Petri Györgynek 2000. július 16-án
Most akkor üresség, de tényleg.
Mint amikor elkap az ellenîr a buszon.
Persze, továbbra is játszom neki
a nyugodtat, az elegánsat, személyit
veszek elî, és baromi könnyedén nyújtom át,
természetes módon vállalkozom
bérletbemutatásra, egyszóval
együttműködöm a hatósággal.
Kényelmetlen lenne a ráncigálás,
az emelt hang, mindaz, ami azzal
járna, ha ellenállnék. Vigyázok
arra is, ne higgye, ne is sejtse, hogy
soha az életben nem volt semmim,
ami bármiféle utazásra is feljogosítana.
Normális állam normális polgára
szeretnék végre lenni, egyszer, de
rá kell jönnöm, bennem is hiba van.
Mert ott az az üresség, bennem,
ahogy a szemébe nézek az ellenîrnek.
Nem î a hibás. De számomra
még ez az üresség, ez a legtöbb.
Ez a legfontosabb. Vigyázok rá,
és gondosan ápolgatom önmagamban.
A berlini nő szőke, magas, sovány
és egészében olyan, mint egy férfi.
Részletei még nőre emlékeztetnek
olykor-olykor, elbűvölten nézed meg
dekoltázsát is, mert naívan azt hiszed,
ott van valahol a melle, ott, a has felett
és a vállak alatt, valahol félúton. Na,
majdnem ráhibáztál, mert a helye, az
tényleg ott van. Ha közelebb hajolsz,
miért ne, nyugodtan megteheted, akkor
látod, hogy valóban van ott valami,
de az a valami is csak része egy sajátos
technikának. “Háború van!”, súgja a berlini
nő, mire elkapod bámész tekinteted.