Koldusok, “Gáborok”, munkások
A Magyar Tudományos Akadémia Politikatudományi Intézetének és Akadémiai Kisebbségkutató Műhelyének irányításával folytatott kutatás keretében ez év tavaszán Romániából Magyarországra vándorló romák négy különböző csoportjával készítettünk csoportos interjút. Az önmagukat “magyar cigányokként” definiálók mind gazdasági helyzetüket, mind életútjukat, mind migrációs stratégiájukat tekintve olyan különbözőknek bizonyultak, hogy bemutatásuk szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit. Az alábbiakban tehát három csoportból próbálunk – mégoly vázlatos – képet adni: a cigány nyelvet beszélő koldusokról, a kereskedő “Gábor-
cigányokról” és a többnyire csak románul tudó munkás romákról.
Beszélgetéseink során többek közt arra kerestünk választ: mi készteti ezeket az embereket migrálásra; milyen a gazdasági helyzetük, családi hátterük; hogyan, kitől kapják az információkat; a cigányok melyik csoportjához tartoznak; mi a véleményük Magyarországról; letelepedési vagy ideiglenes szándékkal jönnek-e ide; hogyan, hol, milyen körülmények között laknak Magyarországon; sikeresnek tartják-e saját migrációjukat?
Az általunk vizsgált kolduscsalád a magyarországi csoportosítás szerint a drizár törzshöz tartozik: ősi mesterségük a drótozás és az üstfoltozás volt. A csoport tagjai csak cigányul és románul beszélnek, a velük folytatott beszélgetés cigány nyelven történt.
A család a romániai Hunyad megyéből érkezett ide, ahol egy folyó melletti cigánytelepen élnek: mintegy 25–30 család. A folyó egyik partján a cigányul beszélők élnek, a másikon a cigányul nem beszélők.
Gazdasági helyzete mindkét csoportnak hasonló. Lakásaik szegényes putrik (komfort nélküli, vályog), amelyek beáznak, ha nagyobb esőzés van, és ki vannak téve annak a veszélynek is, hogy elmoshatja őket a víz, ha a folyó megárad.
A két csoport közötti kommunikáció minimális, az elkülönülés szemmel látható volt magyarországi tartózkodásuk során is. Itt a csoport szálláshelye (bázisa) egy budapesti pályaudvar előtti park, afféle sziget a forgalmas autóutak közepén. Itt alszanak, étkeznek, pihennek, mosnak és szárítják a ruhákat a füvön. Szükség esetén több irányban is el tudják hagyni a parkot. Mostani itt-tartózkodásuk alatt már kétszer is megtámadták őket nem cigányok. Elmondásuk szerint minkét alkalommal kommandósok voltak a támadók. A férfiakat ütötték-verték, az asszonyokat rugdosták, azt ordítva, hogy takarodjanak haza, Romániába. A cigányok mindkét alkalommal a pályaudvar épületébe szaladtak be, ott kerestek ideiglenes menedéket.
Arra a kérdésünkre, hogy miért nem bérelnek lakást, azt felelték: “Még ha lenne is pénzünk rá, olyanokkal lennénk összezsúfolva, akik nem beszélik a cigány nyelvet, vagy romániai románokkal” (nem cigányokkal). Állandóan veszekedéseknek lennének így kitéve, nem beszélve arról, hogy a többi csoporttól még azért is tartanak, mert azt gondolják róluk, hogy tolvajok.
Az interjú elkészítésének időpontjában a három családból álló csoporton kívül két másik csoport is táborozott a parkban. A három csoport szemlátomást élesen elkülönült egymástól. A mi családjaink elmondása alapján a parknak az egyik végében ők, a (román mellett) cigányul beszélők “laknak”. A park másik végében csak románul beszélő cigányok vannak: ők két nagy családot alkotnak. A park harmadik csoportját a “romániai románok” alkotják.
A mi csoportunk valamennyi tagja analfabéta. Otthon is koldulásból élnek, de ott ezt kiegészíti a kartonpapír- és az alumíniumlemez-gyűjtés. A rendszerváltás előtt Romániában nem voltak ennyire kiszolgáltatott helyzetben. A férfiak gyárban dolgoztak, segédmunkásként, és mellette a hagyományos cigánymesterségek művelésével (például köszörülés, üstfoltozás, bádogozás) jutottak pénzhez. Mára nemcsak hogy munkanélküliség van, de a régi foglalkozások is eltűnnek a csökkenő kereslet miatt.
Magyarországra valamennyien gazdasági kényszerből jönnek, az itt megkeresett pénzt napi megélhetésükre fordítják, tehát azt nem “hazaviszik”. A migrációt az teszi szükségessé, hogy otthon nyaranta telítve vannak a “koldusplaccok”.
A koldus romák teljes családjukkal jönnek át Magyarországra. Egyedül az öregek maradnak otthon. A koldusmigráció ugyanis zömmel a 16 és 45 év közöttieket érinti. 45 év fölött már nemigen jellemző a határokon való átutazás, ugyanis az idősebbek számára már fárasztó, több nehézséggel is jár.
Az országról országra való vándorlásról általában azt gondolják, hogy az fárasztó, és főleg a gyerekeket viseli meg. Arról nem is beszélve, hogy a vonaton nagyon sok atrocitásnak ki vannak téve mind a cigányok, mind a nem cigányok részéről (például nem ülnek melléjük; a peronon kell utazniuk stb.).
Magyarországra való érkezésük meglehetősen viszontagságos volt. A család első célállomása Lengyelország volt, de oda nem kaptak belépési engedélyt, ezért utazásuk irányát megváltoztatva jöttek Magyarországra.
Az adott csoportnak se tőkéje, se kapcsolati tőkéje nincs. A koldulás csak a napi megélhetést biztosítja számukra.
Hogyan voltak képesek egyáltalán eljutni Magyarországra?
Az utazás minden esetben vonattal történik. Az utazás “technikáját” mindenekelőtt a jegy hiánya szabja meg: legfeljebb arra van pénzük, hogy lefizessék a kalauzt. A kalauzzal kötött egyezség értelmében ha ellenőrök szállnak fel, a cigányok azonnal leszállnak, és ideiglenesen (a következő vonatig) megszakítják az utazást. A következő vonaton kezdődik minden elölről (alku a kalauzzal stb.). Mivel a csoport tagjai közül senki sem beszél magyarul, mindenképpen rászorulnak egy romániai magyar cigány segítségére.
A csoporttal együtt utazik egy nem cigány román asszony. Elzavarta a férje, és ők befogadták. Kölcsönösen sorsközösséget vállaltak. A csak románul tudó nő azt reméli, hogy összefut itt valakivel, aki magával viszi “Itáliába”.
A romániai “koldus” cigányok egyszerre csak egy hónapig tartózkodhatnak Magyarországon. Turistaútlevéllel jönnek, és egy hónap múltával visszamennek Romániába, pontosabban éppen csak kilépnek Magyarországról, hogy újabb 30 napos turista itttartózkodásra nyíljon lehetőségük. Tavasztól őszig ingáznak: a hideg beálltával megszűnik a “szálláslehetőség”.
A kéregetés a nők feladata. A koldulóhelyen háromóránként váltják egymást, és mindig más-más gyerekkel. A kijelölt helyet nem hagyhatják el. A koldulás színterei a következők: templom előtt, piacon, szálloda és buszmegállók környékén. Szabad idejükben többnyire gyalogosan kéregetnek. A “műszak” három órája alatt legjobb esetben ötszáz forint jön össze. Van, hogy nemcsak pénzt kapnak, hanem élelmet vagy ruhát is. Az asszony a keresetét mindig odaadja a férjének.
Az adott csoport tagjaiban az a vélemény alakult ki, hogy Magyarországon az emberek egy szűk rétege szívesen segít a szegényeknek, az elesetteknek, de a többség megvetéssel, utálattal nézi, amint a koldus gyermekkel a karjában, a földön ülve alamizsnáért könyörög. A magyarországi cigányok viszont segítőkészek: bár a csoportnak nem volt valódi kapcsolata velük, ők mindig jó szívvel vannak irántuk (pénzt vagy élelmiszert adnak).
Ezt magunk is tapasztaltuk. Előkészítő beszélgetésünk során, amit egy éppen kolduló asszonnyal folytattunk, megjelent egy középkorú magyarországi cigány férfi a feleségével és a gyermekével. Adott száz forintot, és cigányul megkérdezte a nőt, hogy nem zaklatjuk-e. Az asszony mosolyogva válaszolta, hogy mi is segítettünk neki. A férfi kérdően nézett ránk, és csak akkor nyugodott meg, amikor cigány nyelven közöltük vele a koldushoz való viszonyunkat.
A romániai koldus cigányok nem akarnak Magyarországon letelepedni, bár Romániában nagy nyomorban élnek. Indokaik közt szerepel, hogy otthon a nem cigányok megértőbbek irántuk, mint a magyarok.
A kereskedő Gábor-cigányok a magyarországi nyelvészeti csoportosítás szerint az oláh cigányok kelderás törzséhez tartoznak, akik az összes csoport közül legszigorúbban ragaszkodnak nyelvükhöz és hagyományaikhoz. Rendkívül zárt közösség. Őseik rézmegmunkálással, üstkészítéssel foglalkoztak. Ezt a mesterséget még ma is sokan űzik Erdélyben, bár a kereslet e termékek iránt erősen csökken.
A Gábor-cigányok kereskednek Magyarországon. Elmondásuk szerint mind Romániában, mind Magyarországon jó üzleti kapcsolatban vannak a nem cigányokkal. Szorosabb kapcsolatot azonban szigorúan csak más Gábor-cigányokkal tartanak fenn (endogámia), amit nagymértékben befolyásol a “gazdasági ranglétrán” elfoglalt helyzet is. Már a rendszerváltás előtt is átjártak Magyarországra, elsősorban a nagyobb városok (Szeged, Debrecen, Békéscsaba) vásárait látogatták. Valamennyien jól beszélnek cigányul, románul és magyarul. A családfőnek és a fiainak nyolc általános iskolai végzettsége van, a nők csak írni és olvasni tudnak.
A család, amellyel beszélgetéseket folytattunk, cipőt árul. Az árut Romániában vagy Magyarországon (például a kínai piacon) veszik meg, de származhat más országokból is (Olaszországból, Németországból, Szlovákiából). A cipőárulás a férfiak dolga. Az asszonyok és a gyerekek evőeszközökkel és edényekkel foglalkoznak: házalnak és a belváros utcáin szólítják le az esetleges vevőket.
Jellemző rájuk a rendkívüli mozgékonyság. Ha Magyarországon rosszul megy az üzlet, a család férfi tagjai a szomszédos országokban próbálják meg értékesíteni a felvásárolt árut.
A jobb módú Gábor-cigányok kocsival jönnek Magyarországra, és az ország különböző részein árulnak. Az árut mindig annak a tudásnak a birtokában vásárolják meg, hogy az hol lesz jobb áron eladható. Az információk megszerzéséhez házi és mobiltelefont egyaránt használnak. Az utazást valójában maga a felvásárolt áru “kezdi megszervezni”. És mivel a kapcsolatok (a szállást adók) a célországban már ki voltak építve, és a Gáborok saját tőkével rendelkeznek, csak a hivatalos papírok (például munkavállalási engedély) megszerzése igényel tényleges szervezést.
A Gábor-cigányok Magyarországon elsősorban jómódú oláh cigányoknál (kereskedőknél) kapnak szállást, akikkel már régóta kapcsolatban állnak: havi 40–50 ezer forintért jutnak egy 4´4 méteres szobához (például nyári konyha). Az utóbbi időben nem cigányokkal is kiépítettek ilyenfajta (bérlői) viszonyt. Általában másfél szobás lakótelepi lakásokról van szó, havi 60–70 ezer forintért.
Ez utóbbinak ára van. Ahhoz ugyanis, hogy a Gábor-cigányokat egy gádzsó család “befogadja”, bizonyos mértékig “terepszínűvé” kell válniuk. A férfiak fejéről például lekerül a nagy karimájú, fekete kalap, a mellényt felváltja a zakó, az asszonyok bő szoknyáját az egyszerű, de hosszú ruha. (Ez a jelenség a kényszerasszimilációs folyamat első fokozatának is tekinthető.) Amikor azonban visszautaznak Romániába, ismét Gábor-cigányként térnek haza.
Gazdasági helyzetét tekintve Magyarország helyzete jobb ugyan, mint Romániáé, de itt a nem cigányok negatívabban viszonyulnak az “idegenekhez”. A Gáborok otthon, Romániában is meg tudnak élni, saját házaik és autóik vannak, de ha Magyarországon kereskednek, a befektetett összeg többszöröse a jövedelem. A nyugat-európai országokat sem a letelepedés, hanem a kereskedés szándékával veszik célba. Bármilyen nehéz is otthon az élet, Romániát tartják hazájuknak.
A romániai roma munkásemberek abban a reményben állnak ki a Moszkva téri emberpiacra, hogy munkájuk révén az otthon maradt családnak is biztosíthatják az alapvető szükségletek kielégítését.
A beszélgetés román nyelven történt. A 18 és 40 év közötti férfiak valamennyien cigány származásúnak mondták magukat, de csak ketten beszélték a cigány nyelvet. Hárman állították, hogy van otthon, Romániában családjuk (2–3 gyerek), a másik hat személy a szüleivel él, illetve elvált. Lakáshelyzetük rendkívül rossz (komfort nélküli, szoba-konyhás, vályog). A kilenc férfi közül kettőnek van szakmája (szobafestő, kőműves). A másik hét betanított munkás. Romániában nem találtak munkalehetőséget, segélyt sem kapnak. (Otthon maradt asszonyaik és gyermekeik koldulnak.) Többnyire egy-két hetet töltenek itt, annak függvényében, hogy hogyan sikerül munkát találniuk. Aki már egyszer sikerrel járt, az rendszeresen átjár. A magyarországi közvetítők mind a román nyelvet, mind a magyart jól beszélik; az esetek többségében nem cigányok, hanem romániai magyarok.
A Moszkva téri “munkás cigányok” valamennyien vonattal érkeztek Magyarországra. Az állomásnál (Nyugati pályaudvar) érdeklődtek a “Piazza Romana” (Román Piac) után, valaki felszállt velük a 4-es villamosra, és elkísérte őket a Moszkva térig, amelyről nem is tudták, hogy annak ez a “rendes” neve.
Az utazáshoz kölcsönt vesznek fel, amelynek a dupláját kell megfelelő határidőre visszafizetniük. A 20 ezer forintnak megfelelő összeg felét az otthon maradó családtagoknak adják, a másik felével vágnak neki az útnak. Csak ha hamar sikerül munkát találniuk, akkor tudják elkerülni a hajléktalan életmódot.
A romániai munkás cigányok migrációjának tétje maga a “fizikai” életben maradás. A csoport tagjai közül többen mesélték, hogy már Törökországban is vállaltak munkát. Ott módjukban állt volna szerveiket is eladni, de arra azért nem voltak hajlandók.
A romániai munkás cigányok számára Magyarországon a legfőbb akadályt azok az emberek jelentik, akik egyúttal a munkaszerzésben segítségükre vannak: a közvetítők. Ez a paradoxon az, amely helyzetüket örökre megoldhatatlanná teszi: sohasem szabadulhatnak attól a fajta kiszolgáltatottságtól, amit egy idegen országban, hivatalos papírok nélküli munkavállalás jelent. A napi 3000–5000 forint jövedelemből a közvetítőt ezer forint “illeti meg” (ha “tartós állást” szerzett, kevesebbel is beéri: egy egész haviért például húszezerrel). Az éjszakai “rendes” szállás szinte megfizethetetlen (kétezer forint), a fürdési lehetőség akár ezer is lehet. És odáig, azaz a kizsigerelő munkáig is el kell jutni: a Moszkva téren rendszeresen razziáznak a rendőrök, és rendszeresen elzavarják őket a térről.
Az általunk meginterjúvolt csoport tagjai mindannyian úgy érzékelik, hogy Magyarországon az emberek nem segítőkészek (például még a postán sem segítettek nekik, amikor telefonkártyát akartak venni).
Valamennyi csoportos interjú során megfogalmazódott az az igény, hogy szükség lenne mindenki számára hozzáférhető központokra, ahol bárki információkhoz juthatna mind a külföldi, mind a hazai munkavállalási és szálláslehetőségekről, valamint a mindenkit megillető jogokról.