1. kép
És ott a tenger, partot őriz.
A parton ott ül ő is, ő is.
Lábát mosdatja, fürdeti,
meghalunk, mondja, s nem hiszi.
2. kép
Május lesz, mikor elmegyek.
Tengerbe lógnak fellegek.
Zöld május ringat s azt hiszem:
járni fogok a nagy vizen!
3. kép
Ködös folyóparti kikötőben
részeg matrózok karjába dőltem.
Megittunk együtt pár üveg rumot,
szél sem fújt és hajó sem futott.
Nem volt tenger, sem víztükör,
hazadülöngtem egyedül.
4. kép
Tengerre szálltam, utazok.
Dögöljetek meg, kukacok!
Ragyog a nap, a víz dalol,
Szindbád jön értem valahol.
Fáradt, dacos és egyedül
hozzám bújik, ha menekül.
Vitorlavászonból ruhánk,
zuhog a nap ferdén, sután.
Felettünk elszáll száz madár,
merre a part? ki tudja már.
Délről húznak vagy délnek
feszítik szárnyuk a szélnek?
Szabad vagyok, szabad, szabad!
Isten hozzád, keresztutak!
Koporsó, szemfödél, fejfák,
coki! s a temető elszáll.
Uram! Semmi sem hibádzik.
Ismerem Őt, ő a Másik.
A másik, aki én vagyok,
csöndjében élek, hallgatok.
Susog a csönd, egekig ér,
ketten vagyunk, Szindbád, meg én.
Zöld május ringat s azt hiszem:
tudok járni a nagy vizen!
5. kép
Fekszem a parton, halott vagyok.
Elér a tenger, számba csorog.
Fekszem hanyatt a nagy vizen,
égszínű, vagy zöld, vagy milyen?
Mi ez a hűs, simító csend?
Emlékszem, kunyhód volt ilyen.
Homoktengeren kis sziget,
asszony voltam, te emberem.
A víz szagával szél szalad,
ha meghalunk, mindent szabad.
6. kép
És zúg a tenger, partot őriz,
a parton ott ül ő is, ő is.
Lábát mosdatja, fürdeti,
meghalunk, mondja, s elhiszi.
Súgom-gyónom fűnek-fának
elszerettelek
húsommal és nedveimmel
elkevertelek
Esti égen csillagom vagy
üzenî tüzem
árva arcom pártfogója
mindened hiszem
Húsod húsom véred vérem
mindig tudtalak
álmomban ha álmodtalak
megkívántalak
Azt még volt időm beírni a fordításból:
Istten nem vett kockátt
aztán beléptél, csuprokkal tenyereden,
magad előtt terelgetve az Earl Gray
füstölt zöld illatbarikáit.
Leültünk. Te hamiskás szendén,
kivillanó térddel, akár a tévésorozatok dívái,
az emelkedő keblű férfifalók,
én kicsit riadtan, már megint elölről,
második felvonás, írjad, Leporello,
párállt a teagőz, kinn hullott a hó,
valamit szóltál is, én torkom köszörültem,
amikor köpenyedből kamaszmelled kikandikált,
kezem elindult lassan, lustán, tétován,
de meg sem érkezett, már zuhantál felém,
bénult madár, dőlő fenyő,
koccanó karácsonyfadíszek, hullámhabtarajok,
csillagszóró, petárda, görögtűz, vulkán,
szád mellett kis verejtékpatak
két ágra szakadva álladra szaladt,
megkerülve a hetyke szemölcsöt,
nyelved, a duzzadt aszaltszilva ízű,
fogam verdesve kért bebocsátást.
Az első percben még törte a térdem a szőnyeg,
de aztán győzött a rutin, meg a hónod alól
előpárálló pézsmaillat is megtette a magáét.
Arra emlékszem még, hogy sikongatásodra
a kerge kanári a konyhában rögvest dalra fakadt,
aztán elmerültünk az algás Adriában,
vadul csapódtunk a szőnyeg-fövenyen,
iszamosan, akár a lazacok, kifulladásig,
s hogy végül melyikünk rúgta le a kisvillanyt,
meg nem mondhatom.
A monitor vibráló türkiz tükörén
másfél-két órát égett az elütött szöveg:
Istten nem vett kockátt
Ezt hallva másnap Leporello
kitisztogatta a t betűt s legott
felmásolt PC-mre egy pihentető programot
vitorlásokkal, magakellető csikóhalakkal.
Hólyagos záporral jött meg a hajnal,
mégsem szomorkodtak a helybeliek,
Regéctől Fonyig röppent a hír:
Vadat ejtett a professzor úr!
Nagy az öröm, vidul a nép,
hisz megtapad erre, ha telik a kedve,
még talán házat is vesz a nődoktor,
szárnyal a remény, egekig ér,
lesz tereprendezés, bontás, meg irtás,
új padló, kerítés, cserepezés,
van pénze biztos, drága puskákkal
érkezett most is, no meg az autója, Mitsubishi,
Misumisi, suttogja Kappan bárgyú mosollyal
s a stampó rum mögül a jövőt lesi,
ő már egész sor új nyaralót lát, menedzser-portát,
végig a Fő úton tornácos házak, friss faragással,
csillogó eresz is kell az uraknak, meg dupla kereszt,
mert jönnek majd ide mind, csapatostul,
a többi doktor úr, meg a jogászok,
feleségek is, velük gyerekek,
ha van eszük, megvesznek itt mindent,
jó a levegő, tiszta a nép,
Mogyoroskáról meg csak irigykedve
bámulhat erre a sok élhetetlen,
segélyből élő, rongy mocsadék.
Tibi helyesel, Doberdós kontráz,
Albert is számol, elég lesz-e a gép,
emelkedik a kocsma, alul a kor mocska,
homálylik sok álom, párás szemükben leng a siker,
jönnek a vevők, gyorsan eladni,
pénzzé tenni, ki mit szeret
a múltat, a jelent, s az eztán jövőt,
az erdőt, a vadat, a falut, a rétet,
akár a kocsmát is, házőrzőt, asszonyt,
a napfényt, az esőt, amit csak lehet…
Táncol a falu bódult örömében,
csak Regéc vára komorlik a hegy tetején,
árnyékát rosszallón veti a tájra,
romfala félbeszegi a fellegeket.
A kert végéből asztmás kutya jelez.
Mint ledöntött asszony, hideg a táj.
Sövény alól a szél
léptünk közé sodorja az avart.
Lombok mögül egy csóka fölriad,
majd lomhán visszaszáll.
Odébb portölcsér nyújtózik a magasba,
falnak támasztott csikótűzhely
rozsdás reménye éled
a delelő nap árnyéktalan pillantásában,
talán ha újra, még az egyszer.
A kerítés vasindái felfuttatják szemünket
a sohasem volt, vagy csak ugyan régen volt
égbolt felhő emlőihez.
A föstő megáll, botjával búcsút tiszteleg,
szomjunkat száz kézszorítás sem enyhítheti..
Ha fölpillantasz nyáridőn a balkonomra,
hol fénytető alatt egy barna állat ül,
az én vagyok, a napverő bolondja
makkos kalapban, cifra képletül,
afféle szólni képtelen
pacák, s habár még élek élhetetlenül,
biz’ halnék már, ha volna illemem,
nem csuklanék, dehogy, utánad,
és nem sütném a grillemen
ma is csevapcsicsámat,
akár egy integető rák csak intenék,
le csitri mellkötőt, mutasd a lábad,
parázs-e pillantásod, sisterék,
na, élek holnapig, te bánat,
bimbóidat szemezve még.
Ifjonti délután, a Krigli délibábol,
mustárvaj rákfarokkal, cseh sör és némi gőg,
marihuánafüst a cafetériából,
pár nyiszlett packamester, homokszemű ripők
ül tevehangulatban pizzára éhesen.
Igásnapszámba lengnek égszínkék esti nők
s kapom magam azon, ej! a lábukat lesem?
nojszen te, csuma, te! hitvány lepényke bukszád,
erkölcsöd hogy’ kínozna, szent Gajetán legyen
apád! jobb hát, ha estlapodba bújva futsz át
satöbbi hírt a turfról, miegymás, hajcihő,
s mögüle sandikálsz: díler pakolja cuccát,
soutinei képek, árkád, fénypor szitál, minő
homály-hegyekbe nő, megrogynak mind az utcák
és újabb görbületbe hajlik a téridő.
Babrásabb lett a placcon; a rendszerek
az isten tudja, nem üzemelnek úgy,
csapom hörög, a víz – talán vér –
megbüdösödve szivárog éjjel,
akasztott macskabőr zizegése kinn,
benéz a pisla kései nyárutó,
egy gólyatöcs viháncol, izzik
százemeletnyi szemétviharban.
A por tetvekké lőn, hamarost a dög-
halál fekélye csüng le a barmokon;
fölsírnak – ha’ – az újszülöttek,
rég ide ojtva a dudva ember,
pár századéve itt acsarog a pór…
egy kántorböjtre van betevőnk elég,
a gríz! – jövök a tömkelegből,
elpucoválok a déli gyorssal.
Vagy még bámuljam heccoperánkat, eh,
a hét csatornán, töltve hütyüt, ihaj?
Pendül még újra hárfa-halkan
csöppnyi pacsirta ezer pipacsban?
Kiürített város. Mondjuk, Athén
a szalamiszi csata elîtt. Még a perzsák
nem vonultak be. Szinte egyszerűbb
lenne, ha már felgyújtották volna, és égne
reménytelenül és drámaian.
De csak a néma város. Itt-ott
törött cserépedények maradványai.
Esetleg egy gazdátlan kutya futkos.
De nem. Az sem. Elvégre tervszerűen
történt a kiürítés, mért ne vitték
volna magukkal a jószágot is.
Talán egy félig nyitva maradt ajtót
lóbál meg a huzat idînként.
Értelmetlen utcák, terek, falak.
Na és a szemét. Azt hordja a szél.
Ki tudja, visszatér-e valaki
azok közül, kik elmentek, s a roskadt
falakra húz-e új tetît, ha már
bekövetkezett ama pusztulás?
De most csak falak, cserepek, szemét.
Meg a szél.