Egyre szaporodnak a nyári fesztiválok. Úgy látszik, hogy a világ jobban élő része lelkiismeretét csitítja, amiért év közben egyre kevesebbet áldoz kultúrára. Szinte tüntetés ez, hogy nemcsak napozás, tenger, étel-ital, de a kultúra is létezik. Persze a kultúrának a jobbik része a napra, a tengerre és az ételre-italra emlékeztet.
Aix-en Provance
Több évtizedes fesztivál, nagy hagyományokkal, mégis friss – sok pénzből sok pénzért.
A fesztivál egy hónapja 600 millió forint állami támogatást kap, a legdrágább jegy 48 ezer Ft, az olcsóbbja 12 ezer. Innentől kezdve a dolognak van realitása. Előadás, énekes, minden az árán működik.
A püspöki palota udvarán nem holmi deszkaszínpadot ácsoltak néhány lámpával, hanem a palota elé a szabadtéren építettek egy komplett színházat zsinórpadlással és a legmodernebb műszaki felszereléssel. Vajon Szeged miért nem tudott eljutni idáig? Pedig a harmincas évek végén még egymást váltották itt a külföldi államfők, a hetvenes években pedig Tout Budapest ott ült a Virág cukrászdában.
Persze kézenfekvő a magyarázat: a MALÉV-nak 12 gépe van, az Air France-
nak 240. És ehhez még hozzájön a francia szellemiség, az élet kicsattanó szeretetével. Sehol annyi kulináris öröm, mint ebben az országban, sehol annyi bioélelmiszer, sehol annyi testszépítőszer. Zsúfolt éttermek, kocsmák, a francia gondolkodás arról szól, hogy az élet az egy jópofa dolog, úgyhogy kulinárisak az előadások is – mindent jó nézni és hallgatni.
Cosě fan’ tutte
A püspökség udvarán egy fiatal kínai rendezésében.
Ez a legjobb Cosě, amit az utóbbi időben láttam. A rendező mindig jelen van, de soha nem erőszakoskodik – csak ritkán. Mondjuk, amikor Dorabella azt mondja Fiordiliginek, “Mutasd a tenyered, hadd jósolok belőle!”, akkor a hölgy a talpát mutatja – a közönség nem kis derültségére. A két ifjú azt énekli, hogy “Rántsa ki kardját!”, s közben pisztollyal hadonásznak, de ezek csak apró rendezői “izék”, amik nem érdekesek, és mivel az egész darab lényege, szellemisége mélyen átélt, szintén közömbösek az egyébként nagyon dekoratív külsőségek.
A díszlet amolyan japánkert, közepén egy küzdőtér, amit apró víz vesz körül. Bal oldalon sások, jobb oldalon valódi szomorúfűz – jól lehet alatta heverni. A fiúk fehér birkózóruhában, a lányok kínai–
japán pongyola-kimonóban, a sok szolga feketében, mezítláb, szintén valami távol-keleti versenyt idézve, nem Nápolyt. És mégis az egész hiteles, mert karmester, rendező pontosan tudják, hol vidám a darab és hol szomorú, hol van szerelemről szó és hol reménytelenségről. Egyik röhögésből a másik fájdalomba ejtenek minket, szóval megvalósul a mozarti lényeg. A látvány önmagában mindig gusztusos és vonzó, sehol a kosz, a lepusztultság, a rideg szerkezetek, ami a német színpadokon, meg gyakran nálunk is, modern címen kötelező. De nem is ásatag, “korhű” előadás.
Üdítően hat a közönség. Sem nem operahabituék, sem nem modern zenerajongó bennfentesek, normális emberek, se ruhájukkal, se magatartásukkal nem tüntetnek. Megveszik a jegyet, és annyi az elvárásuk, hogy jól érezzék magukat. Az élményt keresik, nem a hovatartozás szimbólumait.
Másnap, július 14-e. Nemzeti ünnep Franciaországban. Nézem a tévét. Nagy felvonulás. Hát persze: egy nemzet, amelyik a látványra ennyit tud költeni, már miért ne költene az operára is? És íme Franciaország jobboldali elnöke teli torokból énekli a francia himnuszt, a Marseillaise-t, ami azért hát mégiscsak egy elég baloldali nóta! Igaz, pár hete ugyancsak a tévében láttam, hogy Gerhard Schröder szociáldemokrata kancellár ugyanilyen lelkesen énekli a Gotterhaltét. Hát ilyen a világ! És ennyit a szimbólumokról.
A Makropulosz-ügy
Janacek operája, olyan igazi, a 20. század első harmadából való “úttörő”, de mégsem egészen, legalábbis Alban Berghez, pláne Schönberghez képest. Az előjáték alatt a közönség boldogan sóhajtozik, hogy ez azért dallamos zene.
Azután elindul a darab, ami ugyebár fura történet egy şapek-írásból. Nyögvenyelős realizmusból induló fantasztikumba ívelő “álkrimi”, egy 325 éves nőről, akinek az apja Rudolf császár alkimistája. Rudolf megrendeli az örök élet elixírjét, de nem bízik benne és azt akarja, hogy a tudós először a 15 éves lányával itassa meg. A lány kiissza, aztán úgy marad! De ez csak a III. felvonásban derül ki. És addig szörnyű, fárasztó recitatívókban nyomoznak különböző szereplők és történetek után – az élő dialógot utánozva. Kérdem mindazokat, akik azért lelkesednek, hogy ez a zene milyen híven követi az élő beszédet, akkor miért nem prózában játsszák ezt a kacifántos történetet? Sok itt a Richard Straussra és Puccinire emlékeztető dialóg, csak a fent említett szerzőknél ezek elrugaszkodnak a földről és valamilyen dallammá emelkedve juttatnak el a katarzishoz – lásd Salome. Itt meg folyton az az érzésem, mintha repülőn ülnék, amelyik megy, megy, erőlködik, de nem tud felszállni.
Végül a III. felvonásban azért csak elszáll, nem kis mértékben a főszereplő, Annia Silja jóvoltából.
A rendezés itt is a szó jó értelmében látványos, nem követi a darab posztszecessziós látványtradícióját. Inkább puritán, de soha nem taszító, sőt időnként attraktív. A III. felvonás például egy tükörrendszerben zajlik, ahol minden szereplő megkettőződik.
De a Cosě fan’ tutte előadásán egy pillanatra sem éreztem “operában” magam. Mivel fiatalemberek valódi érzelmei és gondolatai szólaltak meg, minden magától értetődő volt – “mint az élet”.
Itt meg, ebben a naturalista darabban a sok dialógus, és minden olyan operásnak tűnt.
Hát igen, mert Mozartnál, ha megszólalnak a tartalmak, akkor fölöslegesek a testi magyarázkodások, itt meg mindenki szükségét érzi, hogy a dialógust kézzel-lábbal kommentálja.
Az előadás végén hatalmas siker, de ez a siker a nagyszerű emberi teljesítménynek szól. Hogy mindezt a nehezet megtanulták. Hogy mennyit dolgoztak, és Sir Rattle, a karmester milyen lelkes. És milyen pontos a zenekar is. Az énekesek is milyen hibátlanok, pedig milyen nehéz ez a sok fránya ritmus és hosszan ordított magasság…
A siker itt nem az emberi megrendülésből fakad, mint Mozartnál, nem azt ünnepli a közönség, hogy magára ismert és az életére, hanem azért bravózik, mert tiszteli, hogy a színház milyen artistamutatványokra képes.
Cenerentola
Aix-től 10 kilométer, kolostorudvar, rögtönzött színpad, nem beépített gazdag technika, mint Aix-ben, olcsóbbak is a helyárak, “csak” 13 ezer forint egy jegy.
Variáció a darabra, áthangszerelve kamarazenekarra. Csinos angol hölgy vezényli remekül – jótékony húzások, kétszer egy óra az előadás. Ennek külön örülök, mert ez ma nem divat.
Fiatalok. Az egész olyan, mint egy legmagasabb színvonalú főiskolai vizsga: minden megértve, eljátszva, elénekelve, kitűnően – csak a nagy személyiségek hiányoznak. Habár a Dandinit alakító baritonista (ide írom a 25 éves Stephane Degout nevét) rendkívüli tehetség, azt hiszem, fogunk még hallani róla.
Az előadás jobban megszólít, mint a Makropulosz-ügy. A könnyed elegancia. Az, hogy nincs izzadtság, erőlködés, hogy végig vállalja, hogy színház, és nem tesz úgy, mintha az élet lenne. A Makropulosz a számba rágja a tanulságot: “Nem szabad túl sokáig élni, mert elfogy az értelme.”
A Cenerentolában viszont a színházi játékból megérint a jobb tanulság: hogy soha nincs veszve semmi, és különben is az élet szép, mert lám, milyen szépen, finoman énekelnek a szereplők. Egy-egy dallamot úgy forgatnak, olyan változatosan, a halk és a hangos, a lassú és a gyors életteli változásaival, hogy nagyon jó a fizikai körérzetem. Pedig nincs több 8 foknál. Dühöng a misztrál, és váratlanul hidegek az esték, de a közönség takarókba burkolózva lelkesen ünnepel éjfél után, az előadás végéig.
Monteverdi: Il ritorno d’Ulysse in Patria
Keleties, görögös látvány, színházias jelzések, az istenek trapézról jönnek, a játékhajó elsüllyed – igazi jó teátrum. Bár az elején megijedtem, “fussunk, édesanyám, jön a korszerűség a rozson át”, mivelhogy egy meztelen vadember jelent meg lógó fütyivel. Tekintettel arra, hogy Budapesten az elmúlt időben három előadáson is láttam ilyen figyelemelterelő peniseket (ezek ugyanis alkalmi hőmérőül is szolgálnak, váltakozó méreteikkel mutatván a közönségnek, hogy meleg van a színpadon, vagy épp egy hideg fuvallat töpöríti őket, de mindenképpen elviszik a figyelmet a darabról).
Szóval, már vakaróztam, de aztán minden megváltozott. És remek előadás feledtette a töppedt hímtagot a korszerűség oltárán.
A látvány végig szépen komponált, tartalmas és kifejező – mármint azoknak, akik a földszinten középen ültek. Tudniillik ez az előadás egy kőszínházban zajlott, ahol ugyanaz az elátkozott patkó van, mint nálunk az Operában, ami azt jelenti: a fél nézőtér tökéletesen ortopéd látványban részesül. De mindez nem a lényeg. A lényeg az előadás, ami izgalmas, drámai, és egy cseppet sem barokk. Az a sok szörnyű affektálás, amivel szerte a világon a barokk operákat játsszák, eltartott kisujjal, érthetetlen szöveggel, áhítatos pofával, “jaj, csak stílusosan” jeligére! Nahát, annak itt nyoma sincs.
Drámát játszanak, minden szót érteni, ha kell, eltorzítják a hangjukat, segget is mutatnak, de jól, a kamarazenekar nem visszafogottságot jelent, hanem személyes felelősséget, és mindenki az, ami a szerep: az Ulisszes Ulisszes, a fiatalok fiatalok, Penelopé Penelopé, itt nincs az, hogy öreg, túlsúlyos emberek hangművészete igyekszik elfelejtetni a színpadi valószerűtlenséget.
Nemzetközi a társaság. Ma már elképzelhetetlen Európában zenekar és színpad sárgák és feketék nélkül. Ezért kell az eredeti nyelv. (Ez néha sajnálatos, lásd a Makropulosz csehül!!)
Hogyan is kerültam Aix-be?
Úgy, hogy a Francia Nagykövetség és a Francia Intézet nagylelkűen meghívott, és minden költséget fedezett.
Apropos: országimázs: nem lehetne, hogy mi is hasonlóképpen hívnánk vendégeket Szegedre, Diósgyőrbe, Budapestre?
Trieste – Operettfesztivál
Pillanatnyilag két operettfesztivál van a világon: az egyik Budapesten negyedik éve a Tavaszi Fesztivál keretében, a másik Trieste-ben, amelynek az idei már a 29. kiadása. Amikor annak idején az Operettszínháznak nagy sikere volt Triesteben, egy fanyalgó kritikus megállapította: “Ja persze, hiszen az még a Monarchia.” És valóban, itt az operettnek az ásatagabb változatát szeretik.
Denevér
Rendes, tisztességes, becsületes előadás, de ezek számomra egy operett esetében nem dicsérő jelzők. Mintha egy Traviatát azzal dicsérnének, hogy szépen takarít és diétásan főz. De hol marad a rendhagyó, a romlott, a rendes társadalomtól különböző, hiszen az a vonzó az operettben – az igaziban –, hogy tényleg olyan, mint egy varázslatos szajha, akihez szégyenkezve járnak, csalva a feleséget – a szolid drámát és az átszellemült operát –, de aki különleges élményben részesíti a látogatókat. Hiszen az benne a csodálatos, hogy felrúg minden konvenciót. Azért is nevezem Traviatának, mert hát nem egyszerű kis kurváról van szó. Hiszen a Denevér szereplői bizony áthágják a konvenciókat, és a Cigánybáróban egy mélyen katolikus országban arra a kérdésre, hogy “ki esketett”, az a válasz, hogy “egy gólya!”.
Ha az operettet szó szerinti fordításban, vagyis “operácskának” játsszák, akkor az nem operett, legfeljebb musical. Az előbbi példánál maradva: megfáradt iparosemberek minimális szexuális igényeit szolgálja egy szolid, tartózkodó, kicsit vidám, de olcsó sarki lány, a sok mindenre alkalmatlan feleséget pótolva. Na de az eredetiben az operettel Verdit, Schillert, Victor Hugót csalták, vagyis nagyszerű élettársakat. De ez csak akkor működik, ha az operett démon, csodálatos alvilági, semmit sem tisztelő hetéra. Na, hát ez a trieste-i Denevér nem ilyen, ez tisztes, szolid, amolyan diétás körömpörkölt.
Szép Heléna
Itt van elképzelés. Végül is Jerome Savary rendezte, legalábbis az ő koncepcióját melegítették fel. De hát sajnos a dolog nem szól semmiről. Offenbach varázsa abban rejlik, hogy egyszerre kell jelen lennie Hofinak és Simándynak. Gyilkos szatíra és magas színvonalú éneklés! Ha bármelyik hiányzik, ha nincs meg a feszültség az aktualizáló kabaré és a mennyei zene közt (mondjuk mintha a két Ajax Josip Toth és Kaya Ibrahim lenne, de remek énekesekkel), akkor nem ér semmit az egész. Végül is ezt a darabot a militarizmus ellen írták, és olyan komolyan vették, hogy amikor a franciák elvesztették az 1870-es háborút, akkor megvádolták Offenbachot, hogy miatta maradtak alul a németekkel szemben. De azért III. Napóleonnak páholya volt Offenbach színházában, mert a “lent és fent”, ez az operett világa, és nem a “szolid közép”, ami manapság uralja.
Úgyhogy ebben a Szép Helénában marad a klasszikus görögség persziflázsa, és élnek a zseniális operaparódiák, amikről sose tudni, hogy a szerző komolyan gondolta-e a dallamokat, vagy más szerzőkön ironizál.
De azután a III. felvonás kikerül egy századfordulós tengerparti strandra, némi szándékos, mára utaló anakronizmusokkal, és akkor végre elszabadul a pokol: mindenki vadul komédiázik, színház, cirkusz ez a javából. De nem kell a közönségnek. Akik tegnap a Denevérben lázasan ünnepelték a semmit, most alig tapsolnak. A fél ház túlnyomó többsége az a derék, tisztes öregember és öregasszony, akik átvették a hatalmat az operett nézőterén. Pedig az operett eredeti, igazi közönsége két végletből adódott: röhögni vágyó, illetlen, szegény népből, diákokból, matrózokból, sarki kofákból, csibészekből, tolvajokból – mint Shakespeare színházában –, és a másik oldalon rafinált gazdagokból, szellemi arisztokratákból, akik minden célzást értettek, minden titkot tudtak. Igen: a “lent és fent” csodálatos találkozása, ez az operett varázsa, de manapság elfoglalta valami szörnyű közép, aki meg tudja fizetni a jegyet, ám agyilag zokni. Korábban ezüstfog, manapság lurex – és ez a réteg aztán elvárja, hogy minden legyen édes, kedves és “jaj, csak semmi túlzás!”.
Ifjúkoromban az Operettszínházban előadás végén hallom, hogy két hölgy beszélget, és azt mondja az egyik: “Jaj, ez a Latabár mindig eltúlozza!” Én meg odaszóltam: “Asszonyom, az a hivatása, hogy eltúlozza!”
Hívó szavak az igazi operetthez: Szemtelenség, Irónia, Szürrealizmus, Hím és Nőstény Hetérák, Bohócok, Lázadás, Botrány.
Manapság: nyugdíjasklub, habos kakaó kuglóffal, Herkulesfürdői emlék, aranyosság, mese, “csak semmi túlzás!”.
Itt Trieste-ben nem kell Offenbach, jöjjön a Marica grófnő, ahol dalol a feudalizmus, és a primadonna nem kurva, hanem csípőre tett kezű nemzetesasszony, és ahol aztán szolid a mulatschág.
Verona – Aida
Csodálatos, puha este. A publikum tradicionálisan gyújtogatja a lámpákat, mindenki készül az ünnepre. Bejön a karmester, feje búbján kapele (sábeszdekli). Ha valaki nem látná jól, még egy gyöngy is van a közepén. Bevallom, számomra ez idegen, sose szerettem, ha valaki tüntet a hovatartozásával, palesztin kendőben vagy díszmagyarban sem örülnék egy karmesternek.
De aztán minden meg van bocsátva, mert Daniel Oren nagy varázsló, aki a zenekarból soha nem hallott szólamokat varázsol elő. Szuverén dirigens, néha percekig nem is dirigál, hagyja, hogy az általa elindított folyamat menjen, aztán a fordulópontnál hirtelen beleavatkozik. Nagyúr! Nem ijedt hivatalnok – “jaj, csak legyünk együtt!” jeligére. Nem is etwas italianisches, lelkes, tempós operabohóc. Van úgy, hogy a levegőbe ugrik, máskor csak visszatart, de mindig értelmez és a művet adja elő, nem saját magát. Pedig attraktív, hatásos, de mégis mindig a tartalom a fontos. Mindez szokatlan itt. Néhány helybeli énekes meg kórustag vágta is a pofákat, és dermedten leste az avizót, amit időnként nem kapott. De hát Oren nagy előadóművész, és nem korrepetitor, őt Verdi érdekli, meg az élet, a szerelem, a féltékenység, nem pedig X. úr zenei alultápláltsága.
De sajnos Orennel aztán az örömök véget érnek. “Csalódva lettem” – mégpedig Pizzitől, a rendezőtől. Három éve tőle láttam itt a nagyszerű Macbethet, és most vártam, mi újat tud az agyonrágott csontról, az Aidáról előadni.
Hát csupán egy formai ötletet, ami vagy tíz percig jól mutat, de utána rémes. Ugyanis itt minden kékben van. Kék egyiptomi obeliszkformák és piramisimitáció. Minden egyiptomi kékbe öltöztetve némi ezüsttel és arannyal kombinálva. Az egész egy sci-fi és egy Versace divatrevü keveréke.
A II. felvonásban ez mutatós látvány – bár semmi köze a darabhoz, ezenkívül végig sötét, nyomott, unalmas –, megspékelve némi hülyeséggel, például a színpad közepén kis kacsaúsztatónyi tó van, és a bevonulási induló alatt két műanyag csónakkal evezgetnek, mint a vidámparkban.
Egyáltalán, unom ezt a vízdolgot a színpadon. Tavacska van a bayreuthi Lohengrinben, az aixi Cosěban, itt is vizecske van. A víz olyan lett az operaszínpadokon, mint amilyen régen a ló volt. Ha lehetett, mindig bejött egy ló, és odaszart a színpadra. A rendező így tisztelgett az életszerűségnek. Manapság ezt a funkciót a vizesmedence tölti be.
De mindez nem lenne baj, ha nagy énekesek lennének, de nincsenek. A színlap szerint a többi előadásban előfordul egy-egy név, de itt csak közepes iparosok énekelnek. Hiába, a nyugati világ is miközben egyre többet termel, a kultúrán egyre többet spórol!
Nincs is igazi siker, marad egy zseniális karmester és a puha, finom veronai este.
Barga – Vivaldi: Juditha Triomphans
Luccától 30 kilométerre a hegyek között, középkori falu, ugyan már miért ne rendezne évről évre operafesztivált?
A templomban kerül színre a Juditha. Rémesek ezek a templomi fapadok, szűk a hely, az ember nyakát nyomja a mögötte levő sor imakönyvtartója, de mindez nem számít, mert bravúros az előadás. Dramatizált oratórium, a templom természetes közege némi díszlettel kiegészítve, ami simul a környezethez, és jó játékteret ad. Kitűnő fiatal énekesnők, minden szereplő nő, Holofermes is. Szerintem helyesen, a kontra (kasztrált) tenor ma számomra affektáltságot jelent. Juditha két személyben jelenik meg: egy kitűnő énekesnő és egy kitűnő táncosnő. Az egyik elénekli a szerepet, a másik eltáncolja a belső vívódást. Ez így leírva talán rémesnek hangzik, mégis meggyőző és igaz. Semmi úgynevezett barokk stílus, semmi pózolás, a karmester nem tartja el átszellemülten a kisujját, romantikus, vad, szenvedélyes színház.
A zenekar csupa fiatal, nincsenek barokknak öltözve, ehelyett mindegyik szólistaként személyes mondandóját adja elő. Izzik az egész. A kórus is fiatal, legalább a fele nem hivatásos, mégis hibátlanok, szenvedélyesek. Itt üdítően hiányzik a Veronai Aréna kórusának penetráns szakszervezeti szaga. Öreg, kiégett idegenforgalmi szolgáltatók helyett a világ iránt érdeklődő, a zenében még hívî lelkes csapat, és amikor modernizálnak úgy, hogy a babiloni foglyok Auschwitzot és Gulágot idéznek, az is jó, mert őszinte közlésvágy, személyes felháborodás feszül mögötte, nem pedig divatos aktüelszínház. A rendező nem önmagát mutogatja, hanem a világot.
Hátam, nyakam, mindenem összetörve, de mégis boldog vagyok.
Macerata – Sferisterio
Középkori városka a hegyek között Anconától nyugatra. A 19. század húszas éveiben száz polgár elhatározta, hogy épít egy nagy közösségi teret, ahol sportolni lehet, elsősorban labdajátékokat játszani. Építettek egy 120 méter széles, 6 méter magas falat, és vele szemben félkörben egy klasszicizáló oszlopokon nyugvó lelátót. Azután a 20. században elhatározták, hogy itt operákat fognak játszani. Építettek hát egy 90 méter széles színpadot, és a játéktérből is nézőteret csináltak 3000 nézőnek.
Elgondolkoztató a rokonság, milyen sok helyen játszanak operát a hajdani gladiátor- és sportversenyek helyén. Talán azért szól egy-egy sikeres ária után a bravó ugyanúgy, mint egy gól vagy – horribile dictu – egy sikeres döfés után?
Nos itt, a Sferisterióban, mert így hívják ezt az arénából operává vedlett szabadtéri színházat, a hatvanas évek óta minden nyáron operafesztivál van – egyike az általam összeszámlált idei 23, azaz huszonhárom!! olaszországi fesztiválnak. Nagyon él a műfaj. Az idei műsoron: Bohémélet, Satyricon, Aida és Macbeth.
Macbeth
Nagyon jó előadás. Főleg azért, mert annyira értelmesen muzsikálnak. Remek a zenekar, minden hangnak tartalma van: beszélnek a hangszerek, a szólisták és a kórus közölnek, izgulnak és megrendülnek, gyászolnak és harcolnak – valóban! Semmi általános, olaszos katyvasz, semmi sem “operás”. Élet és nemes teatralitás. Mennyi jó karmester van ma a világon! Itt is kiveszőben vannak a lelkes, digós “o sole mió-karmesterek”. A rendezés is kitűnő. Bátran statikus ott, ahol az ének mond el mindent. Nem gyalogoltatják agyon a jeleneteket, világítás ott és csak annyi, amennyi kell.
Persze mindez csak azért lehet hatásos, mert a karmester és az énekesek minden sort megtöltenek tartalommal. Ha csak kottafejeket énekelnek, a hangszépséggel villognának, netán a stílust játszanák, akkor mindez dögletesen unalmas lenne.
A hatalmas háttérfalra időnként videoklipeket vetítenek, és ez itt a helyén van, hisz a darab tele van látomásokkal, csodákkal, a víziók ez alkalommal remekül működnek.
Pesaro – Rossini-fesztivál
Pesaro is lehúz néhány bőrt nagy szülöttéről. Persze mi ez ahhoz képest, amit Salzburg Mozartról! Pedig hogy utálta Mozart Salzburgot, és milyen mocskosul bántak a hercegérsekek Mozarttal. Lebecsülték, megalázták, mindenben gátolták – Salzburg Mozart-kultusza maga a rossz lelkiismeret, a jócskán megkésett bocsánatkérés.
Pesaro jogosabban büszke, és persze szerényebb. Évente 1–2 hetes Rossinifesztiválra telik, de az remek.
Cenerentola
Ezt is valami sportcsarnokfélében játsszák, Palla-Theaternek hívják, de a technikai berendezés finoman szólva: “nekem legyen mondva!”
A nyitány alatt bizalmatlan vagyok, kövér fagylaltos lelkesen dirigál, kevés a tartalom, sok a bravúroskodás. De aztán magával ragad a dolog, tudniillik a bravúroskodásból igazi bravúrsorozat lesz. Elmondhatatlan gyors tempók, varázslatos váltások, technikai tökéletesség – néha hullámvasúton érzem magam, egy-
egy együttesnél Dürrenmatt alagútjában, ahol rohan a tempó egyre mélyebbre, és szinte szorongok, hogy hol a vége. A díszlet is bravúros, ahogy a bútorokkal telezsúfolt I. felvonás polgárháza nyílt színen varázsolódik át a sok kandallós hercegi palotává. Egyáltalán minden a bravúrról szól, és bravúros még az a prágai kórus is, amely vendégként közreműködik. Van egy nagyszerű tenorista, de rajta kívül a mi pesti Cenerentolánk énekesei mind különbek, szebb hangúak, nagyobb egyéniségek. Csak hát az az őrületes technikai készség, amivel ezt a bravúrdarabot a zenekar játssza, és az együttesek tökéletes csiszoltsága, ez az, amivel mi nem tartjuk a lépést.
Rossini: Le siege de Corinthe
Drámai opera a török–görög háborúról, török basa – görög lány, szabadságharc stb. stb.
Számomra fogyaszthatatlan, élvezhetetlen. Embertelen küzdelem, hogy ébren maradjak. Nem az előadástól, az most is fölényes, szakszerű, jól megcsinált. De a mű – könyörgöm! Engem azzal szoktak vádolni, hogy nem szeretem a bel cantooperákat. Dehogynem: hosszú autóúton vagy vacsora közben. Legfeljebb koncerten – na de színházban?! Pontosabban a bel canto-vígoperákat imádom. Ha a Szerelmi bájitalt vagy a Don Pasqualét jól játsszák, akkor legszívesebben azt mondanám, hogy játsszák el még egyszer, még kétszer. De már az összes Anna Bolenák és Linda de Chamounix-k számomra elviselhetetlenek, és vessenek meg – még a Lammermoori Luciából is legfeljebb húsz perc, amit igazán élvezek – színházban. Ez biztos az én hibám, de ugyanaz az anyag, amelyik oly kiválóan alkalmas az élet szépségének, a derűnek, az örömnek a kifejezésére, az idegen mindattól, ami halál, szenvedés. Ezekről csak unalmasan vagy nevetségesen tud szólni.
Olyan ez, mint egy hősi emlékmű marcipánból!
Irigylem ezeket a fesztiválokat. Vannak, akik a saját adottságaikból – Verona Verdiből, Pesaro Rossiniből, Torra del Lago Pucciniből – élnek, de Glynbourne és Aix-en Provance a példa rá, hogy idegen anyagból is lehet saját hangot varázsolni. Végül is a svájci csokoládé a legjobb a világon, pedig ott egy szem kakaóbab sem terem, és az angolok csinálják a legjobb narancsdzsemet…
Nálunk Kálmán Imrével próbálkozott Siófok, de aztán később inkább a kurvákról és a maffiáról híresedett el.
Pedig Bartók, Kodály, Ligeti, Eötvös megannyi adottság. És Kálmán, Lehár, a mai fiatal musicalszerzők mind megannyi kihasználatlan lehetőség a nemzetközi porondon.
Kár, hogy csak lehetőség!!
Lapzártánk idején kaptuk a hírt: meghalt Sükösd Mihály. Ott, ahol minden hónapban az ő irodalomkritikája volt olvasható, most búcsúzni kényszerülünk. Almási Miklós emlékezik a Valóság szerkesztőjére, lapunk munkatársára, az esszéista-író-kritikusra, a szenvedélyes entellektüelre.