Lapzártánk idején kaptuk a hírt: meghalt Sükösd Mihály. Ott, ahol minden hónapban az ő irodalomkritikája volt olvasható, most búcsúzni kényszerülünk. Almási Miklós emlékezik a Valóság szerkesztőjére, lapunk munkatársára, az esszéista-író-kritikusra, a szenvedélyes entellektüelre.
A legendás Valóság szerkesztőségében (vagy lent a New York kávéházban?) ült, vágni lehetett a füstöt, de a levegő izzott körülötte, olyan gyorsan pattogtak a példák, érvek, riposztok, hogy csak kapkodtam a fejem: a lap esszé-, kritikarovatát csinálta, de nemcsak hozott anyagból, hanem kicsiholta vitapartnereiből, barátaiból, ellenfeleiből a briliáns ötleteket. Mindig volt egy olyan nézőpontja, ahonnan más nem látta a dolgokat, és ezzel nemcsak a vitákban nyert, hanem adott is: nézd tágasabban a világot. A lap csapatmunkában készült, Sükösd Mihály e csapat mindenese volt: tudta, hol születik valami új, ráérzett, kiből lesz nemsokára valaki, akivel érdemes szóba állni. Ugyanakkor kíméletlen szerkesztő is volt, egy gyengébb passzusért visszaadta az írást: “Édes apám, ezen az izén kalapálj még egy kicsit…!” Vajon ki fogja megérteni – akár egy évtized múltán is –, hogy közben hosszú időn át a Budapesti Műszaki Egyetem könyvtárosaként, majd tudományos munkatársaként dolgozott… Aztán: végsőkig küzdött a lap profiljáért, 93-ban vesztett… Nehezen heverte ki, tán soha.
Esszéi, dolgozatai is ilyen sziporkázó teljesítmények voltak: több perspektívából láttatta tárgyát, színéről és fonákjáról, csak lassan tért a lényegre, de akkor már ott volt az egész kultúrtörténet az asztalodon. Emlékszem, mit kínlódtam Joyce Ulyssesével, aztán az ő tanulmánya megmozgatta a fantáziám, miközben éreztem-értettem a mű dinamikáját, életét. Igazán nagyot a világra való rácsodálkozásaival hozott: a Hippivilág (1979) – Amerika anno – felfedezett egy kultúrát (és szubkultúrát), úgy nézett erre az életmódra, civilizációra, ahogy akkor senki – nem illett, nem volt rá mód, vagy nem is tudtuk, hogyan kell vele bánni. Amivel azt akarom mondani, hogy ő tudta, mi az esszé: a személyesnek, az in statu nascendi témaboncolásnak a formája – ami azonban mint eredmény mégis végleges. Úgy tűnik, mintha mindenféle véletlenül jutna eszébe, valójában mindennek helye van, és közben mély összefüggésekre derül fény. A hatvanas-hetvenes években eseménynek számított egy-egy tanulmánya: feketekávé, vodka vagy szódavíz mellett – még a politikai viccek előtt – ezeken rágódtunk. Akkor még volt beszélgetés. És hadd tegyem hozzá: ő tudott beszélgetni – munkatársaival, a lapbéli ismerőseivel, barátaival, mindenkivel: szellemes volt, felvillanyozott, figyelt rád is, aztán egy áramütés ért: egy gondolat fele, egy poén, egy ironikus mosoly. Irodalmi (vagy film-) kritikái is ebben a stílusban íródtak: beszélgetett olvasójával, provokálta, aztán fantasztikus műveltségére épített érveivel megbékítette.
Ezért voltak fontosak a regény műfaját körüljáró dolgozatai. (Kafka, 1965, Hemingway világa, 1969, Változatok a regényre, 1971, Küzdelem az epikával 1972). A Kafka-könyv máig hordja az áttörés nyomát: ott robbant be egy másfajta prózaírás-kép, nagyképűen azt mondhatnám, hogy vele kezdődött a regényforma felszabadítása, ami aztán azóta is tart. De akkor – a szocreál kánonja idején – ez tényleg kapudöntés volt, generációk számára nyitott horizontot. Igaz, akkor Kafka-, meg Hemingway-mánia volt, de csak olyan szlogenszerűen – hogy mit jelent irodalmi-esztétikai programként, azt ő mutatta meg. Végigvezette olvasóját az új regényforma lehetséges variánsain, az időjátéktól, a belső monológtól a pszichoanalízis beépülésén át a szövegek ütköztetéséig. Talán itt hagyta abba: regényformában a külső és belső világ feltárulásának eszközét írta le, s amint az írás helyett a “szöveg” kezdett divatba jönni, lekapcsolt. Mit mondjak, joggal. Későbbi tanulmányaiban is megmaradt vibráló, trendteremtő értelmiséginek (Utópia lovagjai, 1990, Hajnalcsillag és sötétség 1993, Merengő, 1994), mégis az életben többnyire kisebbítette magát, játszott, ironizált, s csak később értetted meg, hogy valami nagyon fontosat kaptál.
A regényírást kísérleti terepként kezelte, túl azon a ritka képleten, hogy az epikáról való gondolkozást szépírói gyakorlat is kísérte. Novellái nagyszerűek, meg is maradnak az időben, regényei közül viszont A halottak napja: feltámadás (1986) az igazi, nagy teljesítmény: minden benne van az értelmiségi létről, 56-ról, meg ami vele járt – egy generáció élete.
És jött a csak feltartóztatható, de nem megállítható, ő pedig átlépett oda, abba a másik létbe, ahol csak a róla szóló emlékek, no meg az életmű áll és marad.