Vigyázni kell a gyerekekkel. Könnyen a fejünkre nőhetnek. Van úgy, hogy azt teszik, amit mondunk, csak éppen a maguk módján. Van, hogy éppen ellenkezőleg, és mégis jól sül el a dolog. Van, hogy belecsöppennek egy forgatásba, akár csak mellékszereplőként, de rövidesen mégis ott találják magukat az események középpontjában. De van, hogy eleve főszerepet írnak nekik. Minden, ami általuk, jelenlétükben hangzik el, más, érzékenyebb színezetet nyer. Nem lehet velük ártatlanul játszadozni.
Friderikusz mégis megpróbálja. Nagy játék itt minden, látszik rajta, hogy élvezi, még ha a mosoly a kamerának szól is, attól ilyen görcsös. Mert azért valljuk be: úgy mesterkélt az egész, ahogy van. A bevezető klipben gyerekek ülnek a keverőpultnál, gyerekek mozgatják a díszletet, még a mikrofont is egy édes, selypítő lányka próbálgatja. Öltözőszobájából gyerek rángatja ki a szupersztárt a stúdióba, s ezzel a műsor egy hamis illúzióba ringat bennünket: nemcsak a kirakatban, a kulisszák mögött is gyerekek a főszereplők. Ők írják, szerkesztik, rendezik a forgatókönyvet, nem szerepet kaptak, önmagukat játsszák.
Őszintén szólva tartok ettől a valóságtól. Először is, mert nem igaz. Másodszor, mert minden néző tudja ezt, ám azzal, hogy a csatornán marad a műsoridő erejéig, hallgatólagos beleegyezéséről biztosítja a Potemkin-falu ácsmesterét. Harmadszor pedig azért, mert a naiv és érdek nélküli magakelletés mellett és helyett szerepbe kényszeríti a kiskorúakat, és ezzel – az értelmezési környezetből adódóan – fogyasztási tárgyként tálalja őket a nagykorúak elé. Esélyünk sincs rá ugyanis, hogy megtudjuk: ki milyen személyiségjegyekkel bír, kik a barátai, mit szeret, mit nem, mivel tölti idejét a legszívesebben – bár egy jó pszichológus biztosan gazdag kartotékot tudna kiállítani a mondatfoszlányokból is. Jópofáknak kell lenniük – eleve így keresik őket a műsorvégi toborzóban –, nevetni való bemondásokkal muszáj gazdagítaniuk hétköznap esti ellanyhulásunkat. Nagymama, nagypapa, konyhásnéni, ofőbácsi egymással versengve ajánlja be a környezetükből svádájukkal kitűnő hatnyolc éveseket, akik már elég nagyok ahhoz, hogy önálló gondolataik (is) legyenek, de kicsik, hogy milliónyi anyuka és apuka egy csapásra olvadjon el láttukra a képernyő előtt.
Friderikusznak szerteágazó céljai vannak a gyerekekkel, gondolom én. “Szerintem ahhoz, hogy az emberek harmonikusabb, teljesebb életet éljenek, látszólag sok, valójában azonban nagyon kevés hiányzik. Ha az embert egy teljes körhöz hasonlítanám, akkor ez a hiány manapság nem több mint tíz-tizenöt fok. Néha bizony azt kell gondolnom, hogy Isten azért teremtett engem, hogy ezt a kevéske hiányt én küzdjem le, tehát az emberi harmónia kulcsát mindenki számára megtaláljam. Mi tagadás, a megoldáshoz már közel vagyok” – nyilatkozta múltkor meglepő őszinteséggel a Playboyban. Azt hiszem, nem járok messze a Friderikusz teremtette valóságtól, ha azt mondom, hogy a Gyerekszáj című műsor is a Nagy Terv részét képezi. Kicsit vigaszt nyújtani, kicsit megsimogatni az ember lelkét, úgy, ahogy csak egy gyerek tudja, harmóniát csempészni a búval borított hétköznapokba. Nem tartom véletlennek, hogy csak hétfőtől péntekig, s csak főműsoridőben, amikor már mindenki hazacipelte magzatát az óvodából-iskolából, megetette, félig-meddig lefektette, kikáromkodta magát a hírműsoron, milliókat halásztak el az orra elől az azt követő játékban, nos, éppen ebben az időpontban találkozik a tekintete Friderikuszéval és három választott gyerekével. Felteszem, megnyugszik egy kicsit, lerázza lelkéről az irodamocskot, megsimogatja öntudatlan gyermeke buksiját, rámosolyog, és úgy érzi, nem volt hiába. Ezt akár az ő Cintiája vagy Kevinkéje is mondhatta volna (ne feledjük: átlagmagyarokról beszélünk!), mondott valami hasonlót épp a minap, milyen édesek is a gyerekek, milyen jó családja van neki, boldogan nyugoszik a reggeli vekkerig.
A másik, nagyképűen szólva, a Bocca della Verita-effektus. Az igazság szól a Gyerekszájon keresztül. Igaz, ha belenyúlsz, könnyen leharaphatja az ujjadat. A gyereknek ez a kitüntetett szerepe nagy múltra tekint vissza a kultúrhagyományban. A Bibliában a gyerek Isten kiváltságosa, Isten az ő szájából készít magának dicséretet (vö. a Friderikusz-nyilatkozattal!), a Mennyek Országába gyerekként lehet csak bemenni, a keresztségben Isten gyermekei leszünk stb., így nem csoda, hogy Isten egyszülött Fia is gyerekké lett. A mitológiában a gyerek gyakran kultúrhős, a kezdettel és megújulással áll jó viszonyban, a szakrális és profán tér és idő határán helyezkedik el – mintegy a halandók kulcsa a transzcendenciához. Kezdem már érteni Friderikuszt, amikor idézett nyilatkozatát a következőképpen folytatja: “De ha meg is lesz a recept [ti. a harmóniáé, a boldogságé], hogyan fogom tudni átadni. Csak úgy, ha viszonylag nagy tömegek fognak hinni nekem. Ebben már jól állok. De intézményesen kinek hisznek nagy tömegek? Például a Pápának. Addig persze még egy-két problémát meg kell oldanom, például nekem, a született evangélikusnak át kell keresztelkednem.”
Leszűrve a mondatokból előkandikáló (ön)iróniát, még mindig ott van a megváltásigény, a transzcendenssel való kitüntetett viszony, az igazság ígérete. És erre nincs jobb “eszköz” a gyereknél. Neki minden megbocsátható, lehet kedvesen trágár, ennivalóan durva, szavain hajlamosabbak vagyunk jobban elmélázni, mint a felnőttekén. Mert nem az elménkre hatnak, egyenesen szíven ütnek. A felnőttekkel vitába szállunk, a gyerekeknek meghódolunk.
A “televízió pápájának” enciklikáiból szőtt gyermekszövet a televízión keresztül borul a hívek vállára. Egyéb telekommunikációs eszközök mellett ez az ezredforduló autentikus közvetítő közege. Lehet, kissé már elavult, mint ezt Friderikusz maga is bevallja. De ebben az átmeneti időszakban egyelőre nélkülözhetetlen. Nem árt tudni tehát, mit gondolnak róla maguk a gyerekek. A világ nagy kérdéseit tematikus sorrendben szájukba vevő emberkék Friderikusz irányításával óhatatlanul ideérkeznek. Hazabeszélni.
Két kisfiú és egy kislány a vendég. Hódmezővásárhelyi képviselőkre szabott hatalmas fa karszékekben ülnek, állnak, feküsznek, nyüzsögnek. Friderikusz közöttük hajlong, kérdéseivel bele-beleszurkál a kiapadhatatlan szóömlenybe. Főleg az egyik Dani viszi a prímet, visszatérő vendégként már-már ő is házigazda. Az égszínkék, felhőkkel mintázott háttérben fekete téglalapként sötétlik Isten mindent látó szeme. A gyerekekkel szemben kis, tévéképernyőt formáló keretben látszik a stúdióközönség, amely egy-egy jól sikerült riposzt hallatán gyakran extázisba esik. Az igazság hallatja gyermeki hangját, s mi, felnőttek, bizony beleborzongunk.
Friderikusz nevel. Nem helyes erőszakos filmeket nézni, a te szüleid megengedik a szexjelenetek nézését? Ejnye-bejnye. A kislány szerint erőszak erőszakot szül, ha a gyerekek megnézik a verekedős filmeket, lemintázzák. Vagy igaz, vagy nem, kísérletek erre és arra is vannak, Friderikusz mindenesetre rábólint. Fergeteges a taps. Neked a számítógép a legfontosabb az életben? – hangzik el egy másik jelenetben, s a megfeddett gyermek sietve előbbre rangsorolja anyukát, apukát és az olvasást.
Megtudjuk azt is, milyennek szeretnék látni a gyerekek a műsorkínálatot. A másik Dani szerint el kéne törölni az összes “buta felnőtt filmet”, s csak gyerekműsorokat adni, a felnőttek tévézés helyett inkább olvassanak. Legyen egyedül a kiskorúaké a képernyő. A kislány kompromisszumot ajánl: fél év nekik, fél év nekünk. Ez is vicces. A reklámokat utálják, fölöslegesnek ítélik, hiszen az üzletben úgy is ott vannak, meg aztán lehetséges, hogy az egekig ajnározott mosópor nem is használ. A tévészexről már megoszlanak a vélemények: ki gumibabának nézi a meztelen nőt, ki szerint a színész élesben csinálja, esetleg a feleségével. A legaranyosabb – mi más is lehetne! – a gyilkosság. A kislány halálos komolyan elmagyarázza, hogyan pucolják le a paradicsomot, amit aztán kilőnek a képernyőhalálra ítélt színészre, nehogy ráragadjon a paradicsomhéj, és lerombolja az illúziót. És mi igaz, mi hamis a televízióban? – érdeklődik a moderátor. Hihetetlen, de így van: a gyerekek jobban hisznek a felnőtt filmeknek, mint a rajzfilmeknek, mely utóbbiakat színtiszta agyszüleményeknek tartják, a filmekben viszont csak elvétve fedeznek fel “meséket”.
A kérdések nem jók. Nem így jók. Kiérzik belőlük a térítői buzgalom. A nem tetsző válaszok nem kerülnek műsorra, a vágó asztalán végzik, de a felük megragad a közönség taps- és nevetésorkánjában. Ezek érdekelnek a legjobban, ezek a félig elmondott mondatok, amelyek könnyűnek találtattak, és sosem tudom meg, miért. Vágták volna le ügyesebben ezek a vérprofik, helyére talán egy kis gépnevetést. Mindegy. A lényeg, hogy a gyerekek imádják a televíziót, ez a lételemük. Legfőképpen a rajzfilmeket és a sorozatokat, meg persze azt, amiben maguk is szerepelnek. Tévésztárok akarnak lenni, irigylik Friderikuszt, a luxuslakásokért, az autogramkérőkért. Ők a konklávé, a lehetséges utódok gyülekezete.
A hírmagyarázatok kínosak. Szégyelli az ember, mennyi hülye hírt produkál a felnőttvilág. Az értelmetlen hírek között az értetlen kommentárok szinte bölcsességgel kecsegtetnek: az olajszőkítés valójában olajszűkítés, azaz kifogy a benzin a kutakból, a Szent Korona azért van a Parlamentben, mert a politikusok azt szeretnék, ha az ő fejükön ülne, a Fradi rossz szereplésével Torgyán anyagi forrásai is kiapadnak, és alaposan csődbe megy. Már-már megsajnálom a szerkesztőket, akik ilyen híranyagból dolgoznak, amikor rájövök, hogy céljaik vannak. Ellen-Heti Hetes revival, politikai gyerekkabaré. Ami nem ment a nőknek, majd megoldják a gyerekek.
Friderikusz kiszól a nézőknek, itt a vége, majd félreérthetetlenül jelzi: ez csak a nyilvánosságnak szól, ők, a műsorvezető és a három gyerek, tovább folytatják kötetlen eszmecseréjüket a világ folyásáról. Ez az utolsó szög a Potemkin-faluban, jó mélyre fúródik.
Friderikusz tehát játszik. Kivárásos taktikával dolgozik. Nem szereti a tévévezetőket, csak használja őket: üzenetet akar átadni. Azok sem szeretik Friderikuszt, csupán használják: nézettséget követelnek. És mi, ott a képernyők előtt, mind azt hisszük, buksikat simogatva, szemünkből törölve a könnypatakot, hogy irtó jól szórakozunk. Pedig dehogyis. Friderikusz már nem szórakoztat, megtörtént a jó ideje előrevetített súlyponteltolódás a komoly műfajok felé. Friderikusz a fejünkkel beszél, ambróziával kenegeti elsorvadt idegszálainkat. Földöntúli igazságból cserzett aktatáskával zavar bennünket munkába mindennap.
Ő tudja, mit akar. Én, ha nem is igen értem, mindenesetre meghallgatom.
Gyerekszáj, TV2, 2000. szeptember 29., 19.35. Műsorvezető: Friderikusz Sándor. Szerkesztő: Máthé Dorottya, Nagy Judit. Vezető operatőr: Stenszky Gyula. Gyártásvezető: Aranyi Tibor. Rendező: Molnár József.