– Mit tudna értem
– mondja.
– Tenni? – kérdem, és
benyúl az ing alá,
akár egy bűvész.
– Mennyi minden
van bennem,
mennyi minden!
Gomb volt a kezében,
mikor kihúzta. Inggomb.
Fölvarrja? Nem? Félek,
rajtam dolgozik majd
tűvel a kezében.
Szeret? Nem?
Igen?
És azért kínoz.
Halál – mondom,
de élek.
Aludni nem,
kettî vagy három
éjjel.
Szeret, nem
vagy igen,
azért.
Becsukom a szemem.
Néz?
Nem látom.
Lehet.
Kapcsold ki az övem,
térdelj a fűre,
tavasz hozta,
nyelv játszik,
ahogy a szél
a levéllel.
Nedvet visz
a hajszálcsî,
dagad a föld,
pattan az ág,
nyelv, fog,
tömésbe huzat.
Lerántja a szemet,
nem szem immár,
csak arc, akár
én is lehetnék,
mondom vakon,
megbízva a pusztulásban.
I.
Kígyók a talp alatt.
Vadak az érben.
Szerelmet ígér.
Lefogott mellel.
Összeszorított térddel.
II.
Fáj – mondom.
Kemény és száraz.
A vérben lángot
hány. Egy sereg állat.
Ő – mint a haldokló.
A lélekkel böfögi
vissza a nyálat.
III.
A szívrîl tört le.
Mint a kerti csapból.
Ömlik az ágyra a vér.
Angyalok fönt, állatok
vonyítanak a mélyben.
Szerelmet oszt.
Lefogott mellel.
Összeszorított térddel.
Nyúl hozzám,
én is.
Két vérzés között
éppen a kéz.
Szeme elcsúszik
felé az égnek és
port lî ki a ködbîl.
Bérbe adni, és
venni a bért, mondom,
de semmit nem ért.
Front jön, a fej
sajog, és erdî
szálaz fákat.
Repedés, akár a fog,
hideg szél
kavar a lyukba.
Nem enged,
tart a kezében,
magához,
azt mondja: fáj,
szemembe néz,
a szájamba nyafog.
Szél.
A parkban
húz magához.
Iskolás.
Biológiából szeretkezik,
matekból számol,
a hangjával okád,
a nyálával átmos.
Kolbászt süt.
Fel fog darabolni.
Gondoltam, közben
kutya sündörög.
Az ég koszos.
Mosogatni.
Disznó, vagy
más állat,
szaga a levegîben.
A kosz elîtt.
Mikor lesz tavasz?
– kérdeztem.
Hallotta? Nem?
Széttette a lábát.
Az ágyra dîlt.