Sükösd Mihály

Pipiskedő esszék

Sándor Iván termékeny író, egyike a leginkább szorgalmasoknak. Sok könyvet írt már a rendszerváltozás előtt is, még többet azóta, regényeket és esszéket, kedvelik a szponzorok. Az ántivilágban távolról sem tartozott a demokratikus ellenzékhez, egy képes hetilap főszerkesztő-helyetteseként tevékenykedett, legális folyóiratok és könyvkiadók adták ki műveit. Derék baloldali értelmiségi volt, pártonkívüli, ezeket a szokásait máig jótékonyan megőrizte.

A rendszerváltozás óta becsvágya megnövekedett, esszéiben politológiai, sőt történetfilozófiai kérdéseket igyekszik feldolgozni. 1989–1990-ben ez a csábító kihívás újszerű választ ígért. Sándor Iván körülnézett az akkori két legnagyobb párt, az MDF és az SZDSZ háza táján, és csalódott. Személyes okból azért, mert egyik párt sem kapkodott az ő értelmiségi támogatása után. Elvi okokból azért, mert Sándor Iván – okos ember és akkoriban jó esszéista – a rendszerváltás utáni eufória múltán hamar észrevette a pártok és a programok kemény érdekellentéteit, az Antall-kormány szakmai felkészületlenségét, a parlament összetételének és működésének tragikomikus hasonlóságát a Mikszáthtól megörökített dualista országgyűléssel. Fontos tanulmányokat – Leperegnek a nyolcvanas évek, Bibó-értekezések – írt Sándor Iván a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján.

Most hatásos könyvet talált ki (Menekülő évek). Maga elé teríti a tíz évvel ezelőtti szövegeket, olvas és emlékezik, felidézi az akkori politikai és köznapi hangulatot, helybenhagyja vagy felülbírálja tíz év előtti nézeteit. A módszer csábító, de veszélyes is. Lehet zárt, filozófiai, jogi, történelmi tanulmányt írni egy évtized gondolatrendszeréről, benne önmagunk botlásáról, tévedéseiről. Így cselekedett Fukuyama, s szerényebb körülményeink között többször Lengyel László is. Lehet aztán lazán összefüggő esszéfüzért alkotni, kiemelt témakörökkel a tárgyhoz illően bájos vagy jeges iróniával.

Sándor Iván sajna kétarcú változatot választott: az önéletrajzi elemekkel kevert világnézeti naplóesszét. Ilyenkor az elméleti fejtegetések az esszé bizonyos helyén megszakadnak, s a szerző önmaga alanyi életének eseményeivel foglalkoztatja az olvasót, hol tíz évvel előttről, hol a jelenből. Kockázatos eljárás, nehéz eldönteni, a létrejött szövegben mi a fontos, a közhasznú, és mennyi az érdektelen.

Ennek a mostani esszésorozatnak az a legnagyobb baja, hogy a szerző szövege – bárhogy szeretné – nem elég önérvényű. Sándor Iván rengeteget olvas, István király Intelmeitól Richard Rortyig. Nagyon sok okosat mond 1999-ben a 20. századi Magyarországról. A két forradalomról, Trianon pörölycsapásáról, a félparlamentáris Horthy-rendszerről, az 1945 utáni koalíciós évekről. Teszi mindezt Bibó nyomán, ki a publicista Sándor Ivánt rendszeres gondolkodásra tanította. Sándor Iván máig hálás, a nyolcvanas évek végén nagyon szép tanulmányt írt Bibó felejtéséről, sőt tagadásáról, tételeit ma is fenntartja, sőt nyomatékosabban ismétli. A pártok kíméletlenül szemben állnak egymással, választások alkalmával nem elvek győzedelmeskednek, hanem személyek igyekszenek megsemmisíteni egymást, az uralkodó kormánypárt jelszava lehet, hogy “aki nincs velünk, az nincs is”, egy logorreás újpesti ügyvéd a kormánykoalíció egyik legfontosabb tényezője. A 20. század válságot válságra halmozott, az új évezred válságban fogant. A magyar történelemben Bibó minden intése ellenére egyre szaporodnak a “hamis helyzetek”.

Ez a tételsorozat egészében is, részleteiben is többnyire igaz, ráadásul egyet is értünk. A gondot az jelenti, hogy ezeket a kitűnő gondolatokat általában nem Sándor Iván találja ki. Ő csak összefoglalja, csoportosítja, árnyalja a vezérlő eszméket. Az elmúlt évtized nagyszerű magyar könyvkiadása kiadta a legfontosabb történetfilozófiai és társadalomtudományi műveket, ezek közül Sándor Iván igen sokat elolvasott. Az általa választott naplóesszé műfaj nagy hátránya viszont, hogy mélyebb elemzésre nem ad lehetőséget, csak futó csoportosításra, összegezésre. A Menekülő évek nem túl hosszú könyv, ezért zavaró, ha sokadszor olvassuk az (egyébként jogos) párhuzamot Auschwitz és a Gulag között. Zavaró továbbá többször olvasni az ilyesfajta összegezést: “…Ha kialakítanak egy sort, mondjuk Proust, Kafka, Musil, Broch, Céline, Camus, Beckett regényeiből, eljuthatnánk a személyiség »ezredfordulós helyzetéig«”. A névsorból legfeljebb Céline lógna ki, ha a regényírók értékelésre kerülnének. Erre azonban nem kerül sor, Sándor Iván mostani könyvében nincs elemzés, csak nagyvonalú összegzés. Ül a szerző odahaza, a munkaszobájában, félretolja maga elől a regényfogalmazványát, kinéz az ablakon, maga elé húzza az esszéfogalmazványát, a látványról sok minden eszébe jut, beleolvas a kikészített könyvekbe, írni kezd, szokása szerint folyamatosan váltja a töltőtollait, idéz névvel és névtelenül, így készül az esszé.

Más a baj a naplóemlékezések esetében. A közérdekű elemzéseket ilyenkor személyes emlékek, visszapillantások törik meg. Elég váratlanul, s nem mindig szerencsésen. A személyesség, különösen magánügyeink közreadása az esszében tapintatot és kivételes óvatosságot igényel. “Vass Éva telefonál: Iván, baj van, Miklóst kórházba vitték. Elmondta, hogy amikor elolvasta a levelemet arról, hogy megszavaztuk a Füst Milán-díjat, csak intett, eltolta a levelet és nem tudott megszólalni.” Élő személyiség idéződik meg, a jelenet nyilván hiteles, ennyire becsülte Gábor Miklós Sándor Ivánt. Más. A könyv több pontján kiderül, hogy Göncz Árpád és Sándor Iván közösen gondolkodott Bibó szellemi hagyatékáról. “Úgy éreztem, az ő szavait, magatartását is jellemzi a bibói töretlenség, az etikai alapokról való kimozdíthatatlanság. Ez hatással volt rám…”

A bökkenő ilyen esetekben nem az, hogy Sándor Iván ne mondana igazat. Minden ellenőrizhető helyen igazat mond. 56-ban, a forradalom idején egyetlen említésre méltó cselekedetet hajtott végre. Akkor, fiatal újságíróként a műegyetemi diáklap szerkesztője volt, s október 22-én, este tíz órakor ő diktálja egyenesen a szedőgépbe a műegyetemisták kiáltványának akkor nevezetes tíz pontját. Ezt a tényt hitelesen közli, de a kelleténél többször emlegeti. Módszere a naplóesszékben látszatra szerény, valójában túlzottan magasra ágaskodó. Sándor Iván profi író, ügyes csoportosításaiból kiderül, hogy ő ki mindenkit ismert, és hányfelé megfordult. A Nappali hold megjelenése után többen kérdezték tőle: “Mi történt?”, “te mégis közel álltál hozzá, tudnod kell”. Sándor Iván bizonyára baráti kapcsolatokat ápolt Csoóri Sándorral is, az okokat mégsem tudja, legfeljebb sejti. A Menekülő években sok, a kelleténél több a személyiség bizonytalanságáról árulkodó tünet. Az esszéíró – okkal vagy ok nélkül, egyre megy – elégedetlen önmagával, a kelleténél kevesebbre tartja művét. Ezért lábujjhegyre áll, pipiskedik, hogy magasabbnak lássék. Legszívesebben magasított cipősarkot viselne, mint a hajdani, alacsony uracsok. Beszámol, hogy sokszor sétál együtt Poszler Györggyel, ilyenkor beszélgetni szoktak. Magam is sétáltam Poszler Györggyel, bár bizonyára kevesebbszer, mint Sándor Iván, beszélgetni szoktunk, de sohasem jutott eszembe ezeket az alkalmi együttléteket írásban megörökíteni, ahhoz nem voltak eléggé közérdekűek. Mármost tudni kell, hogy az esszé a legtágasabb irodalmi műfaj, tárgyi határai mondhatni végtelenek, a művészeteken kívül szólhat elefántvadászatról, politikai gyilkosságról, a könnyűlovasság pusztulásáról, még arról is, hogy a fölösleges ír népszaporulat megakadályozására célszerű, ha a felnőtt lakosság fölfalja a frissen született csecsemőket. Az esszé mindenről szólhat, csak érdektelen nem lehet.

Lássuk a legtöbbet mondó példát. A magyar esszéirodalomnak Németh László a legalanyibb szerzője, Sándor Iván hajdani mestere, akiről két érdekes könyvet is írt, s aki sosem győz eleget elkészült és tervezett műveivel foglalkozni, örökösen vélt és valóságos sérelmein rágódik, bőségesen ír családtagjairól is. Csakhogy ezek hallatlanul érdekes írások, a Lányaim önálló esszé és pedagógiai kísérlet egyszerre. Ezzel szemben ugyanez a családi motívum Sándor Ivánnál: “Jövő héten, ötvenhat év után elköltözünk innen… Persze hogy jó lesz végre a lakásban kamra, nagyobb konyha, fürdőszoba, aminek ablaka van, nappali (benne hely az unokámnak is), mégsem csak ez a fontos igazán, hanem az, hogy ott maradok a háromszögben.” Ez nem esszészöveg, hanem önéletrajzi tények sorolása.

Sándor Iván régi tanulmányíró, sokszor bizonyította képességeit. Most azonban nagyot tévedett. Mindenki a saját méreteiben lehet meggyőző. Aki magasabbra igyekszik kapaszkodni, hiteltelen lesz, néha nevetséges is. Okosabb, ha szerényen megmaradunk önmagunknak.