Tegnap jött haza Indiából. És ezen a ködös februári reggelen furcsa volt belegondolni, hogy tegnap még messze volt innét. Nani hatvanéves indiai öregasszony volt, és nagyon szép. Még mindig elcsigázott volt az utazás, a por és a hőség, aztán a hirtelen klímaváltozás miatt... Következő télen talán elmegy majd Afrikába is, ami bizony nagy út, de ott is élnek rokonaik, mert öt évig éltek ott. Ott született Shamira, Naffila és Yasmin. Akkoriban szegények voltak, és az anyósa házában éltek, neki a fiatalasszonynak kellett kiszolgálnia mindenkit. Mindig csak a munka volt látástól vakulásig, ellátni a gyerekeket, ellátni a házat, a rokonokat, akik a nagy családból naponta beugrottak, megetetni őket, és ha a kicsik éjjel felsírtak, akkor fel kellett kapni őket és kiszaladni a földekre, messzire a háztól, nehogy a gyereksírás fölébressze a férfiakat. Nagyon ráfért volna még egy nap pihenés, de egy pillantás körül a házban eldöntötte a dolgot. Péntek reggel kezdődnie kellett a mindennapok sorozatának elölről, mert a három hónap alatt, mialatt nem volt otthon, ebek harmincadjára jutott minden. A menye felforgatta az egész házat. Az ő házát. Pedig az élete végére megérte, hogy a saját házában lakhasson.
Fél nyolckor megérkezett az egyik au-pair lány, akik egyébként külön lakásban laktak. A sötét bőrű, vad török lány, Ibru flegmán köszönt neki. A bemutatkozás tehát nem volt valami barátságos, mert Ibru álmos volt, Nani pedig ingerült a felforgatott holmik miatt, amik nem voltak a helyükön. Aztán az öregasszony megmutatta, hogyan kellene Ibrunak kitakarítania a fürdőszobát. Ügyes ujjaival gyorsan elkezdte tisztítani a tükröt, és elmondta, hogyan kell kisikálni a kádat. Ibru úgy álldogált a tiszta indiai ház fürdőszobájában, mintha nem rá tartozna a dolog.
– Jó – mondta, de a hangja nyers volt, és alig várta, hogy az öregasszony végre magára hagyja, aztán ráérősen törölgetni kezdte a kádat.
Paminda, Nani menye előre figyelmeztette Ibrut, hogy mindent hagyjon rá az öregasszonyra, és érzékletes mozdulatokkal mutatta, hogy Nani nem könnyű eset, de hát nincs mit tenni. Egyébként is sajátos helyzet volt: Pam fizette a lányokat, de a Nani háza volt, ahol dolgozniuk kellett.
Nani kiment, de nem tetszett neki a lány. Bement menye szobájába, és elrakta a gyerekek után a holmikat. A három gyerek egy szobában aludt a szülőkkel. Ahogy a szobából kijött, elment a fürdőszoba előtt. Ibru ült a kád szélén és ráérősen simogatta a szivaccsal a kád belső oldalát. A nagymama egy pillanatig tétovázott, hogy bemenjen-e, majd elsötétülő arccal lement a földszinti konyhába, hogy megcsinálja a csapati tésztáját. Gyorsan meglett vele, és miközben lemosta a kezéről a tészta ragacsos maradványait, elhatározta, hogy szigorú lesz. Felment az emeletre a fürdőszobába. Ibru épp a haját igazította a tükörben, és meg se rezzent, amikor meglátta benne Nanit, ahogy belép az ajtón.
– Megvan. Így jó lesz, nem? – kérdezte Ibru olyan előkelően, mintha ő lenne az, akinek szívességet tesznek.
Nani fölkiáltott, de inkább csak afféle asszonyi sopánkodás hangján:
– Ó... isten. Nem! Nézd, hát hogy csináltad meg a kádat? Ez nem tiszta!
Ibrura nézett, hogy elismeri-e a hanyag munkát. De Ibru nem nézett vissza, csak kezét zsebébe csúsztatta, és futólag, alig láthatóan belepislantott a tükörbe. Megállapította, hogy a vastagon rákent púder egyenetlen foltokká alakult. Nani csak kicsit emelte fel a fejét, és így a szűk nadrágot látta és a zsebet, amibe belenyomódott a kéz, és csak a barna csukló és a hüvelykujj volt látható. Úgyhogy sikálás közben még mélyebbre hajolt, hogy ne kelljen látnia ezt a kellemetlen lányt, de azért önmagát is békítgetve tovább beszélt.
– Látod, tökéletesen tisztának lennie, ilyennek, mert kilenc ember fürdik benne naponta... Na jó... nézd, ezt így kéne megcsinálni...
És Nani újra lehajolt, hogy tűzforró vízzel leöblítse a habot. A kád ragyogott, és a víz maradványai gőzölögve száradtak fel. Újra fölpillantott.
Ibru ott állt fenségesen, moccanás nélkül.
Nani felegyenesedett. Ibru a haját kényeskedve vállára simítva közölte:
– Nekem maga ne mondja meg, hogyan takarítsak.
– Jó! Akkor elmehetsz.
Ez pompásan hatott. Ibru a egy pillanatra alázatos lett, és idegesen csavargatta egyik hajfürtjét. De Nani, akinek arca az indulattól még sötétebbé vált, haragosan hozzátette:
– Vissza se gyere.
De mindennek ellenére ebben tulajdonképpen még mindig volt valami az ingerkedésből, mintha egy gyereket szidna.
Ha valaki van a világon, akiről az embernek az jut eszébe, hogy olyan, mint egy állat, de még csak nem is ragadozó, mert annak tulajdonítunk valamiféle nemességet, egyszerűen csak egy veszélyes állat, akkor Ibru valami miatt ilyen volt. Ez a “vissza se gyere” fölszakította benne az – úgy látszik – korlátlan gyűlölet gátját. Ordítani kezdett az öregasszonnyal, megátkozta, mire Nani, hála más asszonyokkal való együttélés sokéves tapasztalatának, ugyanúgy átkot szórt a fejére, közben hátráltak ki a fürdőszobából, Ibru végül is lerohant, fölvette a kabátját, folyamatos, kölcsönös szidások közepette fölvette a cipőjét, és bevágta maga mögött az ajtót. Amikor hallotta maga mögött a csattanást, még félhangosan hozzátette:
“Dögölj meg.”
A lakás húsz perc járásnyira volt a háztól. Tulajdonképpen egy-egy szoba, egy fürdőszoba a kétszintes ház felső emeletén, az első emeleten konyha, az alsó szinten pedig gyógyszertár, ami Pamé volt, aki maga is kiszolgált vasárnap kivételével reggel kilenctől este hétig mindennap. A lányok a hátsó ajtón jártak be a házba, át egy pici elhanyagolt udvaron.
Dana, a másik lány először csak az ajtó dörrenését hallotta, aztán dobolást a lépcsőn. Megijedt, és szinte megkönnyebbült, amikor szobájának ajtajában Ibru jelent meg. Ez volt a jobbik és tágasabb szoba, bár minden kellemetlenül rózsaszín, volt benne franciaágy, öltözőfülke, tükör. Ő két hónapja volt itt, és mert egyedül volt, reggeltől estig dolgozott, és várta a másik lányt, akit majd fölvesznek, de legalább szobát is ő választhatott. Ez a másik lány Ibru lett, aki egy hete érkezett, és legalábbis nagyon furcsa volt. Most megérkezett a nagymama is Indiából, akit még nem látott. Pam korábban érzékeltette, hogy Naninak nagy szava van abban, hogy milyen lányok dolgozhatnak nekik.
Dana az ágyon fekve rajzolgatott: terveket készített a remélhetőleg nem az elérhetetlenül jövőbeli lakásáról. Ibru berontott, és dühösen hadarta, majdnem összefüggéstelenül, hogy “neked kell menned, mert engem kirúgott, szörnyű öregasszony”. Dana magára kapkodott néhány ruhát, és elindult a ház felé irtózatos rémülettel a szívében. Úristen, gondolta, negyedóra alatt kirúgta. Milyen lehet akkor az öregasszony? Bár egy valamit biztosan tudott, Ibrut csak egy hete ismerte, de már őszintén, mélyen utálta.
Dana csak kilencre ért a házhoz. Csöngetett, köszönt, riadtan bemutatkozott. Az öregasszony nagyon mogorva volt. Szűkszavúan elmondta, hogy mi a munka, aztán zordul csak a sajátjával törődött. Olyan két óra múlva valahogy megenyhült, és megkérdezte Danát, hogy ismeri-e Ibrut régebbről. Mondta Dana, hogy nem. Hát, szörnyű volt, mondta Nani, és váratlanul Danára nevetett ép, ragyogóan fehér fogaival. De aznap már nem beszéltek Ibruról többet.
Amikor Dana este fáradtan hazaérkezett, gondosan bezárta a szobaajtót, nehogy véletlenül Ibru megjelenjen, mint egy rossz álom. Úgy látszik, nem volt itthon. Dana Pamtől megtudta, hogy adtak Ibrunak egy hetet, hogy eltűnjön, és pénzt is. Vegyes érzésekkel feküdt le aludni este kilenckor, alig félórával azután, hogy hazaérkezett. Lassan ereszkedett a puha félálom párnái közé, amikor valaki megrántotta a kilincset. Ibru volt.
– Alszol? – kérdezte.
Ibru valószínűleg tapintatnak szánta, hogy nem azzal a hangerővel beszélt, mint általában, vagyis nem ordított, hanem a mindenki által elfogadott normális beszéd hangerejét használta, már azt a szintet, amikor valaki egy zenés szórakozóhelyen próbálja kétségbeesetten túlkiabálni a zenét és megértetni magát.
Dana azonnal éber lett, és egy pillanatig tanakodott magában. Úgy döntött, hogy fáradt, és nem annyira dühös, hogy félórán belül álomba ne tudjon süllyedni. Ibru, mármint a saját érzése szerint, csöndesen járt-kelt. Lecsörtetett a konyhába, aztán vissza, folyatta a vizet, motoszkált a szobájában, ami úgy hangzott, mintha bútorokat tologatna. És akkor a kilincs újra megrándult.
– Alszol? – kérdezte megint az ajtó túloldalán, tapintatosnak szánt hangerővel.
Dana összeszorította a fogát, és elszántan, vigyázva, hogy ne hallatsszon a kapcsoló apró csattanása, fölkapcsolta a kislámpát, hogy olvasgasson addig, amíg a düh hullámai szépen elcsitulnak. Isten átka ez a lány.
Amikor egy hete megjelent, pénteken este, Dana otthon pihent munka után (előbb hazaengedték, ami olykor-olykor előfordult), amikor hét óra körül, amikor zárt a gyógyszertár, Pam hangját hallotta a lépcsőfordulóból és másvalakiét. Pam három gyerek kihordása után is törékeny, karcsú, puha járású nő volt. Danához kedves volt, de a lány mégsem tudta kedvelni. Pam megjelent nyitott szobájának ajtajában, és közölte, hogy be szeretné mutatni a társát. És ekkor megjelent a társ, akinek a hangja már a földszintről hallható volt.
Dana egy meglepően csinos lányt látott. Sötétbarna, dús hosszú hajjal, sötét szemmel és arccal, ami szép lehetett volna, ha nem látszott volna annyira elszántnak és keménynek. Farmert és pulóvert viselt. Köszönt. Aztán mind a kettőjükkel közölte, hogy akkor most elmegy a holmijáért. De ezt a teljesen közömbös mondatot förtelmesen irritáló hangon ejtette ki, mintha azt mondta volna:
– Most pedig írok még tíz parancsolatot.
És visszavonult. Azt nem mondta, hogy mikor jön vissza, ezért Dana tanácstalanul várta – elfeledkeztek megbeszélni a kulcs-ügyet, van-e Ibrunak, vagy éjjel úgy kell beengedni. A lány és Pam is eltűnt, telefon volt ugyan, de csak bejövő hívásokat lehetett rajta fogadni. Dana fél éjszakát azzal töltötte, hogy fülelt a neszekre a házban, nehogy az a szegény lány az éjszaka közepén kinn rekedjen. De Ibru nem jött.
Dana szombatonként is dolgozott, és kérdezték tőle, hogy megjött-e a lány. Nem, mondta, de ezt a család rovására írta, ahol ugyan mindenki rengeteget és jól dolgozott, viszont a legförtelmesebb káosz uralkodott. Akárhányszor előfordult, hogy a terv szerint Shabnamért kellett volna elugorni az óvodába, mire az utolsó pillanatban kiderült, hogy mégsem, mert valamelyik rokon érte megy, vagy hogy a három szófogadatlan lurkót a Vízipalotának nevezett uszodába kell vinni, amikor Dana életveszélyesnek érezte, ha a legközelebbi üzletben bevásárolnia kellett a gyerekekkel együtt, ahová egyetlen úton sem kellett átmenni, csak itt volt a sarkon. Szombat este hazatérve már a lakásban találta Ibrut. Ahogy kinyitotta saját szobájának az ajtaját, Ibru a legnagyobb természetességgel azonnal bejött, és belehuppant az egyetlen fotelbe.
– Az előző helyről el kellett jönnöm, mert a család feljelentett, hogy meg akarom ölni a gyereket.
Dana az ágyára kuporodott, és maga alá húzott lábakkal figyelte Ibrut. Rossz érzései a bemutatkozás után viharos gyorsasággal ellenszenvvé kezdtek válni, és iparkodott is ezt kimutatni. De Ibrut ez nem érdekelte, vagy a hallgatást mintegy beleegyezésnek vagy akár biztatásnak vélte, hogy tovább beszéljen; amit nyilvánvalóan nagyon szeretett.
– De ez egyáltalán nem így volt, csak nem volt hajlandó az a hülye kölyök elrakni maga után a játékait, pedig szót kellett volna fogadnia nekem. Különben hogy tudok vigyázni rá?…
…Kiabáltam, és arra jött be az anyja. Portsmouthban voltam. Még akkor este kiraktak, holmijaimat kidobálták az utcára. Szerencsére elmentem egy barátomhoz, ő is török, és vele maradtam pár napig. Aztán átmenet nélkül megkérdezte: Szerinted sötét a bőröm?
Fecsegés közben nem pillantott Danára, de most ránézett. Dana meglepve figyelte a bizarr bemutatkozást és az utolsó kérdést, amit hirtelen, gyerekes lágysággal tettek fel. Ibru bőrének árnyalata tényleg sötétebb tónusú volt, mint egy észak-európai emberé, Dana megérezte, hogy ez az egyszerű kérdés Ibrunak valahogy nagyon fontos.
– Nem… – mondta – így vagy szép, ahogy vagy – megfeledkezve arról, hogy ki akarta mutatni az ellenszenvét, és szörnyű zavarban, esetlenül hozzátette: –, kifejezetten jól áll neked, hogy bőröd pont ilyen árnyalatú, amilyen.
Ibru fölragyogott.
– Ez komoly?
Aztán újra elkomorult, és megkérdezte, van-e Danának púdere. Aztán fölállt, és a legkisebb zavar nélkül a Dana kistáskájában kezdett matatni, ami a tükörrel szemben lévő polcon volt.
Dana belepirult, annyira mérges lett, s villámgyorsan odalépett ő is, előkeresett egy régi púdert, amit egyébként se használt, és Ibrunak adta. Ibru ma estére, úgy látszik, beérte ennyivel, mert eltűnt a szobájában. Dana, miután halkan és nem barátságtalanul, de azért nem is olyan barátságosan, hogy Ibru bátorításnak vehesse, kiszólt, hogy jó éjszakát, és gondosan becsukta az ajtót. Hamarosan kiderült, hogy ez az igyekezete fölösleges volt, mert Ibru nem érzi az ilyen finomságokat, de ezen az estén békén hagyta Danát. Isten verése volt ez a lány.
Hét elején Dana megtudta Ibruról, hogy már huszonhat éves, van egy angol barátja, Paul, aki Portsmouthban él, és Ibru esténként buzgón rohan telefonálgatni a fiúnak, aki láthatólag nagyon nem ért rá. Kedden kijelentette, hogy hányingere van, és hogy már több napja érez ilyet. Dana tanácsolta, hogy ne Pam gyógyszertárából, hanem egy messzebb eső helyről hozzanak terhességtesztet. Ibru hozott, megcsinálta a tesztet, és beütött az istencsapás, Ibru terhes. Paulnak úgy látszik esze ágában sem volt fölhívni Ibrut, aki egy este háromszor is kiszaladt a házból, hogy fülkéből telefonálhasson neki.
Dana meglepve látta, hogy Ibru egyáltalán nem ideges az eredménytől. Sőt! Ha lehet, még magabiztosabb. Tervezgetésekbe merült, hogy megtartja a gyereket, aki ha itt születik, akkor angol állampolgár lesz, és őt sem küldhetik vissza Törökországba. Ibrunak végre sikerült telefonon elérnie Pault, és elmondta, hogy terhes. A fiú nyilván azt hitte, hogy Ibru rá akarja szedni, mert egyszerűen csak letette a kagylót. Ibru ekkor bosszút forralt, dühös volt, csapkodott, és minden létező telefonszámon megpróbálta elérni a fiút. Nemcsak Dana, de Pam és a gyógyszertár alkalmazottai is értesültek minden fordulatról, mert Ibru mindent kimondott, ami az eszébe jutott, és mindig önmagán jártak a gondolatai. Végül a fiú telefonált egy este, Ibru pedig megkérte Danát, hogy ő beszéljen vele, és mondja meg, hogy csakugyan terhes. Ez volt azon a héten, amikor Ibrut kirúgták. Paul megígérte, hogy hétvégén eljön.
Dana azon a szombat reggelen csak később ment a házhoz, és azt látta, hogy Ibru készülődik, kicsípi magát, aztán papírlapokkal a kezében bejön hozzá. Megkérdezte, hogy Dana mit szól a rajzokhoz. Lerajzolta saját magát félmeztelenül, csábítónak szánt pózokban, és ki akarta rakni őket a szobájának a falára. “Tudod, ha Paul jön, akkor azt mondom, hogy az előző barátom készítette rólam, aki könyörög, hogy visszatérjek hozzá.” És ártatlan örömmel hozzátette “Ugye, milyen jók? Talán lehetnék művész is!” Dana tanácstalanul nézte az ügyetlen rajzokat, és óvakodott tőle, hogy kimutassa, mit gondol róluk. Este Ibru izgatott boldogsággal sóhajtotta “Itt volt. Megbántódott, mert úgy érezte, hogy elhagytam.” Dana maga volt a szüntelen óvatoskodás, de ez a Paul-ügy sem tetszett neki. Bármennyire is próbálta elkülöníteni saját életét Ibruétól, ez nem nagyon akart sikerülni, és akár akarta, akár nem, azon gondolkodott, hogy jézusom, Ibru terhes, mihez kezd, meg Paul csak egyszer hívta. Ibru, az ellenszenves betolakodó Dana gondolatainak fî tárgya volt. De Ibru bárhová ment, a pár napig, amíg dolgozott a házban, vagy amikor leugrott Pam gyógyszertárába, mindenhol körülötte forgott a világ, nem is foroghatott máshogy, mert hangos volt, erőszakos és félelmet keltő. Rettenetes lány, mondogatta Dana magának rövid ismeretségük alatt gyakran, de nem tudta kiverni a fejéből.
Ibru, annak a hétnek a vasárnapján, amikor kirúgták, kicsit elszontyolodott. Alig egy hete volt arra, hogy másik munkát keressen. Dana bent járt a városban, moziba ment, és hazatérve Ibrut a konyhában találta, amint tanácstalanul nekitámaszkodik az asztalnak.
– Paul nem akarja a gyereket. Telefonált.
És simogatta a hasát.
– Mit gondolsz, látszik?
Egyáltalán semmi sem látszott. A huszonnégy éves Dana, aki ösztöneivel ráérzett, hogy egy reménytelenül nagy gyerekkel áll szemben, és van valami, ami benne ép, de Ibruból vagy hiányzik, vagy végleg összetörött, ezért türelmesen mondta:
– Nem gondolod, hogy alaposan át kellene gondolni ezt az egészet?
Később felmentek Dana szobájába, és Ibru végeláthatatlan mesébe kezdett a gyerekkoráról. “Négyen voltak testvérek, anyja sötétbőrű, de az apjának egészen szép fehér a bőre, anyja félrelépett, apja elzavarta a háztól, és megtiltotta a gyerekeknek, hogy érintkezzenek az anyjukkal. Ibrut pedig meggyűlölte, mert ő hasonlított legjobban az anyjához. Később egy új asszony jött a házhoz, akinek szép világos volt a bőre... Apja egyszer megpróbálta megölni, lelökni valami pallóról. Ibru tizenhat évesen elszökött otthonról, és valami barátnőjével csatangolt az országutak mentén, és a barátnője el is ment férfiakkal, de ő nem, és akkor találkozott az Amerikaival, aki egyedül élt egy tengerparti házban. Együtt voltak két évig.”
Ibru hosszan mesélt az Amerikairól, aki szerette őt, kedves és gyengéd volt hozzá. Aztán hazautazott a tengerentúlra a családjához. Ibru Angliába is csak azért jött, hogy utat keressen a Kedveséhez, már levelet is írt neki, de csak egy válasz jött, egy kedves levél, hogy az Amerikai még mindig szereti őt, de azután semmi. Dana, ahogy leereszkedett a félhomály, nézte Ibru csillogó szemét és alakját, ahogy belesimul a fotel sötét tömegébe.
– És aztán? És Paul hogy jön a képbe? – kérdezte melegen és kicsit szemrehányóan.
– Akkor már rég hiába vártam választ az Amerikaitól.
És az “Amerikai” szó úgy hangzott Ibru szájából, mint egy drága szent neve.
Dana nagyon megszerette Nanit. Különben az a veszély fenyegette, hogy megtanul igazán rendesen dolgozni. Nani azt mondta neki mindig, hogy csak keveset kell csinálni, de azt tökéletesen, Pam viszont, aki fizette, azt, hogy tökéletesen úgysem lehet megcsinálni semmit, tehát minél többet. Persze mindenki a saját gusztusa szerint kérte számon, de ez nem volt teher, mert Pamnak külön meg lehetett súgni, hogy Nani nem hagyta ezt meg azt megcsinálni, a nagymamának, szintén bizalmasan és külön, pedig azt, hogy nem lehetett tökéletesen kisúrolni az edényt, mert Pam annyi munkát bízott rá. Mire a két indiai asszony mosolyogva felkiáltott: ó, isten, és ezzel rendben is volt a dolog. Szerencsére ritkán alakult úgy, hogy a két vetélkedő asszony egyszerre lett volna Danával. De Dana azért igyekezett, hogy a munkában fölvegye a hatvanéves öregasszonnyal a versenyt. Ez egyáltalán nem sikerült. Nani világbajnok volt gürcölésben: reggeltől estig dolgozott, folyamatosan, szaporán, és munka közben odaszólt, nevelgette a gyerekeket, váltott pár szót Danával, állva gyorsan megitta a kávéját, amit le is hűtött, hogy egy perc se vesszen kárba, és emellett talált időt arra, hogy a dús haját feketére fesse, még mielőtt láthatóvá vált volna a fehérsége. Ugyanakkor Dana nem emlékezett rá, hol hallott ilyen szívből jövő nevetést, mint amit Nanitól, akinek nevetése naponta párszor fölvidította a házat. Nani estére nagyon elfáradt, de ilyenkor is tudott mosolyogni, törődött mosolyából az áradt, hogy szereti mindazt és mindazokat, akik körülötte vannak. Dana néha késztetést érzett arra, hogy Ibruról beszélgessen Nanival, de nem tudta, hogyan mondhatná el a kényes részeket. Így hát nem mondott semmit egy jó darabig.
Ibru a következő hét elején munkaügyben telefonálgatott. Paul háromszor is akkor hívta őt, amikor Ibru pont telefonálni ment. Dana elégedetten nyugtázta, hogy Paul mégiscsak törődik ezzel a lánnyal. Aztán amikor Ibru visszaérkezett, hamarosan kiderült, hogy Paul megpróbálja rábeszélni Ibrut, hogy vetesse el a gyereket. Ibru feszült és komor volt, továbbra is csapkodta az ajtókat, és fölényesen tárgyalt Pammal. Nem talált állást sem hétfőn, sem kedden, és még felvételi beszélgetésre sem hívták. Kedd este közölte Danával, úgy, mintha Dana érdekében állna megtudni egy őt érintő fontos kérdést, hogy a gyereket elveteti. Elmondta Pamnak, és Pam elintézi, hogy be tudjon feküdni a kórházba ezen a pénteken. És maradhat még egy hétig.
Pamet nem volt könnyű megijeszteni, de Dana első gondolata volt, hogy Pam azért volt ilyen engedékeny Ibruval, mert ez mégiscsak sikerült. Később jobban megismerte Pamet, és utólag cinikus kíváncsiságnak tulajdonította ezt az engedékenységet.
Paul mindennap telefonált a hét folyamán. Ibru egészen felvidult. Pénteken befeküdt a kórházba – az abortusz összegét Paul fizette –, és Dana szombat délután már várta is haza. Ibru úgy egyezett meg Paullal, hogy a fiú szombat reggel érte megy. Ibru szombat délután három körül jött meg egyedül, kisírt szemmel. Paulra hiába várt. Hazagyalogolt.
Danát, mert végigdolgozta ezt a hetet reggeltől estig, ezen a napon is előbb hazaengedték. A két lány szomorúan ténfergett a lakásban. Ibru most először szólalt meg néha igazán halkan, és ami tőle még szokatlanabb volt, mély hallgatásba süppedt. Dana most sem kedvelte jobban Ibrut, de szavakat keresett, hogy megvigasztalja.
Nani házában mindjárt az előszobában volt egy óriási poszter, ahogy a ház minden helyiségében volt valami vallásos jelkép. A konyhaablak párkányán például két filodendron között egy tenyérnyi Síva-szobrocska nézett Danával farkasszemet mosogatás közben. A szobrocska időntúli nyugalma néha elöntötte ezt a zajos házat. De Dana legjobban ezt a posztert szerette, amely a sivatagot ábrázolta és két pár lábnyomot, amely később csak egy mélyebben folytatódott. Alatta pedig ez volt olvasható:
“Uram, egész életemben veled jártam, és épp amikor szerencsétlenség szakadt rám, akkor hagytál magamra. Miért tetted ezt, Uram?
Nem hagytalak magadra. Akkor karomban vittelek.”
Dana minden áldott reggel elolvasta a feliratot. És most, hogy Ibru megcsöndesedett, két-három napig feküdt, és pihent a lakásban, Dana úgy érezte, hogy föl kéne ráznia valahogy, mert Pam adott ugyan Ibrunak egy hetet, de egy nappal sem többet. És Pam nem volt az az érzelgîs fajta. Amikor hazaért, megpróbált beszélni vele. Úgy tűnt, Ibru ezalatt őrült álmokat forgatott a fejében, elmondta, hogy volt kint sétálni, és ezalatt megszólította az üzletben dolgozó embereket, hogy nem kellene-e neki valami segítség, aztán megszólított egy zöldségest is, aki szintén török, és az adott neki egy címet, és megígérte, hogy segít. Dana elhűlt, amikor hallotta, hogy Ibru csak úgy embereket szólítgat meg, de a zöldségeshez ő is nagy reményeket fűzött. Hátha a honfitársi érzés segít Londonban, ahol csak elveszni könnyű.
A következő nap szerda volt. Pam délután, idő előtt érkezett haza a házba. A két idősebb gyerek éppen a leckét csinálta a konyhában, Shabi, a hároméves kislány az ebédlőben szunyókált. Pam besietett a konyhába, üdvözölte anyósát, Danát, és a gyerekeket kérdezgette, hogy állnak a házi feladattal. Valami lógott a levegőben. Pam nagyon izgatott és feszült volt, a válaszokra nem is figyelt, és úgy látszik, tétovázik, hogy anyósának is elmondja-e, ami izgatja. Dana tudta, ha Nani nem lenne itt, Pam valószínűleg, ha hidegen és szűkszavúan is, de elmondaná neki, hogy mi történt. De Pam nem mondott semmit. Dana este hétkor fölhúzta a cipőjét, fölvette a kabátját, és nekivágott a sötétnek. Kicsit jobban sietett, mint szokott, mintha érezte volna, hogy amit tudni szeretne, annak köze van Ibruhoz.
A kerti kiskaput nem szokták bezárni, csak becsukni, és szinte egy ugrással a hátsó ajtónál termett. Fagyott kézzel kereste a kulcsot, és nyitotta a zárat. Egy pillanatig hallgatózott, benn a házban néma csönd. Aztán mégis, egy pici nesz hallatszott. Dana zavaros érzésekkel telítve föllépegett a lépcsőn. A konyhában ott állt Ibru az asztal fölé hajolva, meredten, kényelmetlen pózban. Arcát nem is lehetett látni, mert ahogy lehajtotta a fejét, haja előrehullott. “Mi történt?” – dadogta Dana. “Megerőszakoltak” – jött a nyögés a hajtömeg alól. “Micsoda? – Danából hirtelen kiáltások szakadtak ki: – Mi történt? Kicsoda? Miért?” Ibru kicsit fölemelte a fejét, fölemelte hajtincseit, és nyakán nagy, duzzadt, vörös foltokat mutatott.
Nem sírt. Elfordult Danától, és mereven a falra nézve mondta: “Elmentem arra a címre, amit a zöldséges adott. Ott több török is volt. Az egyik azt mondta, hogy a feleségének van egy kis üzlete, oda kellene valaki. Keressük meg ma, mert holnap elutazik. Mondtam, hogy jó. Beszálltunk az autóba. Mentünk, és valami külvárosi helyre jutottunk, sok volt ott a lakatlan ház, de nem gyanakodtam. Az egyik háznál megálltunk, kiszálltunk az autóból, és be a házba. A ház előtt mondtam a férfinak, hogy ide nem megyek be, mert nem tetszett a ház. De bementem. Amikor bementem, bezárta az ajtót és eldugta a kulcsot....” És itt hosszú szünet következett. Dana önfeledt borzalommal bámulta Ibrut, akinek az emlékkel küszködve megvonaglott az arca. “Azt mondta, hogy meg kell tennem, és elővett egy kést. Aztán megkérdezte, hogy mit gondolok, ha holnap azt fogják írni az újságok, hogy találtak valakit összevagdosott arccal, ki lesz az? Védekeztem, de erősebb volt. Hagytam.”
– De hát miért nem hívtad a rendőrséget? – kérdezte Dana.
Ibru keményen, feszült arccal ránézett.
– Gondoltam rá, igen... de rendőrséget nem mertem utána hívni, mert följelentett az előző család, és csak nekem lenne belőle bajom.
Két nappal később Ibru éppen olyan furcsán, ahogy jött, el is tűnt. Vannak, akik úgy tűnnek el, minden előzmény és magyarázat nélkül, mintha az örvény egy pillanatra a felszínre dobná őket, hogy megmutassa az arcukat, mielîtt végleg lerántaná.
Dana annyit tudott meg, hogy valahol Skóciában egy au-pairt kerestek: személyes találkozás és hosszas kérdezősködés nélkül felvették és elfogadták Ibrut.
Három hét után újra kezdődött az Ibru nélküli lét. Dana bizonyos élvezettel tapasztalta, hogy a holmik ott maradnak, ahová rakta őket, hogy élelmiszerkészletei nem fogyatkoznak meg túl hirtelen, hogy csönd van, és lehet olvasni. Nem riasztják fel álmából, nem törik rá az ajtót, nem veszik el kérdezés nélkül a holmijait. Az egész hétvége előtte állt. Vagyis egy este és egy teljes nap. Ibru nyers hangját még a fülében hallotta, a zöld, kis szoba falán is ott maradtak a suta kézzel megrajzolt képek. Paul... terhesség... török honfitárs… az Amerikai. Ibru hiányzott.
A következő héten egy derűs nap Nani a szokásosnál közlékenyebb és vidámabb volt, ezért Dana nagy lélegzetet véve elmondott Naninak ezt-azt Ibruról. Kihagyta az Amerikait, de a többiről Nani így vagy úgy Pamtől úgyis tudott. Nani fölnézve munkájából, zöldséget mosott át tiszta, hideg vízzel és félrerakta egy tálra, kipillantott az ablakon át egy pillanatra a februári nap fényében fürdő szép udvarra, elgondolkodva csak annyit mondott:
– Szegény lány.
Dana szeretett volna valamit mondani, ami kifejezte volna kusza érzéseit Ibruval kapcsolatban. Valamit nagyon szeretett volna mondani, de az érzés nagyon összetett volt, és talán ezt mondta volna, ha eszébe jut: Isten eltékozolt ajándéka volt ez a lány. De ekkor már összeszokott mozdulatokkal, hallgatagon súrolták együtt Nanival az óriási fekete üstöt.