Jó harminc éve már, hogy Michelangelo Antonioni megszöktetett berkeleyi rendőrökkel csatázó diákjai közül egy fiút, és lopott sportrepülőn egy szép hosszú hajú lány autója fölé vitte a sivatagba. Nagyjából ugyanekkor egy másik sportrepülőn, egy másik szép hajú lány kedvére Alain Delon a párizsi Diadalívet repüli át bravúrosan. A Zabriskie Point apokaliptikus tűzzel ér véget; lassított felvételen robban szét tárgyanként és kering a levegőben Pink Floyd-zenére az akkortájt fogyasztóinak mondott világ.
A Kalandorok tengeri kincskereséssel, szerelmi háromszöggel és melodrámával folytatódott. “Letitia, je ne savais pas…” – siratta férfiasan, régvolt Calypso magnetofonokon is Alain Delon a tengermélyi sírba lebegő szép szőke színésznőt. A Zabriskie Point-beli fiút lelövik a filmbeli rendőrök, a mozgalmár diákokból viszont új establishment lett, ki ne tudná. Alain Delon rálel a kincsre és meggazdagszik. Kirepülős (vagy elúszós) mozitörténetekkel ettől fogva már csak viccelni lehet. Marco Ferreri Dilingere 1969ben még eléri úszva a Tahiti felé induló hajót, de a Szállást kérek óvó bácsijaként Roberto Benigni tíz évvel később már csak úgy, céltalanul, gyalog vág neki a tengernek egy kiskrapekkal.
Mindenesetre az a bizonyos, Kalandorok-végi, nem felejtő, de megkérgesedő szívű Alain Delon járhatott még a nyolcvanas évek közepe táján is a Második Műsor nevű poszt-new-wave-pre-alternatív rockegyüttes szövegírójának az eszében. “Alain Delon szeretnék lenni, / éjjel-nappal napszemüvegben járni. / Nincsen nekem vágyam semmi, / csak Alain Delont megkeresni…” – hangzott egy elkomolyodó korban a sokatmondóan komolytalan Második Műsor.
Egy új magyar film, a harmadéves főiskolás Mundruczó Kornél elsőfilm-díjas műve nemcsak a címében idézi, hanem az egyik szereplővel el is dúdoltatja ezt az elfelejtett dalt. A Brúnó nevű főszereplővel ráadásul kalandoros légi kunsztokat is csináltat – Brúnó cirkuszi világszámra készül, motoros sárkányrepülőn ragadná fel az égbe Batman képében az ő tornászgerendán gyakorlatozó, nyuszifüles feleségét –, és az egyik jelenetben repülős-autós filmidézetet is ad.
De Brúnó nem olyan, mint azok, akiket így vagy úgy felidéz, és neki viccelni sincs kedve. Brúnóról már a legelső jelenetben kiderül, hogy homoszexuális prostituált, de a felesége erről mit sem sejt. Mire sárkányrepülőn fölébe száll az ő Nyuszikájának, nyilvánvaló, hogy a világszám a legjobb esetben is csak kegyes hazugság. Az ötödik jelenetben nyulat – mi mást – öl: tarkón vágja, lenyúzza a szép fehér bundáját, pörkölt lesz a nyuszikából, undorítóan rág, csámcsog, böfög és öklendezik a család. A hetedik jelenetre pedig nyilvánvalóvá válik, hogy végképp nem kirepülős történet ez, ez aztán nem.
És az is biztos, hogy ez a benyomás nem a téma, a szubkulturális környezet, a durva szövegek miatt keletkezik. Amiatt is persze. De szóba sem jön, hogy bárki egy pillanatig is valamiféle kukkolós vagy netán kultikusnak szánt szocio-bűnfilm nézőjének hihesse magát. A kultusz mint az elátkozott történetek egyik lehetséges sorsa felsejlik ugyan: a Brúnóba szerelmes Ringó (Brúnó sógora) például egy nagyon fontos jelenetsorban Trainspotting feliratú trikót visel. Csakhogy ugyanez a jelenetsor példásan hátborzongató visszafogottsággal, magányos közelképekkel és furcsa nagytotálokkal úgy ábrázol egy közvécén nyélbe ütődő üzletet, hogy “látni” semmit sem lehet. Két másik, egyébként nagyszerű etűd: a lakótelepi “duguláselhárítás” groteszk pantomimja meg a rendőrségi “chippendale-show” – Brúnó sztriptízjelenetet mutat be a szadistán kéjelgő rendőrnők (!) parancsára – pedig nemcsak az “olyan, mintha élne” közhelyekből, hanem magából a filmből is kilóg egy kissé.
El kell hogy higgyük: a történet nem a homoszexuális prostituáltak világáról szól. Arról csak annyiban, hogy kellő nyomatékkal tudomásul véteti magát az a világ: “ilyen is van”. Hanem valami másról, valami sokkalta egyszerűbbről. Négy emberről. Brúnóról, akit hárman is szeretnek – a felesége, a sógora meg egy ügyvéd –, de aki maga senkit sem szeret. Talán az apaszerű ügyvédet, de nem biztos, hiszen az sem világos, hogy Brúnó homoszexuális-e egyáltalán, vagy – mint többször is állítja – csak a pénzért csinálja. Mindenesetre kezdettől fogva sejthető, hogy a játék nem babra megy. Ringó végül női ruhában, vörös parókásan, elvágott torokkal végzi, Brúnó viszont patetikusan drámai halállal hal meg; sőt feleséggyilkos lesz belîle, ha nem teríti le még idejében az ügyvéd golyója.
A történet ezen az elemi szinten mintha hiányos volna. A figurákat és a helyzeteket a hol kézi-, hol állókamerás, hol szintetikusan távlatos, hol meg klipszerűen lüktető mozgóképek lefegyverzően rafinált erőszakkal lökik mintegy a néző látványmezejébe. “Tartsd nyitva a szemed!” – idéznek a plakát szuggesztíven röntgenrózsaszínre nyúzott nyulai a “nyuszi ül a fűben…” mellé egy másik szlogent is. A felszólítás a filmben az ügyvédet inti óva az alvilágtól; a néző figyelmét azonban éppenhogy eltereli a filmről, hiszen nézői minőségében őt a sajátos technika aligha hagyja bölcsen szemlélődni. Ha utóbb mégis szöget ütne a fejébe néhány kérdés – hogy tulajdonképpen hogyan is magyarázandó és megjelenik-e bármilyen dimenzióban mindaz, ami Brúnó szerint sehogyan sincsen –, akkor könnyen lehet, hogy be kell érnie azzal, amit egy “még félórányi történetet” hiányoló kritikára válaszolva Mundruczó egy interjúban mondott: nem az ő filmje rövidebb, hanem a többi film hoszszabb, mármint “a valódi sztorihoz képest”, nem is fél, hanem másfél órányi, fölösleges történettel.
És nem marad akkor hátra más, mint tudomásul venni, hogy ennek a nagyon tehetséges és nagyon sokat akaró fiatalembernek a “valódi” története igenis csak ennyi. Valakit szeretnek hárman is, az meg nem szeret, és ettől minden tönkremegy. Ami ebben a közegben tragédia és halál, az átlagos körülmények közt, a maga szokványos verziójában csak ócska kis kudarc. Szó se róla: azt is lehet persze amúgy csehovosan ábrázolni, Eric Rohmer például egész életművet hozott össze efféle minimáltörténetekből; de a túlzó felnagyítás is járható út. (“…Képzeld el ezt hetero-leosztásban, mondjuk számítógépes szakemberek a PC mögött, éjjel-nappal életképekkel. Én pedig azt akartam, hogy mindennek tétje legyen…”)
Fontos kérdés azonban – és ez a kérdés egyelőre mindenképp megmarad –, hogy vajon tényleg segítik, felerősítik-e a Nincsen nekem… történetének kérlelhetetlenül irritáló körülményei és hatásos, de egymásra furcsán rálicitáló metaforái (nyúl, repülés, Batman) a “valódi sztorit”. És ha valaki elől éppenséggel eltakarják? És egyáltalán: mi az, hogy valódi? Van olyan?
Filmes pályáját Mundruczó Kornél bravúros bizonyítással kezdte: lehet uraságéktól levetett matériával, kiváló színészeket kőkemény szerepekre ingyen mozgósítva, akár hétszázezer forinttal is belekezdeni, és aztán a már megvágott anyaggal néhány milliót összekalapozva, huszonévesen filmszemle-díjat nyerni, majd profi forgalmazás nyomán telt házakat produkálni.
Egy friss interjúból kiderül, hogy most megint forgat, a másodéves főiskolai vizsgafilmjét készíti kicsit megkésve. A film, mint mondja, mai gyerekekről szól; tizenhat éves srácok vannak benne, és aszódi nevelőintézetiek játsszák őket. Nem róluk szól, hanem “rendes szülők rendes gyerekeiről”, de azok a próbaforgatásokon nem váltak be. Az aszódiak viszont fantasztikusak, “sokkal többet tudnak az életről, mint én – mondja Mundruczó –, annyi mindenen mentek keresztül, és amit megélnek, az rettenetesen egyszerű, de nagyon igaz, őrülten erős”.
Biztos, hogy így van. A film mindenesetre akkor is nyer velük, ha csak egyszerű lesz, csak igaz, csak erős.
Nincsen nekem vágyam semmi. 80 perces színes magyar filmdráma, 1999. Rendezte: Mundruczó Kornél. Főbb szerepekben: Nagy Ervin, Rába Roland, Csuja Imre, Kovács Martina