A szerző helyzete csak akkor tartozik az olvasóra, ha az elválaszthatatlan munkája tartalmának megítélésétől. Ezúttal magyarázatot kíván, hogy az MSZP egyik platformja, a Szociáldemokrata Társulás vezetőségének tagjaként miért vállalkoztam egy tanulmányforma munka elkészítésére a Szocialista Párt tagoltságáról, áramlatairól. Normális esetben ez hűvös távolságtartó pozíciót igényel. De hosszú évek tapasztalata, hogy az MSZP-ről kívülről alig születik érvényes elemzés, a pártot belülről ábrázoló írások viszont kevés kivétellel vagy “kincstáriak”, vagy a viták közvetlen részei. Pedig a legnagyobb párt tagoltságának s az irányzatok között folyó viták kimenetelének lényeges befolyása lehet az egész magyar politikai élet alakulására, nem tekinthető tehát tisztán belügynek. Ezért vállalkoztam a skizofrén helyzet tudatában is arra, hogy felvázoljam – amennyire a szűk terjedelmi korlátok és ismereteim engedik – az MSZP történetét e speciális szempontból. Az álláspontok leírásában a kívülálló objektivitásra törekedtem, azok megítélésében azonban nyilvánvalóan nem lehettem elfogulatlan. Ennyiben az írás állásfoglalás is a szociáldemokrácia korszerű magyarországi formájáról folyó polémiában.
Irányzatok, érdekek, politikai tagoltság az MSZP-ben
A nagy gyűjtőpártok természetes létformája, hogy egy meghatározó irányzaton belül különböző politikai áramlatokat egyesítenek, amelyek eltérő stratégiai elképzeléseket hirdetnek, esetenként koncepcionális vitáik is vannak. Mindemellett a modern néppártok – a tradicionális osztálypártokkal ellentétben – arra törekszenek, hogy a társadalom széles rétegeit megnyerjék, mindegyikőjük számára legyen érvényes mondanivalójuk. Ezért aztán nemcsak ideológiailag sokszínűek, hanem érdekviszonyok is erősen tagolják őket, s akkor még szót sem ejtettünk a belső hatalmi viszonyok, politikai érdekcsoportok és személyes ambíciók táplálta megosztottságról. A hazai baloldal domináns pártja, a Magyar Szocialista Párt sem különbözik tőlük. Vannak azonban olyan specifikumai, amelyek miatt korántsem egyszerű meghatározni tagoltságának lényegét, ezzel együtt nem könnyű felmérni sem a “belső koalíció” erőviszonyait, sem a különböző irányzatokat, érdekcsoportokat összetartó kohézió erejét és annak tényezőit. Az MSZP ideológiai-politikai és érdektagoltságának sajátosságait talán le lehet írni adott állapotban is, megértéshez azonban nélkülözhetetlen a történeti dimenzió vizsgálata. Már csak a párt megalakulásának sajátossága miatt is, hiszen nem valamiféle eredeti egység differenciálódott az idők folyamán, hanem az elődpárt felbomlása-felbontása végkifejleteként egy sokak által eleve megkérdőjelezett kompromisszum volt a kiindulópont. A megosztottság számos eleme a kezdet sajátosságaiból származik, de a tagoltság tartós összetevői is lényeges módosulásokon mentek át az elmúlt tizenegy év során. A változások jellegzetesen követik az MSZP történetének ciklusait, s ezek áttekintése a mai helyzet megértésének is az alapja.
A klasszikus Kádár-korszakban járta az a csak félig-meddig viccnek szánt mondás, amely szerint az MSZMP négy betűje valójában négy “párt” jelenlétét jelzi. Eszerint az állampártnak része volt egy magyar-nemzeti, egy reformista-szociáldemokrata, egy paraszti-agrárius és egy “munkás-” avagy kommunista párt. A konglomerátum belső erőviszonyainak mérlegelői többnyire arra jutottak, hogy bomlás esetén a “magyar párt” volna a legerősebb. Így aztán – nem függetlenül az 1956-os nemzeti felkelésnek az egész Kádár-korszakra kiható tanulságaitól – ennek a latens vonalnak a semlegesítése, esetenként a vele való kiegyezés kimondatlanul is fontos tényezője volt a zökkenőmentes hatalomgyakorlásnak. Nem véletlen, hogy a rendszer eróziójának felgyorsulása idején a hatalmi centrum a korábbinál határozottabban különböztette meg egymástól az “ellenségnek” minősített demokratikus ellenzék és az “alternatívok” közé sorolt népnemzeti ellenzékiség képviselőit,1 aminek természetesen a párton belül is megvoltak a következményei. Legjellemzőbb megnyilvánulása az, ahogyan a “sem kormánypárti, sem ellenzéki” önmeghatározású MDF-fel kapcsolatban Pozsgay Imre és elvbarátai szerepvállalása alakult. Ez egyfelől jele volt az állampárt bomlásának, illetve differenciálódásának, másfelől lehetőséget adott a Kádár utáni diffúz hatalmi centrumnak jövőbeni szövetségi-koalíciós fontolgatásokra. Az állampárt tagoltságából többirányú külső kapcsolódási lehetőségek származtak, ugyanakkor virtuális frontvonalak is képződtek a belső hatalmi küzdelmek során, amelyek az új vagy megújuló párt jellegének kérdését is magukban rejtették.
A differenciálódás elkerülhetetlen volt, megvalósulását azonban két fontos körülmény is blokkolta. Gátolta először is, hogy a tárgyalásos átmenet jellegét meghatározó időszakban az MSZMP az ellenzék egységét minden törekvése ellenére sem volt képes felbontani, ezért a tárgyalások során együtt és egységesen került az “ancien régime” oldalára a pártvezetés valamennyi szárnya, aminek negatív hatását az informális kapcsolatok és háttértárgyalások nem annullálhatták. Az MSZMP vezetői előtt nem volt kétséges, hogy a tárgyalások nem csupán az új rendszerhez való átmenetről, hanem az induló hatalmi viszonyokról is szólnak, ez pedig az áldatlan belső harcok, az őszintétlenség, a bizalmatlanság és a hatalmi helyezkedések ellenére taktikai szövetséget, sőt némi szolidaritást is teremtett a rivális politikai erőkkel szemben. Végső soron mindez megalapozta az új párt megalakulása idején kötött kompromisszumokat, s hozzájárult ahhoz, hogy az állampártot leváltó MSZP-t mindenestül kitagadhassák a rendszerváltás pozitív résztvevői közül.2
Az MSZP későbbi tagoltsága szempontjából még fontosabb körülmény a reformszárny konglomerátumjellege. Érdekszövetség teremtődött a bomló állampárt vezetésének reformerei és az őket lelkesen, de valójában alternatíva híján támogató reformköri mozgalom között, a kapcsolat azonban nem szervesülhetett valamiféle hosszabb távon is követhető irányvonallá. Nem pusztán azért, mert a közös reformretorika ellenére a pártvezetés Pozsgay Imre, Németh Miklós, Nyers Rezső és Horn Gyula nevével fémjelzett reformszárnyának tagjai sem fogalmaztak meg közös platformot, legalábbis a nyilvánvaló feladatokon túl, hanem azért, mert a reformmozgalom a részvevők szándékától függetlenül csak rövid távú feladatokra volt hitelesítve. Az átmenet koherens baloldali ideológiája nemcsak a létező szocializmusnak nevezett rendszer történelmi veresége, illetve a bukás közbeni helyzet kuszasága miatt nem jöhetett létre, legalább ennyire fontos szerepe volt a reformmozgalom “amalgámozó” hatásának. A történelmileg soron lévő feladatnak, a politikai rendszer átalakításának legfőbb akadálya a rendszer központi tényezője, maga az állampárt volt. A bukásra megérett MSZMP helyett egy korszerű baloldali pártot kellett létrehozni. Ezért vált mindennél fontosabbá a párt elfoglalása és lebontásának-átalakításának módja. A hatalmi kérdések dominanciájából pedig egyenesen következett a reformmozgalom egységesülése egy olyan platform alapján, amely összefoglalta ugyan a legfontosabb célokat, mégis csak az átmenet időszakára szólhatott. Nem segítette elő a differenciálódást a másik fő célkitűzés sem, amely arra irányult, hogy az összeomlás ne temessen maga alá válogatás nélkül mindent, ami a baloldalisághoz tartozik. A kettős törekvés következtében minden össze is nőtt, ami abban a helyzetben összetartozott. Az MSZP-t az állampárt romjain egymással vívott harcukban létrehozó nagy, tagolatlan egyesülések – a Reformszövetség és a Népi Demokratikus Platform – maguk is virtuális platformok szövetségei voltak. Nem a hibájuk volt, hogy a szétválasztó tényezőket másodlagosnak tekintették, hanem a lényegükhöz tartozó sajátosságuk.
Az események rendkívüli felgyorsulása következtében nem érlelődhetett meg annak tudata, hogy a modellváltás-elképzelések felett már az előtt eljárt az idő, mielőtt koncepcióvá érlelődhettek volna. Az önálló “baloldali rendszerváltó” koncepció részletes kimunkálására és főleg elfogadására pedig még kevesebb volt az esély. Lehetségesnek látszott viszont egy korszerűbb, verseny- és koalícióképes párt létrehozása, ennek eléréséhez mielőbb kapcsolódni kellett a rendszerváltás uralkodó tendenciájához: a demokratikus jogállam létrehozásához a politikában és a liberalizáláshoz a gazdaságban. A demokratikus szocializmus és a vegyes tulajdonon alapuló szociális piacgazdaság fogalmai köré rendezett kompromisszumos programnyilatkozat szociáldemokratizáló szándékot mutatott ugyan, de az új párt alapító dokumentuma és vezetésének összetétele hű tükre volt a radikális változást szorgalmazók és a kommunista múlt “bizonyos vívmányaihoz” ragaszkodók kompromisszumának.3 A kiegyezés semmilyen szempontból nem volt kielégítő; amellett, hogy a részesei nem voltak megelégedve vele, az MSZP új párt jellegét sem lehetett hitelessé tenni általa. Ez az elégedetlenség csak prolongálta az “árulók versus igazi baloldaliak”, avagy “konzervatívok versus progresszívek” harcává leegyszerűsített küzdelmet, amely a platformok képviselői között kialakult, s jó időre meghatározta az utódpárton belüli szembenállás érzelmi alapjait.
A Szocialista Párt megalakulásának időszakában nemcsak a platformharcok teremtettek tagoltságot a párton belül. Az MSZMP hatalmi centruma hosszú időn át nem elsősorban a latens platformok, hanem a sokkal szövevényesebb kapcsolatrendszerű és nagyobb befolyású helyi, ágazati és intézményi érdekcsoportok között egyensúlyozott. Az ilyenfajta lavírozás hagyománya mélyen beivódott a magyar politikai kultúrába, a rendszerváltás időszakában azonban új helyzetet teremtett, hogy kezdtek “felszívódni” az alanyai. A kerekasztal-tárgyalásokon az úgynevezett harmadik oldal keretében önálló, az állampárttól formálisan független szerephez jutó szatellit szervezetek – mindenekelőtt a szakszervezetek és a KISZ-utód Demisz – önállóságukat deklarálva egyre határozottabban váltak le az MSZMP-ről, s ez a folyamat még karakteresebbé vált az MSZP megalakulása után. Egyértelmű lett, hogy a párt nemcsak monopolhatalmát, hanem domináns szerepét is elveszti, így hát nem csupán legitimációs szempontból volt indokolt a növekvő távolságtartás, de az érdekérvényesítési lehetőségek megragadása oldaláról sem ígért volna sok jót a közeli kapcsolat. A szakszervezetek önkéntes politikai elszigetelődését fokozta a Németh-kormány liberalizáló gazdaságpolitikájával való szembefordulás, a közvetlen dolgozói érdekvédelem tradicionális szerepkörébe helyezkedés kísérlete. Mindennek következtében az MSZP-ben a szakszervezetekhez fűződő kapcsolat az induláskor inkább csak kapcsolatteremtési potenciált jelentett, mintsem olyan fajta kötődést, amelynek konkrét következményei is vannak a politikára. Így tehát csupán a lehetőségét hordozta annak, hogy a párton belüli tagoltságnak lényeges tényezője legyen. A gazdasági pozíciók megszerzésében és a liberalizálásban érdekelt technokrata “új elit”, amely az átmenet időszakában megőrizte kötődését a reformokat megindító és felgyorsító MSZMP-hez, illetve MSZP-hez, a politikai rendszerváltás bekövetkeztével mindenekelőtt a haszonelvűség alapján alakította politikai kötődéseit, ezáltal a Szocialista Pártnak ez a bázisa időlegesen meggyengült.4
Az MSZP tényleges belső tagoltságának intézményesülése, illetve informális csoportokba szerveződése csak a választási vereség után kezdődhetett meg többé-kevésbé letisztult elvek és érdekviszonyok alapján. Az 1989–90-es hosszú választási harc időszakában, az egyszeriben radikális antikommunistává váló pártok támadásainak kereszttüzében, amikor az MSZP puszta fennmaradása volt a tét, mindennél fontosabbá vált a belső szolidaritás megőrzése. Ennek azonban az lett a következménye, hogy az alkalmatlannak bizonyult első vezetés leváltása jegyében nyomban kitört belső harcot csak a korábbi küzdelem korrekciós célzatú folytatása gyanánt lehetett megvívni. Az MSZMP platformjainak szövetsége nem lehetett alkalmas a tagoltság adekvát kifejeződésére az MSZP-ben, ennek ellenére az eredeti politikusfelhalmozódás idején nem a tényleges törésvonalak, hanem a megszűnt MSZMP platformtagozódása alapján választódtak ki a vezetők. A vezérszerepet magához ragadó Horn Gyula mellett zömében a vidéki reformkörök reprezentánsai (Jánosi György, Baja Ferenc, Szekeres Imre és mások) alkották azt az együttest, amely az egészen más megfontolások alapján összeállított, erősen “vegyes” arculatú parlamenti frakcióval együtt hosszú időn át meghatározta az MSZP politikáját.
Az elvi kérdésekben meglévő megosztottságot nem fejezte ki a vezetés összetétele, legfeljebb az erőviszonyokat. Az 1990. májusi kongresszus idejére számos elaborátum készült az új párt irányvonalának meghatározására, ezek azonban csekély szerepet játszottak. Szervezett, sikeres párt és a parlamenti munkában helytálló képviselőcsoport – ez volt az elvárás, amelynek teljesítését Horn Gyula elnökké választása ígérte. A generációs kiegyenlítést is eredményező vezetőségválasztás megelőzte a párt programjának kidolgozását, amelynek irányítására Pozsgay Imre kapott megbízást. Az elvi tisztázás és a vezetés jellegének kialakítása elvált egymástól. A programalkotásra kapott fél esztendő volt az az időszak, amikor – túllépve az elődpárt bomlásának időszakát meghatározó megosztottságon – kialakultak az MSZP saját platformjai.
Az MSZP 1990 és 1994 közötti első ellenzéki időszaka a párt belső tagoltságának története szempontjából legegyszerűbben úgy jellemezhető, mint az eltérő irányzatok jelentkezésének és marginalizálódásának, egyúttal a hatalomorientált, pragmatikus vezetői centrum kialakulásának és megszilárdulásának periódusa. Az utódpártként karanténba szorított kis pártból rövid idő alatt az ország vezető politikai ereje lett, ez a siker pedig az egység hasznosságának kétséget kizáró bizonyítéka lett. A párt belső tagoltságának intézményesült formái – mint a platformok vagy a tagozatok – annyiban kaptak pozitív megítélést, amennyiben segítették a párt felkészülését a hatalomra, illetve amennyiben a párt külső kapcsolatainak erősítését szolgálták, “szabad vegyértéket” mutatva a társadalom egyes csoportjai vagy más politikai erők számára.
Az első választási ciklus második szakasza hozott lényeges változást, amikor megszerveződtek az érdekcsoportok, amelyeknek a háttérben folyó pozíciókeresése a belső tagoltságnak sokkal fontosabb tényezőjévé vált, mint az elvi problémákat feszegető platformok vitája. A pragmatikus hatalmi centrum nyomasztóvá váló túlsúlya következtében az MSZP gyűjtőpárti jellege sokkal inkább az érdekegyesítésen, mint az elvi tisztázáson alapult. Nem kétséges, hogy ez volt a legkézenfekvőbb lehetőség az erős, egységes és kormányképes párt képének sugalmazására, bár később az elodázott viták árát meg kellett fizetni. Az MSZP a “szocialisták hallgatása” ellenére sem alakult át teljesen a különböző nézeteiket elhallgató emberek pártjává, a viták hol nyilvánosan, hol a háttérben, néha éles formában, máskor inkább lappangva végigkísérték történetét.5
Az MSZP két “klasszikus” platformja a Baloldali Tömörülés és a Szociáldemokrata Társulás. Az első platformalakítási kísérlet azonban a “nemzeti baloldali” reformkörös csoport nevéhez fűződik, amely az 1990. májusi tisztújító kongresszus előtt Haza és Haladás néven formálisan útjára indította a maga szerveződését, ám ez a platform a vezető pozíciók megszerzése után a feledés homályába veszett, mivel semmiféle tevékenységet nem fejtett ki. A kongreszszusra kibocsátott programtézisek, amelyek az “Európához vezető nemzeti baloldal” létrehozásának és egy “ökoszociális piacgazdaságnak” a szükségességét hangoztatták, számos alapvető kérdést vetettek fel, köztük a modernizáció nyugat-európai modelljéhez való alkalmazkodás dilemmáját, ezek azonban inkább csak a szerző gondolatait, mintsem egy csoport elképzeléseit tartalmazták.6 A pártvezetésben meghatározó pozíciókat szerzett csoportosuláshoz eszmeileg legközelebb álló vezető, Pozsgay Imre kapott megbízást a kongresszustól a programkészítés irányítására, tehát a lehető legjobb lehetőséghez jutottak az addig még ki nem fejtett irányvonaluk rendszerbe foglalására. Ennek során lehetett volna meghatározni a korszerű nemzeti baloldaliság mibenlétét és a belőle fakadó teendőket, s mindezt természetesen össze kellett volna hangolni az MSZP deklarált szociáldemokrata elkötelezettségével.7 Nem tisztázott okokból azonban a programkészítés el sem indult, sőt Pozsgay Imre az 1990. novemberi programalkotó kongresszusi fordulóra időzítve jelentette be kilépését a pártból. Döntése a lehető legkorrektebb megoldás volt arra a másként feloldhatatlan dilemmára, hogy egy nézeteitől tendenciaszerűen távolodó, a szociáldemokratizálódás útját választó pártban töltsön be vezető szerepet.
A “szabotázs” ellenére a kongresszus a szociáldemokrácia felé tett meghatározó lépésként elfogadta új programnyilatkozatát.8 Megalkotása a Szociáldemokrata Társulás tagjaiból alakult csoportnak köszönhető, amelyet Vitányi Iván, az Országos Választmány elnöke vezetett.9 A Társulás ezzel az első jelentős tettével azonnal az MSZP eszmei centrumába került, természetesen anélkül, hogy ezt bárki deklarálta volna, vagy megpróbálta volna a “dicsőséget” kisajátítani. Éppen ellenkezőleg, a program csaknem egyhangú elfogadásának előfeltétele volt az előzetes egyeztetés és a kompromisszumkészség, ami néhány ponton következetlenségeket is eredményezett. Mindez azonban nem befolyásolta, hogy a programot előkészítő platform (megfelelve akkori nevének, amely így szólt: Társulás a Szociáldemokrata MSZP-ért) lehetővé tegye a Szocialista Pártnak “saját Bad Godesberg-i fordulata” végrehajtását. A dokumentum szellemisége többé-kevésbé megfelelt az éppen válságával küszködő, átalakulásának küszöbén álló nemzetközi szociáldemokrácia állapotának. Más kérdés, hogy mennyire volt szinkronban a kor követelményeivel, mennyire adott adekvát választ a magyar rendszerváltás és a globális korszakváltás kihívásaira, a válság körülményei között mennyire voltak kormányprogramként megvalósíthatóak a megfogalmazott követelmények – s mindebből következően milyen hosszú lehetett a program “szavatossági ideje”.10 A demokratikus és a modernizációs elkötelezettség kiemelt hangsúlya révén azonban benne rejlett a továbblépés lehetősége.
A Társulás kezdettől problémaként fogta fel a szociáldemokrácia aktuális mibenlétét, s ebből következően a szociáldemokratizálás folyamatát sem tekintette egyszerűen lezárhatónak egy-egy deklaráció formális aktusával, nem is beszélve a párt tagságának és potenciális választói bázisának meggyőzéséről. Emellett a szociáldemokrata szervezetek előítéletektől mentes diskurzusa révén képzelte el a szociáldemokrata egység létrehozását. Mindkét megközelítés konfliktusokat eredményezett a párt elnökével, akit egyébként is láthatóan idegesített a Választmány elnökének az a törekvése, hogy a testület – feladatának megfelelően – állást foglaljon alapvető stratégiai kérdésekben.
Hamarosan az lett a dolgok rendes menete, hogy mihelyt elfogadta vagy érvényesítette az MSZP a Társulás koncepcióját valamely kérdésben, azonnal intenzív tevékenység indult a platform marginalizálására, kiszorítására a párt centrumából. A pártelnöktől és köréből induló első támadások a Társulást egyszerű érveléssel igyekezték diszkreditálni: hol azzal, hogy tagjai kisajátítják a párton belül a szociáldemokrácia képviseletét, hol azzal, hogy tevékenységükkel a közvélemény előtt kétségbe vonják az MSZP autentikus szociáldemokrata jellegét. Horn különösen élesen bírálta a más szociáldemokrata szervezetekkel folytatott párbeszédet, mert a “riválisokkal” való kapcsolattól a párt pozícióját féltette.
Jellemzően a szövetségi politikáról folyó polémiákban nyílt lehetőség a Társulás szélső pozícióba szorítására, mégpedig azáltal, hogy a vita az önállóság vagy nem önállóság kérdésévé lényegült át, ezáltal a racionális diskurzus helyett többnyire árnyékbokszolássá vált. Már az 1990-es programnyilatkozat is deklarálta a liberalizmushoz (különösen a szociálliberalizmushoz) való nagyobb közelség tételét, amelyet később is minden hivatalos pártállásfoglalás elismert, ám vezetői nyilatkozatok sora vonta kétségbe.11 A lehetséges szövetséges kontra önállóság álprobléma pertraktálása adott lehetőséget a Társulás liberális platformként való megbélyegzésére, sőt némelyeknél “ötödik hadoszlop” típusú vádak megfogalmazására, miközben nem válaszolták meg a kérdést, hogy a rendszerváltás során egy modern magyarországi szociáldemokrata felfogásban milyen összefüggés áll fenn a szövetségi politika, illetve a liberális jogállami értékek adaptálása, a szabadságjogok iránti elkötelezettség és a válságba süllyedt magyar gazdaság átalakításának soron lévő feladatai között. A hatalmi centrum könnyűszerrel mozgósította vagy használta ki az MSZP antiliberális erőit a marginalizálás céljára, miközben persze a platformok egymás ellen való kijátszásának módszere minden irányban működött.
Az első ellenzéki ciklusban a Társulás tevékenysége nem volt rendszeres, ennek ellenére a platform koncepciójából következő álláspontok kifejtésére és elfogadtatására gyakran nyílott mód a Választmány stratégiai kérdésekről folytatott vitáiban. A határozatok többnyire nem voltak ugyan közvetlen hatással a párt politikájára, véleményformáló szerepük összességükben mégis jelentősnek mondható.
A Baloldali Tömörülés, az MSZP legszervezettebben működő platformja többnyire úgy jelenik meg, mint a Társulás ellentétpárja, s nem véletlenül, hiszen alapvető stratégiai kérdésekben kezdettől nézetkülönbség volt közöttük. A tömörülés a Népi Demokratikus és a Baloldali Szocialista platformok egyesülésével jött létre, s bár álláspontja sok vonatkozásban konokul következetes, valójában különböző forrásokból származik. Közös bennük a “balos” elkötelezettség a párt hivatalos irányvonalához képest, valamint az ebből fakadó kritikus fellépés. A platform kötőanyagául szolgáló teóriát, amelyet a vezető ideológusok rendszeresen kifejtenek, a tagság pozitívan fogadja, jóllehet az csak laza kapcsolatban áll a platform legtöbb támogatójának állagvédő-konzervatív attitűdjével. Két közös összekötő kapocs biztosan van a platformon belül. Az egyik a rendszerváltás vagy eredményének negatív megítélése, a másik pedig a politika hagyományos osztályjellegű megközelítése.
A Tömörülés álláspontját jellemezte, hogy magát jó ideig deklaráltan nem tekintette szociáldemokratának. Vezetîi a szociáldemokratizálás célkitűzését egyenesen nem támadták, inkább arra törekedtek, hogy az MSZP-t a demokratikus baloldal “ökumenikus” pártjaként fogadtassák el, tulajdonképpen az 1989-es alakuló kongresszus kompromisszumának megfelelően. Törekvésük eredményeként kerültek be a párt korai dokumentumaiba a kommunista hagyományok elismerésére, a Kádár-kori múlt vívmányainak megőrzésére vonatkozó tételek.
A platform elméleti alapvetését mindenekelőtt a nyolcvanas évek végén alakult Baloldali Alternatíva Egyesülés (BAL) és a hozzá eszmeileg kapcsolódó folyóirat, az Eszmélet köre szolgáltatta, ennek alapján lett Krausz Tamás a platform egyik kulcsfigurája, aki karakteres megnyilatkozásaival kivívta az “enfant terrible” szerepkörét az MSZP-ben.
A BAL, amely a nemzeti kerekasztal tárgyalásain a harmadik oldal tagjaként vett részt, a liberalizáló reformista vonalat tévútnak tekintette, s gazdasági, tulajdoni kérdésekben álláspontja nemegyszer jobban különbözött az MSZMP reformereinek véleményétől, mint a liberális ellenzéké. Egyúttal azonban a BAL az MSZMP kváziplatformjaként is funkcionált. Megfogalmazta a szocializmus feladása nélküli “modellváltó” koncepcióját, amelynek alapja kétoldalú elhatárolódás volt. Lukács György tertium datur elgondolásához visszanyúlva a liberális-demokrata kapitalizmus és a létező szocializmus gyakorlatával egyaránt szakító rendszer megvalósítását szorgalmazta. A platform ideológusai a nyugati liberális rendszerek kritikáját neves baloldali teoretikusok és hazai követőik világrendszer-elméleteire alapozták, s a globalizáció folyamatának előrehaladtával újabb impulzusokat kaptak hozzá. A demokratikus szocializmus fogalmát nem a Bad Godesberg-i értelmében tartották elfogadhatónak, ennek megfelelően elvetették a nyugati út követését.
A platform elméleti alapvetésének legfontosabb tényezője az volt, hogy tagadták a rendszerváltás értelmét, vagyis az integrációval együtt elérhető felzárkózás stratégiáját, mert a félperifériás helyzetből kilátástalannak, megvalósíthatatlannak ítélték. Hangsúlyozták, hogy a liberalizálás a transznacionális tőkének való kiszolgáltatottságot és ezzel együtt a félperifériás elmaradottság rögzülését eredményezi.12 Belső vitákban nyíltan elutasították a modernizáció fogalmának – mint a tőkés rendszer alapkategóriájának – pozitív megítélését is. Szembenállásuk a liberalizáló reformerekkel abból az időszakból datálódik, amikor azok feladták a szocializmus mint rendszer képviseletét. Később – bizonyítóan kifejtett kormányképes alternatíva híján – a tartós ellenzéki berendezkedés kívánalmát lehetett kiolvasni álláspontjukból. A platform bázisát nem kis részben a pártnak azok a konzervatív tagjai képezték, akik a rendszer bukását követően elmélethiányos helyzetükben örömmel csatlakoztak egy ismerős elemeket felvonultató “osztályöntudatos” nézetrendszerhez.
A gyakorlati politikát tekintve az újbaloldali ideológiai forrásból a tradicionális baloldaliság vállalása fakadt. A platform vezetői ennek megfelelően elutasították, hogy az MSZP végezze el a rendszerváltás menedzselésének feladatát, s éles kritikával illették az 1989–90es reformizmus folytatásának szándékát. Helyette munkás-érdekvédő, a társadalom veszteseinek képviseletére berendezkedő defenzív politikát szorgalmaztak, a programot illetően pedig a privatizációval szemben a dolgozói részvétellel megvalósuló vegyes tulajdonú gazdaság kialakítását, a liberalizálással szemben az állam szerepének megőrzését. Attól tartottak, hogy az MSZP a reformhagyományt követve egyenes úton jár ahhoz, hogy a “nómenklatúra-burzsoázia” pártjává váljon. Ezzel szemben úgy vélték, hogy a tőke–munka konfliktus alapján kell meghatározni a párt pozícióját. A bipoláris szemléletnek megfelelően kapták meg a polgári-liberális elítélő jelzőt és a nagytőke kiszolgálásának vádját párton belüli ellenlábasaik.
A Tömörülés legfőbb ereje ugyanaz volt, mint a gyengesége. Mindig igazuk tudatában lehettek, mert sosem kellett, illetve lehetett kipróbálni elgondolásaikat. A progresszív elméleti-kritikai tételek és a gyakorlati konzervativizmus szervesen összetartozott, hiszen hiányzott a közvetítés szintje: egy hatalomra pályázó politikai párt számára is követhető és kormányzati szerepre alkalmassá tevő stratégia. Ebből egyenesen következett a politika defenzív jellege, abból pedig az esélytelenség a párt centrumának elfoglalására. A platformideológusok kritikai-elméleti progresszivitásának öntudata mindemellett sehogy sem tudott összhangba kerülni a platform meglehetősen széles pártbázisának következetes konzervativizmusával. Pszichés következménye mindennek az elnyomatás érzése, illetve az ebből fakadó agresszivitás, amely számos kirohanást eredményezett a baloldaliság “elárulásával” szemben. A Baloldali Tömörülés ideológiáját csak a biztosra vett kudarcok, mégpedig nem is a párt, hanem az ország felzárkóztató fejlődésének kudarcai igazolhatták. Az első időszakban a platform állásfoglalásai még nem egyszerűen a káros következmények kárhoztatását helyezték a középpontba, inkább felmondták az egyetértést az egész liberalizáló-rendszerváltó koncepcióval. Kimondva rendszerkritikai, kimondatlanul pedig rendszerellenzéki álláspontra helyezkedtek.
Az MSZP-ben az úgynevezett népinemzeti irányzat sokáig nem szerveződött önálló platformmá, ennek ellenére jelenléte és hatása mindvégig érezhető volt a karakteres megnyilvánulások és a pártvezetésben birtokolt pozíciók révén. Az irányzat a sok évtizeddel korábban aktualitását vesztett népi baloldaliság tradíciója mellett támaszkodhatott ugyan az MSZMP reformvonulatának pozsgaysta hagyományára is, ezek elegyéből azonban nem volt kibontható koherens ideológia, különösen egy szociáldemokratizálódó párt számára. A térségben volt rá példa, hogy az állampártok hatalomban maradt utódai a nyugati típusú szociáldemokrácia helyett a “nemzeti posztkommunizmus” útját választották. Magyarországon azonban erre nem volt mód, két okból sem. Egyfelől kizárták a békés rendszerváltást követő pártviszonyok, amelyek az MDF konzervatív átalakulása és az MDF–MSZP koalíciós lehetőség elenyészése után más típusú fejlődést indítottak el. Emellett az irányzat képviselői a vezetésben szerzett tisztségeket sem tudták-akarták kihasználni a domináns pozíció biztosításához. Pozsgay kiválása után az árván maradt, amorf irányzatban a vezérpozíció betöltését sem tudták megoldani, erre sem a moralizáló hajlamú Kósa Ferenc, sem az ambícióját “robbantgató” partizánakciókkal kifejezésre juttató Szűrös Mátyás nem volt alkalmas. A vezetésbe bekerült volt reformkörös középgeneráció tagjai pedig inkább a horni pragmatizmusban ismerték fel a perspektivikus politizálás lehetőségét.
Az irányzat megnyilvánulásait kifejtett koncepció híján a kritikája, speciális témái, a párt jellegét, arculatát érintő igényei és a szövetségi politikára vonatkozó elképzelései alapján lehet többékevésbé egységes rendszerbe foglalni. A jobboldali kormánypolitikát, később pedig az MSZP gazdaságpolitikáját illető kritikája sokban hasonlított a Baloldali Tömörülés antiliberális osztálypolitikájához. A bírálatnak természetesen nagyon is megvolt a társadalmi alapja, éppen az MSZP potenciális bázisára vonatkozóan, s különösen a hátrányos helyzetű térségekben, amelyek problémáival a szocialista politikusok rendszeresen találkoztak. Az irányzat kiemelt témáival kapcsolatos megnyilvánulások néhányszor éles vitákat váltottak ki a pártközvéleményben, különösen a nemzeti kérdés felvetésének szerencsétlen módja, amely az MSZP nemzeti jellegét kétségbe vonó jobboldali vádakat támasztotta alá. Ugyancsak konfliktust keltett a definiálatlan népi politizálás jelszava alatt megvalósult összefogási kísérlet, amely a radikális jobboldal képviselőit is magában foglalta. Mivel kilátástalan volt, hogy a lakiteleki nosztalgia alapján kormányképes program szülessék, az irányzat tisztán népi-nemzeti alapon nem lehetett versenyképes. Pozsgay Imre MSZP-n kívüli politikai pályafutásának kudarca pedig az úgynevezett nemzeti centrum elképzelés irrelevanciájára volt bizonyíték. Elengedhetetlen volt a nyitás a máshonnan érkező impulzusok felvételére, legyenek azok párton belüliek vagy kívüliek. A pártcentrum irányvonalának megkérdőjelezése nélkül a szövetségi politika ügyében nyílott erre mozgástér. Annál is inkább, mert az első választási ciklus közepén erős fogadókészség mutatkozott a hatalmi centrum köreiből az egyenlő távolság politikájának meghirdetésére. A pártelnök és köre pozícióját szilárdította meg ez a fellépés, hiszen a korábbinál is szorosabb szövetségesül nyerte meg azt a döntően vidéki pártbázist, amelyet a népi-nemzeti irányzathoz kötődő politikusok reprezentáltak. Az irányzat specifikus szövetségi politikai elképzelései nem voltak elvtelenek, szervesen összefüggtek nézeteikkel, s a szabad demokratákkal szemben alternatív lehetőséget keresve jutottak ahhoz a követelményhez, mely szerint nyitottságot kell mutatni a közelebbről meg nem határozott baloldaliság és nem baloldali antiliberalizmus iránt.13
Az MSZP-n belüli tagoltság alakulásának legfőbb tényezője a pragmatikus hatalmi centrum kialakulása volt, Horn Gyula pártelnök egyre nyomasztóbb dominanciája mellett, amely azzal járt, hogy a hozzá való igazodás primer karriertényezővé vált. A szakpolitikai pragmatizmus legfőbb forrása a Németh-kormány tevékenységének hagyománya, illetve az ehhez több szálon kapcsolódó parlamenti frakció tevékenysége volt. A horni politika jellegzetességei és következményei ismertek,14 témánk szempontjából csak néhány momentumra érdemes felhívni a figyelmet. Mindenekelőtt arra, hogy a pragmatizmus megteremtette a gazdasági érdekcsoportok és különféle lobbik intézményesített vagy informális kapcsolódásának lehetőségét, akár szakértői lepelben, akár érdekképviseleti alapon, miközben a kapcsolattartás gyakorlata átláthatatlanná vált.
A másik lényeges tényező a platformok, párton belüli irányzatok hatástalanítása és marginalizálása volt, amelynek révén a politikai tagoltság helyett a hatalmi szempontból számottevő csoportok igényeinek kielégítése, a közöttük való egyensúlyozás vált fontossá. Az “ideologizálás”, az elvi viták forszírozása a fő bűnt jelentő egységbontás szinonimájává vált. A hatalmi centrum azzal, hogy a platformokat sikeresen a párt szélsőségeivé minősítette, látszólag elfoglalta és uralta az “eszmei közép” pozícióját is – mintegy felhatalmazva magát arra, hogy a mindenkori helyzetnek megfelelően definiálja e pozíció paramétereit. A tisztázó elvi viták lefolytatásával szembeni hangulatkeltés és a szélsőségesítés legfőbb értelme a bőséges mozgástér biztosítása volt a vezetés számára. A politikusok személyi ambícióinak kielégítését már 1992-ben is feltűnően károsan befolyásolta, ha deklaráltan valamely platform álláspontját képviselték. A pártkongresszusokon a helyi küldöttcsoportok alkuja alapján dőltek el a személyi kérdések, s a kialakult döntési mechanizmus alkalmassá vált a régi, jól bevált érdekérvényesítési módszerek felújítására.
A horni szövetségi politika homlokterében a szövetséges társadalmi szervezetek integrálása, s ennek révén egy domináns baloldali konglomerátum létrehozása állt. Ez pedig kiválóan alkalmas volt arra, hogy helyzetbe hozzon politikai karriercsoportokat, illetve egyes szervezetek vezetőit, akik a pártpolitikát intézményesített nyomásgyakorlás révén kívánták közvetlenül befolyásolni.15 A klientúrateremtés mechanizmusai már az előtt készen álltak, hogy az MSZP mint hatalomra esélyes párt különösen erős vonzást jelentett volna. Felállt a szervezett és egységes párt, amely többé nem platformok szövetsége, hanem szervezetek és erőcsoportok bonyolult szövevénye volt, amit a vezetés hatalmi centrumpolitikája tartott egységben, autoriter vonásokat és kamarillapolitikát vegyítő módszerekkel.
Az MSZP politikai tagoltságának jellemző vonásai megjelentek az 1994-es választásokra készülő részletes program vitájában. Jó esetben a gazdasági program (a sokat emlegetett Békesi-program) végrehajthatóságának határértékéhez igazítva, esetenként anélkül kerültek be az egyes fejezetekbe olyan kívánalmak, amelyek a párthoz tartozó szakmai és érdekcsoportok álláspontját tükrözték. Miután a program inkoherenciáit nem lehetett kiszűrni, a legkomolyabb kérdés a deklaráltan prioritást élvező gazdaságpolitikai program filozófiájának elfogadása volt, hiszen ez messze túlmutatott a szakpolitikai kérdéseken. Az volt a kérdés, hogy milyen fejlődési utat választ, ezáltal milyen jellegű lesz a párt. Az erőviszonyok és az irreális várakozások alapján nem volt kizárható egy populista elemeket tartalmazó “harmadikutas” vagy egy állagvédő-egyensúlyozó, a válságkezelést továbbra is elodázó változat elfogadása, netán az ezek elemeivel felhígított kompromisszumos megoldás kikényszerítése. Némely önbizalomtól duzzadó pártvezetők magatartásában érzékelhető volt, hogy lebecsülik a következő kormány előtt álló nehézségeket, s a választási győzelmet legalább részben a korábbi rendszer szociális vívmányai és biztonsága iránt feléledt nosztalgiára építenék. Kétségtelen, hogy az elfogadott program a Szociáldemokrata Társulás elveihez volt a legközelebb és a Baloldali Tömörülés elképzeléseitől a legtávolabb, hiszen centrumában a stabilizáció és a felzárkóztató-modernizációs pályára állás követelményeinek teljesítése állt, amit a baloldali platform teoretikusai, mint láttuk, eleve kilátástalan és ezért elhibázott célkitűzésnek tekintettek. A balszárny bírálatában elutasította “a kapitalizmus építését”, megfogalmazta kívánalmait a privatizáció jellegére vonatkozóan, és figyelmeztetett a várható társadalmi következményekre. Kormányképesnek látszó alternatívát azonban nem fogalmazott meg, majd csak utólag jelentette ki, hogy volt ilyen.
A programalkotásban kulcsfigurává vált Békesi László nem győzte óvni a pártvezetést a teljesíthetetlen és egymásnak ellentmondó programpontok egyidejű vállalásától, ennek lehetősége mégis megmaradt, és prolongálta a hol lappangó, hol manifesztálódó viszályt, amelynek frontvonalai többé-kevésbé megfeleltek a párt belső tagoltságának. A szocialisták zömét a program elfogadása után is kétlelkűség jellemezte, sokan nem mérték fel teljes egészében, hogy az adott helyzetben milyen mértékben kell a neoliberális válságkezelést alkalmazni, illetve mennyire lehet tradicionális szociáldemokrata gazdaságpolitikát folytatni. Egyidejűleg feltámadt a jövendő koalíció körüli vita, amely végül valós alternatíva nélkül, formálisan a programok legnagyobb közelsége és a végrehajtáshoz kellő erőösszpontosítás elismerése alapján dőlt el. A nagy egyetértés azonban éppúgy látszólagos volt, mint a program esetében.
Az MSZP belső tagoltságának alakulásában szimptomatikus volt a szakszervezetekkel mint legfőbb szövetségesekkel kötött megállapodás módja az 1994es választások előtt. Politikai formája az MSZOSZ szocialista-szociáldemokrata platformjával, vagyis az MSZP-hez közel álló szakszervezeti vezetőkkel kötött együttműködési egyezmény lett, amely deklarálta, hogy a párt vállalja az elsődleges bázisának tekintett rétegek, a bérből és fizetésből élők képviseletét. A megállapodás szövegén kívül csak annyi volt a biztosíték, hogy a szakszervezeti vezetők pozíciókat szerezhettek az MSZP parlamenti frakciójában. A választási program formális elfogadása mellett az elengedhetetlennek tartott stabilizációs paktum paramétereinek meghatározása a választások utánra maradt, sőt illúziókat kergetve átfogó társadalmi-gazdasági megállapodás tervének formáját öltötte. A politikai szövetségnek a gyakorlatban a nyomásgyakorlás lehetőségére redukált formája és a deklarált átfogó tartalom nem lehetett egymással összhangban. Ezért a program és a megállapodásban foglaltak értelmezése, a fontossági sorrend meghatározása tetszés szerint újabb polémiák tárgyává válhatott. A helyzet szinte kikényszerítette, hogy a szakszervezetek képviselői nyomásgyakorló csoportként működjenek. Hasonló volt a helyzet a többi szövetséges civil szervezettel, ha nem volt is olyan jelentőségük.
Végső soron megállapítható tehát, hogy a program végrehajtása, illetve annak ütemezése és mértékei körül az érdekcsoportok között folyó küzdelem teljes egészében a kormányzati időszakra maradt, az induló erőpozíciók tisztázatlanok voltak. Az MSZP politikai irányzatai között pedig fennmaradt a koncepcionális eltérés – annak ellenére, hogy mind a programot, mind a szabad demokratákkal kötött koalíciót formálisan nagy többséggel szavazta meg a pártkongresszus. A Horn-kormány megalakulása után azonban hamarosan a program megvalósításának ügye és a koalíció kérdése lett a legfőbb frontvonalképző tényező.
A Horn-kormány időszakában, 1994 és 1998 között szinte követhetetlenül kuszává vált az MSZP belső tagozódása, de nem a politikai irányvonalakat, sokkal inkább az érdekviszonyokat tekintve. A kormányhoz közeli informális tényezők, a hatalomgyakorláshoz elengedhetetlen parlamenti frakció és a helyi hatalmi csoportok szövevényes érdekérvényesítő hálózatát, a lobbik, nyomásgyakorló erők és klientúrák rendszerét legfeljebb az MSZP és a kormány történetének jelentős nyomozómunkát feltételező áttekintése révén lehetne feltérképezni. Ezúttal meg kell elégednünk a politikai tagoltság néhány alapvető vonásának felvázolásával, abban a reményben, hogy ezek a lényegre utalnak.
Mindenekelőtt két alapvető viszonyítási pontból érdemes megvizsgálni az MSZP platformjainak helyzetét: a kormányzati centrumhoz, illetve a pártközvéleményhez való viszonyuk szempontjából. Mindkét vonatkozásban megállapítható szerepük negatív megítélése s a marginalizálásuk érdekében tett lépések sikere. A kormányzati ciklus idején egyszerűen nem számítottak a párt döntési rendszerében, különösen azt követően, hogy a párttestületek elfoglalásával és eljelentéktelenítésével a hatalmi centrum kiépítette az intézményes szervilizmus rendszerét. Az egymással folytatott vita funkciótlanná vált, ha nem vonatkozott a kormánypolitikára, ha pedig arra is vonatkozott, akadálytalanul lehetett az egymást cáfoló koncepciókra fittyet hányni. A platformok reprezentánsai nem voltak tényezők a kormánypolitika kiszolgálására berendezett párt döntési rendszerében, ezért minden megnyilvánulásuk pártellenzéki szerepbe szorította őket, függetlenül attól, hogy mondjuk a program végrehajtását kárhoztatták vagy éppen annak elmaradását bírálták. A pártközvélemény platformellenessége addig nem tapasztalt méreteket öltött. A pártelnök hisztériakeltéssel, defetizmussal, destruktivitással, értelmiségi köldöknézéssel, egységbontással és hasonlókkal vádolta őket, s a napi harcokban őrlődő képviselőket és helyi politikusokat is sikerrel hergelte ellenük. Az irányzatok ugyanakkor kritikáikkal kifejezték az MSZP különböző támogatói köreinek véleményeit, akik így nem kényszerültek teljes önfeladásra, ha nem akarták elhagyni választott pártjukat.
Különös helyzetbe került a Szociáldemokrata Társulás. Álláspontja ugyanis a legközelebb állt a kormány politikájának fő vonalához, mégis belső ellenzéki szerepbe kényszerült, sőt nemegyszer a legélesebb konfliktusba keveredett a pártelnökkel és körével. Az MSZP a kormányprogram rossz lelkiismeretű végrehajtásával védekezett a súlyos társadalmi következmények hatásával szemben, emellett szükséglet támadt bűnbakok kijelölésére. Mindennapossá vált a Társulás differenciálatlan “leliberálisozása”, nem utolsósorban a szövetségi politikában vallott következetes álláspontja miatt. A fölösleges koalíciós viszályok, a koalíciós partnerre hárított felelősség, a “nem nekünk való feladat” miatti kétségbeesés helyett azt szorgalmazta, hogy a párt következetesen és gyorsan hajtsa végre stabilizációs-modernizációs-integrációs politikáját, mert ez az alapja a továbblépésnek. Már a halogatás időszaka gyanánt emlegetett első nyolc hónapban is világosan látszott, hogy a miniszterelnök-pártelnök vezetési módszerei és kontrollálatlan ötletrohamai okozzák majd a legnagyobb gondokat. Ennek felismerése és bírálata pedig automatikusan fokozta az amúgy is éles ellentéteket.
A Bokros-csomag meghirdetése után a stabilizáció, a privatizáció és vele a gazdasági átalakítás végrehajtása, valamint az integrációs feladatok teljesítésében elért előrehaladás időszakában a Társulás kettős – egyaránt népszerűtlen – szerepet vállalt: támogatta a kormány irányvonalát, miközben rámutatott a diktatórikus válságmenedzselésből fakadó hibákra. A kormányfő és köre nem fogadta pozitívan a támogatást sem, ha az feltételeket támasztott. Elkötelezettsége a “fejlett kapitalizmus építése” alternatívátlannak ítélt módja iránt apologetikus jellegű azonosulást kívánt meg, minden bírálatot hátbatámadásként értékelt.
A miskolci pártkongresszuson 1995 őszén történt az utolsó kísérlet arra, hogy az MSZP-ben tényleges következményekkel járó vita bontakozzon ki a kormánypolitika “finombeállítása”, netán lényeges módosítása érdekében, sokan mozgósítottak nagy energiákat a szakpolitikai problémák vizsgálatára és a teendők átgondolására. A párt irányzatai is megfogalmazták a maguk álláspontjait. Vitányi Iván (még választmányi elnökként) a szűkös mozgástérben a mérték kérdését avatta központi jelentőségűvé, amely révén a liberális válságkezelés és a modernizáció követelményeinek eleget téve is megőrizhető a szociáldemokrata arculat, s rámutatott, hogy a vezetés demokratikus jellegének biztosítása a kulcs a mérték “eltalálásához”. Mivel azonban éppen ebben nem történt később sem pozitív változás, éppen ellenkezőleg, a Társulás méltatta ugyan a történelmi léptékű eredményeket és szembeszállt a demagóg támadásokkal, de egyre határozottabban tette szóvá a vezetés jellegéből fakadó anomáliákat is, ebben látva a legnagyobb veszélyforrást az MSZP választási sikerére. Miután a kormánypolitika fontos kérdéseit érintő pártviták lehetősége megszűnt, a párton belüli feszültségek óhatatlanul a közvélemény elé kerültek és személyi színezetet kaptak. Ezért arra sem volt esély, hogy az elvi kérdések megvitatása kerüljön előtérbe az 1998-as választásokra készülő pártban, s a nemzetközi szociáldemokrácia paradigmaváltásának kérdései is háttérbe szorultak.
A Baloldali Tömörülés nem küszködött a Társuláséhoz hasonló dilemmával, az egész választási ciklus alatt elvi alapon állt szemben a kormány politikájával, hiszen eleve kilátástalannak tartotta a felzárkózási törekvés megalapozása érdekében folytatott modernizációs stratégiát. Kisebbségi és defenzív helyzetéből támadta tehát a megszorításokat, a monetarista stabilizációs politika súlyos társadalmi következményeit, a privatizációt és a multinacionális vállalatok térnyerését, s különösen élesen bírálta a kapitalizmus kiépítésében vállalt kritikátlan szerepet, a tőke korlátozásában határozva meg a szocialisták szerepét. Minimálisan olyan határok kijelölését kívánta a kormány számára, amely mögé nem lehet hátrálni. Párton belüli helyzetét leginkább azért látta kilátástalannak, mert a döntéshozó középréteg igen erősen kötődött az országos és helyi hatalmi pozíciókhoz s a kormánypolitikához kapcsolódó gazdaságivállalkozói érdekekhez. Alternatív gazdaságpolitika szükségességét hangoztatta a neoliberálisnak minősített gyakorlattal szemben, s kifejezetten rendszerkritikai attitűd érvényre juttatását szorgalmazta. A szakszervezetek radikálisai felé igyekezett minél nagyobb kapcsolódási felületet nyújtani, mivel a szocialista politika középpontjába a dolgozói érdekvédelmet szerette volna helyezni. Az 1998-as választásokra gyökeres változást kívánt a programban, elutasítva a “töretlen folytatás” üzenetét.
Nagyjából 1997-re következett be az “észrevétlen” fordulat, hogy a Tömörülés ideológiája deklaráltan a szociáldemokrácia álláspontján belülre helyezkedett. A nemzetközi fejlemények játszottak ebben jelentős szerepet, mindenekelőtt a francia választásokon győztes szocialista pártvezető, Lionel Jospin határozott megnyilvánulásai, amelyekhez képest az MSZP centrumának irányvonalát kifejezetten “jobboldalinak” lehetett minősíteni. Ugyanerre az időre az európai integráció sikerességével kapcsolatos fenntartásokat is enyhítették, előtérbe helyezve az Unióhoz csatlakozás szociális szempontjait.
Új helyzetet hozott az MSZP politikai tagoltságának kifejeződésében a harmadik platform megalakulása. 1995 őszén jött létre a parlamenti képviselők úgynevezett “hajósi csoportja”, a következő év tavaszán a kongresszus előtt a csoport tagjai megfogalmazták nyilatkozatukat, végül megalakult a Szocialista Platform. Elemzők sokasága állt tanácstalanul a probléma előtt, hogy meghatározza e különös alakulat specifikumait, s általában arra jutottak, hogy többféle elégedetlenség hozta létre az elsősorban a népi-nemzeti irányzatból kinövő platformot. Elégedetlenek voltak a Horn-kormány politikájával s egy idő után magával a kormányfővel is, akihez ambivalens módon, időről időre változóan viszonyultak. Nem voltak kibékülve a globalizáció negatív hatásainak kezelésmódjával. Még inkább elégedetlenek voltak a szabad demokratákkal kötött koalícióval, amellyel szemben alternatív szövetséges után néztek a keresztény-nemzeti erők között. És természetesen elégedetlenek voltak a párt politikájának alakításában játszott szerepükkel, a döntésekből való kiszorulással.
A másik két platformmal ellentétben a Szocialista Platformot a parlamenti frakció tagjai alakították meg, ezáltal jelentős nyomásgyakorló csoportot alkottak, amelynek Nagy Sándor révén vérbeli politikus lett a vezető személyisége. Nagy Sándort a szakszervezeti vonal reprezentánsaként tartották számon az után is, hogy lemondott az MSZOSZ élén betöltött vezető tisztségéről. Az 1995-ös nagy koalíciós válság után eldőlt, hogy Horn Gyula ígérete ellenére nem kapja meg a kilátásba helyezett vezető szerepet a kormányban, s ez tovább gerjesztette az ellentéteket a liberálisokkal szemben. A platform egyik fő összetartó ereje a népi-nemzeti baloldal kulturális aurája, amely képviselőit megkülönbözteti a baloldali platform vagy a szociálliberális koalíció szellemi hátterét adó értelmiségi csoportoktól, ám csupán ez nem lehetett alapja a megszerveződésnek. A platform “növekedéspárti” gazdaságpolitikája részben a hazai vállalkozói körök, részben a szakszervezetek, a sokat emlegetett reálszféra érdekeit próbálta hatékonyabban megjeleníteni. Nem véletlen, hogy elsősorban nem a stabilizáló Bokros-csomagot támadták, bár annak fölöslegesnek ítélt intézkedéseit gyakorta felrótták, nem is a Suchman-féle gyorsított ütemű privatizációt, hanem azt sérelmezték, hogy a privatizációs bevételeket – érdemi megvitatás lehetősége nélkül – adósságtörlesztésre használták fel a reálszféra megtámogatása helyett.
A Szocialista Platform bíráló megjegyzéseinek másik kitüntetett területe az MSZP saját választási programja végrehajtásának elmaradása volt. A kormány teljesítményét mindenekelőtt az ebben foglalt ígéretekhez, nem pedig a koalíciós kormány programjához mérték. Nem csináltak titkot belőle, hogy negatívan ítélik meg az SZDSZ szerepét, mint amely kierőszakolta, hogy a szocialisták eltávolodjanak saját értékeiktől. Egy esztendővel a 98-as választások előtt a Szocialista Platform vezetőiben is felmerült, hogy a Horn-féle vezetési módszerek nem folytathatók, és ennek kapcsán mérlegelték a személyi változtatás lehetőségét. Egy pillanatra úgy látszott, a változtatás igénye a közös pont, amiben a platformok egyetértenek, de végül a Szociáldemokrata Társulás magára maradt nagy ribilliót keltő állásfoglalásával, amelyben egyebek mellett felvetette: a következő választásokra nem lehet változatlan személyi kondíciókkal kiállni a bukás súlyos kockázata nélkül.
Amilyen esélytelen volt a Társulás fellépése, olyan ésszerű volt (tekintettel az erőviszonyokra) a párt egyéb csoportjainak tartózkodása a status quo megbontásának felvetésétől, noha sokan voltak tisztában a változatlanságból származó veszélyekkel. A párt mint egész alkalmatlan volt a megérett döntés meghozatalára, jórészt éppen tagoltságának sajátosságai miatt. Ebből fakadt Horn nélkülözhetetlenségének mítosza, amely persze több volt mítosznál, hiszen a személyi alternatíva megjelenítése gyakorlatilag lehetetlenné vált. A hatalmi centrumpolitika jól bevált technikáit alkalmazva helyezkedett a pártelnök-miniszterelnök az abszolút integrációs tényező helyzetébe. A párt politikai irányzatainak álláspontjai kiolthatták egymást, a szakszervezeti-munkavállalói érdekek és a modernizációs folyamatok iránti elkötelezettség aktuális ütközései is sajátos egyensúlyt teremtettek. Senki nem érezhette magát abszolút privilegizáltnak, de oly mértékben kisemmizettnek sem, hogy ne legyen vesztenivalója.
A helyzet különössége következtében, egyebek közt a gazdasági-elosztási lehetőségek korlátai miatt, nem a “klasszikus” érdekbeszámításos és a közvetlen kegyosztásos technikák érvényesültek. Helyette megnyílt a lehetőség az érdekérvényesítés támogatásához alkalmas pozíciók kihasználására, ami felértékelte a személyi kapcsolatokat. Ez pedig rendkívüli mértékben megerősítette a pozíciószerzés, illetve -őrzés iránti igényeket. Nem csoda, hogy a status quo fenntartása vált az MSZP 98-as választási magatartásának meghatározó elemévé, akár a kormány tevékenységének egyenes folytatását kilátásba helyező programot, akár a képviselőjelöltek személyét tekintjük. Az MSZP-hez kapcsolódó gazdasági érdekcsoportok és politikai karriercsoportok addigi kötîdéseinek alapja a választások elvesztésével többnyire megszűnt vagy megrendült, legfeljebb a helyi hatalmi pozíciók esetében maradt változatlan. Az így kialakult helyzet további elbizonytalanodását hozta a Fidesz egész pályás letámadásnak becézett pozíciószerzési és klientúralecserélési hadjárata, valamint az MSZP-n belül feltámadt igény a kompromittálódott gárda leváltására. Új típusú megosztottság támadt az MSZP-n belül a hatalmi pozíciókban követett magatartásminták különbségei szerint, amelyek a morális válságon való túljutás érdekében elsődleges tényezővé váltak. Csak az volt a kérdés: meddig marad így?
A kormányzati időszakban szó sem lehetett a régóta esedékes tisztázó viták lefolytatásáról, amelyek alapján nemcsak racionális, hanem a választók többsége számára is érvényes mondanivalóval léphetett volna fel az MSZP, világosan kifejtve a soron lévő társadalmi konszolidáció tartalmát. A választási vereség okainak legalább hozzávetőleg egységes értelmezése nélkülözhetetlen lett volna a tanulságok levonásához, ez azonban elmaradt, részben a nézetkülönbségek miatt, részben azért, mert a párt egyes csoportjai az önigazolás vagy az önfelmentés eszközeként használták a vitát. Tényszerűen a kudarc valamennyi fő oka feltárult, csak ezek rendszerbe foglalása, egységes értelmezése és a tanulságok megfogalmazása maradt el.
A választások óta eltelt két év annyiban hozott érdemi módosulást az MSZP belső tagoltságának jellegében, amennyire ez a kormányhatalom elvesztéséből következett. Jelentős változások voltak viszont az álláspontok megnyilvánulási lehetőségeiben. A napi politizáláson és a pillanatnyi erőviszonyokon túlmutató viták a párt arculatának meghatározása és a programalkotás körül folytak és folynak. Ettől azonban jelentős mértékben elkülönült a párt vezetésének, a hatalmi pozícióknak a kérdése. A hosszúra nyúlt megújulási folyamat egyik legnagyobb problémája a vezetés, illetve a párt arculata és koncepciója közötti megfelelés létrejöttének esetlegessége. A soron lévő programalkotó-tisztújító pártkongresszus megteremtheti az összhangot, ha valami csoda folytán alkalmassá válik rá.
Az utóbbi években számos jel éppen az ellenkezőjére utalt. Az MSZP-n belüli érdekviszonyok átstrukturálódtak, s pozícióorientált karriercsoportok alakultak ki, amelyek részben a lobbilogika, részben a klientúramechanizmusok logikája szerint működnek. Megkeresték és megtalálták a maguk húzóembereit, megindult az erőviszonyok felmérése és a megfelelő arányok kialakítása. Ez a folyamat paradox helyzetet teremt: a jól bevált kiválasztási mechanizmusba kényszeríti azokat is, akik tudják, hogy az jellegénél fogva alkalmatlan az elfogadott stratégiai programhoz illeszkedő és a feladat elvégzésére képes vezetés kiválasztására. Az MSZP-ről egyre kevésbé mondható el, hogy Horn Gyula pártja lenne Horn Gyula nélkül,16 ám az évek alatt kialakult alkumechanizmusokhoz túl sok egyéni és csoportérdek kötődik. Ez pedig azoknak kedvez, akik a régi stílusú vezetést kívánnák vissza, esetleg új felállásban. Kovács László autokratikus vonásoktól mentes vezetési stílusa szinte az ellentéte pártelnök elődjének, a megkísérelt demokratikus integráció hatékonyságával azonban bajok támadtak, s nem elsősorban a “keménykezűség” vagy a “karizma” hiánya miatt, sokkal inkább azért, mert tisztázatlanok maradtak a vezetői ambíciók tartalmi kérdései és kialakulatlanok azok a működési normák, amelyek demokratikus módon alakítják ki az eltérő álláspontok és érdekek közötti egyensúlyt.
Az MSZP hosszabb távú jövője szempontjából a pártvezetés és a program közötti összhangnál is lényegesebb kérdés, hogy formális vagy tényleges egyetértés jön-e létre az alapvető kérdésekben. A koncepcionális viták nyilvánvalóan nem szűnnek meg a jövőben sem, legfeljebb annyi érhető el, hogy közös alapon folytatódjanak. A program körül kialakult polémia megjeleníti a nemzetközi szociáldemokrácia útkeresését és az ott is tapasztalható ellentéteket. Ez azonban nemcsak természetes és hasznos, de gondok is származhatnak belőle, mert túlságosan nagy a csábítás a közvetlen analógiákra. A hazai vitákban unos-untalan különböző szociáldemokrata pártok hivatalos (többségi) álláspontjai jelennek meg szélső pontok gyanánt, miközben a nyugati pártok saját országaik hagyományaiból és helyzetéből próbálják kibontani a globalizáció korának megfelelő koncepciót.17 Orientáló szempontokat nagyon is nyújtanak a Nyugaton lezajlott polémiák, s az alapvető kérdésekben meg is érett a helyzet a döntésre. Az európai szociáldemokrácia vitái azonban sokkal differenciáltabb képet mutatnak az egyes pártokon belül és a pártok közötti álláspontokban is, mintsem szükség és lehetőség volna a kételyek nélküli csatlakozás kierőszakolására valamely áramlathoz, tekintet nélkül a helyi sajátosságokra.
A Baloldali Tömörülés állásfoglalásainak állandó elemévé vált a kirohanás a Blair–Schröder-vonallal szemben, képviselőikről olyasmiket állítanak, hogy “feladták a szociáldemokrata alapértékeket”, meg hogy “a neoliberális gazdasági utópiák hatása alá kerültek”.18 Egyébként is gyakori az utópiává minősítés módszere a platform nyilatkozataiban, ha a globalizálódó kapitalizmus fejlődési lehetőségeivel kapcsolatos nézetek elítélése vagy egy nekik nem tetsző szociáldemokrata irányzat kerül szóba. A Tömörülés ideológiájának kiindulópontja annak tagadása, utópiává minősítése volt, hogy egy jelentős áldozatokat kívánó integrációs-felzárkóztató stratégiával meghaladható a félperifériás helyzet. Álláspontjukban nem következett be változás, márpedig ennek relevanciáján áll vagy bukik az egész konstrukció. Relativizálják tehát a szociálliberális kormány eredményeit. Egyrészt fölöslegessé minősítik az áldozatokat, s fenntartják a nézetet, hogy az alapképletet illetően is lett volna alternatívája a folytatott gazdaságpolitikának. Másrészt továbbra is kétségbe vonják a célként kitűzött fejlődés lehetőségét. Ennek megfelelően a kormányzás következtében előállt átalakulást a kényszerű – értelmezésükben: hiábavaló – áldozatok fényében ítélik meg negatívan.
A Tömörülés koncepciójában Magyarország népe a globalizáció haszonélvezőinek, a multinacionális pénztőke világuralmi összeesküvésének áldozataként jelenik meg a hasonló sorsú népekkel együtt. Miután az egész koncepció eszmei kerete a globalizáció elleni frontális támadás, nem is fedezhető fel a bírált folyamatnak semmi pozitívuma, legfeljebb annyi, hogy az ellentmondások kiéleződése felnyitja az elnyomott többség szemét. A globalizációhoz való viszony dichotomikus szemlélete következtében a szociáldemokráciának csak azok a megnyilvánulásai akceptálhatók – vagy példaként egyáltalán mérlegelendők –, amelyek a multik uralma és a neoliberalizmus ellen támadnak. Minden egyéb illúzió vagy tévelygés. Az Európai Unióhoz való csatlakozás – amit korábban ugyancsak utópikus elképzelésnek minősítettek – úgy jelenik meg, mintha a globalizációtól különböző dolog volna, mintha a védelem (mindenekelőtt a szociális védelem) eszköze lenne, nem pedig a globalizáció eleme. Ennek jegyében igenlik az integrációt, bár elmarad a magyarázata, hogy ez az álláspont miként viszonyul a felzárkózás lehetőségét kereken tagadó nézethez.
Megfogalmazzák ugyan az evidenciát, hogy a korszakváltás feltételeihez igazodva nemzetközi méretekben merőben új stratégia szükségeltetik, mivel azonban ennek meghatározásával adósak maradnak, nem csoda, hogy az antiglobalizációs újbaloldali ideológia keveredik az etatista megoldásokkal és a hagyományos osztálypolitikával. Ez utóbbi erős hangsúlyából következik, hogy az MSZP-t nem balközép pártként kívánják definiálni. Abból indulnak ki, hogy a társadalom nagy többsége osztályhelyzeténél fogva “balra áll a centrumtól”, s nem az ő illuzórikus középosztályosításuk a feladat, hanem “a baloldalhoz tartozók”, vagyis a bérből és fizetésből élők, a nyugdíjasok, a munkanélküliek és általában a vesztesek érdekeinek kifejezése. Az osztályhelyzet és a pártpolitikai kötődés közötti direkt kapcsolat feltételezése mellett úgy vélik, az MSZP sikerének záloga, hogy mozgalmi jellegű, lehetőleg szakszervezeti bázisú, “balra nyitott, jobbra zárt” néppárttá váljon. A baloldaliság mércéjét ennek megfelelően a maguk álláspontjához mérten határozzák meg, s ítélnek jobboldalinak másokat, akik talán nem kevésbé viselik szívükön a társadalom elesettjeinek gondjait, csak eltérő politikát találnak ehhez célravezetőnek. Ilyen téves alapon minősülhet a szövetségi politika kitüntetettjének a Munkáspárt, amely az elmúlt években éppenséggel nem azt bizonyította, hogy a romló társadalmi körülmények között az osztályharcos és radikális populizmus alkalmas lenne a vesztesek megnyerésére. Különösen fontos célnak tekintették a platform szakszervezeti kapcsolatainak megerősítését, ezért kifejezetten sérelmezték a Szocialista Platform “kisajátító” szándékát.
A programalkotás folyamatában a Baloldali Tömörülés sajátos módon vett részt – minden fejezetre kiterjedő, teljes alternatív programot fogalmazott meg, arra hivatkozva, hogy a programírók csapatában a platformjuk alulreprezentált. A tervezet megmutatja, hogy ennél fontosabb szempont is volt: a korábban a program elvi alapjául elfogadott Magyar Szociáldemokrata Charta egész filozófiája nem felelt meg a Tömörülésnek. Alternatív programtervezetük sajátos kettősséget mutat: ideológiai alapvetésében és némely ebből fakadó tételben kibékíthetetlenül ellentétes a hivatalos úton készült tervezettel, miközben a szakmai fejezetekben akadnak kompromisszumra alkalmas vagy “csereszabatos” megoldások.
A Szocialista Platform más utat választott ahhoz, hogy kifejezésre juttassa álláspontját. Változó aktivitással részt vett a programalkotásban, s a szakmai fejezetekben érvényesítette javaslatait. Néhány számára különösen fontos fejezetben, így például a nemzeti kérdésben törekedett rá, hogy részletesen kifejtett álláspontja a szövegezés alapjául szolgáljon. Egy időben feltűnő volt szándéka, hogy centrumplatform gyanánt jelenjen meg, vezetői a nyilvánosság előtt váratlanul így is kezdték nevezni szervezetüket, ám ezzel együtt elmaradt az egész programkoncepcióra vonatkozó álláspont rendszeres kifejtése. A platform ideológiájának, amennyiben az individuális megnyilvánulások alapján beszélhetünk ilyesmiről,19 liberalizmus- és globalizációkritikája számos ponton érintkezik a baloldali platform nézetrendszerével, különösen a spekulatív pénztőke hatásának bírálatában vagy a környezet rombolásának elítélésében. Kevésbé hajlamos azonban arra, hogy radikális rendszerkritikát fogalmazzon meg, inkább a globalizáció káros következményeinek korrekcióját szorgalmazza. A középpontban ennek megfelelően olyan kérdések állnak, mint a multinacionális tőke aránytalan kedvezményeinek korlátozása, a hazai vállalkozói szektor támogatása, a munkanélküliség csökkentése, az Európai Szociális Charta normáinak érvényesítése. Nemzetközileg leginkább a hagyományosan etatista francia szocialistákéhoz hasonlítható a platform álláspontja, kifejezetten igényli az állam szerepének növelését, hibának ítélve a közszolgálati funkciók és a jóléti rendszer túlzott leépítését, az államháztartási kiadások és a központi újraelosztás arányának csökkentését.
A pozíciószerzés szempontjából az MSZP-ben régóta kifejezetten hátrányt jelent a platformalapú politizálás, e hátrány kompenzálására alkalmas lehet a deklarált középre helyezkedés. Többet ígér a bekapcsolódás azokba az érdekérvényesítő mechanizmusokba, amelyek nem irányzatos jellegűek. A Szocialista Platformtól az alapvető kérdések eldöntése idején olyan állásfoglalásra lehet számítani, amely nem gerjeszt éles ideológiai konfliktust, kielégíti a szocialista középréteg nemzeti elkötelezettség és baloldaliság iránti igényét, de nem rendíti meg a kormányzati hatalomra szakmaipragmatikus alapon készülődés képét.
Az 1998-as választások után fordult elő másodszor az MSZP történetében, hogy a Szociáldemokrata Társulás kezdeményező, majd vezető szerepet játszott a párt programjának és ezáltal arculatának formálásában. A hatalomközpontú megközelítés szerint ez a szerep önmagában igen keveset jelent, ha nem párosul a politikai vezetésben meghatározó pozíciókkal. Messzebb tekintő felfogás szerint azonban (a pártprogramok sorsát illető, okkal szkeptikus vélemények ellenére is) aligha van ennél fontosabb dolog egy korszak- és a vele járó paradigmaváltás idején.
A választási vereség után néhány hónappal a platform Vitányi Iván vezetésével elkészítette és vitára bocsátotta a Szociáldemokrata Chartát, amely az MSZP megújulásával kapcsolatos elveket és elképzeléseket foglalta össze.20 Viszonyítási pontot teremtett az MSZP önmeghatározásához, mégpedig jellegében mást, mint amit a kormánypolitika pragmatikus meghosszabbítása üzent, és persze különbözőt az időközben elavult siófoki programétól. A vitákat követően egy év múlva, 1999 őszén a kongresszus az elkészítendő hosszabb távú program elvi alapvetéseként elfogadta a Charta javított változatát. Gazdaságfilozófiáját, társadalomképét, az állam szerepét illető felfogását tekintve egyértelműen közeledést jelentett a fejlett európai országok szociáldemokrata pártjainak álláspontjához.
A programkészítés irányítására a Vitányi Iván vezette szerkesztőbizottság kapott mandátumot, amelyben helyet foglalt a párt valamennyi meghatározó áramlatának reprezentánsa és a legfontosabb szakpolitikák vezető személyiségei. A programalkotás folyamatában pedig negyvenkét munkabizottság működött, amelyeknek munkájában nemcsak a párt tagjai, hanem a “holdudvarában” található értelmiségiek, szakemberek is nagy számban vettek részt. A választott metódus magában hordozta az egységes arculat kialakításának nehézkességét, a kompromisszumos megoldásokat, a koherenciaproblémákat az egyes részek között, s annak lehetőségét, hogy olyan program születik, amit senki nem akart igazán. A párt erős belső tagoltsága miatt mégis ez volt az egyetlen esély rá, hogy végül a nagy többség magáénak tudja tekinteni. Mindamellett nem volt titok a Társulás domináns szerepe az alapelvek megfogalmazásában és ezáltal a program arculatának formálásában, még ha ezek a szakmai fejezetekre tagolódó részletes programban nem mindig jelennek is meg közvetlenül vagy könnyen követhető módon.21 A programtervezet keretét adják azok az alapelvek és előfeltevések, amelyek a rendszerváltás által lehetővé vált modernizáció folytatásához, a globalizációhoz, a szociáldemokrácia korszerűsödési irányához, a kívánatos és lehetséges társadalomfejlődéshez fűződnek.
A legfontosabb előfeltevés a magyarországi fejlődés optimista forgatókönyvének megvalósíthatósága. A rendszerváltás alapeszméje, amely a felzárkóztató-integrációs fejlődés alternatívátlanságából és az optimális alkalmazkodás mint nemzeti önérdek felfogásából indul ki, korántsem automatikusan és a kormánypolitikától függetlenül valósul meg, az MSZP felelőssége éppen a lehetőség realizálásában található. Ebből pedig az következik, hogy a szocialisták nem elégedhetnek meg a globális kapitalizmus jelenkori viszonyainak radikális kritikájával. Nem választhatják a baloldali értékek védelmét szem előtt tartva az alkalmazkodó fejlődés “menedzselésének” elutasítását, hanem a felzárkóztatás stratégiáján belül kell megtalálniuk a szociáldemokrata megoldást. Miután nem lehet önkényesen válogatni a tetsző és nem tetsző feltételekhez alkalmazkodás között, a nem nagyon látványos, de annál célravezetőbb feladat nem más, mint a változó mozgástér pontos felmérése és kihasználása.
A jövőt megalapozó hosszú távú program esetében a trend felismerése a legfontosabb. Természetes, hogy a globalizáció jellegének kérdése körül zajlanak a legnagyobb viták, de a világfolyamat súlyos következményekkel is járó kihívásaira a programtervezet alapeszméje szerint nem a radikális tagadás az adekvát válasz, hanem az alkalmazkodás szükségességének felismerése és a feltételek optimalizálása, illetve a negatívumokkal szemben a korrekciós mechanizmusok kiépítése és megerősítése. Az Európai Unióhoz való tartozás ebben a felfogásban nem egyszerűen az amerikánus uniformizálódással és az alávetettséggel szembeni védelem esélyét jelenti, hanem a globalizálódásba való pozitív bekapcsolódást, ezért van az integrációnak a nemzeti érdek felfogásával összhangban abszolút prioritása. Ugyancsak alapvető eleme e felfogásnak, hogy gondjaink egyre inkább hasonlatossá válnak a fejlettebb európai régiók gondjaihoz, vagyis perspektivikusan nem a félperiféria stratégiáját kell megfogalmazni, hanem a fokozatos átmenetét.
Az MSZP megújulása és a Nyugat-Európában kibontakozó új szociáldemokrácia útkeresése közötti átfedések nem a kritikátlan mintakövetésnek, nem a programok más viszonyokra történő felelőtlen adaptálásának a következményei. Az MSZP választási vereségének egyik fő oka az volt, hogy a Horn-kormány eredményeire alapozva nem volt képes versenyképes jövőképet felmutatni a “polgári Magyarország” szólamával szemben. A koalíció a folytatás programja gyanánt nem tudta a modern szociáldemokrata és a neoliberális doktrínától elmozduló szociálliberális politikának olyan szintézisét megalkotni, amely az új szociáldemokrácia magyar változatát reprezentálta volna. Helyette a kormányprogram bürokratikus meghosszabbítása, a szocialisták által képviselt “nem nekünk való” kapitalizmusépítés és a megvalósított politika iránti kritikátlanság egyvelege, a neoliberális politika és a tradicionális szociáldemokrácia arculata közötti bizonytalanság, mindemellett pedig a koalíciós veszekedés prolongálásának perspektívája jelent meg. Pedig a szociáldemokrácia megújulását a “nyugat-európaizálódó” Magyarország körülményei követelik meg.
A fejlettség mai fokán vannak még a tradicionális szociáldemokrata megoldásokat igénylő feladatok, de már megjelentek és egyre inkább dominánssá válnak az új útra lépés követelményei.22 Az volna a legfőbb értelme a belső koalíció újrakonstruálásának az MSZP-ben, ha az összhangot meg tudná teremteni, tudomásul véve a fejlődés irányát. Ennek persze előfeltétele volna az alaptalan vádaskodások elejtése, hiszen azokkal ellentétben az új szociáldemokrácia nem a neoliberális politika kritikátlan átvétele, hanem éppen ellenkezőleg, a többnyire konzervatív pártok által megvalósított – gazdasági sikereket és súlyos bajokat egyaránt hozó – neoliberalizmusra adott új típusú válasz. A helyzet felmérését nehezíti, hogy nálunk nem a jobboldalra, hanem döntően az MSZP dominálta kormányra jutott a liberalizálás feladatának megvalósítása, s az ebből fakadó frusztráció a változtatásigény jellegét is befolyásolja.
Az MSZP vitára bocsátott programtervezete ideológiáját és orientációját tekintve döntően a Szociáldemokrata Társulás által képviselt alapelvekre támaszkodik, tartalmát tekintve pedig az átmenet igényeihez igazodik. Középpontjában egy olyan társadalom képe áll, amelyben fokozatosan megszűnik az éles szakadás, amelyben az alulról bővülő széles középosztály dominál, magában foglalva a saját munkájukból élők többségét is; amelyben az állam mindenekelőtt esélyteremtő, szolgáltató, valamint fejlesztő-beruházó szerepet tölt be; amelyben döntő szempont a tudásra alapozott versenyképesség, ez lévén a felzárkózás feltétele.
Az MSZP belső ideológiai-politikai tagoltsága sokkal bonyolultabb annál, mintsem hogy ábrázolni lehetne azoknak a törésvonalaknak a megrajzolásával, amelyek a platformok többé-kevésbé koherens álláspontjai között húzódnak. Sőt nagyon valószínű, hogy az MSZP-tagok és a hatalmi pozícióval rendelkezők nagy többségének egyáltalán nem ez a fajta tagoltság az alapvető tapasztalata. A programviták kimenete a párttagság ideológiai konfúzussága és a pragmatikus szakmai megfontolások diffuzitása következtében nehezen jósolható meg. Az a kulcskérdés, hogy a program megőrzi-e azokat a determináns elveket, amelyek megalkotása alapját jelentették. A helyzet valamelyest hasonló az 1990-eshez. Az MSZP-nek ismét át kell lépnie a saját árnyékát: a program, ha be akarja tölteni feladatát, nem tükrözheti egyszerre a párt állapotát és az ország jövőjét. Mindkettő jövőjét kell egyszerre és összhangban megjelenítenie.
A tisztújítás közeledtével az MSZP belső erőviszonyait konstruáló tényezők között a programalkotás könnyen háttérbe szorulhat a pozíciószerzés kérdései mögött. A sokat emlegetett megújulás sikerét kétségessé teheti, ha a szokásokat követve a megosztottságnak ezek a belső küzdelmeket igazán befolyásoló tényezői válnak vízválasztóvá, mégpedig függetlenedve a koncepcionális vitától. Nem mindegy, hogy csupán a megyeitérségi lobbik és a vezetőjelöltek mögött felsorakozó érdek- és karriercsoportok harca-alkudozása eredőjeként jön-e létre új helyzet, vagy az új program és az ahhoz kapcsolódó korszerűsödési igény konstruálja újra az MSZP-ben a belső koalíciót.
1
Csizmadia Ervin: A magyar demokratikus ellenzék (1968–1988). Monográfia. Budapest, 1995, T-Twins, 438–439.2 A kerekasztal-tárgyalások idején történtek részletes feldolgozását lásd Ripp Zoltán: Egység és megosztottság: az ellenzék viszonya az MSZMP-hez a kerekasztal-tárgyalásokon. In: A rendszerváltás forgatókönyve. 7. kötet. Budapest, 2000, Új Mandátum, 219–282; Kalmár Melinda: Modellváltástól rendszerváltásig: az MSZMP taktikájának metamorfózisa a demokratikus átmenetben. Uo. 283–307.
3
A Magyar Szocialista Párt programnyilatkozata. In: Magyarország politikai évkönyve 1990. 577–584.4 A szocialisták viszonyáról a liberalizáláshoz lásd Ripp
Zoltán: Liberálisok és szocialisták a rendszerváltozásban. A Szabad Demokraták Szövetsége és a Magyar Szocialista Párt viszonya 1989–1994. Múltunk, 1998/3–4., 418–427.5
Tamás Gáspár Miklós okkal tette szóvá a “szocialisták hallgatását” az alapvető kérdésekről (Beszélő, 1993. december 23.), az ideológiai bizonytalanság mellett ennek egyik fő oka az a szándék volt, hogy a párt megőrizze az egység képét.6 Vass Csaba: A Haza és Haladás platform programtézisei az MSZP II. kongresszusa II. ülésszakára. Hír-Levél, 1990. 29. sz.
7 Az MSZP megalakulása után jelezte csatlakozási szándékát a Szocialista Internacionáléhoz, és ennek megfelelően elfogadta a nemzetközi szervezet 1989. júniusi stockholmi nyilatkozatát.
8 Programnyilatkozat. In: Még nem késő! A Magyar Szocialista Párt kongresszusa. Siófok, 1990. Dokumentumok.
9 A Szociáldemokrata Társulás alapító felhívását és Vitányi Iván előterjesztését az MSZP 1990. novemberi kongresszusán lásd Vitányi Iván: Mérleg. Itt és most a szociáldemokráciáról. Budapest, 2000, Kossuth, 183–188.
10 Ripp Zoltán: A szociáldemokrácia állásáról. Mozgó Világ, 1999/10., 25–26.
11
A történet részletes kifejtése a már idézett tanulmányban: Liberálisok és szocialisták a rendszerváltozásban. Múltunk, 1998/3–4.12 A szocialista baloldal programja. (Tézisek.) Hír-Le
vél, 1990. 29. sz. Az álláspont részletesebb kifejtése: A rendszerváltás két éve. A Baloldali Tömörülés elemzése az elmúlt két év politikai folyamatairól. MSZP III. kongresszusa. Szeged 1992. Kongresszusi háttéranyag. 5. sz.13 Lásd ehhez: Ripp Zoltán: Törésvonalak és stratégiák. Mozgó Világ, 2000/1., 39–40.
14 A “hornizmus” legfőbb összetevőit korábbi írásaimban már megpróbáltam felvázolni: A szociáldemokrácia állásáról. Mozgó Világ, 1999/10., 30–31; Liberálisok és szocialisták a rendszerváltozásban. Múltunk, 1998/3–4., 452–454.
15
Modellszerű volt a szakszervezetekkel, illetve a BITtel kapcsolatos politika, lásd erről: Ripp Z.: A szociáldemokrácia állásáról, 31–34.16
Vitányi Iván használta ezt a megfogalmazást egy vitában. Ehhez és az MSZP 1998 utáni helyzetéhez lásd Vitányi I.: Mérleg. 109–134.17 Az útkeresések összefoglalását lásd G. Márkus György: Hova visz a harmadik út? Mozgó Világ, 2000/6., 51–65; Wolfgang Merkel: A harmadik út. Budapest, 2000, Friedrich Ebert Alapítvány, 21.
18 A Baloldali Tömörülés füzetsorozatban adja közre álláspontjait. Az ezekben foglaltak mellett a legfontosabb felhasznált dokumentumok: A Baloldali Tömörülés nyilatkozata az MSZP 1999. októberi kongresszusára; Esélyegyenlőség – az emberért. Az MSZP 15 éves programtervezete, alternatív programjavaslat. Budapest, 2000. augusztus 17.
19
A nyilatkozatok mellett leginkább talán Hegyi Gyula írásai fejtik ki rendszerszerűen azokat a nézeteket, amelyek a platform ideológiáját jellemzik, pl. A fűszál stratégiája (Vázlat egy szocialista kiáltványhoz), 1999. május; Elsodort társadalom. In: Andor László–Galló Béla–Hegyi Gyula: Tíz év után… Budapest, 2000, Napvilág, 137–191.20 Szociáldemokrata Charta. Elemzések és javaslatok a Magyar Szocialista Párt megújulásáért. Összeállította az MSZP Szociáldemokrata Társulásának munkaközössége, Vitányi Iván vezetésével. Budapest, 1998, 104.
21
Magyarország mindannyiunké! A Magyar Szocialista Párt távlati programja. Vitaanyag, 2000. augusztus 15. Szerkesztette Vitányi Iván.22Ladányi János és Szelényi Iván Az új szociáldemokrácia esélye c. írásukban (Népszabadság, 2000. június 29.) foglalták össze az új koncepció legfőbb jellemzőit, ugyanakkor arra a megállapításra jutottak, hogy az MSZP feladata lehetne a tradicionális szociáldemokrácia politikájának folytatása, viszont az SZDSZ-nek kellene képviselnie az új szociáldemokrata koncepciót, ezáltal válhatna a politikai váltógazdaság meghatározó baloldali formációjává. A szabad demokraták egyelőre nem ezt az utat választották, ezért az új szociáldemokrácia “helyének betöltése” mindenképpen az MSZP-re maradt.22
Ladányi János és Szelényi Iván Az új szociáldemokrácia esélye c. írásukban (Népszabadság, 2000. június 29.) foglalták össze az új koncepció legfőbb jellemzőit, ugyanakkor arra a megállapításra jutottak, hogy az MSZP feladata lehetne a tradicionális szociáldemokrácia politikájának folytatása, viszont az SZDSZ-nek kellene képviselnie az új szociáldemokrata koncepciót, ezáltal válhatna a politikai váltógazdaság meghatározó baloldali formációjává. A szabad demokraták egyelőre nem ezt az utat választották, ezért az új szociáldemokrácia “helyének betöltése” mindenképpen az MSZP-re maradt.