föltett kérdésemre, hogy ugyan kinek állna érdekében megszállni New Hontot, előbb meghökkent, aztán mégis hamar föltalálta magát.
– A kínaiaknak – mondta.
– A kínaiak messze vannak.
– Akkor az araboknak.
– Az arabok is messze vannak.
– De beszivárognak! – csattant fel a polgármester úr hangja. – Nézze csak meg! Nyugat-Európa máris tele van arabokkal, törökökkel, kurdokkal, hindukkal, kínaiakkal. És a számuk napról napra, óráról órára növekszik. Egy napon majd, ha elegen lesznek hozzá, átveszik a hatalmat.
Tapintatos, félénken föltett kérdésemre, vajon a polgármester úr nem paranoiás-e, Kálmán bácsi határozott, de mindjárt meg is bocsátó igennel felelt. Már hogy ne lenne paranoiás, életének egy-egy rövidebb vagy hosszabb szakaszában itt mindenki paranoiás volt, van vagy lesz, ez úgy hozzátartozik itt az élethez, mint ételhez a só. Tapintatos, félénken föltett kérdésemre, hogy vajon életének egy bizonyos szakaszában ő, Kálmán bácsi is kijárta-e a paranoia emberpróbáló iskoláját, magától értetődő igennel felelt, valamiféle dacos büszkeséggel, hogy hát mégis, mit gondolok én őróla, olyan valaki ő, aki megfutamodik az emberpróbáló feladatok elől?
Azon a bizonyos 1968-as nyári reggelen, például, amikor kipufogógázok felhőt eregetve, lánctalpak fülsiketítő csörömpölése közepette megjelentek a magyar hadsereg kötelékei New Hontban, attól tartott, hogy ki fogják végezni. Mint Nehéz Gyuszit az oroszok. Mindez előérzet volt csupán, de heves és gyors lefolyású, akár a vakbélgyulladás. Nyilvánvalóan a Nehéz Gyuszival történtek emléke gyötörte meg, az a sajátos New Hont-i tapasztalat, hogy bírósági tárgyalás és más efféle ceremónia nélkül is ki lehet végezni bárkit, csak puska vagy kötél kell a dologhoz, meg ember, aki a műveletet végrehajtja. Ha mégis fölállítanának valamiféle rögtönítélő bíróságot, az ilyen vésztörvényszék is legfeljebb szépségtapasz lenne a gyilkosságok csupasz tényén. Menekülésre még csak nem is gondolt. Amúgy sem jutott volna messzire, az egész ország tele volt katonákkal, Egész nap szorongva várta hát, hogy jöjjenek érte. Elhatározta, hogy ha a kivégzése nyilvános lesz, azt valami bátor gesztussal teszi emlékezetessé. Mielőtt a nyakára hurkolnák a kötelet vagy eldördülne a kivégzőosztag sortüze, elkiáltja magát, hogy “Éljen a haza!” Ez hatásos gesztus lesz, a haza szó fennköltségén még nem esett folt, ez a szó a legmélyebb érzelmeket képes mindenkiben kiváltani, függetlenül attól, hogy ki mit tart a hazájának. Ugyanúgy az “Éljen a szabadság!” jelszó is megfelelne az alkalomnak, a szabadság is eléggé általános és ezért semmitmondó szó ahhoz, hogy könnyeket fakasszon. Ennél már csak az “Éljen New Hont!” lehetne hatásosabb, belőle egészséges lokálpatriotizmus szólna, hitvallás a szülőföldről, amelynek nemes talaját, lám, megint lánctalpak tiporják. A New Hont azt is jelenti, hogy haza meg szabadság. Az “Éljenek a magyarok!” – s ez a jelszó igencsak a szíve és a gusztusa szerint való lett volna Kálmán bácsinak – azért nem jöhetett szóba, mert így a hóhérait is megéljenezte volna.
Amint így a közelgő halála dramaturgiáján töprengett, két géppisztolyos katona látogatta meg, olyan hirtelen, ahogy az oroszok huszonnégy évvel korábban. Igaz, ezek előbb kopogtattak.
– Szabad! – mondta Kálmán bácsi, s ennek a szónak, tekintettel az összefüggésekre, nagyon groteszk csengése volt most. Mert mi az, hogy szabad? Próbálná csak azt mondani, hogy “Nem szabad!”
– Jó napot kívánok! – mondta előbb az egyik, a nagyobb bajszú katona, majd a másik is, akinek a bajsza még épp csak serkent.
– Jó napot! – köszönt vissza Kálmán bácsi.
A nagyobb bajszú katona ekkor újra szalutált, s egészen közel lépett a hősiesen várakozó Kálmán bácsihoz. Azt mondta:
– Elnézést kérünk a zavarásért.
– Nem tesz semmit – felelte Kálmán bácsi.
– Velünk kell jönnie – mondta ezután a nagyobb bajszú katona.
– Sejtettem – bólintott Kálmán bácsi.
A többi már ment, mint a karikacsapás. Kálmán bácsit, úgy, ahogy azt elképzelte, beültették a GAZ hátsó ülésére. A két katona, szintén úgy, ahogy azt elképzelte, két oldalról közrefogta, nehogy eszébe jusson megszökni. A katonák egész úton egy szót sem szóltak hozzá. A két katona egész úton azon vitatkozott, hogy bajnok lesz-e az Újpest vagy nem. A vitás kérdésben nem tudtak dűlőre jutni. Alkonyodott. Valaha az volt a szokás, hogy a kivégzéseket hajnalban hajtották végre, a nyilvánosakat pedig fényes nappal. Olyat nem pipált még a világ, hogy valakin vacsoraidőben hajtsák végre a halálos ítéletet. Persze, ezek kommunisták, ezektől minden kitelik, gondolta Kálmán bácsi. Lehet, hogy a parancsnokuk valamilyen deviáns fickó, aki a megérdemelt és bőséges vacsora elfogyasztása után szivar helyett sortűzre gyújt.
Kálmán bácsit a viharvert városházára vitték, s ott eldugták az egyik szobában. A két katona szalutált, és eltűnt a balfenéken. Kisvártatva egy tiszt lépett a szobába. Nyalka, daliás, középkorú férfi volt, kiköpött Jávor Pál, még a bajuszkáját is úgy nyírta, mint a hajdani mozisztár. Puska, géppisztoly vagy aknavető helyett egy üveg vörösbor és két pohár volt nála.
– Szervusz, Kálmán bácsi! – mondta.
Meglepetésében Kálmán bácsi rögtön haptákba vágta magát.
– Nem ismersz meg, ugye? – folytatta Jávor Pál nyájasan.
Kálmán bácsi jobbnak látta, ha mindenféle hümmögés helyett bevallja az igazat, bizony, ő nem ismeri meg a tiszt urat. A tiszt arca erre még jobban felderült.
– A Pisti vagyok – mutatkozott be nemes, katonás egyszerűséggel, de Kálmán bácsi ettől sem lett okosabb.
– Na, most az egyszer megbocsátok neked – kedélyeskedett tovább a tiszt. Látszott, hogy élvezi a bizarr helyzetet. – Én vagyok a Szabó Pisti, a Szabó Marci fia. Úgy bizony!
S mindjárt olyan nagy kacagásban tört ki, mintha az, hogy ő a Szabó Marci fia, a világ legjobb poénja lenne. Kálmán bácsi pedig, amilyen sebességre csak a gondolat és az emlékezés képes, a New Hont-i vasútállomásra repítette magát. 1944 decembere volt, néhány nappal az oroszok rajtaütésszerű bevonulása előtt. Szabóék nem akarták bevárni az oroszokat, riadtan és sebtében hagyták el a várost, néhány csomaggal – örökös földönfutók. Kálmán bácsi és még néhányan, hajdani iskolatársak, meg sem próbálták itthon maradásra bírni Marcit, ellenben kikísérték őket a vonathoz, hogy megkönnyítsék nekik a távozás nehéz perceit. Szabó Marci keserűen állapította meg, hogy egész élete honfoglalással telt el, s mindig eredménytelenül. 1919-ben, amikor a csehek bevonultak New Hontba, Marci apja nem volt hajlandó letenni az új államra a hűségesküt, inkább, vállalva nélkülözést és nyomort, az összezsugorodott, éhező és fázó Magyarországra költözött. Aztán amikor 1938-ban New Hont is visszakerült a magyar állam fennhatósága alá, Szabóék is visszaköltöztek szülővárosukba, ahol az összes rokonuk élt, amelynek temetőjében az összes felmenőjük s azok felmenői is nyugodtak, ahol, ha csak rövid időre is, megint otthon voltak. Eleinte Marci sértődötten és arrogánsan viselkedett, szemrehányásokkal illette Kálmán bácsit is, amiért annak idején nem az emigrációt választotta.
– Mindenki nem lehet emigráns – figyelmeztette őt akkor Kálmán bácsi.
– Mindenki nem – ismerte el Marci. – De te nem vagy mindenki. Te elsősorban te vagy. Mért maradtatok?
– Mert mindenki nem mehet el – mondta újra Kálmán bácsi.
– Mindenki nem – ismerte el újra, ingerülten Marci. – De ti elmehettetek volna.
– Igen, elmehettünk volna – mondta Kálmán bácsi.
– Akkor miért maradtatok?
– Mert mindenki nem mehet el.
1944 karácsonya előtt, a New Hont-i vasútállomáson, ugyanez a keserű vád lobogott Marci szemében, kérlelhetetlenül, de most némán, hogy íme, Kálmán bácsi és a többiek, akik kikísérték őt és a családját a vonathoz, megint ugyanazt az árulást követik el, megint meghunyászkodnak és beadják a derekukat, hiába telt el huszonöt év, semmit sem változtak. Önfejűek és javíthatatlanok, gyáva opportunisták, a hazára csak addig van szükségük, amíg élősködhetnek rajta. Hiába maradt a vád kimondatlan, ott volt az Marci minden pillantásában, ahogy a búcsúzás előtti utolsó, keserves kifakadásában is:
– Visszajövök én még – fogadkozott erősen. – De akkor lesz itt nemulass!
Hát nem jött vissza. A Pisti jött vissza, Marci nagyobbik fia, méghozzá főhadnagyi csillagokkal a váll-lapján, s ez megint egy különös, kiszámíthatatlan fintora volt a sorsnak. Kálmán bácsit ámulatba ejtette a véletlennek ez a cinikus tréfája. Amikor Marciék másodszor is elmenekültek a városból, Pisti épp csak kamaszodott. Izgága és vásott kölyök volt, nagyokat tudott hazudni és nagy élvezettel, bár talán csak a képzelete volt élénkebb, mint a hasonló korú kölyköknek, mert alapjában véve mégsem volt rossz gyerek. Most pedig itt pózolt előtte a katonatiszti uniformisában, Jávor Pálosan és szívdöglesztően, egy kicsit hetykén, egy kicsit leereszkedően és nyájasan, mint egy igazi világfi, aki itt, az Isten háta mögött szeretné kipihenni kicsapongásai fáradalmait, és szeretne erőt gyűjteni az újabbakhoz.
– Látom, nem örülsz a viszontlátásnak – mondta színlelt nehezteléssel.
– Dehogynem! – felelte Kálmán bácsi. – Csak hát, tudod… Tulajdonképpen mit keresel te itt?
Roppant ostoba kérdés volt, Kálmán bácsi máris röstellte magát miatta, de Pisti nem bántódott meg, hanem önérzetesen megadta a szükséges felvilágosítást.
– Mától fogva én vagyok itt a városparancsnok – mondta.
– Te…? – hüledezett Kálmán bácsi.
Erre Pisti mégiscsak felhúzta az orrát.
– Miért? Talán alkalmatlannak tartasz rá?
– Szó sincs róla – mentegetődzött Kálmán bácsi. – Csak hát… Ilyen fiatalon?
– Nem én vagyok fiatal – mondta Pisti –, hanem te vagy öreg. Azonkívül ez nem egy fontos hely. Egymás között vagyunk, valljuk be hát őszintén, jelentéktelen porfészek ez a mi New Hontunk. Ide még az oroszoknak sem akaródzik bejönniük.
Kálmán bácsinak rosszulestek Pisti főhadnagy keresetlen szavai New Hontról, a város tartós és úgy látszik végleges jelentéktelenségéről, elvégre itt ringott a bölcsője, amint Pisti főhadnagyé is, aki Marciék ideiglenes hazajövetele után egy-két hónappal született meg, és sokat bömbölt, mintha már akkor sem lett volna elégedett a hellyel, ahol világra segítették. Persze a szíve mélyén Kálmán bácsi is lenézte egy kicsit New Hontot, ha nem is szívesen vallotta be, még magának sem. Fiatalabb korában sokszor elvágyódott a városból, s ez a vágy olykor búskomorságba döntötte. Végül is mindig csupán a lustasága marasztalta New Hontban. Sosem merte vállalni a kockázatot, hogy másutt kezdjen új életet, irtózott a bizonytalanságtól, s azzal vigasztalta magát, hogy az élet úgyis mindenütt egyforma. Betegségek, szerencsétlenségek vagy a halál elîl úgysem bujdoshat el, London, Párizs, Berlin vagy Bécs csupán mítosz, s nem elképzelhetetlen, hogy a párizsiak ugyanúgy unják Párizst, mint ő New Hontot. Akkor meg minek fejetlenül, cél nélkül futkározni a nagyvilágban? Az ember legyen csak hű a hazájához, az legalább szép dolog, még verseket is lehet írni róla.
Amíg ő a hazaszeretet szépségéről merengett, Pisti főhadnagy kidugaszolta a borosüveget, s teletöltötte a poharakat. Kálmán bácsi éber figyelmét nem kerülte el, hogy e műveletek elvégzése után a fiatalember nézése megváltozott. Tekintetéből eltűnt az eddigi erőltetett szívélyesség, s helyébe valami ködös mohóság, majd szomorúság nyomult. A mohóság arról árulkodhatott, hogy Pisti főhadnagy gyakran és élvezettel néz a pohár fenekére, a szomorúság pedig arról, hogy minél többet iszik, annál kevesebb marad az üvegben. Pisti főhadnagy azonban nemsokára túltette magát ezen a szomorú matematikán, s megemelte poharát.
– A viszontlátás örömére! – mondta.
– Arra! – mondta Kálmán bácsi, s ő is ajkához emelte a poharát. Halkan, alattomosan kezdett elérzékenyülni, s hiába utálta az érzelgősséget, voltak pillanatok az életében, amikor semmit sem tudott tenni a támadása ellen. Érzelgőssége csak az alkalomra várt, hogy megnyilvánulhasson, s ez a pillanat most ilyen alkalom volt. Nem az előtte pózoló iszákos suttyó váltotta ki belőle, hanem Marci emléke. Marci világéletében kétbalkezes fickó volt, mindig a vesztes oldalhoz csatlakozott, sohasem értette meg, hogy az életnek udvarolni és hízelegni kell ahhoz, hogy adjon valamit. Pisti főhadnagy, s erre már most mérget vett volna, nem az apja nyomdokain járt. Különben nem lenne főhadnagy, se városparancsnok, gondolta. Hirtelen valami gyengédséget kezdett érezni a fiatalember iránt, apai vagy inkább atyáskodó érzelmeket, s ez jócskán megtépázta a valóságérzékét. Egy pillanatra teljesen megfeledkezett róla, hogy egy megszálló hadsereg tisztjével beszélget négyszemközt. De ez a tiszt most nem ellenség volt, hanem a Szabó Marci fia, aki lám, emlékszik még rá, s talán ugyanolyan gyengéd érzelmeknek a hatása alá került, mint ő. A valóságos helyzet tökéletes félreértése okozhatta, hogy a kelleténél bizalmasabb hangot ütött meg vele. Azért mégis körültekintően próbált meg faggatózni.
– Szeretnék kérdezni tőled valamit, fiam – mondta.
Pisti főhadnagy nyílt, szeretetteljes pillantást vetett rá.
– Rajta, Kálmán bácsi.
– De csak ha nem bántalak meg a kérdésemmel.
– Ugyan már! – legyintett Pisti főhadnagy. – Katona vagyok, nem szűzlány.
– Hát ez az – mondta Kálmán bácsi. – Éppen mert katona vagy és felejthetetlen barátom fia, talán tudsz nekem válaszolni.
– Nos hát, csak kérdezz! – biztatta tovább, borospoharát újra megemelve a huncut katonatiszt.
Kálmán bácsi azonban még tipródott egy keveset, kereste a megfelelő udvarias szavakat, de az udvarias szavak elrejtőztek valahová, talán az indulatos szavak háta mögé, s végül a Kálmán bácsiból kikívánkozó kérdés kissé nyersen fogalmazódott meg.
– Mondd csak, fiam, mi a fenének jöttetek ti ide?
Az udvariatlan szavak süvítve hatoltak be Pisti főhadnagy fülébe, mint valami hegyes, mérgezett nyílvesszők. A megsebesített fél azonban nem jajdult föl, még csak a szeme sem rebbent. Kivárt egy gondolatfutamnyi ideig, hogy aztán annál megfontoltabban válaszolhasson.
– Azért jöttünk, Kálmán bácsi, hogy leverjük az ellenforradalmat – mondta.
– De itt nincs semmilyen ellenforradalom!
– Tudom – mondta Pisti főhadnagy.
– Na látod – sóhajtotta megkönnyebbülve Kálmán bácsi. – Hát akkor miért jöttetek?
– Hogy leverjük az ellenforradalmat – ismételte meg előbbi válaszát Pisti főhadnagy. Makacssága keserű mosolyra fakasztotta Kálmán bácsit.
– De hát az előbb ismerted el te is, hogy itt nincs ellenforradalom.
– Igen – biccentett Pisti főhadnagy.
– Hát akkor….?
– Mi hát akkor?
– Akkor miért jöttetek?
– Hogy leverjük az ellenforradalmat – szögezte le apodiktikus határozottsággal Szabó Marci fia. S már nem nézett Kálmán bácsira se barátságosan, se szívélyesen. Kálmán bácsi ebben a pillanatban hitte végleg el, hogy ez a fiú a várost megszálló csapatok parancsnoka, s hogy itt többé semmiféle gyöngédségnek és érzelgősségnek nincs helye. Az a sanda gyanúja támadt, hogy ennek a Pistikének valamilyen obskurus szándékai vannak vele, s nem azért hozatta őt ide, hogy a régi szép időkről csevegjenek. Kálmán bácsiba kezdett visszaszivárogni a félelem hideg érzése.
– Akkor én most fogoly vagyok? – kérdezte riadtan.
A szeretetreméltó, huncut, kiszámíthatatlan meg veszedelmes Pisti főhadnagy újfent hahotázni kezdett. Odament Kálmán bácsihoz, átölelte a vállát, már-már elcsuklott a hangja a nevetéstől, már-már attól félt Kálmán bácsi, hogy mindjárt megpukkad jókedvében, de csak a fejét csóválta, mialatt Kálmán bácsi meg lehorgasztotta a fejét, mintha valami szégyellni való csínyt követett volna el, amit az ő hajlott korában nem illik már elkövetni, s arra gondolt, hogy igen, a helyzet világos és áttekinthetetlen. Másképpen mondva: zavaros. És nyilván azért tűnik zavarosnak a helyzet, mert Pisti főhadnagy eltitkol előtte valamit. De nemcsak előtte, hanem egész New Hont, sőt az egész ország előtt. Besurrantak az éj leple alatt, s most itt parádéznak, halálra rémítve a mit sem sejtő lakosságot, s a szándékaikat illetően mély hallgatásba burkolódznak. Pisti főhadnagy teli tüdőből kacag, neki azonban inkább sírhatnékja volt. Lassan mégis összeszedte magát, s valami fagyos mosolyt erőltetve az ajkaira, megfontolt, szinte közömbös hangon Pisti főhadnagy lábai elé vetette szemtelen kérdését.
– Na és mondd, meddig maradtok?
Pisti főhadnagynak azonban esze ágában sem volt megsértődni.
– Amíg le nem verjük az ellenforradalmat – felelte vidáman.
– De itt nincs semmiféle ellenforradalom – vágott vissza Kálmán bácsi.
– Tudom – mondta nyugodtan a főhadnagy.
– Hát akkor?
– Maradunk még egy kicsit. Hiszen csak most érkeztünk – felelte Pisti főhadnagy.
– Meddig?
– Nem tudom. Nem én döntöm el – mentegetődzött a főhadnagy.
Kálmán bácsi, látva, hogy az ő Szabó Marci barátjának a fia nem üt meg vele ellenséges hangot, újra felbátorodott.
– És most mi lesz? – kérdezte. – Visszacsatoljátok New Hontot Magyarországhoz?
Pisti főhadnagy elbiggyesztette az ajkát, s megvonta a vállát.
– Honnan tudjam? Nem vagyok politikus. Én csak parancsot teljesítek.
Ez végre világos beszéd volt. Kálmán bácsi elégedetten nyugtázta, hogy szeretett régi barátjának a családja hagyományaitól messzire elbitangolt fia ezúttal legalább őszintén szólt,
– Nem feleltél a kérdésemre – figyelmeztette Pisti főhadnagyot.
– A kérdésedre…?
– Igen. Arra, hogy fogoly vagyok-e – mondta Kálmán bácsi.
Pisti főhadnagy megint a fejét csóválta, s megint azzal a megjátszott rosszallással, amikor valami tévedés vagy félreértés folytán éppen a legnagyobb jóakarónkról feltételezünk mindenféle alattomos és gonosz hátsó szándékokat, s ezzel nemcsak ît alázzuk meg, hanem a saját rosszhiszeműségünkről állítunk ki csúfos bizonyítványt. Pisti főhadnagy azonban nagylelkűen úgy döntött, hogy megérti Kálmán bácsi rosszhiszeműségét és gyanakvását. Megint csak megveregette Kálmán bácsi vállát, mint valami obsitos katonáét, aki valaha bátran és elszántan szolgálta a hazát, s végső soron nem tehet róla, hogy előrehaladott korának végzetes következményeképpen agyát mostanra teljesen ellepte a mész.
– Úgy látom, semmit sem értesz a helyzetből, Kálmán bácsi – sajnálkozott a főhadnagy.
– Ez így van – ismerte be Kálmán bácsi. – Ha érteném a helyzetet, bizonyára nem tennék föl naiv kérdéseket.
– Bizonyára… – bólintott Pisti főhadnagy. Kerek arcán a tudálékosság vonásai jelentek meg, s ebből Kálmán bácsi tüstént sejteni kezdte, hogy valamilyen tanári előadásnak néz elébe a következő percekben. Gyanúja beigazolódott. Pisti főhadnagy is járkálni kezdett a szobában, mint annak idején az áldott emlékű Sztyepan Fjodorovics, de az ő gondolatmenete lassúbb volt, s nem olyan szikrázó, mint a szovjet városparancsnoké. Sztyepan Fjodorovics, minden humanizmusa mellett, katonás egyszerűséggel foglalta össze New Hont helyzetét, amely, hála a szovjet csapatok szemfülességének és eltekintve a legszükségesebb kivégzésektől és erőszakoskodásoktól, igen kedvezőnek volt nevezhető, hiszen a város a sötétség és rettegés térfeléről átkerült a fényesség és a szabadság térfelére, s most már ott is marad örökre. Pisti főhadnagy nem érte be efféle rezümével, hanem alapos és mélyenszántó elemzésnek vetette alá a helyzetet.
Kiselőadását annak megállapításával kezdte, hogy Kálmán bácsinak fingja sincs nemhogy az osztályharcról, hanem másról sem, ami a világban történik, mert itt dekkol ebben a New Hontnak nevezett pöcegödörben más individualistákkal és kispolgárokkal egyetemben, akiknek a látóköre nem terjed messzebb a vasárnapi húslevesnél. Bár szemrehányásait Pisti főhadnagy jóindulatú korholásnak szánta, s készülő dühkitörés jelei sem mutatkoztak kenetes visszafogottsága mögött, a “fing” és a “pöcegödör” szavak nem sok jóval biztatták Kálmán bácsit a folytatást illetően. Mert akinek fingja sincs valamiről, az nem egyszerűen ignoráns, tudatlan barom, hanem annyira gránitkeményen hülye, hogy azzal már a közrendet veszélyezteti. Aki pedig emellett még pöcegödörben pancsikol, az az elaljasulásnak és züllésnek olyan mélypontjára jutott, hogy a legszigorúbb büntetést is megérdemli. Pisti főhadnagy azonban megkímélte Kálmán bácsit a további szidalmaktól, mert előadása a naturalista kezdést követően meditatívabb medrekbe terelődött, s amennyit veszített konkrétságából, annyival láthatóbbá vált filozófiai alapvetése.
– Én a kötelességemet teljesítem. Ez a dolgom – szögezte le lakonikusan.
Hogy mire is gondol pontosan, azt két, nyilván tanító célzatú történettel szemléltette. Az első történet főszereplője Pisti főhadnagy édesapja, Kálmán bácsi gyerekkori pajtása, Szabó Marci volt. A háború vége, s az azt követő kisebb-nagyobb hányattatások után Pisti főhadnagyék egy New Honthoz hasonló pöcegödörben húzták meg magukat – s itt Pisti megnevezett egy tiszántúli települést, amelynek még a nevét is olyan fásult undorral ejtette ki, hogy szinte érezni lehetett a szagát. Kálmán bácsi ebből arra következtetett, hogy Pisti főhadnagy csontig soványodott világképében a földkerekség áll néhány városból és számtalan pöcegödörből, ahol csak megrohadni lehet. Ebben az eldugott tiszántúli kisvárosban egy darabig nyugtuk volt, de a kommunista hatalomátvételt követően elkezdték zaklatni őket. Egy téli kora reggelen – még sötét volt – az ávósok elvitték Szabó Marcit, néhány napra bent fogták a debreceni ÁVH-n, aztán hazaküldték. Szabó Marcit megviselték a kihallgatások, de a fogsága okáról és körülményeiről egy árva szót sem árult el. Minden erre vonatkozó kérdésre ugyanazt a lakonikus választ adta: “Valami félreértés történt, de tisztáztuk.” Lehetett is ebben némi igazság, mert az ávósoknak nem volt szokásuk foglyaikat csak úgy elengedni. Szabó Marcit ezután egy darabig nem háborgatták. Mígnem a nyáron újra elvitték. Ezúttal azonban nem engedték el olyan hamar, mint az első alkalommal. Karácsony előtt néhány héttel bocsátották szabadon. Nagyon rossz állapotban jött haza, nehezen járt, kerülte az embereket, naphosszat hallgatott, s ha megszólalt is, mindenféle zavaros dolgokat hordott össze. Hogy mi történt vele csaknem fél évig, sosem derült ki. Az erre vonatkozó kérdésekre vagy nem felelt, vagy csak annyit mondott: “Elbeszélgettek velem.” Mire valahogy nagy keservesen összeszedte magát, megint elvitték. De megint csak néhány napra. Veseelégtelenséggel és szívpanaszokkal kórházba került, de állapota a hosszú kezelést követően is alig javult. Testi szenvedéseit súlyosbította, hogy a lelki egyensúlya is felborult. Ebben a tiszántúli pöcegödörben volt néhány barátja, az egyik, egy földmérnök, rendszeresen látogatta őket, Marci nagyon kedvelte, mert bátor, szabadszájú emberként sokat tett azért, hogy Marcit jobb kedélyre derítse. Marci azonban a harmadik fogságát követően mindenkiben besúgót vagy provokatîrt szimatolt, s nem bízott senkiben sem. A földmérnök gyakran szidta a rezsimet, s korábban Marci nagy élvezettel kontrázott neki. De most, a harmadik fogsága után, magatartásában gyökeres fordulat állt be. Kedvetlenül hallgatta a barátját, nem foglalt állást, nem nyilvánított semmilyen véleményt, s egyszer végképp elfogyott a türelme. Ingerülten csattant föl, azt mondta: “Tudd meg, hogy az elvtársaknak igazuk van!” Barátja a megdöbbenéstől eleinte szóhoz sem tudott jutni, végül azonban mégis megkérdezte, hogy miben van igazuk az elvtársaknak. “Mindenben – felelte Marci, s rögtön hozzátette: – Ne gyere hozzánk többé!”
A harmadik elhurcolását követően nem hallgatta többé a külföldi rádióállomások adásait, s egy napon, Pisti főhadnagy anyjának heves tiltakozása ellenére, leszedte a lakásuk falait díszítő szentképeket és kereszteket. Feleségének, Pistinek és Pisti húgának megtiltotta a templomba járást. Munkahelyén, a postán, gyakran és feltűnően dicsérte a rendszert, Sztalin és Rákosi elvtársakat, s nem járt el sehová sem és nem fogadott látogatókat. Otthon ingerült volt és zsörtölődő, sokszor egész éjszaka álmatlanul hánykolódott az ágyában. A rettegés lassan egészen a hatalmába kerítette. Pisti szerint reggeltől estig, mindennap, attól félt, hogy újra elviszik. Másra talán nem is tudott gondolni már. A félelem felîrölte az idegeit, s bizony, szégyen ide, szégyen oda, be kell vallania, mondta, hogy bármennyire sajnálta is az apját, mégiscsak megkönnyebbülést érzett, amikor az öreg egy napon, nem bírván tovább elviselni a félelmet és létbizonytalanságot, felakasztotta magát. A család megszabadult egy szörnyű lidércnyomástól.
Kálmán bácsi elszörnyedve és részvéttel hallgatta Pisti vallomását, s nem sokon múlott, hogy meg nem könnyezte hajdani barátja emlékét.
– Csúnya történet – mondta végül.
– Igen, csúnya – hagyta helyben megjegyzését Pisti főhadnagy. – Nos, akkor én tettem egy fogadalmat…
– Mit? – kérdezte Kálmán bácsi.
– Megfogadtam, hogy lesz, ami lesz, én nem fogom tönkretenni az életemet.
– Tönkretehetik azt mások is – jegyezte meg erre Kálmán bácsi.
Pisti főhadnagy azonban türelmetlenül leintette.
– Fenét! – mondta. – Ha az ember tisztában van vele, hogy az életéért ő, és csakis ő tartozik felelősséggel, akkor minden helyzetben tudni fogja, hogyan kell cselekednie.
– Igazán…?
– Igazán – mondta Pisti. – Ha például most parancsba kapnám, hogy lövesselek agyon, habozás nélkül megtenném.
Látva azonban Kálmán bácsi elképedését, szelídebb hangra váltott.
– Ne aggódj! Nem kaptam ilyen parancsot – mondta. – Miért is kaptam volna? Hiszen te semmi rosszat nem követtél el. Igaz, Kálmán bácsi?
Pisti főhadnagy provokatív kérdéséből árnyalatnyi fenyegetés érződött ki.
– Attól függ, mit tartasz rossznak – óvatoskodott Kálmán bácsi.
Pisti főhadnagy elnevette magát, majd, Kálmán bácsi nem kis rémületére, a következőket mondta:
– Mindent tudok a viselt dolgaidról. Mindent. Bekérettem és áttanulmányoztam a dossziédat. Nehogy azt hidd, hogy az itteni elvtársak mind megbízhatatlanok vagy szívbajosak.
– Tehát mégis fogoly vagyok? – kérdezte meg újra Kálmán bácsi, s olyan rosszullét tört rá, hogy megremegett kezében a pohár.
Pisti főhadnagy, ki tudja hányadszor, ismét megveregette a vállát.
– Én is tudom, hogy mindenkinek vannak rosszakarói – mondta. – Ezek szeretik eltúlozni a veszélyt… Te egy vén reakciós vagy, Kálmán bácsi. De ez nem főbenjáró bűn, ma már ezért senkit sem akasztanak föl.
Pisti főhadnagy második története nélkülözte a történelmi hátteret, s példázat voltára is csak később, Pisti kommentárjából derült fény. Ennek a történetnek egy Molnár nevezetű részeges törzsőrmester volt a szenvedő hőse – mellesleg Pisti barátja (s nyilván ivócimborája, gondolta Kálmán bácsi). Ez a Molnár derék ember volt, kiváló katona, mesterlövész és még számos hasonló tulajdonságokkal jeleskedett. Ám a sok kötelessége közepette a családi életét kissé elhanyagolta. Igaz, hebehurgyán, elhamarkodottan nősült, s asszonya erkölcsei is hagytak maguk után kívánnivalókat. De meg lehetett volna azt az asszonyt fegyelmezni! Egy katona otthon is legyen katona, s tartson rendet, a nemjóját! Főleg ha már gyerekeket is csinált az asszonynak. Ha ugyan az ő gyerekei voltak azok… Mikor a kissé nehéz fölfogású, de máskülönben kötelességtudó és nyíltszívű Molnár rájött, hogy a felesége csak azzal nem csalja meg, aki még nem került útjába, már elkésett az átnevelésével. Hiába verte meg az asszonyt, hiába kötötte ki többször is a porolórúdra, hiába püfölte és csuklóztatta az engedetlen kölykeit, a család széthullását nem tudta megakadályozni. Ráadásul a sereg jóhírének is sokat ártott. A hadseregnek amúgy sincs nagy tekintélye manapság, ismerte be keserűen Pisti főhadnagy. Egyszer aztán ez a Molnár úgy elverte a feleségét, hogy kórházba kellett szállítani, s akkor már a hadosztály-parancsnokság illetékeseinek is elfogyott a türelmük. Molnár törzsőrmestert elbocsátották a néphadsereg kötelékeiből, s büntetésből egy alföldi városka művelődési házába vezényelték portásnak. Pedig a néphadsereg nem sok hozzá hasonló képességű káderral rendelkezik. De hiába! Az ember erkölcsi feddhetetlensége minden másnál előbbre való,
Pisti főhadnagynak ez utóbbi következtetésével Kálmán bácsi is készséggel egyetértett. Annál is inkább, mert szorult helyzetében kétségbeesve kereste a módját annak, miként járhat végre Pisti kedvében, s feledtetheti a dossziéjában megbúvó vétkeit. Most, hogy tanulságos történeteivel jóllakatta Kálmán bácsit, Pisti főhadnagy elérkezettnek látta az időt, hogy lágyabb húrokat kezdjen pengetni. Zubbonya belső zsebéből elővette a pénztárcáját, s egy fényképet mutatott meg Kálmán bácsinak. A képen egy hidrogénezett hajú, pufók fiatalasszony és két szöszke leánygyermek ült körül egy hatalmas tortával megrakott asztalt.
– Ő az én kis feleségem – mondta büszkén a főhadnagy.
– Csinos – állapította meg Kálmán bácsi.
– Ők pedig a gyermekeim. Boriska és Piroska. A nagyobbik most lesz iskolás.
– Fiatalon nősültél – jegyezte meg Kálmán bácsi. – Megértitek egymást?
Pisti főhadnagy a fejét ingatta és grimaszokat vágott.
– Nagyjából-egészében igen – mondta. – Persze nem mindig. De én okultam Molnár törzsőrmester hibáiból.
– Vagyis te nem hanyagolod el a szeretteidet.
– Úgy van – mondta Pisti határozottan. – Meg aztán, de ez maradjon köztünk, előfordul, hogy én is megverem a feleségemet. Néha a gyerekeket is.
Kálmán bácsi hirtelen nem tudta eldönteni, mi jobb: az, ha helyesli Pisti nevelési módszereit, vagy az, ha helyteleníti. Ezért inkább hallgatott. Pisti főhadnagy észrevette Kálmán bácsi elbizonytalanodását, és zavartan heherészni kezdett.
– Mi ezt úgy nevezzük a seregben, hogy preventív védekezés.
– Így már értem – bólintott rá Pisti magyarázatára Kálmán bácsi.
– Tudod, egyébként nagyon rendes asszony a feleségem.
– Egyébként…? – csodálkozott Kálmán bácsi.
– Igen. Egyébként – mondta bosszús hangon Pisti. – Mert egyébként rettenetesen tud idegesíteni. Mert olyan… olyan együgyű. Butácska. És mindenféle ostoba kérdésekkel szokott zaklatni.
– Az asszonyokhoz sok türelem kell – próbálta vigasztalni Kálmán bácsi, de a szándéka visszafelé sült el. Csak fölpaprikázta vele Pistit.
– Türelem, türelem… – hadonászott a főhadnagy.
– Egyszer minden türelem elfogy. S akkor jól elpüfölöm a nagyságát.
– Hát…
– Csak semmi hát! – utasította rendre Kálmán bácsit a mérges főhadnagy. – Ilyenkor nem tehetek mást. Érted? El kell vernem és punktum.
– De hiszen az előbb mondtad, hogy okultál a törzsőrmester barátod hibáiból – okvetetlenkedett tovább Kálmán bácsi.
Ennyi értetlenkedés láttán mi mást is tehetett Pisti főhadnagy, mint hogy dühösen kifakadt.
– Hát persze hogy okultam! Azért verem el. Nem érted? Preventíve! Kapiskálod már, Kálmán bácsi?
– Hogyne – felelte ijedten Kálmán bácsi, remélve, hogy ezzel leszereli a dühöngő Pistit. De az csak tovább panaszkodott.
– Még fiúkat sem tudott szülni nekem. Hanem csak két ilyen, meglehet helyes, de mégiscsak bamba lánykát. Ezekből sosem lesz katona.
– Nyugalom, Pisti – folytatta a dühöngő fiatalember lecsillapítását Kálmán bácsi. – Fiatal vagy. Próbálkozzál tovább.
De ezzel megint csak olajat öntött a tűzre. Pisti ordított most már, mint egy zupás őrmester.
– És ha harmadszor is lány lesz? Mit csinálok én három lánnyal meg egy suta asszonnyal a nyakamon? Erre nem gondolsz, a keservit?!
Kálmán bácsi jobbnak látta, ha mégis befogja a száját, amíg nem késő. Pisti kikapta kezéből a fényképet, s visszatette a levéltárcába. Az is valami, hogy nem tépte össze. Kálmán bácsi meglepetésére, amilyen hirtelen lobbant haragra, olyan gyorsan meg is szelídült.
– Olvasom az egyik rólad szóló jelentésben, hogy te pedig megözvegyültél – mondta.
– Sajnos, igen – erősítette meg a hajdani feljelentés tartalmának hitelességét Kálmán bácsi. – A fiaim is családot alapítottak, és elköltöztek a városból.
– Hát igen… – mondta elgondolkodva Pisti főhadnagy. – Az egyedüllét szomorú állapot. De legalább szabadnak érezheted magadat.
De még mennyire, gondolta keserűen Kálmán bácsi, főleg itt és most! Persze nagyobb, mondhatni filozófiai távlatból szemlélve a dolgot, Pistinek igaza volt. Szabadon rendelkezik magával, jelenlétével nincs terhére senkinek sem, s őkörülötte sem lábatlankodik egy öregedő és zsémbes nőszemély, akinek a rigolyáira mind gyakrabban kell tekintettel lennie, s akivel a közös örömöknek a fazekát réges-rég kiürítették. Szegény Aranka, milyen elviselhetetlen lett egy idő után, gondolta ellágyulva Kálmán bácsi. Legyen neki könnyű a föld, s csak várjon még egy darabig, aztán úgyis jövök. Igen, gondolta, az ember szabad, feltéve, hogy nem fogoly. Ezzel szemben Pisti főhadnagy fogolynak érzi magát, hiába városparancsnok és hiába teszi azt a New Hontiakkal, amit akar. A felesége ellen mégsem küldhet tankokat.
Pisti hozatott még egy üveg vörösbort, s újra hadvezérként kezdett viselkedni.
– Az ország nem más, mint egy nagy család – nyilatkoztatta ki. – Ha pedig az ország vezetői olyan hanyagok, mint Molnár törzsőrmester a családjával, akkor közbe kell lépni. Azt kérdezted, hogy miért jöttünk? Nos hát, azért jöttünk, hogy kitakarítsuk ezt a disznóólat. Hogy a családfő tekintélyét helyreállítsuk. Érted már?
– A legteljesebben – mondta Kálmán bácsi.
Pisti főhadnagy végre elégedett lehetett vele.
– Lehet, hogy egy kis vér is fog folyni – mélázott el Pisti. – De az ilyen nagytakarítás nem megy anélkül.
Ez már kevésbé tetszett Kálmán bácsinak, de eltökélte, hogy önuralmat fog tanúsítani, és ameddig bírja, tartja a száját. Egyvalami mégis kikívánkozott belőle:
– Tudod, mi itt, New Hontban, csak szabadok akarunk lenni. A New Hont-i ember jámbor, istenfélő, és mindig is tisztelte a hatalmat.
Pisti főhadnagy azonban figyelmeztetőleg fölemelte a mutatóujját.
– Minden szabadságnak ára van – mondta.
– Hogyne. Persze – farolt vissza Kálmán bácsi. – Én csak azt akartam mondani az előbb, hogy nálunk, New Hontban minden a legnagyobb rendben van.
Ezekre az ártalmatlan szavaira azonban a kiszámíthatatlan Pisti főhadnagy megint csak begorombult, s tenyerével nagyot csapott az asztalra.
– Semmi sincs rendben!
– Történt valami rendbontás? – érdeklődött félénken Kálmán bácsi.
– A fejekben nincs rend – diagnosztizálta az áldatlan New Hont-i állapotokat Pisti. – De majd mi teszünk róla, hogy rend legyen ott is. Nem telik bele sok idő, s meglátod, még hálásak is lesztek nekünk. Mi szigorúak leszünk, s leverjük az ellenforradalmat, mielőtt még kitörne. Vagyis preventíve. Mert ha leverjük, mielőtt kitörne, akkor nem törhet ki. Ez, ugye, világos?
– Teljesen világos – nyugtatta meg Kálmán bácsi.
– Helyes – bólintott. Pisti. – Én igazságos ember vagyok, nincsenek előítéleteim, engem meg lehet győzni. Senkinek sem szeretnék ártani, aki arra nem szolgál rá. Nem szeretném, ha a nagytakarítás folyamán ártatlan emberek feje is lehullana.
Pisti álláspontját Kálmán bácsi is tiszta szívéből osztotta.
– Látom, nemcsak az eszed, hanem a szíved is a helyén van – hízelgett egy keveset, mert néha azt is kell.
– Most már láthatod, nem vagyunk mi agresszorok – folytatta a derék főhadnagy. – Azért jöttünk, hogy segítsünk nektek. Önzetlenül. Hogy fölemeljünk benneteket a porból. Hogy kiráncigáljunk benneteket a bűzös pöcegödörből, ahová a saját hibátokból estetek.
– Néha irtózatosan nehéz a dolgokat tisztán látni – mondta Kálmán bácsi, hogy a kedvébe is járjon Pistinek, de már tovább ne hízelegjen.
– Persze, persze…
– Noha a dolgokat tisztán kell látni – verejtékezett most már folyamatosan Kálmán bácsi.
– Feltétlenül…!
– Éppen ezért tisztázni kell a… hogy is mondjam: a félreértéseket.
– Erről van szó.
– Nos…
– Nos – állapította meg Pisti főhadnagy is nagylelkűen, Kálmán bácsin azonban ekkor megint erőt vett az az ösztönös óvatosság, amelyet sok keserű élettapasztalat hizlalt benne hatalmassá, s amely ugyan ellentétben állt eredendő, veleszületett igazságérzetével, de veszedelmes helyzetekben mégis felülkerekedett azon. Kálmán bácsi szívből utálta az opportunistákat, de az életet többre becsülte a hősi halálnál.
– Ezek szerint mi tisztáztuk a félreértéseket – hallotta megint Pisti szivárványos hangját.
– Azt hiszem, igen – felelte ösztönösen.
– Remek – mondta Pisti. – Akkor elárulhatom, hogy azért hozattalak ide, hogy megkérdezzem tőled: számíthatok-e rád?
– Tessék? – kapta fel a fejét ijedten Kálmán bácsi.
– Azt kérdeztem, hogy akkor számíthatok-e rád?
– Rám? – hüledezett Kálmán bácsi. – De hát mért rám? Nem vagyok én katona!… És miben?
– Mindjárt megtudod. – Pisti bizalmasan elárulta, hogy nemrég halvány “fingja” (úgy látszik, ez a szavajárása, nem kell megijedni, gondolta Kálmán bácsi), sem volt a “kiküldetéséről” (most meg hogy finomkodik), sem erről az expedícióról, arról meg végképp nem, hogy éppen a szülővárosába vezénylik, mi több: városparancsnokot csinálnak belőle. Ez aztán az átgondolt stratégia, mondta elismerően, és még csettintett is, a nyelvével és az ujjával egyszerre. Magyarokat küldeni egy jobbára magyarok által lakott vidékre! Ravaszul kifundálták, mondta vigyorogva, a magyarok a magyarokat semmiképp sem tekinthetik ellenségüknek, így rendzavarástól, szabotázstól, merényletektől sem kell tartaniuk a bevonulóknak, akiket így egyidejűleg lehet jó szándékú megszállóknak és felszabadítóknak tekinteni. Ez olyasmi, amit a szakirodalom lélektani hadviselésnek nevez. Tudathasadást előidézni az ellenségben, és így bénítani meg, fojtani el még csírájában minden ellenállást. Magyar nem emelhet kezet magyarra, mert akkor a többi magyar kiközösíti és elszigeteli. Hiába, a modern hadviselés nem abból áll, hogy összevissza lövöldözünk, mint valami kovbojfilmben.
Igen ám, folytatta Pisti, igen ám meg igen ám… Mégis kacifántos dolog ez olyan valaki számára, aki a szülővárosát foglalja el. Pistiben már rég elhalványodtak gyermekkora New Hont-i emlékei, s a város, amelynek hirtelen a teljhatalmú ura lett, csak mint egy álom foszlányai lebegtek az emlékezetében, s ezeket is a valószerűtlenség sápadt fénye derengte be. Érzelmileg semmi köze sem volt New Honthoz. Ha mégis egy kevés, az sem volt pozitív tartalmú érzés. Hiszen innen egyszer menekülnie kellett, New Hontban nem voltak se ismerősei, se barátai. Nem a múltját foglalta vissza, hanem a semmit szállta meg, s bevallja, mondta, idegennek érzi magát itt. Mégis furcsamód, mondta, nagyobb felelősséget érez New Hont lakosai iránt, mint amennyi kötelező lenne.
– Amíg én vagyok itt a parancsnok, rendes embernek a haja szála sem görbülhet – mondta emelkedett, már-már ünnepélyes hangon.
Kálmán bácsi alig tudta leplezni meghatódottságát.
– Azt szeretném, ha afféle tanácsadóm lennél. Bizalmasom – árulta el végre, először az este Pisti, hogy mik is a valódi tervei Kálmán bácsival.
Kálmán bácsi egy szempillantás alatt átlátta helyzete pikáns fonákságát, s röstellte, hogy ez a taknyos kölyök így lépre csalhatta, s hogy ilyen könnyelműen lebecsülte ennek a zöldfülű, vidéki Napóleonnak a szellemi képességeit. Hogy fondorlatosságával Pisti főhadnagy így sarokba szoríthatta. Kálmán bácsi előtt egycsapásra világossá vált, hogy akár elfogadja a kölyök ajánlatát, akár nem, mind a két esetben ő fizet rá e furcsa barátságra. Ha igent mond, “fogolyból” kollaboránssá lép elő, s mivel cimborálása a megszálló hadsereg parancsnokával New Hont-féle porfészkekben nem maradhat sokáig titokban, kiteszi magát a helyi közvélemény megvetésének. Ha viszont megtagadja az együttműködést Pistivel, elveszítheti a szabadságát, s ki tudja, miféle bosszúnak és megtorlásoknak nézhet elébe. Pisti nem az a vajszívű széplélek, aki csak úgy napirendre tér a kikosarazása fölött.
– Ajánlatod nagyon megtisztelő, fiam – nyöszörögte mintegy hálásan.
– Tehát számíthatok rád, ugye? – kérdezte meg újra a főhadnagy, látva Kálmán bácsi keserves vívódását.
– Nem tudom – mondta Kálmán bácsi tétován, majd sietve hozzátette: – Attól függ, hogy miben.
– Abban, hogy el tudjam választani a rendes embereket a mindenféle alattomos összeesküvőktől, ellenforradalmároktól, ellenséges elemektől.
– Nálunk, New Hontban nincsenek se összeesküvők, se ellenséges elemek – szögezte le Kálmán bácsi olyan határozottan, ahogy kínos helyzetében csak képes volt. – Itt csupa rendes ember él.
Pisti főhadnagy arca földerült. Olyan gonoszul, olyan szarkasztikusan vigyorgott, hogy Kálmán bácsinak összeszorult a szíve tőle. Az volt a benyomása, hogy a főhadnagy még a legtitkosabb, a végig sem gondolt gondolatait is ismeri, ezért semmi értelme az alakoskodásnak. Pisti főhadnagy hipnotizálta őt.
– Kálmán bácsi, te hülyének nézel engem – mondta keresetlen egyszerűséggel és a legtisztább meggyőződéssel, úgyhogy Kálmán bácsi nem is tiltakozott. Gyorsan a védekezésnek egy másik, talán hatásosabb formáját ötlötte ki. Azt mondta:
– Én alkalmatlan vagyok az ilyen szerepre.
Pisti más véleményen volt.
– Ellenkezőleg. Te vagy rá a legalkalmasabb.
– De miért én?
– Mert benned megbízom – mondta Pisti.
– Hogy bízhatsz meg valakiben, akit alig ismersz?
– Jól ismerlek – mondta a főhadnagy. – S nehogy azt hidd, hogy csupán a rólad készült följelentésekből. Apám sokszor emlegetett. Nagyra becsült téged.
Ebben Kálmán bácsi kételkedett, de Pisti lelkesen és meggyőzően színezte ki Marci Kálmán bácsira vonatkozó jellemzését. Persze az is elképzelhető, hogy Marci, amikor Kálmán bácsiról beszélt a fiának, már nem volt egészen beszámítható, s rajongó szeretete Kálmán bácsi iránt nem emlékei józan mérlegelésén alapult, hanem elhatalmasodó betegsége számlájára volt írható. Kálmán bácsi úgy vélte, a tiszántúli száműzetésében Marcinak megszépültek a New Hont-i emlékei. A folytonos zaklatások közepette néhány éves New Hont-i anabázisa Marci számára idilli állapotnak tűnhetett fel. Kálmán bácsi ugyanis jól ismerte az emlékezet megtévesztő cselekvéseit. De azért hízelgett a hiúságának, amit Pistitől hallott.
Ha mindaz igaz lett volna, amit Marci elmondott róla, akkor Kálmán bácsinak valóban kijárt volna a legnagyobb tisztelet. Akkor ő tényleg egy makulátlan múltú és jelenű úriember lett volna, aki a legnehezebb helyzetekben is helyt tudott állni. Akkor ő a megfontoltság, a bölcsesség és a mértékletesség mintapéldánya lehetne, akiből a bátorság erénye sem hiányzik, de a bátorságot sosem téveszti össze a felelőtlen vakmerőséggel, Akkor őróla az erényesség szobrát is meg lehetne mintázni. Akkor ő jó magyar, hitbuzgó katolikus és kiváló családapa, törhetetlen jellem.
De Kálmán bácsi tudta a legjobban, hogy mindennek a fele sem igaz. Hogy meglehetősen opportunista, hogy sokszor viselkedett gyáván, hogy távolról sem nevezhető állhatatosnak vagy törhetetlen jellemnek. Ő tudta a legjobban, hogy Marci hamis, sőt torz képet festett róla. De miért tette volna ezt? Mi szüksége volt rá? Ha csak Pisti nem téveszti öt össze valaki mással… Ahogy Pisti szájából záporoztak rá az elismerő és magasztaló szavak, Kálmán bácsi kedélye úgy kezdett lassanként beborulni. Egy idő után az a kellemetlen érzése támadt, hogy Pisti hazudik. Hazudik, mint a vízfolyás. Hazudik, mintha könyvből olvasná. Pisti hazudik, hazudik, hazudik… De miért? Most már szinte biztos volt benne, hogy az a sok dicsérő szó, amellyel Pisti nyakon öntötte, sosem hangzott el Marci szájából. Hogy ezt az egészet Pisti találta ki, most vagy már korábban, s hogy valami veszedelmes csapdát akar állítani neki. Ettől kezdve Pisti minden hízelgő jelzője késszúrásként érte. Hogy véget vessen a kínos jelenetnek, Kálmán bácsi félbeszakította a főhadnagy tirádáit, és váratlanul megkérdezte:
– Miben lehetek a segítségedre?
Pisti egy pillanatra kizökkent szerepéből, mint a holdkóros, akit fölébreszt a kutyaugatás, s tétován nézett Kálmán bácsira.
– Úgy kérek segítséget tőled, mint apám legjobb barátjától – mondta. – Te vagy az egyetlen ember, akire számíthatok ebben a pöcegödörben.
– Ha nem kívánsz tőlem lehetetlent, számíthatsz rám – mondta Kálmán bácsi, abban bízva, hogy szavaiból Pisti kiérzi a burkolt elutasítást.
– Nem kérek lehetetlent – biztosította őt tisztességes szándékai felől Pisti. – Csupán arra szeretnélek megkérni, hogy rendszeresen, naponta tájékoztass engem.
– Miről? – kérdezte rosszat sejtve Kálmán bácsi.
– Mindenről, ami a városban történik.
– De hiszen vannak hírszerzőitek…
– Az más – mondta Pisti. – Én nem csak az ő jelentéseikre vagyok kíváncsi. Engem az emberek legtitkosabb gondolatai is érdekelnek. Hogy miképpen éreznek irányunkban, amikor egymás között vannak? Hogy milyen a hangulat a városban? Ha vannak ilyenek, hát kik a felbujtók? Téged mindenki ismer és tisztel New Hontban. Nagy szolgálatot tehetsz nekem is, a városnak is. A dolog, természetesen, a legnagyobb titokban marad. Egyébként is, senkinek sincs joga szemrehányásokkal illetni téged csak azért, mert szívesen elbeszélgetsz megboldogult barátod fiával.
Más körülmények között Kálmán bácsi talán beadta volna a derekát, de most csak leforrázva, megszégyenülten hallgatott. Az a leheletnyi pimaszság és cinizmus, ahogy Pisti előadta “kérését”, szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy biztos a dolgában. Biztos abban, hogy megpuhítja őt, biztos abban, hogy Kálmán bácsi is úgy tekinti ezt a dolgot, mint valami családi ügyet. Vagy mint amikor két jóbarát a legkényesebb ügyeiket is megtanácskozza egymás között, hiszen a barátság ettől lesz még tartósabb. Pisti tudhatta, hogy a “baráti” kérések elől a legnehezebb kitérni. Kálmán bácsit az bőszítette föl csak igazán, hogy ez a Pisti, aki az előbb csupa magasztos jelzővel halmozta el, tulajdonképpen lenézi és megveti őt. Hogy mindez a sok dicséret arra szolgált csupán, hogy neki legyen miben megkapaszkodnia, ha a lelkiismerete mégis háborogna. Kálmán bácsi keserves pillanatokat élt át. Talán még egy magánzárkában is jobban érezte volna magát, mint itt, Pisti vendégszeretetének oltalmában.
– Mégiscsak lehetetlent kérsz tőlem – mondta lesújtva és némiképp megijedve a tulajdon bátorságától.
– Miért? – kérdezte a főhadnagy.
– Nálunk, New Hontban nem illik ilyesmit tenni.
– Milyesmit?
– Ilyesmit.
Pisti főhadnagy kinevette.
– És a sok feljelentés, amit rólad írtak? Azt talán Mars-lakók írták? Bizonyára sejted, hogy kik voltak. Most legalább megfizethetsz nekik.
– Nem – mondta Kálmán bácsi. – Ilyet én nem tehetek.
– Miért nem? – kérdezte a főhadnagy.
– Mert nem szabad.
– Elég, ha szóban tájékoztatsz. Nem marad nyoma, ezt megígérhetem.
– Úgy sem – mondta Kálmán bácsi. – Ilyet egyszerűen… egyszerűen… nem illik tenni. Ahogy mondtam: ellenkezik a jóízléssel.
Pisti főhadnagy durván az arcába röhögött.
– Mi vagy te? Illemtanár?
– Nem vagyok illemtanár – felelte Kálmán bácsi.
– Na látod – mondta a főhadnagy. – De azt hiszem, rájöttem, hogy mi a te bajod igazán. A te bajod az, hogy teljesen félreérted a kérésem természetét.
– Lehet – mondta Kálmán bácsi. – Éppen ezért hálás lennék, ha némi fényt gyújtanál gyatra elmémben.
– Te attól tartasz, Kálmán bácsi, hogy én valamiféle aljas, besúgó szerepre akarlak rávenni. Hogy meg akarlak alázni a méltóságodban. Hogy meg akarom tépázni az önérzetedet. Igazam van?
– Attól tartok, nagyon jól beleéled magad a helyzetembe – felelte Kálmán bácsi.
A főhadnagy most, hogy úgy látszik, kihúzta a fullánkot Kálmán bácsi testéből, újra kedélyesebb hangot ütött meg.
– Biztosíthatlak róla, hogy ilyen ocsmány gondolat meg sem fordult a fejemben.
– Ennek örülök – mondta Kálmán bácsi.
– A besúgás tényleg ocsmány dolog. Mi, katonák is megvetjük az ilyen hitvány embereket. Én csupán tájékozódni szeretnék, nehogy a tájékozatlanságom miatt valami jóvátehetetlen hibát kövessek el. S ki egyébre támaszkodhatnék nehéz helyzetemben, mint rád, akit atyai barátomnak tekintek.
– Nem – mondta Kálmán bácsi.
– Amire kérlek, azt nem felsőbb utasításra teszem. Arra gondoltam, ha már be kellett ide vonulnunk, ha már itt vagyunk, próbáljuk meg elnyerni a lakosság rokonszenvét, oszlassuk el a beléjük oltott félelmet. Próbáljunk meg kölcsönösen segíteni egymáson. Hiszen szükségünk van egymásra.
– Nem – mondta Kálmán bácsi.
Pisti főhadnagy azonban, láss csodát, nem vesztette el a türelmét.
– Elég, ha csak annyit mondasz: ez rendes ember. Meg ez is rendes ember. Meg ez is. Ha valakiről úgy érzed, nem tennéd érte tűzbe a kezedet, nem mondasz semmit. Ha pedig nem mondtál semmit sem, akkor nem is súghattál be. Állapodjunk meg abban, hogy senkiről nem mondasz egyetlen rossz szót sem. Jó szavakat annál inkább. Persze csak azokról, akik megérdemlik.
– Nem – mondta konokul Kálmán bácsi.
– Mi igaz ügyben jöttünk – folytatta zavartalanul Pisti főhadnagy. – Mi igaz ügyért tesszük kockára a becsületünket, az életünket, mindent. Apám elbeszéléseiből én olyannak ismerlek, Kálmán bácsi, akinek az igazság minden másnál előbbre való.
– Le az igazsággal! – mondta Kálmán bácsi.
– Olyan embernek – fűzte tovább a beszélgetés fonalát Pisti –, aki mindig erkölcsösen élt és cselekedett…
– Le az erkölcsökkel! – mondta Kálmán bácsi.
– Akinek elvei vannak…
– Le az elvekkel! – mondta Kálmán bácsi.
– Aki határtalanul szereti az életet…
– Le az élettel! – mondta Kálmán bácsi.
– Aki valaha a szegények ügyvédje volt. Aki mindig gyámolította az elesetteket, a koldusokat, az elnyomottakat…
– Le a szegényekkel! Le az elesettekkel! Le a koldusokkal! Le az elnyomottakkal! – mondta Kálmán bácsi.
– Aki a haladásért…
– Le a haladással! – mondta Kálmán bácsi.
Pisti főhadnagy feladta. Fél lépésre Kálmán bácsitól megállt, és csípőre tette a kezét. Sejteni lehetett, hogy nem akármilyen heves indulatok torlódtak fel a zubbonya alatt.
– Szentimentális, vén szamár vagy, Kálmán bácsi – mondta. – Csalódtam benned.
– Sajnálom – szabadkozott Kálmán bácsi.
– Mégis azt mondom: aludj egyet az ajánlatomra. Aztán, ha meggondoltad volna magad, gyere el hozzám, Téged bármikor fogadlak. Soron kívül.
– Tehát nem vagyok fogoly? – kérdezte meg újra Kálmán bácsi.
– Kijárási tilalom van – figyelmeztette Pisti. – A fiúk, akik idehoztak, haza is visznek.
Otthon Kálmán bácsira azonban csak a nyugtalanság várt, amely, mint a dohányfüst vagy a dohszag, beleivódott a bútorokba, a falakba, amely őbelőle sugárzott ki, s az üres lakásban mintegy megsokszorozódva sugárzott vissza rá. Több volt ez fenyegetettségérzésnél, s nem a magánya hívta elő, azt már megszokta. Ez most valami megnevezhetetlen érzés volt, a teljes elveszettségé vagy az elkárhozásé, vagy e kettőnek valamiféle keveréke. Mint akit bezártak egy pincébe, és ottfelejtettek. Mint aki él, mozog, érez és gondolkodik, de szüksége rá senkinek sincs; aki fölösleges, s bár nincs terhére másoknak, mégis elszívja másoktól a levegőt. Aki csak úgy van, mint valami használatból kivont, elöregedett gép, amelyet lassan megesz a rozsda. Százszor rosszabb érzés volt ez bármiféle félelemnél.
Ezen az éjszakán nem jött a szemére álom. Újra meg újra visszapergette a saját és Pisti szavait, s bár hősnek tekinthette volna magát, bátor ellenállónak, aki ezekben a drámai órákban megőrizte a legfontosabbat, amije maradt még, a méltóságát, semmiféle büszkeség nem dagasztotta a mellét, még csak elégtételt sem érzett. Inkább ürességet és elkeseredést amiatt, hogy olyan világban kénytelen élni, amely szüntelenül megalázó helyzetekbe sodorja. Másképpen akkor sem érzett volna, ha elfogadta volna Pisti ajánlatát. Az elfogadás és az elutasítás Kálmán bácsi szemében csupán ugyanannak a megalázó helyzetnek a két különböző aspektusa volt. Áruló vagy hős – hát nem egyre megy? kérdezte magában. Innen nézve a pár órával előbbi “hősiessége” már-már nevetségesnek tűnt, s magának bevallhatta, hogy “helyes” döntése nem valami rendíthetetlen meggyőződésből fakadt, hanem az attól való zsigeri félelméből, hogy haláláig szégyenkeznie kellene majd. Belátta, hogy tiltakozása – belső meggyőződés híján – tartalmatlan gesztus volt, s csupán formailag felelt meg valamilyen, a romantika korából ittfeledett erkölcsi parancsnak.
Ezen az éjszakán Kálmán bácsi nem aludt, s amikor reggel felé mégis elszundított, hamarosan csöngetés verte föl álmából, Meg volt győződve róla, hogy megint Pisti emberei jöttek érte. Katonák helyett azonban Török Miska nyomult be az előszobába. Már csak te hiányoztál nekem, gondolta Kálmán bácsi. Török Miska sötét ünneplőben feszített, amelyet jócskán kihízott már, nagy, gömbölyű fejét pedig szúrós borotvaszesz illata lengte körül.
– Mi az, nősülsz? – kérdezte Kálmán bácsi kedvetlenül.
– Ugyan már, ne viccelj – motyogta Török Miska. – Van egy fantasztikus hírem – mondta már a nappaliban. – Nem fogod elhinni…
Kálmán bácsi nem szólt semmit, mire Török Miska megismételte:
– Nem fogod elhinni. Mert olyan hihetetlen, olyan fantasztikus ez az egész.
Amíg Miska így lelkendezett, Kálmán bácsi keserűen állapította meg, hogy halálosan unja a barátait, hogy amit barátságnak vél, az csupán a hajdani barátság váza, valamiféle tisztátalan cinkosság, bezárva a közös sors, az egymás mellett leélt élet hüvelyébe. Az igazi barátságok gyermek- és ifjúkorban köttetnek, amikor mindennek jóval nagyobb a tétje. Kálmán bácsi rühellte a cinkossággá silányult barátságokat, másfelől azonban kirekeszteni sem szerette volna magát abból a körből, amely a New Hont-i értelmiséget valamiféle szövetségbe forrasztotta. Török Miska ekkorra már a New Hont-i társadalom hírhedt, csaknem legendás alakjává magasodott, akinek magatartásából és viselkedéséből nem hiányoztak a hajtűkanyarok, aki annyira magától értetődően, annyira meggyőződésből és szenvedélyesen volt jellemtelen, hogy azt csak megbocsátani lehetett. Felbukkanása ezen a reggelen nem véletlenül töltötte el Kálmán bácsit rossz sejtelmekkel. Miska jókedve sem illett Kálmán bácsi fojtogató mélabújához. Kálmán bácsi elhatározta, hogy megcsapolja ezt a jókedvet.
– Mondd csak, Miska, nem irkáltál te rólam feljelentéseket? – kérdezte.
Miska, amint az előrelátható volt, mélységesen megütközött a méltatlan kérdésen. Hogy ő… Még csak feltételezni is róla ilyet…
– Te megbolondultál – mondta röviden.
– Jó. Akkor most már áruld el, miféle szél hozott ide ilyen korán reggel?
Török Miska csak erre a kérdésre várt, már eddig is alig bírta magában tartani a hatalmas mondanivalóját. Kipirult arccal közölte:
– Tudod, ki a város katonai parancsnoka? Úgysem találod ki… A Szabó Marci fia. Hát nem fantasztikus?
– De az – válaszolta kedvetlenül Kálmán bácsi.
– Hihetetlen, mi?
– Na és? – kérdezte Kálmán bácsi.
Török Miska természetesen megütközött Kálmán bácsi flegma reakcióján.
– Neked ez csak annyi, hogy na és?
– Annyi – mondta Kálmán bácsi. – Azért jöttél, hogy ezt közöld velem?
– Azért – felelte jól megnyomva a szót Miska. – Meg azért is, hogy tudassam veled, néhányan elhatároztuk, hogy fölkeressük őt.
– Minek? – kérdezte Kálmán bácsi.
– Minek, minek… Azért, hogy kifejezzük neki a jókívánságainkat. Hogy elmondjuk neki, mindnyájan bízunk a bölcsességében.
– Én nem bízom a bölcsességében – torkolta le Miskát Kálmán bácsi.
Ezzel aztán jócskán lehűtötte Miska lelkesedését, sőt talán meg is sértette őt, mert Miska szedelődzködni kezdett.
– Tehát nem tartasz velünk.
– Nem – mondta Kálmán bácsi.
– De furcsa vagy ma – ingatta a fejét Miska. – Hát mi akkor is elmegyünk.
– Menjetek – mondta Kálmán bácsi. – Virágot is vigyetek neki.
Török Miska megállt egy pillanatra az ajtóban, mintha azon töprengene, ha odanyújtja a kezét, Kálmán bácsi viszonozza-e a kéznyújtását. Inkább nem próbálkozott a dologgal.
– Lehet, hogy neked van igazad – mondta elgondolkodva. – Senki sem tudhatja, hogy mit hoz a holnap. De akkor is elmegyünk.