A Beszélő 2000. januári száma a tanúbizonyság, hogy a “bibótlanítás” a liberális tábort is elérte. Mit tudok erről mondani? Annak idején a Bibó-emlékkönyvben azt írtam, hogy “Bibó politikai gondolatainak kétszeri »félresöprése« a magyar politikai gondolkodás és társadalom-lélektan egyik legsúlyosabb válságához vezetett”. A két “félresöprés” természetesen 1949-ben és 1957-ben történt.
Szegény Bibó! Azt írta, hogy három évet élt: 1945–48 között. Halála után tíz év adatott neki. Abban a tíz évben minden valamirevaló értelmiségi Bibót olvasott, és még a mai magyar fasizmus főhordószónoka is meaculpázott a “felejtés” miatt. Aztán jött 1989, és Bibót újra elfelejtették, “félresöpörték”. A fehér – most már elbarnult-elzöldült – ellenforradalomnak ugyanúgy nem kell Bibó, mint ahogy nem kellett a vörösnek sem. 1948–56 között “jobboldalinak” minősült, 1957–75 között “ellenforradalmárnak”, 1990 óta “kommunistaszimpatizánsnak”. Anélkül, hogy – mint Németh G. Béla, Heidegger és Kosztolányi lelkes zászlóhordója óv tőle – “mítoszt” próbálnék Bibóból csinálni, úgy hiszem: a “bibótlanítás” megint annak a jele, hogy rossz úton járunk. Természetesen: nem egyedüli jele. Tisztességes ember csak szenvedhet az ellenforradalmiságnak, szellemi zagyvaságnak, gonoszságnak és beteges elvadultságának ama légkörétől, melyben tengődünk.
Kénytelen vagyok Ungváry Krisztián cikkének elemzését a végével kezdeni. Le kell szögeznem: a fenti jelzőket nem az ő munkásságára (is) értettem. Távolról sem tartom őt a Kövér–Tőkéczki–Lovas-féle mocsokgyár “bedolgozójának”. De azért van történészi munkásságában valami számomra idegesítő ambivalencia. Lehet 1945-öt felszabadulásnak, félfelszabadulásnak (“félszabadulásnak”) vagy egyszerű megszállásváltásnak tekinteni. Egyet azonban nem szabad megtenni: a “magyar” fasizmust belülről “megértetni” akarni azon a címen, hogy hát szörnyű dolgok történtek, de hát a magyar nép jelentős része félt a szovjet megszállástól, és joggal félt tőle. Én a Budapest ostroma című könyvet igyekeztem védeni a MaNcsban egy magát kommunistának nevező hölgy előítéletes és durva támadásától, és ma is azt tenném. De az egyébként történészileg értékes könyvnek igen ellenszenves részei is vannak.
De nem erről a könyvről van szó, hanem – mindenekelőtt – Ungváry Krisztián cikkéről, melyet – ismétlem – a végén kell kezdenem. Ungváry öt – számára perdöntő – bizonyítékot kíván adni Bibó “ellentmondásosságára”.
1 “Demokráciát akart, de általános választójog nélkül.” Ez egyszerűen nem igaz.
2 “Polgári szabadságjogokat akart, liberalizmus nélkül.” Én is. Tudniillik gazdasági liberalizmus nélkül, mert az oda vezet, hogy az erősebb (nem feltétlenül a jobb!) lehengerli a gyengébbet (nem feltétlenül a rosszabbat!). (Sajnos az utolsó tíz év fejleményei láttán szellemi liberalizmusom is súlyosan megsérült.)
3 “Fontosnak tartotta a magántulajdonhoz való jogot, miközben elutasította a kapitalizmust és helyeselte az államosításokat.”
Úgy látszik, Magyarországon hovatovább szellemi bűncselekménynek számít a kapitalizmust elutasítani, holott 1920–90 között a világ számottevő koponyáinak többsége elutasította. Egyébként Bibó nem helyeselte az államosításokat, legalábbis önmagukban nem. Az “Európai társadalomfejlődés” idevágó részei jelentős vitairatok az államosítás-központú szocializmussal szemben. Ő a munkástanácsrendszer általánosítását nevezte szocializmusnak (én is).
“Magántulajdonhoz való jog.” Értsék már meg a kapitalizmus apologétái, hogy mi, “cucilisták” nem a magántulajdont bíráljuk általában. Mi a kevesek magántulajdonát bíráljuk és kívánjuk megszüntetni, mert az odavezet, hogy az emberek nem egyenlők, és a tulajdon nélküli többség ki van gazdaságilag szolgáltatva a tulajdonnal bíró kisebbségnek. Hogy a problémát hogy lehetne megoldani: ez további kérdés. Sajnos, a probléma vizsgálata ma Magyarországon – fordított előjellel – éppannyira lehetetlen, mint a “létező szocializmus” negyven esztendeje alatt. Lehetséges különben, hogy ha a gazdaság központi kategóriája csakugyan az információtulajdonlás lesz, akkor liberalizmus és szocializmus alternatívája ad acta kerül, vagy legalábbis nagyon megváltozik.
4 “Minőségi szocializmust akart építeni, tolerálva a szovjet módszerek egy részét.” “Tolerálta” őket, mert nem volt hatalmi pozícióban, de sohasem helyeselte.
5 “Alapvetőnek tartotta az antiszemitizmus miatti önvizsgálatot, de meggyőződéses tagja maradt a Parasztpártnak.”
Itt Ungváry Krisztián elég furcsa módon bemegy a Zsolt Béla és az Ignotus Pál – ebből a szempontból kissé egyoldalú – utcájába. A Parasztpárt egészében nem volt antiszemita. Kovács Imre, Szabó Zoltán és – az egyébként kriptokommunistává vált – Erdei Ferenc nem voltak antiszemiták. Igaz viszont, hogy Veres Péter eléggé az volt.
6 “Elvetette a nemzetköziséget, de támogatta az önkéntes asszimilációt.” Bevallom, Ungváry Krisztián e mondatát egyszerűen nem értem. A két kérdésnek mi köze van egymáshoz? Egyébként a magam részéről helyeslem a nemzetköziséget is, az önkéntes asszimilációt is. Mi a baj akár ezzel, akár azzal?
Most rátérek: mi a probléma Ungváry Krisztián történeti gondolatmenetével.
Úgy vélem: 1945-ben két – párhuzamos – folyamat játszódott le Magyarországon. Az egyik, hogy az egyik totalitárius nagyhatalom megszállását egy másik totalitárius nagyhatalom megszállása váltotta fel. Ezen csakugyan nincs semmi ünnepelnivaló. Különösen akkor nem, ha a “malenkij robot” botrányát vesszük szemügyre, de itt meg kell mondani, hogy ezért a szovjet hadvezetőséget terheli a felelősség, nem a magyar kommunista pártvezetőséget: Rákosi maga is megkeseredett levelekben tiltakozott ellene. A már kezdeti igazságtalan letartóztatásoknál Demény Pál esetében nyilvánvalóan Rákosit és Gerőt terheli a felelősség, Wallenberg esetében az NKVD-t, Bethlen esetében a felelősség – legalábbis egyelőre – nincs tisztázva. Ugyanakkor az is tény, hogy Magyarországon 1945-től az 1947. szeptember 1-jei “kékcédulás” választásokig – de legszigorúbban számítva is 1947. február 25-ig, Kovács Béla letartóztatásáig – nem beszélhetünk kommunista diktatúráról, bár igenis beszélhetünk egy a szovjet megszállás és a kommunista párt helyzeti előnye által “beárnyékolt” demokráciáról, melyben a – már 1941-től felbomlott – jogrend nem állt helyre. 1947. szeptember 1-jétől 1989-ig kommunista diktatúra volt Magyarországon. Ez a diktatúra különösen 1948 és 1961 között eléggé soha el nem ítélhető bűnöket követett el a magyar néppel szemben. Ezt soha nem szabad elfelejtenünk. Ugyanakkor az sem tagadható, hogy 1961-től kezdve a diktatúra enyhült. Számomra nem rokonszenves, elvtelen, pragmatista módon, de enyhült.
Ámde 1945-ben egy másik folyamat is lejátszódott Magyarországon: az úri középosztályi Magyarország összeomlása. Ebben a – forradalminak nevezhető – összeomlásban nem volt semmi tragikus, mert az úri középosztályi Magyarország 1920-tól kezdve húsz éven át tartott fent egy antiszociális tekintélyállamot, és az országot 1941-től – ahogy ma szokás mondani – “önként és dalolva” dobta oda a német fasizmus martalékának. Ma, amikor a mi drágalátos jobboldalunk Bárdossy rehabilitálásán fáradozik, érdemes újra és újra leszögezni, hogy 1941-ben Horthyt és Bárdossyt senki sem kényszerítette a háborúba lépésre, melynek Magyarország körülbelül egymillió halottat “köszönhetett”. Ilyen értelemben bűnük súlyosabb, mint a későbbi kommunista “helytartóké”, mert azok végül is az első pillanattól kezdve majdnem teljes kényszerhelyzetben voltak.
Ezt a Magyarországot nem lehetett megreformálni, ezt a konstrukciót el kellett söpörni. De a probléma az volt, hogy a baloldal 1918–19-es csődje, évtizedeken át történő megbénítása eredményeképpen a forradalmi energiák súllyal a szélsőjobboldalra kerültek. 1935 után egy magyar forradalom alighanem nyilaskeresztes forradalom lett volna, és a helyzetet tovább rontotta volna. Sajnos 1945-ben a magyar népet csakugyan kívülről kellett kényszeríteni arra, hogy szabadságjogainak és emberi méltóságának tudatára ébredjen. Jöhetett egy ilyen lökés az angolszász hatalmaktól? Ha realitása lett volna itteni megjelenésüknek, akkor bizonyos fokig igen. De csak bizonyos fokig, mert az angolszász hatalmak – mindenekelőtt Churchill – nem voltak érdekeltek egy magyarországi társadalmi forradalomban (lett légyen az mégoly békés), és inkább a konzervatív, a Horthy-rendszert – valamennyire módosított formában – megtartani kívánó erőket támogatták volna. A Szovjetunió felől igenis jöhetett és jött is ilyen lökés, ám azzal a – néhány év múlva csakugyan megvalósult – veszéllyel, hogy most viszont a kommunista párt diktatúrája fog következni.
Bibó az antifasiszta szövetség fennmaradásában, az angolszász és a szovjet szempontok kiegyenlítésében reménykedett. 1947 őszéig ez nem volt puszta lázálom, bár a Szovjetunió magatartása Lengyelországban és Romániában már botrányos volt, és egyértelműen a diktatúra irányába mutatott. De a churchilli Anglia magatartása is botrányos volt Görögországban (ugyan hányan tudják, hogy “a népbe” nem Budapesten lőttek bele először 1956 októberében, hanem Athénban 1944 decemberében?). A Munkáspárt választási győzelme Angliában (a szociáldemokrata centrum 1947 végéig kifejezetten erre építette politikáját) felvillantotta azt a reményt, hogy Európában kialakul valamiféle harmadik út a Szovjetunió és a szovjetellenessége következtében egyre konzervatívabb pozícióba sodródó Egyesült Államok között.
Mindehhez az kellett volna, hogy a kommunista pártok a népfrontpolitikát ne tekintsék puszta taktikának, melyet a fasizmus legyőzése után sutba lehet dobni, hanem tartós szövetségnek, és ezt az álláspontot a Szovjetunió is megértéssel nézze. Bibó kijelölte azokat a pontokat, amelyek a kommunista pártokat a fasizmus legyőzése után összeköthetik a nem kommunista baloldallal, sőt: akár egy értelmes, európaias jobbközéppel is. A kommunista pártok “feladatköre” az ő elképzeléseiben a társadalmi igazságosság szempontjainak erőteljes hangsúlyozása lett volna – diktatúrás hátsó gondolatok nélkül. Hangsúlyozni kell: egy eset kivételével ebből nem lett semmi. Ez az egy eset Finnország volt, ahol a dolgok nagyon is “késélen táncoltak”, de végül is a Bibó-féle modell győzött: 1945–48 között a kommunista részvételű kormány egy sor szociális reformot hajtott végre, ugyanakkor a hatalomátvétel “elmaradt”. Pontosan nem tudjuk: miért.
Ungváry Krisztián tehát joggal mondhatja, hogy Bibó illúziók foglya volt. De akkor az volt a Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt legtöbb vezetője, sőt: a Demokrata Néppárt számos vezetője (például Barankovics) is! Még a legharcosabb antikommunista, Sulyok Dezső is azt mondta a Szabadságpárt 1946. novemberi alakuló tömeggyűlésén, hogy bár nem szereti a kommunistákat, de ha a Kommunista Párt nem volna, akkor “mesterségesen kellene előállítani”, mert “mégiscsak ez a párt az újjáépítés motorja”. Ha viszont mindezek illúziók foglyai voltak, akkor kinek volt igaza? Azoknak, akik az első pillanattól kezdve teljes bizalmatlansággal kezelték a kommunistákat? De hát ez itt Mindszenty környezete volt, mely minden társadalmi reformot vissza akart csinálni (a földosztást is!), reményeit pedig egy szovjet–amerikai konfliktusba vetette. (Ez nem volt az 1949-es per során kiagyalt konstrukció! Akit érdekel, nézze meg Nagy Töhötöm: Jezsuiták és szabadkőművesek című művét.) Ez abszurdum volt: két világháború után egy harmadik – nukleáris fegyverekkel! – olyan borzalmas emberáldozatokkal járt volna, melyeket felelősséggel bíró államférfi nem vállalhatott el. De ha – tegyük fel visszamenőleg a nehezen elképzelhetőt – a nyugati hatalmak különböző fenyegetésekkel, zsarolásokkal és esetleg más pontokon nyújtott engedményekkel magyarországi pozícióinak feladására bírták volna 1945–47 között a Szovjetuniót – ugyan mire vezetett volna ez akkor? Ellenforradalmi restaurációra, a földosztás részleges, de erőszakos visszacsinálására, a kezdődő népi emancipáció visszaszorítására.
Bibó világosan látta (ezt talán mindenkinél világosabban), hogy egy kommunista diktatúrás hatalomátvétel eredményei sem lesznek jobbak: a zászló színe más lesz, de a kezdeti népi emancipáció elakad (az Ungváry Krisztián által sem sokra becsült demokratikus ősszerveket Mindszenty és Gerő egyforma ellenségességgel kezelte), a bürokrácia “új osztállyá” válik, a felszabadulás végül is nem marad felszabadulás. Szeretett volna egy csoportot, egy réteget látni a Kommunista Párton belül, mely a társadalmi radikalizmust nem keveri össze a diktatúrával. Ez a réteg csak 1953–55 között alakult ki, hogy aztán 1956–58-ban el is vérezzen. És itt van a “Bibó-kérdés” punctum saliense. 1956 után az egész politizáló magyar értelmiség botrányos módon megalkudott a Kádár-rezsimmel – éppen Bibó kivételével. Hogyan lehetséges, hogy jóllehet Bibó egy bizonyos pontig meg tudott bízni a Sztálin füttyszavára táncoló 1945 utáni Kommunista Pártban, az 1961-től csakugyan megenyhülő diktatúra számára már nem volt bizalma egy olyan korszakban, amikor mindenki naponta öt-hatszor jelentette ki, hogy a kádári Magyarország a világ legjobb helye, egyben a magyar történelem csúcspontja? (Ideértve hajdani elvbarátait: Németh Lászlót és Illyés Gyulát.) Nos úgy, hogy a Kádár-rezsimben a magyar társadalom megmerevedését, kasztosodását látta, azt a folyamatot, amelytől ezt a társadalmat mindig óvni akarta. Hogy hogyan ítélte volna meg a halála utáni tíz évet – ezt persze nem lehet tudni. De hogy az 1990 óta eltelt tíz évet alapvetően betegnek és elrontottnak tartaná – ez előttem evidencia.
De – mondja Ungváry Krisztián – Bibó 1956-ban nem korlátlan, hanem korlátozott többpártrendszert akart: csak olyan pártokat akart engedélyezni, amelyek a (demokratikus) szocializmus alapján állnak. Csakugyan, és meg kell mondanom: Bibót ebben nem az vezette, hogy “ki akart egyezni a Szovjetunióval”, amelyről alighanem tudta, hogy nem elsősorban a szocialista vívmányok léte vagy nemléte aggasztja, hanem a birodalmi érdek. Nem: ő ebben a struktúrában egy új társadalom kiindulópontját látta: azt írta, hogy minden társadalmi forma “megszűkített bázisról” indul, a polgári demokrácia is kirekesztette a politikai életből a királyi abszolutizmus híveit; a demokratikus szocializmusnak nem kell legalitást adnia a nem szocialista vagy pláne az antiszocialista irányzatoknak (még akkor sem, ha ezek liberálisak).
Bevallom: nekem is sok problémám volt a Bibó-tervvel, és ezeket máshol már ki is fejtettem. De Antiszocialista Uraim! Volt-e már kísérlet, amely a liberális demokrácia teljességét kívánta összekapcsolni a szocializmussal? Bizony, volt: a chilei. Igaz, hogy Allende szocializmusa etatista volt, és ez a demokratikus szocializmusnak nagyon is problematikus formája, mert a gazdaságot a parlamenti erőviszonyoktól teszi függővé. De az tény, hogy Chilében 1970–73 között Allende egyetlen ellenfelének, sőt: egyetlen ellenségének nem görbült meg a haja szála sem. Sőt: már-már mamlasznak kell a chilei elnököt neveznünk, hiszen az ellenforradalmat a szeme előtt készítették elő. És mi következett megbuktatása (és meggyilkolása) után? A modern történelem egyik leggyalázatosabb, legaljasabb fehérterrorja. A burzsoáziának most az egyszer fel volt adva a lecke: mutassa meg, hogy nem a maga tulajdonát védi, hanem kizárólag a demokratikus szabadságjogokat. (Addig én is azt hittem.) Megmutatta, hogy fütyül a demokratikus szabadságjogokra, ha a tulajdonáról van szó.
De ha körülnéz Ungváry Krisztián Magyarországon: itt vajon rendben vannak-e a dolgok? Van-e Magyarországon igazi szocialista párt? Egyáltalán: van-e párt, amely az alul lévő osztályoknak akár csak az érdekeit képviselné? Hihető-e, hogy ez “spontán módon” van így, és nem azért, mert úgy a nemzetközi, mint a nemzeti tőkének ez az érdeke? Ennyire öntudatnélküliekké váltak Magyarországon a kisemmizettek? Ezt azért nem hiszem. 1989 után manifeszt módon zúztak szét minden demokratikus-szocialista kísérletet a volt “kommunista” országokban – elismerem: nem tankokkal, hanem pénzzel. (Gondolunk az eredetileg kifejezetten szocialista 1989. október–novemberi keletnémet forradalomra.) Bibó – egyetértésben az akkor feltámadt koalíciós pártok vezetőivel – ettől is meg akarta óvni Magyarországot.
A szabadság és a szocializmus szintézise – nehéz kérdés. Eddig nem sikerült, de bizony jórészt azért nem, mert a földkerekség vezető nagyhatalmai nem hagyták. Az a problémám, hogy e szintézis híján az emberiség súlyos katasztrófák elé néz, mert a szociális elégedetlenség az erőszakos civilizációellenes nemzeti és vallási fundamentalizmusokat erősíti. Ez a piszkos hullám betört most már Európa közepébe is, és erőteljesen rányomja bélyegét hazánk politikai életére. Ha valamiben bízhatunk, az az, hogy Európa vezetői most rájönnek: ez ellen a mocsokhullám ellen nem lehet a gazdasági liberalizmus eszközeivel harcolni.
Nem tudom: ezt a szintézist, amelyhez Bibó holtáig ragaszkodott, hogy lehet megvalósítani. Azt azonban tudom, hogy amit a halála után építgetni kezdtünk, romokban hever. Nem hiszem, hogy most az volna fontos, hogy ezt a rendkívül finoman elemző és rendkívül jóhiszemű életművet – “jó” posztmodern módra – “dekonstruáljuk”. Nagyon kérem Ungváry Krisztiánt: ne segítsen politikai kultúránkat még jobban a mocsárba taszítani.
1 A szocialista ismerje el, hogy a szocializmus szabadságmozgalomként indult, mely – mindenekelőtt a társadalom alávetettjeinek – nem kevesebb, hanem több szabadságot ígért.
A liberális ismerje el, hogy a liberális demokrácia értékeit csak korlátozottan ismerhetik el azok, akik gazdasági alávetettségben, nyomorúságban, kizsákmányoltságban élnek.
2 A szocialista ismerje el, hogy mind ez idáig csak szigetszerűen sikerült szocialista típusú (a dolgozók kooperációján és együttdöntésén alapuló), ugyanakkor a kapitalista vállalkozások hatékonyságával összemérhető hatékonyságú gazdasági egységeket kialakítani, e szigetek “koordinálásának” demokratikus eszközei pedig ma még nincsenek a kezünkben.
A liberális ismerje el, hogy a gazdaság hatékonysága nem lehet a társadalom kizárólagos szervező elve, mert az ilyen társadalmat egyrészt aláássák a társadalmi igazságtalanságok, másrészt a túlságosan gazdaságközpontú társadalom kiüresedik, és ez aztán mindenfajta irracionális reakció melegágya (is).
3 A szocialista ismerje el, hogy nincs a birtokunkban egyértelmű szempont, amellyel a gazdasági igazságosságot definiálni tudnánk. A teljesítményelv sem ilyen szempont, hiszen a piac feltétlen hívei is erre hivatkoznak. De hogyan mérjük össze a különböző teljesítményeket? És mi legyen az önhibájukon kívül kevesebbet teljesítőkkel?
A liberális ismerje el, hogy a piacgazdaság – különösen az örökösödési joggal egybekötve – igazságtalanságra vezet. Ezért sub specie aeternitatis nem tartható fent, hacsak az igazságosság elvétől – mely kultúránk alapja – megszabadulni nem akarunk.
4 A szocialista ismerje el, hogy az emberi szolidaritás spontán képződmény, “felülről” nem erőszakolhatjuk azt. A liberális ismerje el, hogy a piacgazdaság ellentétes az emberi szolidaritás eszményével.
5 A szocialista ismerje el, hogy bizonyos mértékű szabad vállalkozást meg kell engedni még magánszemélyeknek is, mert megfelelő korlátok között ez nem amorális, és az ember kiteljesedését jelentheti.
A liberális ismerje el, hogy a szabad vállalkozásnak erkölcsi korlátai kell hogy legyenek. Így például a fegyvergyártás (magánkézben) erkölcstelen. Ismerje el, hogy a gazdasági szabadság nem analóg a szellemi szabadsággal, mert bár a vélemények csakugyan összemérhetők, a gazdasági szabadság azt jelentheti, hogy az erősebb – akár erkölcstelen eszközökkel – a gyengébb fölé kerekedik, és akkor hol van a szabadság a gyengébb számára?
6 A szocialista ismerje el, hogy a liberális demokrácia vívmányai az emberi haladás eredményei, ezek eltörlése visszalépésnek bizonyult és bizonyulna a jövőben is. A liberális ismerje el, hogy a liberális demokráciát az egyenlőtlenség viszonyai eltorzítják, és emellett a liberális demokráciát számos, a nép akaratát jobban kifejező intézménnyel kell kiegészíteni.
7 A szocialista ismerje el, hogy az 1917–87 közötti szovjetunióbeli kísérlet tévút volt abban az értelemben, hogy nem a szocializmus humanista vonásait bontakoztatta ki (sőt: azokat elnyomta), hanem elsősorban Oroszország katonai megerősödését eredményezte.
A liberális ismerje el: a jelenlegi “neoliberális” irányzat, amely a szocialista gondolatot ki akarja küszöbölni, a liberalizmus antihumanista eltorzítása, melynek egyetlen “eredménye” a társadalmi különbségek egészségtelen növekedése.
8 A szocialista ismerje el, hogy az 1953–81 közötti “reformszocialista” kísérletek sokkal jobban kifejezték a szocialista gondolat lényegét, mint a velük szemben erőszakot alkalmazó “létező szocializmus”. A liberális ismerje el, hogy ezekben a kísérletekben sok emberséges, tartalmas és megszívlelendő elem volt, és ezek félredobása tarthatatlan zsákutca.
9 A szocialista ismerje el: az Egyesült Európa érték; sőt: önmagában az úgynevezett globalizálódás is az, mert mindez egyfajta internacionalizálódást is jelent, mely a szocializmusnak is eszménye.
A liberális ismerje el, hogy az Egyesült Európa nem jöhet létre gazdag és szegény területek pusztán formálisan egyenrangú egységeként; hogy az Egyesült Európa se zsákmányolhatja ki az Európán kívüli világot; hogy a “globalizálódás” jelen formájában világméretekben termeli a társadalmi igazságtalanságot.
10 Mindkettő ismerje el, hogy egymást nem legyőzni kell, hanem – egy bizonyos pontig – meggyőzni; mert az új nemzeti és álvallásos fundamentalizmusokkal szemben új, közös humanista hitre és ethoszra van szükség.