A nagy történelmi átalakulások a politikai élet alapkérdéseinek az átgondolására kényszerítenek. A jelen történelmi korszak számunkra a szovjet rendszer nyugati típusú demokráciává és piacgazdasággá való átalakulásának az időszaka. Kende Péter számára a szovjet rendszer demokráciává alakulása lehetőséget ad rá, hogy újragondolja a demokrácia alapkérdéseit. Figyelembe veszi, hogy a térség országainak és sajátosan Magyarországnak történeti múltja hogyan befolyásolja a jelenlegi átalakulás során a demokrácia kialakulását, elemzi az előző, meghaladandó rendszer örökségét a demokráciává alakulás szempontjából, de elsősorban arra nyer lehetőséget, hogy ennek az átalakulási folyamatnak a tapasztalatai alapján újraértelmezze a demokrácia legáltalánosabb problémáit.
Amit K. P. köztársaságnak, “res publicának” nevez, az lényegében a demokrácia. A demokrácia a köztársaságban a “szabadságelvűséget” jelenti. Mélyrehatoló és sok problémát érintő elemzésének alaptétele szerint a hatalom működtetheti az államot. Kényszerrel elérhető, hogy az állam fennmaradjon. Ahhoz azonban ez nem elégséges alap, hogy az állam fejlődhessen, kibontakoztathassa a hatalom alá vetett társadalom képességeit, és teret adjon lehetőségei megvalósítására. Az állam optimális működésének feltétele az állampolgárok egyetértése az állam működési elveivel. Lényegében a legitimáció problémáját tekinti a könyv a demokrácia alapkérdésének. Az államgépezet akkor képes súrlódásmentesen működni, ha az állammal szemben fennáll a polgárok önkéntes engedelmességi készsége. Erre akkor van lehetőség, ha az állam által átfogott társadalom tagjai azonosulnak az állammal, magukénak vallják irányadó elveit. Kende szerint ezt a legitimációt biztosító egyetértést csak az hozhatja létre, ha az állam által összefogott politikai közösség tagjai számára a legfontosabb irányadó szempont az adott közösség tagjainak igénye a szabadságra. A “szabadságelvű” közfelfogás tesz egy államhatalom kényszere alá rendelt embereket politikai közösséggé.
Kende másik alaptétele, hogy a nemzet és a “szabadságelvű” politikai közösség azonos. Végiggondolja a Meinecke által értelmezett “államnemzeti” és “kultúrnemzeti” nemzetalakulást (nála francia és német nemzetfejlődési típus), és állást foglal az államnemzeti elgondolás mellett. Elfogadja szabadságelvű politikai közösségnek azt, amit az államnemzet-felfogás politikai nemzetnek nevez. K. P. szerint az egy államba összefogott személyek politikai közössége tekinthető nemzetnek. Az így értett politikai nemzetnek tagjai a kisebbségi nyelvet beszélő állampolgárok. A német típusú “kultúrnemzet” tagjait a közös nyelv és a közös származás kapcsolja össze nemzetté. A kultúrnemzeti felfogás értelmében a nemzet nem közös célra vállalkozás, hanem organizmus, ami azt jelenti, hogy a nemzet tagjai hierarchikus rendbe tagolódnak, a nemzet nem egyenrangú és ezért egyenjogú nemzettársak önkéntesen vállalt közössége. A “kultúrnemzet” nem jelenti feltétlenül a nemzettagok egy államba tömörülését. A több államkeretben élő nemzet egy államba egyesítése lehet nacionalista hatalmi politikai cél (nagynémet birodalom), de ez nem szükségszerű. A demokratikus nemzetközösség gyakorlatilag csak egy államban lehetséges.
K. P. fő problémája, hogy a szovjet blokk megszűnése után a volt tömb-országok zöme (Magyarország ezek között van) kifogástalan demokratikus politikai intézményrendszert alakított ki, de e mögött a struktúra mögött nem áll (szabadságelvű) politikai közösség. Magyarország esetében ennek egyik fontos akadálya a nemzeti probléma. A magyar nemzeti probléma egyedülálló a térségben abban az értelemben, hogy a többi ország vagy több népet magában foglaló nemzetiségi állam – Oroszország, Ukrajna, Románia, Szlovákia, Szerb-Jugoszlávia, ahol az a probléma, hogy az illető nemzetállam képes-e asszimilálni nemzetiségeit, vagy ha nem, milyen módon illesztheti be őket az államot hordozó politikai nemzetbe –, vagy nemzetileg homogén ország, lásd Csehország, Lengyelország. Magyarország nemzeti problémája, hogy a térség magyar ajkú lakosságának mintegy harmada idegen uralom alatt él. Mivel Magyarország nem képes rá, hogy ezeket a magyar népcsoportokat katonai erővel visszaszerezze és integrálja a magyar államba, csak abban gondolkozhat, hogy ezek a magyar népcsoportok nyelvközösségi autonómiát csak úgy szerezhetnek, ha önkéntesen (!) részévé válnak azon állam politikai nemzetközösségének, amely államnak állampolgárai. A magyar állam polgárai csak akkor alkothatnak szabadságelvű nemzetközösséget, ha ezt tudomásul veszik.
A könyv külön vizsgálja a magyar nemzeti probléma két fontos kérdését. A magyarországi zsidó hagyomány tekintetében meg meri állapítani, hogy a magyar(országi) zsidóságnak két hagyománya van. A felekezeti múltból származó kulturális örökség mellett elkötelezettek autonomista hagyománya mellett létezik egy erőteljes magyar zsidó asszimilációs hagyomány is. A mai magyar szabadságelvű politikai-nemzetközösségnek mindkettőre kell építenie.
K. P. kritikusan szembenéz a “multikulturalitás” mint lehetséges megoldás problémájával. Bátran állást foglal amellett, hogy a politikai közösség nem épülhet fel “mozaikszerűen”, csak akkor működhet, ha mögötte erőteljes, egységes és mindenkit motiváló szabadságelvű közösségtudat áll.
Mintegy leltárt készít mindazokról a problémákról, amelyek gátját jelentik a szabadságelvű közösségi tudat kialakulásának.
Az egyik ilyen probléma a civil társadalom és az állam viszonya. A magyar szabadságelvű közösségtudat kialakulásának egyik fő akadálya az a szemlélet, amely számára a civil társadalom “a pártérdektől, ilyen-olyan lobbiktól független polgárok életszférája, a nagypolitikától szándékosan távol maradó s attól csak alig érintett magánember kisközösségi világa”. (56–57. o.) Fontos megállapítása, hogy rámutat: a politika alatti szférában elhelyezkedő s a politikai szférától távol maradni akaró társadalmi közeg eszménye a kisközösség. Továbbgondolva a fejtegetést: ennek intim közvetlenségét akarják megóvni a politikai közösség “elidegenedettségétől”. Más oldalról nézve a problémát: a “puha diktatúra”, amely legkialakultabb formában “Kádár-rendszerként” létezett, egyetlen szabadságot biztosított alávetettjei számára: a magánélet háborítatlanságát. A magánéletet átengedte a polgároknak annak fejében, hogy azok hallgatólag lemondtak arról, hogy befolyásolhassák a közéletet: a magánélet szabadságáért odaadták a közélet szabadságát. K. P. nem választja szét élesen a civil társadalmat és a közszférát. Mivel a civil társadalmat is abból a szempontból vizsgálja, hogy az hogyan lehet építőanyaga a demokratikus politikai közösségnek, hangsúlyozza, hogy a politikai és a civil társadalmi szféra széles sávon fedi egymást. Nem csupán olyan politikai szerepet is betöltő civil társadalmi intézmények tartoznak mindkét szférába, mint az érdekképviseletek vagy a civil társadalom részének is tekinthető önkormányzatok, hanem olyan par excellence politikai intézmény is, mint a politikai párt. A párt integrálja a civil társadalomban artikulálódott közéleti vonatkozású szándékokat a politikai szférában megjelenő politikai akarattá.
A másik döntő kérdése a szabadságelvű politikai közösség működése szempontjából, hogy miként képes megvalósítani a politikai közösség az igazságosság eszményét. Finom elemzés alá veti az igazságosság és egyenlőség viszonyát. Fontos állásfoglalása, hogy az igazságosság politikai érvényesülésének összes problémáját megvizsgálva vállalja azt a következtetést, hogy az igazságosság politikai közösségben való megvalósítását leginkább a haszonelv szerint működő piacgazdaság és az ennek elvei szerint felépült liberális politikai modell képes megközelíteni. (170. o.)
A könyvben felvetett egyik legfontosabb aktuális probléma az úgynevezett “náci beszéd”, illetve nyugati oldalról való megfogalmazásban a “politikai korrektség”, az ezt megvalósító retorika problémája. A szólásszabadság és az álláspontok és közösségek méltóságának a viszonya. A probléma K. P. pontos megfogalmazásában: “Egyfelől lehullanak a tabuk és legitimálódik a provokatív beszéd, másfelől tilalmassá válik a különbségek és értékek szabad megnevezése.” (182. o.) Igényt tarthat-e egy közösség, egy magatartás, egy álláspont arra, hogy a vele szemben érvényesülő bírálat ne vonhassa kétségbe létjogosultságát, méltóságát? Kell-e korlátozni a szólásszabadságot arra a mértékre, hogy senkit se sérthessen a bírálat, vagy pedig mindenkit és mindent ki kell szolgáltatni a legkíméletlenebb szóbeli támadásnak is? A problémát természetesen az etnikai és életformabeli (homoszexualitás) kisebbségekkel kapcsolatos magatartás veti fel. Megengedhető-e a demokráciában az a bírálat, amely kisebbségek létét kétségbe vonja, gyalázza őket, ellenük uszít. A tilalom – mint az K. P. könyvéből példaszerűen kitűnik – nem egyszerű. A kritikát nem lehet minden további nélkül gyalázkodásnak, uszításnak bélyegezni. Kritérium kell a kettő megkülönböztetésére. Különös módon a könyv nem említi a klasszikus liberális elvi kritériumot, Humboldt tézisét, amely szerint a szabadság határa ott húzódik, ahol érvényesítése más szabadságát korlátozná. A tézis elvként kifogástalan, viszont gyakorlatilag nem alkalmazható. Divatos szociológiai műszóval: nem “operacionalizálható”. K. P. elismeri, hogy nincs elvi szempont, amely alá rendelve meg lehetne ítélni a két álláspont érvényesülését konkrét esetekben. Döntése gyakorlati: a mérsékletnek kell mindkét oldalon érvényesülnie. Mindkét szempont jogosult, és egyiknek sem szabad maximalistának lennie. Elvi megoldást az sem ad, hogy minden magatartást egyenrangúnak tételezünk, amely másoknak nem okoz kárt, mivel a bírálat a károkozást állítja: antiszemiták szerint a zsidók kárt okoznak az “árja” közegnek, cigányfalók szerint a cigányok kártékonyak, a szkinhedek szerint a homoszexuálisok megfertőzik a heteroszexuális közösséget. A mérséklet elvét talán úgy lehet gyakorlatilag érvényesíteni, hogy károsnak csak az expanzív magatartást nyilvánítjuk: zsidók, cigányok nem akarnak a környező közösségből zsidó vagy cigány világot csinálni, viszont az antiszemiták és cigányfalók asszimilálni akarják a zsidókat és cigányokat, illetve ma már inkább zsidó- és cigánymentes közösséget követelnek. Ebben az esetben az expanzivitás világosan meghatározható. E sorok írója szerint a szoros értelemben vett “náci beszéd” kérdése kívül esik ezen a problémán. Aki a hitleri Németországot magasztalja, akkor is a bűnpártolás közbűntényes bűncselekményét követi el, ha gyermeteg rafináltsággal nem Auschwitzot helyesli, “csak” mint csodahadseregért lelkendezik a Wehrmachtért és az SS-ért. Az is egyértelmű, hogy a tömeggyilkos rendszerért való lelkesedés burkolt népirtásra való uszítás.
Tanulságos K. P. állásfoglalása a nyitott társadalom kérdésében. Elveti az értékmentességet és az értékrelativizmust. Hitet tesz amellett, hogy a szabadságelvű közösségnek elkötelezettnek kell lennie a demokratikus elvek iránt. Álláspontja szerint “A nyitottság… először is annak a tudata, hogy tévedhetünk és van mit tanulnunk.” (230. o.)
A könyv annak az útját keresi, hogy mi módon lehet az eszményei szerinti res publicát hazánkban megvalósítani. E sorok írója szerint ennek legnagyobb akadálya az a nagy történelmi múltra visszatekintő beidegződése a magyar társadalomnak, amely szerint a rossz törvényt nem megváltoztatni kell, hanem kijátszani. Ezt a vélekedést az a négyszáz év idegen uralom alakította ki a magyar társadalomban, amelyben az állam (mivel idegen nagyhatalom erejére támaszkodott) túlerőben volt a társadalommal szemben. Ez az erős vagy gyenge államnak a könyvben részletesen tárgyalt problémáját veti fel. K. P. helyesen állapítja meg, hogy a kádárista állam egyszerre volt erős és gyenge állam. Értelmezésem szerint erős volt, mert nem lehetett megdönteni, viszont gyenge volt, mert ki lehetett játszani. A K. P. által kívánatosnak tartott res publica feltétele ennek a törvénykerülő magatartásnak a megváltozása. Olyan államnak kell kialakulnia, amelyet nem lehet (rutinszerűen) kijátszani, viszont az állampolgárok közössége politikai eszközökkel (polgárháború nélkül) változásokat eszközölhet rajta.
A demokrácia nem csupán struktúrát és procedúrát jelent. Demokraták nélkül a demokrácia nem életképes. Struktúrája szerint példás, de demokraták nélküli demokrácia rémképszerű emléke a Weimari Köztársaság. Demokrata egyének halmaza azonban nem elég a res publicához. A demokratáknak elkötelezett közösséget kell alkotniuk. Ez Kende Péter kitűnő könyvének tanítása.
Kende Péter: A köztársaság törékeny rendje. Államiság a kommunizmus után. Budapest, 2000, Osiris. 1480 forint.