Be vagyok szorítva a közhelyek satujába: egyfelől a médiában – ha a kultúra egyáltalán szóba kerül – a Könyv Halála c. horrort játsszák nekem, másfelől ha bemegyek egy könyvüzletbe, elveszek az újonnan megjelent könyvtömegben, külföldön pedig úgy érzem magam, mint aki vízbe fullad. (Ld. a frankfurti vásár könyvkínálatának állandó duplázódását.) Akkor most mi van? Halál vagy túlburjánzás? És egyáltalán, mit kell/lehet csinálni? A média- és kultúraszociológus Robert Bolz meg is kérdi a Die Wirtschaft des Unsichtbaren (1999) c. könyvében: lehet-e még egyáltalán tájékozódni a ma publikált irdatlan könyvtömegben? Ha nem a hivatásos olvasókból (kritikusok, tanárok stb.) indulunk ki, akkor azt kell látnunk, hogy dr. Átlag már rég feladta. Képtelen eligazodni, de ha mégis keresésre adja a fejét, akkor egyetlen támpontja a besztszellerlista (amit jobb folyóiratok hetente, havonta közreadnak). Ami ott van, azt több millióan kipróbálták, szavaztak rá, nagy baj nem lehet a nyaralás alatt. Merthogy csak akkor van időd olvasni, jól meg kell nézni, mibe lapozol, mert könnyen pofára eshetsz, ha valami unalmas marhaságot pakoltál.
A besztszeller körülbelüli kritériuma, hogy lebilincseljen, szórakoztasson. Hogy aztán a listán felsoroltak milyen kvalitást képviselnek, azt nem kell kérdezni, örülj, hogy van valami fogódzód. Ráadásul – mondja Bolz – a besztszellerlisták azoknak adják a legtöbb támpontot, akik egyáltalán nem olvasnak, de tudni szeretnék, hogy mások mit lapoznak. Társasági csevegés pl. elképzelhetetlen ilyen mankó nélkül.
De azért van itt egy lappangó kérdés: a besztszeller – néhány sztenderd író (mondjuk John Grisham) művét leszámítva – lutri: a témákat lerágták (ld. repülőtérsztorikat, melyeket már a filmek is agyoncsócsálták), a figurákat lestrapálták (ld. kémek – szegény Le Carré, magándetektívek – Chandler sír, orvosok – Vészhelyzet orrvérzésig), így aztán kísérletezni kell, de hogy ki milyen experimentális témával/figurával tud kaszálni a piacon, az rejtély. Innen a címben jelzett kérdés.
Sebastian Junger ismeretlen szerző regénye 1997 óta három és fél millió példányban fogyott az USA-ban, két-három milliót még rá lehet tenni, mert húszvalahány nyelven jelent meg. Ezekben a számokban az a különös, hogy a fő történet tragikus, vagyis nincs hepiend, csak katasztrófa. Az Andrea Gail nevű halászhajó az Atlanti-óceán közepén viharba kerül (vigyázat: az Évszázad Viharába!), és a harmincméteres hullámokban néhány óra alatt felborul, mindenki odavész. Eddig úgy vettem ki a szakma rejtelmeiből, hogy sikeres (győzelmes) befejezés nélkül nem lehet beiratkozni a besztszellerklubba. Most itt van az ellenpélda.
Persze: ez nem igazi regény, inkább dokufikció, a szerző a szerencsétlenség után nyomozott a hajó, a halászok, a vihar, a tenger állapota stb. tényei után, és a történet ezt a rekonstrukciót mondja el. (Szóval: nincsenek benne dialógusok.) De nemcsak ezeket a felkutatott nyomokat állítja narratív rendbe, hanem mellesleg kapsz egy gyorstalpaló kurzust oceanográfiából, áramlástanból (hullámok viselkedése nagy térben, viharban), kardhalak etológiájából, halászatuk technológiájából, valamint a modern tengeri lokáció eszköztanából is. Ami nem érdektelen, de még mondjuk csak veri a lécet: ettől még nem lesz valami besztszeller.
Az igaz történet nem is az Andrea Gail küzdelme a lehetetlennel, hanem néhány másik hajó megmentésére kifutott mentőegységek élethalálharca: az SRO (Search and Rescue Operation) különböző válfajainak – van vagy fél tucat a keleti parton – bemutatása, felkészülésének és bevetésének leírása. Ez már izgalmasabb tészta. (Persze itt is kapsz egy-két gyorstalpalót: a tengeri mentőkommandós-kiképzés tantárgyaiból (és kínjaiból: a jelentkezőket félig megnyuvasztják, akik ezt a tortúrát túlélik, azok lesznek csak képesek a mentés lehetetlen feladataira…). Ja, és a high-tech felszerelések alapos tanulmányozásából. (Tudtad, hogy egy vízimentő hat milliméter vastag neoprén öltözékén kétféle világítóeszköz, automata rádió, rakétapisztoly, kés, hatvan méter kötél van, valamint egyszemélyes csónak, oxigénpalack, víz és némi kaja van ráakasztva – így dobják le őket a helikopterről a kb. 10 fokos tengerbe.)
Igazi besztszeller nem áll meg egy-egy egzotikus tárgykör tudományos bevezetése nélkül, kvázi mellékesen előadva. Nélküle a narráció csak fikció lenne, ami csak irodalom, azaz hótunalom. A tények viszont verhetetlenek. Persze csak akkor, ha jól időzített pillanatban kezdenek bele ismertetésükbe, és a sztori is besegít. Ez a tárgyszerű precizitás hagyomány: már Melville (Moby Dick) is hajózási, tengerészeti, szigony- és bálnatani kézikönyv volt, angolszakosoknak kínszenvedés volt eredetiben olvasni, mert tele volt szakmai szakkifejezésekkel, már az a 72-féle tengerészcsomó bütykölése is kikészített, és hol volt még a 19. századi halászbárka ezernyi aprósága. És mégse volt unalmas, mert ehhez jött a sztori, valamint annak transzcendens mélyrétege: mi a túrót “jelent” a fehér bálna? Miért kell üldözni? Miféle condition humaine hajtja Ahabot, majd az egész hajónépet e transzcendens szimbólum nyomába? De az irodalom volt, ma is irigylésre méltó teljesítmény. (Igaz, nemigen lehet olvasni: türelmetlenek vagyunk…)
Az az igazság, hogy Junger a regényközeget észrevétlenül közelítette ehhez a kipróbált 19. századi miliőhöz: igaz, hogy vannak high-tech berendezések, de minden egyéb tradicionális, a kocsmától a hordókig, a halászok szegényes alvóodújáig és a kaja rémségéig. Melville nyomában. Tudatosan (szövegeit be is idézi), mert tudja – és ezzel is nyer –, hogy ma már a kicsit antikolt történet kapósabb: elegünk van ebből a nagy modernségből.
És a hangvétel. Junger is ezt a szenvtelen, tényközlő prózát használja: mi történik a tüdőben, amikor az ember megfullad, pár oldalon előadva pontos anatómiai leírást kapsz, nincs lelkizés, siránkozás – közben azért legszívesebben lapoznál, de nem tudsz, mert kíváncsi vagy.
Voltaképp nem is a halászhajó sorsából él e regény sikere, hanem a mentők teljesítményéből. Vagy nem is ebből, hanem egy-egy emberélet intézményes fontosságából. Bár lehet, hogy csak a Kurszk-
katasztrófa sztorija vet most erre a körülményre különös fénycsóvát, de tán mégis az van, hogy Amerika tengeri (és háborús) életében ez mindig is fontos volt. (Ez az attitűd nem függ a tenger birtoklásától: Angliában ez a szempont nem volt annyira fontos, ld. Joseph Conrad tengeri regényeit.) Egy háromfős luxusvitorlás is kint marad a viharban, a mentéssztori velük kezdődik, kínnal-keservvel behozzák őket, de majdnem ottmaradnak a mentők. Vagyishogy nem úgy van az, hogy egy ember nem számít, mert másutt meg sokat kell menteni, meg hogy a mentőkkel is spórolni kell. Szóval az igazi izgalmat nem is a főcselekmény, hanem mellékág, a kétségbeesett mentési akciók élethaláljátéka hozza. Amikor már azt hiszed, mindennek vége, akkor jön a következő, izgalmasabb (és szerencsésebb) sztoriadag. (Itt is a korszellemben marad: amit ez a kommandó csinál, az extrém sportokra hajaz, vagy fordítva – ami viszont a jelen nagy mániája. Akárhogy is: kompozíciós trükk.)
Minden besztszellerírónak van saját trükkje, e nélkül egyik se érhet a csúcsra, marketing nem elég. Az is írói trükk, hogy a regény főszereplője nem a Gail, nem a tengerészek, nem is a mentők, hanem az alattomos tornádó és a tenger máig felderítetlen viselkedése, amikor megvadul. Lassan ráérzel, hogy a történetet az ún. holthullámok uralják: a szélvihar meg a végtelen tér óriáshullámokat nevel – mondjuk tizenöt-húszmétereseket. A holthullámok viszont ennél minőségileg nagyobbak, kettesével, hármasával járnak, s amivel találkoznak, annak vége. A ciklon már rég elül, ezek a magányos és rohanó hullám-Himaláják továbbra is száguldoznak, senki se tudja, hol bukkannak fel – radar nem mutatja –, mit lehet ellenük tenni. Nos, Junger “fehér bálnája” a holthullám: a tengerek réme. Amiről még az oceanográfia is keveset tud.
Ezzel teremti meg a sztori mitológiai felütését, ami nélkül megint csak nincs besztszeller – ettől hasonlít a nagy irodalomra, igaz, itt jóval egyszerűbb, mondhatnám felturbózott szerkezeti elem, csak látszatát kelti a mitológiai alapozásnak, de itt az is elég. A holthullám a tenger, a természet alattomos bosszúja, amiért rablóhalászok, környezetszennyezők pusztítják lényegét. És nem válogat, azon áll bosszút, akit eltalál. Azaz mitológiailag megszemélyesíthető, érezhető a bosszú “személyes” láza: addig kalapálja a halászhajó kapitányi fülkéjének három centi vastag üvegét, amíg az összeroppan, aztán mint egy kólásdobozt, összegyűri az egész vacakot, és megy tovább a következő áldozatára. A holthullám – a fenséges maga, Kant leírásában: vele szemben az ember porszem, ő maga viszont végtelenségével, minden határon túli erejével – lenyűgöző. Rettegsz, de csodálod, Kantnak igaza volt. Azért nem semmi, hogy a klasszikus esztétika egyik alapkategóriáját a populáris művészet tudja igazán használni… De nem ez az első eset.
A mentőegységek test test elleni küzdelme azért izgi, mert ezzel a természeti hatalommal mint valami személyiséggel rendelkező vak óriással szállnak szembe. És végül győznek: egy kivételével az összes többi áldozatot kimentik. Durván számítva döntetlen az állás, ami – idegen pályán – sikernek számít. Szóval: itt a póthepiend. De azért meg is sirathatod a Gail pusztulását – a besztszeller a sírásigényre is rájátszik, mégsem leszel depressziós.
A címben még nagy volt a szám, hogy elmesélem, hogy kell besztszellert írni. Most csak annyit mondok, így is lehet – mert hogy sokféle módja van, és nincs recept, a multimédia-piac mindig más, az itt keltett vágyak minden héten másképp mossák az agyat. Ezért a befutottak sikerei sem tartanak soká, pár hónap, és lekerülnek a besztszellerlistákról, eltűnnek a könyvüzletek erre a célra felállított polcairól, nagyobb hányadukat el is felejtik. Junger könyvének sikerét a sztoriból készült film hosszabbította meg (rendezte Wolfgang Petersen), persze másképp – a láthatóság más tészta. De ez már egy másik rovat témája.
Sebastian Junger: Viharzóna. Halászok a tenger ellen. Igaz történet. Fordította Szentgyörgyi József. Budapest, 2000, Park Kiadó. 256 oldal.