A címet – ugye – Schiller úrtól loptam. Ott költészetről van szó, esztétikáról. A naiv költőből ömlik a dal, a szentimentális konstruál, méricskél – aztán mégis a naivé a jobb megoldás. A naiv történelem itt metafora: a személyesen megéltet jelenti, amit nem a história írója konstruál, hanem élete, melynek konzekvenciái természetesen jönnek elő belőle. S ezek a konzekvenciák cseppet sem hízelgők. Mert ez a történelem többször is zsákutcába tévedt, ám a végén mégis a győztes ember históriája lesz belîle – amiből nem a tévedések ismétlődése az érdekes, nem is a győzelem, hanem a történelem “naiv” szemlélete. Hogy ti. mennyire tele van zsákutcákkal az az ún. fejlődés. Csak abból áll, meg kerülőutakból, aztán mégis megyünk valahová. Hát, valahogy így intett meg engem Vásárhelyi Miklós önéletrajzi történelme.
Mert valami természetes életbölcsesség szólal meg ezekben az interjúkban (1987, 1996 és 2000). Önmagát és világát egyszerre mérlegre tevő figyelem. Mondjuk, ahogy többször is említi naivitását: ahogy teljes mellszélességgel vetette magát a kommunista mozgalomba – nem törődve a figyelmeztetésekkel, a hittől vezetve, majd ahogy – egy olasz ösztöndíj nyomán – a piacgazdaság abszolút jóságát fogadta magába. Egyik sem volt az igazi, ez utóbbit, mint életformát, amiben ma élünk, némi szkepszissel tekinti, tudja, hogy nincs jobb, ám nagyon is látja gyenge pontjait. De mekkora emberi formátum kell ahhoz, hogy két ilyen egzisztenciális döntésének naivitását megvallja! (Federigo Argentieri, aki az első két interjút készítette, itt meg is áll: ilyet î még nem látott politikusban…) Pedig ez nem vallomás: ő ilyen, nincs önmítosz, visszafelé szépítés.
Ahogy a könyvet olvasom, azon kapom magam, hogy unom ezt a történelmet: mit csinált Rákosi 46-ban, 54-ben, mi volt a kékcédula stb. Annyiszor mentünk végig rajta, így megy úgy. Pedig Vásárhelyi sok érdekességet mesél, pl. Gerő egyéniségéről, egy 1946-os párizsi együttlétük alkalmából. Mégis. Tán mert nem bírom már ezt az állandó múltban kaparászást, amikor itt van a veszélyesebb és fontosabb: mi lesz holnap? Aztán csitítom magam: hallgatóimnak pl. gőzük sincs az itt szereplő eseményekről, nevekről, tendenciákról. Megértem persze: folyton ezt hallják, de csak “punktuális” változatban, egy-egy eseményt, nevet kiragadva, nem tendenciákban és összefüggésekben. Csak ilyen-olyan variációkban, melyekben az isten se ismeri ki magát, jobb, ha lekapcsol a tudatod… Így aztán, ha valamilyen irodalmi, történelmi kontextusban előkerül, akkor az ábécénél kell kezdeni. Pláne a sok paradox fordulat hallatán (BajcsyZsilinszky fejlődése, figurája, Horthy kiugrási kísérlete, Donáth alakja, Kádár, a gyilkos és Kádár, minden idők legnépszerűbb politikusa.) De ilyen a beszélgető egyénisége is, Vásárhelyi Miklósé, aki ebben a kötetben is a demokratikus szocializmust tartja az igazi megoldásnak…
Minden kor maga teremti saját történelmét, sőt egyre inkább úgy látom: általában a történelmet, amit újra meg újra átírnak. És mégse teremti meg, íme itt állunk tudatlanul – történelmi tudat nélkül – még mi is, akik részint átéltük, minden létező papírt elolvastunk, mindent megbeszéltünk, mi is csak pislogunk: vakfoltok halmaza maradt a történelem. Nem csoda, hogy rémesen adjuk át a következő meg a rákövetkező generációnak, semmi sem marad nekik, zérusról kell kezdeniük. (Egyébként: lehet, hogy nem is lehet “eredetiben” átadni, utólag alakul: minden másképp volt alapon…) Marad a történelmi tudat teljes hiánya.
Ez a történelmi tudatnélküliség jó is – lásd Amerikát, mekkorát nyernek, hogy nincs történelmük! –, de Európában és még inkább Közép-Európában snassz, tragikus tévedésekhez vezet: nemcsak Koszovót vagy Bécset nem tudják megérteni, de azt se, hogy itt mi van… Egyetlen mentségünk, hogy titkokkal vagyunk körülvéve, még ma is, amikor már annyi minden megjelent, nyilvánosságra került. (Mi történt Kádárral november 1-je után a szovjet követségen? Ki mit mondott?) De a titkok sem szolgálhatnak mentségül: azért vagyunk, hogy ne legyenek titkok…
Vásárhelyi másképp csinálja. “Történelme” annyira személyes (és szerény), hogy megjelenik előtted a históriának nevezett film. Fiume, ahol született, a soknemzetiségű város, amelyet hazájának tart, s ahonnan a toleranciát, a multikulturális sokféleség szeretetét hozta. Rákosi, aki elbűvölte (!) kortársait nyelvtudásával, sármjával (!). És a legfontosabb: Vásárhelyi eljátszik azzal, amivel a történésznek tilos babrálnia: mi lett volna, ha… Ki nem sakkozott még magának ilyen játékot különböző eseménysorokkal: mi lett volna, ha nem 46-ban kezdődik el a fordulat, ha 56-ban nem két hetet kapunk, hanem hónapokat? Ha Kádár nem végezteti ki Nagy Imrét? Nem mondom, hogy végigforgatja a “ha” filmjeit, de ezeket a kérdéseket újra meg újra beexponálja, s ez a látásmódot is formálja, ahogy előadja ezt a fél évszázadot: ettől izgalmas ez a személyes történelem. Megvilágítja azt, amiről még ma is keveset tudunk. Itt van mindjárt 47 februárja, az első koncepciós per kezdete (az oroszok elviszik Kovács Bélát), és anélkül, hogy akkor észrevették volna, már egy másik korszakban vannak. Vagy: Révaira hivatkozik, tőle tudja, hogy a komcsik 45 után úgy gondolták, kell vagy tizenöt év a demokratikus átmenetre. Aztán lett belőle másfél. Mi lett volna egy tízéves nevelődési regény sztorija? És persze több generációt izgató – titokban, rosszul vagy mámorosan feltett – kérdés: egy hosszabb 56 lehetősége, úgy értem, ha több idît kap a forradalom? Vásárhelyinél is ez a legfontosabb, végül is ezért ült jó pár évet, erre tette fel életét. Ahogy ő fogalmaz: a TIB megszervezése, az igazságtétel, a névsor, a Nagy Imre-temetés békés levezetése, a nemzet emlékezetének helyreállítása – ebben állt küldetése. S ha utánagondolok, valóban csoda volt, hogy így alakult, mert lehetett volna másképp is – rémesen vagy éppen elmaszatolva.
Mi lett volna, ha? A kérdések – természetesen csak félig kapnak választ – tökéletesen beleillenek mai észjárásunkba, a posztmodern kontingenciaelméletbe. Hogy ti. a dolgok nemcsak egyféleképpen alakulhattak, lehetett volna más útja is a fejlődésnek. A nyolcvanéves Vásárhelyi korszerűbben gondolkozik, mint mi valahányan. És egy ilyen látásmódból – amit minden teketória nélkül bevezet – minden izgalmasabb (tanulságosabb) lesz.
A másik ilyen előfeltevés: számára a politika azon múlik, kik csinálják. Milyen emberek. A hosszú történetben villanásnyi, ám pontos karakterportrékat kapunk Rajkról (hát, nem épp hízelgőt), Harasztiról, Gerőről, Bibóról, villanásnyit Aczélról, Grószról, aztán az új pártok alapító atyáiról. Pedig nem akar “jellemezni”. Nem ez a dolga. Ő csak saját történelmét meséli. Mégis, akaratlanul, de íróként méri fel egykori partnereit, ellenfeleit vagy cellatársait – csillantja fel emberi kvalitásaikat, veszi észre a “nagyok” erényeit/gyengéit, vagy találja könnyűnek őket. (Ilyen fantasztikus pillanatkép Togliattié, de ilyeneket villant elénk társairól is: Gimes Miklósról vagy Szilágyiról. Történelmi/emberi miniatűrök. Tőle lehetnek a legdörzsöltebb zsugások a politikában, vagy éppen a legidealistább tervezők – nála az emberi minőség a döntő. Defekttel nem lehet politizálni. Édes istenem, milyen igaz, s nemcsak azokban a rémes időkben, hanem azóta is mindig. De miért kerül oly ritkán kvalitásos ember a politika arénájába? Csak nem a történelem játssza ezt a cinikus játékot, miszerint a politika nem emberi game?
A Nagy Imre-kép. Sokfélét ismerünk – ezt a kritikai analízist most olvasom először. Nem a hagiográfiából veszi az alapanyagot, megint csak a személyes történet lesz történelem. A gyenge pontok: a funkcionárius, aki lassan (későn) oldódik, aki elhiszi, amit a szóbeli megállapodás rögzít (nem politikusi gesztus), az a távoli párhuzam, ami Bibó és közte kirajzolódik a könyvben. Bibó emblematikus képe, ahogy a Parlamentben ír, dolgozik, nem mozdul, miközben a ruszkik már átkutatják a házat, Nagy meg a jugoszláv követségen, ahol azt ígérték… Na és a megegyezés, hogy Tito – még mielőtt odamentek volna – eladta az oroszoknak az egész társaságot. Aztán, jóval később, már az újratemetés után, az első demokratikusan választott kormány idején kezdődik el a második felejtési korszak: egyik kormánynak sem kell ez a tradíció.
Vásárhelyi a civil társadalmi mozgalmakban látja a demokratikus fejlődés igazi kibontakozását. Megint egy naiv történelmi vízió, csakhogy mélységesen igaz. “Tulajdonképpen a demokrácia fejlettségének sem csak az a fokmérője, hogy a parlamenti demokrácia hogy működik – sokszor nagyon nagy zavarok vannak a működésében –, hanem az is, hogy a civil szervezetek hogyan működnek, mert ezek rendkívül eleven és a demokratikus rendet élettel, mozgással megtöltő, az embereknek a demokrácia iránti érdeklődését és ragaszkodását nagymértékben fokozó intézmények.” Annak idején mi mindent köszönhettünk a Fekete Doboz lelkes csapatának, nemrég, az árvíz idején láttuk, hogy a máltaiak voltak a leggyorsabbak, legeredményesebbek. Szóval a diagnózis pontos. De az is, amit ugyancsak ő állapít meg, hogy eddig minden kormány szétzilálta ezeket a szerveződéseket: nem kellettek nekik, mert zavarja a politikát. Ma is így van – ne dumáljanak bele. Pedig nem beledumálnak, hanem dolgoznak.
A gondolat mélyén 56 egyik alapvető utópiája él: a közvetlen demokrácia, ami a civil szerveződésekkel formát és megvalósítható társadalmi alakzatot kapott. A 45-ös spontán földosztó bizottságok tapasztalatától (amiről Donáth Ferenc írt nagyszerű monográfiát), Szabó Árpád antik történelmi tablóján és a jugoszláv participációs üzemstruktúrán át a munkástanácsokig sokféle alakban kísérletezett az akkori latens társadalom és forradalmi gondolkozás többnyire illegális, néha legális formákban. Üldözték is keményen. Pedig magától is kimúlt – nemcsak Jugoszláviában, de mondjuk a német üzemvezetési struktúrában vagy a rendszerváltás után nálunk. Utópia maradt, hogy aztán szelídebb álnevén – civil társadalom – éljen tovább, de még ilyen formában sem hagyják békén. Vásárhelyi egyszerűen nem vesz tudomást erről az ítéletről (taktikáról). Tíz-egynéhány éve, mint a Soros Alapítvány vezetője, a nyitott társadalom programjába csomagoltan ugyanezt csinálja. És neki van igaza: nem kell feladni azt sem, amit a történelem húzott át. Hegel szerint egy-egy tendenciának a történelemben kétszer-háromszor kell megjelennie, hogy egyszer megvalósulhasson. Még nem tartunk ott, néha már nevetséges erőlködésnek is látszik az e téren folytatott kísérletezés. De nincs más lehetőség: próbáld újra! Tán még nem is lehet tudni, milyen alakzatban, de akkor is. Ez ennek a könyvnek tanulsága. Nehéz lecke.
Beszélgetések Vásárhelyi Miklóssal. Az interjúkat készítette Federigo Argentieri és Barna Imre, az előszót írta Massimo D’Alema. Fordította Betlen János és Barna Imre. Budapest, 2000, Magyar Könyvklub. 253 oldal, 1290 forint.