A politikában legalább akkora baj, ha túl sokan vannak a színpadon, mintha senki sincsen. A magyar politikai élet a rendszerváltásban rendre tumultusokat és üres színpadokat mutat. Emlékezzünk mindenekelőtt az 1989-es MSZMP–MSZP váltásra, amikor a színpadon egymást lökdösték, taszigálták a főszerepre vágyó politikusok: még ott erőszakoskodott erőtlenül Grósz Károly, ült középen, mozdíthatatlan Buddhaként Pozsgay Imre, próbálkozott a fiatal trónkövetelő szerepkörében Németh Miklós, nyomult a fürge, ütközni kész Horn Gyula, és próbált bölcs távolságtartással egyeztetni, szövegmondás pontosságára figyelmeztetni Nyers Rezső. Nem állítható ugyan, hogy ennek a háborúskodásnak az eredménye az MSZP 1990-es választási bukása, de bizonyos, hogy szerepet játszott a bukásban.
Valamennyien képesnek érezték magukat a vezetésre, ezért egymás ellenében vezettek. Mindannyian azzal akartak bizalmi tőkét szerezni maguknak, hogy titkon vagy nyíltan a másikét csökkentik. Sikerült nemcsak egymást megsérteniük, de pártjukról a sértett, összevissza, alkalmatlan párt képét kialakítani. Mi alkalmasabbak vagyunk, mint az embereink, mi népszerűbbek vagyunk, mint a pártunk, mi húzunk, a többiek nem húznak, én tudom, a többiek nem tudják – senkiben se bíztak, de legkevésbé vezérlő társaikban.
A szabad demokratáknál senki nem akarta Othello vagy Desdemona szerepkörét, annál többen jelentkeztek Jagónak vagy Cassiónak. De leginkább mindenki rendezni szeretett volna, dirigálni a színpadon lévőknek úgy, hogy neki ne kelljen játszania. Itt is állandósult a “túl sokan vagyunk egy helyre, de nincs senki igazán méltó” problémája.
Az Antall József után üresen maradt színpadon viszont hiába jelentek meg a korábbi mellékszereplők azzal, hogy ők is képesek Macbeth, Hamlet, Lear eljátszására, bizony csak Banquo vagy az egyik boszorkány, Polonius vagy a sírásó, esetleg a derék Kent, netán a fázó Bolond szerepében feleltek meg. Mire találtak egy énekelni tudó primadonnát, együttesük a kisterembe kényszerült.
Valószínű, hogy Orbán Viktor eltűnése után is üresen ásítozna a Fidesz színpada. Ha korábban voltak is tehetséges, vezetőképes személyiségek a fiatal demokraták közt, mára udvaroncokká finomodtak vagy alacsonyodtak. Némán és engedelmesen tűrnek minden megaláztatást, belenyugodtak abba, hogy nemcsak ellentmondani lehetetlen, de még hallgatni sem szabad – a helyeslés és a hízelgés az egyetlen elfogadható magatartás.
A történet 1990-ben kezdődött. A választási vereség és az MSZP gettóba szorulása szétrobbantotta a már korábban is vetélkedő vezetést. Nemcsak a pártnak, hanem nagyobb és kisebb formátumú vezetőinek is számot kellett vetniük: hogyan tovább? Érdemes-e munkát, energiát, erkölcsi tőkét fektetni egy reménye vesztett, a politikai mezőből kiszoruló pártba, vagy más, jobban elfogadtatható pártot, mozgalmat kell csinálni, netán más pártba átlépni? Esetleg hazamenni, szőlőt ültetni, bort csinálni, unokákat szánkóztatni, Európát beutazni, baráti kört formálni, s várni a visszahívásra, az új, tekintélyes szerepre, miként e században Bethlen István vagy Nagy Imre tette? Nem kell-e végleg leszámolni a politikával, és kimenni a civil világba, szerencsét próbálni?
Elsőként Németh Miklós ment el, majd Pozsgay Imre. Ki erre, ki arra. Németh Miklós karakteréhez tartozik, hogy megszokta, nem ő választja meg szerepét, hanem arra jelölik, és csak kockázatmentes szerepre hajlandó. Előnyös vonása, hogy a kijelölt és megtalált szerepben tanulékony, beledolgozza és jól adja magát. Az 1989-es népszerű alakítás az MDF győzelme és az MSZP súlyos veresége után folytathatatlan volt. 1990-ben senki nem jelölt ki számára igazi politikai szerepet, előbb lett idegen számára az ország, mielőtt elment volna.
A fürge, a vereségben feltámadó Horn Gyulának sikerült nemcsak a “nagyok” helyére lépnie, de a párton belüli csoportok kifinomult egyeztetésével és a külső kapcsolatok szívós építésével 1994-
re megkerülhetetlenné válnia. Mégis, ha 1994 elején Németh Miklós igent mond az MSZP vezérkar megkeresésére, és elvállalja a miniszterelnök-jelöltséget, valószínűleg nemcsak az MSZP jelöltje lett volna, hanem miniszterelnök is, aki aligha bukik el úgy, mint Horn Gyula 1998-
ban. Németh nem vállalta – kár. Az országnak is, neki is.
A történet 1996-ban kezdődött. Horn Gyula ideje lejárt. Szereplési mérlege pozitív oldalára esik, hogy 1994-ben győzelemre vitte a pártját, és hosszas habozás után ugyan, de az 1995-ös válsághelyzetben az egyetlen lehetséges kiút mellett döntött. De több áll a negatív oldalon. A nyolc hónapos huzakodás, amellyel tovább vitte a válságba az országot. Hogy időszaka alatt épült ki egy korrupt klientelista rendszer, amelyet elnézett, és sokszor fölhasznált. Improvizációs hajlama, hogy hol erre, hol arra billentette az ország törékeny csónakját, amikor kijelentésekkel és üzengetésekkel próbált kormányozni. Az SZDSZ nem volt könnyen kezelhető koalíciós partner, de Horn Gyulát se kellett félteni. Bánásmódja a szélsőséges durvaságtól a kedélyes intrikáig terjedt. Nehezen feledhető a saját pártján belüli pökhendiség és arrogancia, ahogy a többi pártvezetőt, illetve a minisztereket, polgármestereket kezelte.
A konszolidáció kezdetétől – 1995 végétől–1996 elejétől – többet ártott, mint használt. Az autokratikus beállítottság, a személyes tévedhetetlenség tudata, az egypárti nyomulás, az agresszív hangnem, a szabad szó és írás utálata, a kisszerűség uralomra juttatása, a nagyotmondási és osztogatási hajlam mind-mind egy negatív, avítt és antidemokratikus konszolidáció lehetőségét idézték fel. Horn egyetlen méltó és szép szerepe a tisztes lemondás, békés hatalomátadás lett volna. Ha ezt felismeri – államférfi. Nem volt rá hajlandó – maradt napi politikus.
Ha Horn Gyula 1996 és 1998 között bármikor átadja a hatalmat és a felelősséget Kovács Lászlónak – netán Németh Miklósnak vagy Medgyessy Péternek –, akkor ma is a szocialisták kormányoznak. Ehelyett 1994 megismétlésével próbálkozott – megbukott, és magával rántotta pártját is. Hagyta, hogy megutálják, elcsitította saját kiváló politikai ösztöneit is.
A történet 1998 nyarán kezdődött. A választási vereségtől sokkolt szocialisták mintha egy pillanatra megszabadultak volna Horn Gyula mágikus hatásától. Fejben eddig is mindenki tudta, hogy jobb lenne nélküle, de most már nemcsak tudták, hanem érezték is. Maga Horn is megroppant. A “nélkülözhetetlen” nélkülözhetővé vált. Horn Gyula pártja átmenetileg Horn Gyula nélkül maradt.
Az a Kovács László, aki sohasem tudott, mert, akart szembemenni Horn Gyulával, az MSZP vezetőjévé vált. Ekkor még maga sem tudta, hogy akar-e vezető lenni. Inkább a becsület és a méltányosság vitte rá, mint a hatalmi akarat. Kovácsból hiányzik az a politikai machiavellizmus, vagy finomabban, az a politikai szimat, érzék, ami Horn Gyulát jellemzi. Horn bármely szituációban azonnal fölismeri az érdekeket, a szereplők súlyát és befolyását, saját lehetséges pozícióját, és eszerint cselekszik. Kovács előtt gyakran rejtve marad a nyers érdek, nem azonnal ismeri ki magát a szereplők és a helyzetek bonyolultságában, nem szereti a gyorsaságot és a leegyszerűsítést.
A horni “eligazodás” a politikai őserdőben igen hasznos egy olyan pártban, ahol a többiek hozzászoktak, hogy valaki eligazítja, gyerekként kezeli őket. Kovács bizonytalankodva, meg-megállva, tanácsot kérve megy előre, s engedi, hogy mások is ezt tegyék – felnőttek vagyunk, vagy nem? Horn politikai érzékenysége kifinomult kommunikációs felfogóképességében van, érti és kódolja a maga számára a kisemberek szavait és gesztusait. E politikai közérzületre hangulata és improvizációs felfogása szerint reagál. Kovács a helyzetek és a szavak sokaságából állítja össze a maga számára a mérleget, nem hoz azonnali döntést egy-egy félig értett szituációban. Horn el tudja érni, hogy azonnal a középpontba kerüljön, képes a fegyelmezésre. Kovácsnak sokáig kell dolgoznia, hogy a centrumban álljon, és távol áll tőle a fegyelmezés.
1998 nyarától Horn Gyula négy hasznos dolgot csinált. Először is békében távozott a párt éléről. Ez még akkor is javára írható, ha megkésve tette. Másodszor, tisztességesen és keményen viselte személyes válságát. Nem esett önsajnálatba, túlélte az elhagyatottságot, szorgalmasan dolgozni kezdett az emlékiratain. Ennek az emlékiratnak nem is annyira a tartalma fontos, hanem a léte. Horn az egyetlen politikus, aki fontosnak tartja, hogy ne csak önmagát, hanem korát is olvashatóan örökítse meg. Nem véletlen, hogy könyvének akkora sikere lett – sokan és joggal kíváncsiak a történet horni megközelítésére.
Harmadszor, 1998 októberében, a NATO légtérhasználati kérelmének frakcióvitájában a bizonytalankodó szocialista frakcióban Horn Gyula volt, aki fellépésével az elfogadás mellé állította a frakciót. Vitathatatlan, hogy Horn 1990 óta a legkövetkezetesebben NATO- és EU-barát politikus, aminek szóban és tettben mindig jelét is adja. Horn mindvégig fenntartotta aktív európai kapcsolatait, amelyeket Magyarország javára használt fel.
Negyedszer, járni kezdte az országot, és visszatalált 1992–93-as önmagához. Vitathatatlan, hogy újra “felszívta” magát. Megtalálta informális szerepét. Mindenütt nagy közönség előtt mondhatta el, hogyan látja a múltat, és innen dobbantva bírálhatta az Orbán–Torgyánkormányt. Pártjának tagjait és szavazóit a megalázottság és kitaszítottság pillanatában érték a biztató és harcos szavak – Horn szereplése növelte a szocialista összetartást. S mivel a kormányfő csak vele állt szóba az ellenzékből, jelentős mértékben fel is értékelődött Horn véleménye a saját táboron belül.
A bajok igazán 1999 tavaszán kezdődtek. Horn Gyula egyre inkább “formába lendült”, úgy érezte, hogy éppen ideje visszatérnie a politikai porondra. Visszatérési vágyában könyvének és személyének hazai és nemzetközi sikere, előadókörútjainak felvillanyozó hatása mellett szerepet játszott a választók és a személyes türelmetlensége. Az Orbánkormány elszánt nyomulásával szemben a szocialista tagok és rokonszenvezők egyre határozottabban követelték az azonnali visszavágást, az MSZP aktívabb és határozottabb szereplését.
Horn Gyulában a sértettek és megalázottak körében tartott előadásai, beszélgetései révén felgyülemlett a “népharag”, elképzelhetőnek tartotta, hogy egy harcosabb és ütközőbb szocialista politika radikális fordulatot hozhat. “Ütésre ütést, erővel szemben erőt.” A lágyabb és hosszabb távon építkező Kovács László nem felelt, nem felelhetett meg ennek az erőpolitikai kísérletnek. Horn Gyula az elégedetlenek élére állt. Előadásain és a sajtóban egyre többször bírálta a gyengekezű és puha pártvezetést, egyre kevésbé mutatkozott lojálisnak Kovács Lászlóval szemben. De mindennek kevés hatása lett volna, ha az elégedetlenség hullámzása közben nem érkezik Magyarországra egy újabb trónkövetelő Németh Miklós személyében.
A történet 1999 nyarán kezdődött. A szocialisták már átvették a vezetést a népszerűségi listán, de igen bizonytalan és kormányozatlan állapotban hányódtak. Nem találtak fogást a Fidesz-kormányon, mindig arra kényszerültek, hogy a Fidesz által indított akciókat kontrázzák, sohasem tudták átvenni a kezdeményezést. A Horn-féle posztkádári párt már elkezdett átalakulni, de még nem volt Kovács-féle szociáldemokrata párt. A vezetetlen és körvonalazatlan átalakulásról még nem lehetett tudni, hogy a szétesésbe, a káoszba tart-e, vagy a korszerű, európai balközép párt irányába. Kovács már szorgalmasan végezte a “gyalogmunkát” – járta az országot, gyűrte a frakciót, tanulta a belpolitikát –, de még nem látszottak ennek a munkának az eredményei.
A párt többsége a sérelmi politikára hajlott, s volt esély rá, hogy a szociáldemokratizálódás helyett a munkáspártosodás, az europaizálódás helyett a provincializálódás és nacionalizálódás kerül előtérbe. A Fidesz-kormány irányvonala még a modernizálódás és a demodernizáció, a NATO- és EU-lojalitás és az euroszkepszis között váltakozott, még hihető volt, hogy Orbán Viktor a maga számára foglalta le a modernizáció és Európa, az újdonság és a reformok pozícióját.
A Londonból érkező Németh Miklóstól a nagyközönség és pártjának jelentős csoportjai csodát vártak. Csodát, amenynyiben képesnek gondolták arra, hogy gyors tájékozódás után ne csak az MSZP élére álljon, hanem sikeresen tematizálja mindazokat a problémákat, amelyek révén kialakítható a párt karakteres vonala. Továbbá olyan személyiségnek gondolták, aki az MSZP-n túl is vonz szavazókat, mindenekelőtt a vidékiek táborából. Németh a csodát nem teljesíthette, de érkezése mindenképpen új és hasznos versenyhelyzetet teremtett. Mindenkinek – de mindenekelőtt Kovács Lászlónak – végig kellett gondolnia, hogy milyen szerepet kíván játszani a jövőben.
Ha 1999 nyarán Németh Miklós a hazatérés mellett dönt, Kovács László átadja neki a miniszterelnök-jelöltséget. Kovács se Németh Miklós politikai súlyát és teherbíró-képességét, se visszahelyezkedésének ütemét nem tudta felmérni, igaz, maga Németh sem. Németh Miklós a helyzet felmérése után a halasztás mellett döntött.
A 2000 nyarán visszatérő Németh Miklós már egy más országot és egy más pártot talált. A szocialisták biztosan vezettek a közvélemény-kutatások szerint, Kovács László hozzászokott a párthoz és a párt Kovács Lászlóhoz. Két év mocsárban gázolás után Kovácsnak már van helyzet- és emberismerete, ezen alapuló önbizalma. Nyár végére pedig csapatának és programjának körvonalai is kezdenek kibontakozni. Kovács a Horn Gyulával és Németh Miklóssal folytatott nyílt versengésben se a párt-, se az országos közvélemény előtt nem maradt alul.
Németh Miklós jó szándékú tanácstalansággal tért haza. Bizonytalan volt saját szerepvállalásában. Jólesett neki az általános bizalom, a belé vetett reménykedés. Emberileg kiválóan helytállt. Érzékeny minden személyes gesztusra, kiváló beleérző-képességgel kezel helyzeteket. Nagyon jó személyközi politikus. Tud bizalmat kelteni, képes az emberek meghallgatására, a beszélgetésre. A vidéken is nyomuló, ellenségességet végsőkig feszítő Fidesz-fiúkkal szemben békés, együttműködő és tekintélyt teremtő stílusa igen alkalmas fegyvernek bizonyult.
Németh vidéki körútja mindenképpen eredményes, mind a párt, mind Németh szempontjából. Németh Miklós gondja, hogy Budapesten és a nagyvárosokban nincs igazán otthon, nem tudott jó kapcsolatokat kiépíteni a véleményformáló értelmiséggel és a sajtóval. Az ezredfordulón pedig nem lehet már a fővároson és a médián kívül hatékonyan politikát csinálni.
Németh igen alkalmas a pártbeli panaszok meghallgatására, de nem azok képviseletére. Nem kívánt a párton belül formális szerepet, konkrét feladatot vállalni. Nem épített csapatot. Egy ideig igen előnyös, ha valakinek nincs konkrét kötelezettsége, de az idő múlásával nem lehet “általánosan” politizálni, illetve általános ígéreteket tenni. Elfáradtak a csodavárók. Elfáradt Németh Miklós is a nyár végére. Újratanulni az országot, újratanulni a politikai nyelvet nemcsak nehéz, hanem szinte lehetetlen. Szegény Némethnek kifejezetten ártott Horn Gyula aktív támogatása. Tudjuk jól, hogy akit a jó öreg Piszkos Fred támogat, annak vége. Piszkos Fred pedig egész nyáron “kavart”.
Kovács László 2000. nyár végén már négy, számára kedvező, fontos és vadonatúj fejleményt tudhatott maga mögött:
Kovács ekkor már érthetően nem kívánt lemondani se Németh, se Horn, se más javára.
A nyár végén Horn Gyula önállósult. Elérkezettnek látta az időt a párt kimozdítására. Ehhez nemcsak emlékezetes parlamenti és pártkonferenciai felszólalásait használta fel, hanem szeptemberben megalakította a SZEM-et. Horn mozgása megzavarta a pártot és felkavarta a közvéleményt is, de tárgyilagosan szemlélve az eseményeket nem sok történt. A volt miniszterelnök igényt jelentett be egy önálló áramlat megformálására, és frontot talált a Fidesz ellenében. Horn igénybejelentése immár nem alkalmas arra, hogy Kovács Lászlót pozíciójából kimozdítsa. Utóvédharc egy olyan politikus részéről, aki pontosan érzékeli, hogy a 2002-es választások a 2000. novemberi szocialista és szabad demokrata kongresszusok “előválasztásain” dőlnek el. Aki ezeken a kongresszusokon győz, annak bő egy éve van rá, hogy magát és csapatát felkészítse, választási stratégiát és szövetséget alkosson, 2001 tavaszára kiválassza a választáson induló jelölteket, kijelölje az árnyékkormányt, megteremtse a párt és önmaga imázsát.
Az MSZP megtalálta erre Kovács Lászlót, az SZDSZ pedig Demszky Gábort. Az egyik kompromisszumkész, szelíd és türelmes, a másik harcos, és kész az adokkapokra. Kovács László az erőszakosan összerakott, fenyegetésekkel és ígérgetésekkel egybetartott egyközpontú pártból szép csendben áramlatok önkéntes pártföderációját csinálta. Két év alatt sikerült megszabadulnia a “rossz arcok” többségétől. Civilizált önfegyelmet mutatott, ellentétben a lelki ingadozásokra hajlamos, önmaguk fegyelmezésére képtelen versenytársaival. Talált új és fiatalabb csapatot. Ebbe a csapatösszeállításba se Németh Miklós, se Horn Gyula nem fér be irányító szerepben.
A magyar politikai pártok sajátos öntapasztaláson mennek keresztül. Egyesek fokról fokra beleszeretnek az erőszakba, nemcsak elviselhetőnek, hanem kötelező érvényűnek tartják az antidemokratikus, egyszemélyi irányítást, a megfélemlítést. Ennek a decivilizálódásnak, a polgári normák felrúgásának, a tekintélyelvűségnek, a neobarokk megoldásoknak van keletje szinte valamennyi pártban.
De ellensúlyozásként már érik az ellentétes politikai stílus gyümölcse: legyen vége az erőszakoskodás és durvaság korszakának, induljunk el a civilizálódás útján. A konszolidáció békét és megállapodásokat kíván. Úgy nem lehet konszolidációt csinálni, hogy előbb vérig sértünk politikai csoportokat akár a konszolidáció érdekében. A hazai baloldali kisvilág és a nemzetközi nagyvilág a konszolidáció békés, demokratikus és civilizált véghezvitelére Kovács Lászlót választotta. Meglátjuk, hogyan él majd vele.
Peter Glotz 1939-ben született Egerben (ma Cheb, Csehország). A család 1945-ben Bajorországba menekült. Peter Glotz Münchenben filozófiát, újságírást, német irodalmat és szociológiát tanult.
1961-ben lépett be a Német Szociáldemokrata Pártba; előbb bajor tartománygyűlési, majd szövetségi gyűlési képviselő lett. A hatvanas évek végén a müncheni egyetem rektorhelyettese volt.
Politikai pályája a nyolcvanas években ívelt fel, Berlin tudomány- és kutatásügyi szenátora, majd 1981 és 1987 között az SDP országos ügyvezetője lett, valamint elnökségi tagja a Friedrich Ebert Alapítványnak és a berlini Wissenschaftkollegnak. Jelenleg az erfurti egyetem rektora.
– Egy röviddel ezelőtt megjelent esszéjében azt írta, hogy a protagonisták nem igazán alkalmasak egy szociáldemokrata irányultságú párt vezetésére. Akkor hát milyen legyen a modern szociáldemokrata pártvezér?
– A legfontosabb, hogy az egész tagságot képes legyen észérvekkel maga mellé állítani. Nem lesz jó vége, ha úgynevezett “konyhakabinetet” vezet, ahol a saját levesét főzi, miközben úgy csinál, mintha a tagság véleményét is “belefőzné”. Ez olyanfajta skizofréniához vezet egy párton belül, ami hosszú távon csak rosszul sülhet el. Erre egyébként ma is jó példa a Magyar Szocialista Párt, amelyben a vezetőség nyíltan igyekszik a modern kapitalizmus kihívásainak eleget téve politizálni, elfogadni a “digitális kapitalizmus” mai követelményeit, miközben a tagság egyre erőteljesebben fejti ki globalizmusellenes tevékenységét. Ez a tagság és a vezetés eltávolodásához vezethet.
– Az a három politikus, aki a mai szocialista párt élén szóba kerülhet, ön szerint milyen esélyekkel indul?
– Nem szeretnék jóslatokba bocsátkozni, de azt elég világosan látom, hogy Németh Miklós, aki hosszú időt külföldön töltött, politikai nyelvezetét illetően megállt valahol a tíz évvel ezelőtti terminológiánál. Ráadásul a pártapparátuson belül sem talált túl nagy támogatásra, úgyhogy egyelőre nem számíthat sikerre. Persze nem lehet előre tudni, hogy ha igazi hatalmi harc kezdődik a politika főszereplői között, abból ki és milyen eszközök segítségével kerülhet ki győztesen. De csakis olyan áramlat győzedelmeskedhet, amely a realitásokra, a valóságra építi politikai stratégiáját. Másképp az ügyesen és gyakorlatiasan politizáló Fidesz szisztematikus és tudatos kétnyelvűségét nem lehet leküzdeni.
– Mit ért a Fidesz kétnyelvűségén?
– Természetesen az egyik oldalon Orbánt, aki a jobbközéphez beszél, és a másik oldalon Kövért, aki egyértelműen a jobboldal, sőt gyakran a szélsőjobb nyelvén kommunikál. Őket csak egy erősen realista, egyféle hangon megszólaló párt képes legyőzni.
– Egy ilyen egyféle hangon megszólaló párt vezetésében nem kívánatos-e az autoriter személyiségek dominanciája?
– Ezen hosszan lehetne vitázni. Az biztos, hogy a párt sikerének elengedhetetlen feltétele az erős pártvezetés. Ha visszanézünk az SDP történetére, Brandtnak, Schmidtnek igen jelentős eredményei voltak. Schröder is erős pártvezér, aki nem hagyja kiénekelni a sajtot a szájából. Ugyanez vonatkozik Angliában Tony Blairre is. Ugyanakkor egyáltalán nem csoda, ha önöknél Horn Gyula, Németh Miklós vagy Kovács László nem képviselnek ugyanilyen erőt, hisz ennek a pártnak igen sok mindenen kellett keresztülmennie az alatt a nehéz időszak alatt, amíg a kommunizmusból a szociáldemokráciába sikerült átvezetniük a tagságukat. Nemigen jutott idő rá, hogy olyan határozott és elszánt vezetői blokkot lehessen létrehozni, mint mondjuk a német szociáldemokráciában Willy Brandt idején. Ebben a tekintetben egyébként érdemes megjegyezni, hogy a mai MSZP nem különbözik alapvetően a jelenlegi német baloldaltól, ahol Oskar Lafontain leköszönése óta a párt meggyengült, és a hatalom ereje már nem a régi alapokon nyugszik.
– Mit gondol, ha már az MSZP jelenlegi helyzetében három ilyen vezető személyiség van, nekik milyen viszonyban kéne egymással lenniük?
– Azt hiszem, nagyon meggondolandó, hogy miféle egymástól különböző profilokat érdemes kialakítaniuk. A magunk német tapasztalatára tudok hivatkozni. Nálunk felbukkant a kommunista háttérből jött Wehner, az emigráns Brandt és a katonából politikussá avanzsált Schmidt. Természetes, hogy mindhárman nagyon különböző választói spektrumot voltak képesek megszólítani. Miért ne sikerülhetne ez Magyarországon is?! Németh Miklós egyféle morális pozíciót igyekszik megjeleníteni, ami által a párt transzparenciáját, a korrupció ellen való fellépést akarná biztosítani. Ez egy olyan profil, amelyhez a gazdasági tapasztalatai is hozzájárulhatnak. Kovács egészen más típusú személyiség, akinek a karizmájához Némethnek mindenképpen igazodnia kell, mert különben olyan helyzet teremtődhet, mint amilyen nálunk annak idején Schröder és Lafontain között. A két vezető politikusnak akkor is együtt kell működnie, ha nem különösebben kedvelik egymást. Horn Gyulának pedig be kell látnia, hogy sokat tett a pártért, de ma már nem elsősorban rá van szükség.
– Vannak, akik ma attól tartanak, hogy Magyarországot a jelenlegi politikai helyzet esetleg balkáni állapotokhoz vezeti. Ön szerint fennáll-e ilyen veszély?
– Őszintén megmondom, vannak olyan jelek, amelyek az embert nagyon aggasztják. Például hogy Csurkának mára olyan támogatói is akadnak, akikről soha senki nem tételezte volna fel, hogy a szélsőjobb mellé állnak. Vagy hogy olyan emberek, akik modern, korszerű foglalkozásokat űznek, antiszemita, nacionalista, szélsőjobboldali pártra adnák a voksukat. Mindazonáltal, mint már utaltam rá, Orbán nagyon profi módon úgy tud kommunikálni, hogy a saját pártja és politikája mértékletesnek és szalonképesnek tűnjön, miközben a kemény szövegeket Kövérrel mondatja ki. Ez a kétarcúság hosszú távon semmiképp nem tesz jót egy magára valamit adó pártnak. Ezért is hangsúlyozom, hogy nagyon fontos lenne egy olyan MSZP megerősödése, amely a saját céljait egyértelművé teszi, és úgy is közvetíti a választópolgárok és a lakosság számára, hogy ne hagyjon kétséget afelől, mit gondol és akar. Főleg pedig hogy ne a többi párt által elkövetett hibák ellensúlyozására építse a politikáját, s hogy ne állandóan a mások által elrontott dolgok helyrehozatala lebegjen a szeme előtt, hanem egy saját maga által alaposan és átgondoltan kidolgozott jövőképet építsen. A közép-európai államok közül nem egy olyat említhetnék, amely hasonló problémákkal küzd. A választások alkalmával nem azért nyer az egyik vagy a másik párt, mert valóban elég erősnek bizonyul, hanem azért, mert a korábban hatalmon lévők hibáiból profitálva szavazatokat tud begyűjteni. Ez egyáltalán nem vezet jóra egy ország politikai klímáját illetően.
Váradi Júlia