Cigányok Magyarországon feltehetően a 14–15. században jelennek meg. A Balkánról menekülnek a hódító török elől. Itt azonban nem állnak meg, hanem továbbvándorolnak Nyugat-Európába, és ott, mivel Kis-Egyiptomból származó zarándokoknak hiszik őket, menleveleket és támogatást szereznek a korszak uralkodóitól. 1423-ban Rómában, 1427-ben Párizsban jelennek meg a krónikák feljegyzése szerint. 1423-ban menlevelet kap egy csoportjuk a kor legnagyobb európai uralkodójától, Zsigmond német-római császártól. Ekkor alakul ki az Egyiptomi eredet, a “fáraó népe” mítosza, és ezt a hagyományt őrzi mai napig is angol nyelvterületen a “Gipsy” elnevezés. Nyugat-Európának azonban nem volt tartósan szüksége erre az új, számukra idegen kultúrájú népre: sorra jelennek meg minden országban a kiutasító határozatok. Angliában halállal fenyegetik őket, XIII. és XIV. Lajos francia királyok irtóhadjáratot kezdenek ellenük, a pápa is kiutasítja őket az egyházi állam területéről. Ez köszönhető a már megszilárdult társadalmi viszonyoknak, a központi monarchiák adóztató rendszerének, hiszen a céheknek és a formálódó manufaktúráknak erős konkurenciát jelentett a hagyományos kézműiparú, termékeiket a kereskedelmi útvonalakon vándorolva értékesítő népesség. Szabad földterületek sincsenek már, tehát új jobbágyokra nem lévén szükség a civilizált Nyugat-Európa – megjelenésük után néhány évtizeddel – radikális módon megszabadul a cigányoktól.
A többségében a Kárpát-medencébe visszaszorult nép viszont a törökök ellen vívott hosszú háborúk zűrzavaros évszázadaiban megtalálja helyét a magyar társadalomban. Az állandó hadi készülődés, a kézművesek hiánya rengeteg munkaalkalmat jelent, és ez összekapcsolódik az autonómia megőrzésének korlátozott lehetőségével. Az erődítési, építkezési munkák, a fémművesség, a fegyvergyártás és -karbantartás, a lókereskedés, postaszolgálat, kémkedés a magyar hadvezetés megbízásából az ország számára hosszú időn keresztül mind nélkülözhetetlen foglalkozások. Zsigmond és Mátyás királytól kezdődően egészen a Rákóczi-szabadságharcig privilégiumokat kapnak egyes cigánycsoportok, sokak számára még a társadalmi felemelkedés útja is megnyílik. Sok nemes igyekszik szolgáltatásaik állandó biztosítása érdekében letelepíteni a kumpániákat, és nagyon sok családi közösség a biztosabb megélhetés érdekében feladja vándorló életmódját.
A törökök kiűzése után azonban többségében feleslegessé válnak ezek az addig hasznos tevékenységek, és megindul az a folyamat, amikor már csak a legalantasabb munkákat kezdik rábízni a cigányokra, és ezzel kezdetét veszi elszigetelődésük. Néhány évtizeddel a török elleni harcok után már csak mint tudatlan, kóbor, henye népként nevezik őket, akik lopásból és rablásból élnek. Így a 18. század közepén Mária Terézia és II. József felvilágosult abszolutizmusa tesz kísérletet a kérdés megoldására. Alapelvük szerint minden ember egyenlő, tehát úgy kell megoldani ezt a problémát, hogy a többségi társadalom tagjaihoz hasonlóan engedelmes alattvalókká kell átnevelni ennek a népnek a tagjait is. Első lépésként Mária Terézia rendeletben megtiltja a cigány népnév használatát, helyette az “új-parasztot”, “újmagyart” teszi kötelezővé. Később korlátokat állít a cigányok házasságkötése elé, majd elrendeli a gyerekek elvételét a cigány szülőktől, hogy őket azután “polgári vagy paraszti” családban neveljék fel. Eltiltja őket a lókereskedelemtől, de megszüntetésre ítéli a vajdák intézményét is, mindenkit a falusi bírák joghatósága alá rendel. Végül 1783-ban II. József a cigány nyelv használatát is megtiltja. Bár ezek az intézkedések a felvilágosodás korának gondolataiból fakadtak, alapvetően elhibázottak és antihumánusak voltak, és a magyar történelem első jelentősebb diszkriminatív intézkedéseit jelentik. Már csak azért is indokolatlannak tekinthetők, mert a 18. századi Magyarországon a népességmozgás, az etnikai-nyelvi sokszínűség megszokott és elfogadott dolog volt.
Az ellenállás és az intézkedések korántsem következetes végrehajtása ellenére az erőszakos asszimiláció alapjában véve sikeresnek bizonyult. A 19. századra a több száz éve betelepült, szokásait és kultúráját régóta megőrző cigányság döntő többsége feladta és elfelejtette anyanyelvét, és betagolódott a magyar társadalomba. Eddigi megélhetési formáik leginkább a fémművesség különböző szakmáihoz és kis részben a vásári szórakoztatáshoz és zenéléshez kapcsolódtak. A rendeletek hatására a kovács, szegkovács szakmát kezdte művelni jelentős részük, amely a 19. század végén családtagjaikkal együtt 60 ezer romának biztosított megélhetést.
Ebből a vázlatos történeti áttekintésből is kiderül, hogy leginkább mítosznak tekinthető az a vélekedés, hogy a cigányok a zenélésre születtek, és ez a tevékenység Indiából hozott ősi mesterségük.1 A fordulatot, felemelkedési és megélhetési lehetőséget a magyar nemzeti öntudatra ébredéssel együtt megjelenő és hosszú időre uralkodóvá váló zenei műfaj, a verbunkos jelentette. A változás magyarázataként mi is csak Sárosi Bálint sokszor idézett megállapítását tartjuk helyénvalónak: “Kétségtelen, hogy a cigányok szórakoztatózenében való hatalomra jutását nagyban elősegítette a társadalomnak a szórakoztatók iránt tanúsított lenéző, elítélő magatartása. Ami a társadalom kereteibe szorosabban beletartozók számára megalázkodásnak, lecsúszásnak számított, az ő viszonyaik között éppen a társadalomba való bejutás, az érvényesülés legjobb útját jelentette. A 18. század végére, a cigánybandák első sikeres megszólalásával valóban eljutottak odáig, hogy a cigány foglalkozások között (az addigi kovácsmesterséggel szemben) a zenélés lett a legrangosabb, a cigányok számára is legvonzóbb foglalkozás.”2
A 18. század végén közel 1600 cigányzenészt említenek az összeírások. Száz év múlva már 17 ezer zenész cigányt regisztrálnak Magyarországon. A falusi zenészektől a külföldön is jól ismert bandákig ívelő széles társadalmi skáláját magában foglaló cigányság legsikeresebb és leginkább megbecsült tagjai beírták a nevüket a magyar történelembe. Ott voltak a cigánybandák az 1848–49-es forradalom és szabadságharc katonái között, és segítették a nemzeti ellenállás ébren tartását a kiegyezésig. A századforduló társadalmában pedig a “magyar nótára” sírva vigadó dzsentrik révén hatalmas kultusz alakult ki művészetük körül. A cigányzenészek hatása, a verbunkos elemei megjelentek az európai klasszikus zene alkotásaiban is, a cigányzenészek zenekarukkal pedig maguk is eljutottak Európa legtöbb országába, ahonnan mindig ünnepelt zenészként tértek haza. Kitűnő, nem cigány származású zenészekről terjedt el: olyan jól játszanak, hogy csak cigányok lehetnek. Liszt Ferenc a cigányzenét tartotta (tévesen) a magyarság népzenéjének. Kialakult a cigányság “arisztokráciája”, akik társadalmi rangjukat, anyagi jólétüket, ha csökkenő mértékben is, de egészen a 20. század második feléig meg tudták őrizni. Sárosi Bálint becslése alapján 1968-ban még hét-nyolcezer cigányember foglalkozott hivatásszerűen zenéléssel.
2000 tavaszán kilenc cigányzenésszel készítettem interjút. Interjúalanyaimat igyekeztem úgy kiválasztani, hogy reprezentálják a cigány származású zenészek között markánsan elkülönülő csoportokat. Ennek alapján három réteget lehetett elhatárolni.
Van egy fiatal réteg, a szüleik a verbunkosból kinőtt klasszikus cigányzenével foglalkoztak több generációra visszamenőleg, de ők már szinte kizárólag klasszikus zenét tanultak.3 Ez egyrészt saját indíttatásuk alapján történt, másrészt a szülők a nyolcvanas évektől kezdődően jól látták a “kávéházi” zene hanyatlását, ezért gyerekeiket – ha mégis zenei pályára kívántak lépni – valósággal tiltották a cigányzenétől. Így kialakult egy zeneileg nagyon magasan képzett, fiatal cigány réteg. Társadalmi státusuk már egészen más, mint a szüleiké. A klasszikus zenészek között azonban már évtizedek óta erős túlképzés van. Ezért akik nem tudnak elhelyezkedni szimfonikus zenekarnál vagy tanítani valahol – és erre egyre kisebb az esély –, azok tudatosan készülnek a külföldi karrierre. Ez megfigyelhető abból, hogy mindegyikük fontosnak tartja a német és az angol nyelv tanulását, és ezt komolyan is veszik. Ezenkívül – elmondásuk szerint – a főiskola légkörében már megtalálható a külföldre törekvés, egy valamirevaló zenész az igazi szakmai és anyagi megbecsülést szinte csak valamelyik nyugat-európai országban (főként Németországban, Ausztriában) vagy az Egyesült Államokban tudja elképzelni. Ez nemcsak a cigányokra jellemző, elmondásuk szerint magyar zenészekkel van tele a világ összes kisebb és nagyobb szimfonikus zenekara.4 Ehhez hozzájárul az is, hogy egyre több Zeneakadémiát végzett zenésztől hallani, hogy egyes zenekaroknál cigány származásúakat egyszerűen nem akarnak alkalmazni, és ezt a jelentkezőkkel nyíltan is közlik. Indokaik szerint a cigányok megbízhatatlanok, és akiket mégis csak elfogadnak, tőlük elvárják a teljes szakmai és emberi asszimilációt. Így a fiataloknál elsődleges cél napjainkban a külföldi munkavállalás. Mivel odakinn megbecsülik a zenészeket, nem számít cigány származásuk, kapnak letelepedési engedélyt, családjukkal együtt nagyon kényelmes életet tudnak élni még egy kisvárosban, például Ausztriában, szándékaik komolyságát bizonyítandó mindegyikük intenzíven nyelveket tanul. Sok külföldi zenésszel tartanak kapcsolatot, köztük olyan magyar cigányokkal is, akik néhány éve már kint dolgoznak. Évente akár többször is találkoznak, ezekre az alkalmakra a zenekari turnék során van lehetőségük. Elmondásuk alapján innen tudják a legtöbb információt meríteni a külföldi lehetőségekről, viszonyokról, és ennek alapján nincsenek rászorulva a tömegkommunikációs eszközök – általuk hamisnak tartott – híradásaira.
A zenészek másik nagy csoportja a napjainkra már elöregedő generáció, a hatvanas-
hetvenes évek, a cigányzene utolsó virágkorának haszonélvezői.5 Egyrészt klasszikus cigányzenét játszottak, hagyományos népzenekari felállásban, másrészt tánczenét. Ők voltak az igazi “vendéglátósok”, akik jól kerestek, sok pénzt fel tudtak halmozni. A fizetésüket szándékosan alacsonyan tartották (havi 1000–2000 forint), mivel tudták, hogy ennek többszörösét is megkereshetik egy este a borravalóból. Elhelyezkedéssel nem voltak problémáik, mivel az OSZK (Országos Szórakoztatózenei Központ) szakszervezetként kiközvetítette üzletekbe az éppen szerződés nélkül lévőket, és a vendéglátóhelyek nem utasíthatták vissza őket. Ez nem is állt érdekükben, hiszen szinte ingyen dolgoztak, a zeneszolgáltatás pedig nemcsak a forgalmat növelte, hanem bizonyos osztályba sorolásnál meg volt határozva a kötelező zenekar nagysága is. Ezek a zenekarok a kiközvetítés révén szerződéssel gyakran eljutottak külföldre is. Kint azonban nem akartak maradni, mert ez komoly jogi következményekkel járt volna (disszidálás), valamint a valutában megkeresett pénzükből itthon “királyi módon” élhettek. Ezért mindenki törekedett a külföldi szerződésre, de ezek csak néhány hónapra, legfeljebb egy évre szóltak. Leginkább Németország, Ausztria jött szóba, de az igazán jó zenészek, akik szerencsések is voltak, eljutottak Kanadába, az Egyesült Államokba, sőt Ausztráliába is. Ezeken a helyeken a magyar kolóniák tagjainak játszottak, elsősorban magyar éttermek szerződtették őket. A nyolcvanas évek közepétől azonban elhelyezkedési problémákkal kerültek szembe, a gépzene olcsósága erősen aláásta lehetőségeiket. A rendszerváltozás utáni privatizációban egyik pillanatról a másikra váltak munkanélkülivé. Az OSZK már nem tudta megvédeni érdekeiket. Tragédiájuk, hogy a zenélésen kívül semmi máshoz nem értenek. Néhányan kényszerűségből próbálkoztak vállalkozással vagy más munkával, de számukra, akik évtizedek óta a cigányság “arisztokráciáját” jelentették (még a cigányságon belül is csak zenészekkel tartották a kapcsolatot!), a helyzet megalázó volt. Nagyon sokan lelkileg is belerokkantak. A felhalmozott anyagi javakat mostanára élték fel, helyzetük kilátástalanná vált. A fiatalabbak ezért utolsó lehetőségként megpróbálkoztak a külföldi munkavállalással. Az utóbbi egy-két évben Magyarországról kivándorló cigányok jelentős részét adták ezek a zenészek. Célterületként azok a helyek jöhetnek szóba, ahol még mindig él egy az idősebb generációhoz tartozó jelentősebb magyar kolónia. Nekik még igényük van a “Gyere Bodri kutyám”-ra. Lehetőségeik azonban egyre szűkebbek. Az öregeknek már nincs igazán kapcsolatuk a kinti zenészekkel, amikor kint jártak, akkor is inkább csak egymással vagy a kinti magyarokkal érintkeztek. Nem tanultak idegen nyelvet, külföldi barátokra nem igazán tettek szert.
Harmadik réteget képezik az általában oláh cigány származású, autodidakta, autentikus cigány népzenét játszó együttesek tagjai.6 Ők az utóbbi tíz-tizenöt évben tűntek fel, egyre nagyobb igény van rájuk. Számukra elégtétel ez, hiszen a képzett, klasszikus cigányzenét játszók soha nem tekintették őket zenésznek, szóba sem álltak velük. Jellemző rájuk, hogy általában nem a zenéből élnek, hanem valamilyen vállalkozási-kereskedelmi tevékenységből. A zenéjük iránti kereslet azonban egyre többüket ebbe az irányba fordít. Igen nagy sikereket aratnak külföldön, főleg angol nyelvterületen, jól megfizetik őket “egzotikus” voltuk miatt. Migrációs hajlandóságuk esetleges, de cigány anyanyelvük révén könnyen tudnak kapcsolatot teremteni külföldi cigányokkal, és a jobb élet reményében bármikor hajlandók külföldre költözni, ha ezt biztosabbnak látják. Különösen így van, mióta szerintük igen nagy cigányellenesség van Magyarországon. Többen elmesélték, hogy bárhová mennek a világba (leginkább Anglia, Németország, esetleg Kanada), mindig találkoznak oláh cigányokkal. Velük természetesen tudnak beszélgetni, egymás társaságát kifejezetten keresik, egymást segíteni tudják. Elmondásuk szerint elsősorban ezekből a kapcsolatokból merítik információikat a külföldi helyzetről és lehetőségekről.
A megkérdezettek csak az előbbi csoportosítás szerint ismerik egymást. A komolyzenét, a cigányzenét és az autentikus népzenét játszó csoportok között ritkább az átjárás, mint a nem cigányok felé. Ez a teljesen más életstílusból, érdeklődési körből is következik.
Az interjúk során igyekeztem minél több történetet, érdekességet rögzíteni külföldi – akár másodkézből szerzett – tapasztalataikról. A legtöbb történet a hatvanas-hetvenes évekből származik, amikor az NSZK-ba, Ausztriába, Egyesült Államokba utaztak éves szerződésekkel. Ekkor nem vitték a családot, hanem egy egész zenekar lakott egyetlen lakásban, minden pénzt félretettek és hazahoztak. Néhányszor a család látogatta meg a zenészeket egy-egy hétre. Ha volt is lehetőségük a külföldi letelepülésre (erre többször kaptak ajánlatot), nem kívántak élni vele, mivel magyarnak tartották magukat. Az akkor elszalasztott lehetőségeket egyértelműen megbánták. Manapság ha valaki szerződéssel kijut néhány hónapra, odakint mint magyar művészt ünneplik. Amikor hazajön, akkor meg leköpik mint piszkos cigányt – ezt egy hagyományos cigányzenét játszó mesélte. Elmondásuk szerint akinek lehetősége lenne, azonnal és gondolkodás nélkül külföldre költözne.
Az egyik komolyzenész mesélte, hogy egy tizenöt évvel idősebb barátja a kilencvenes évek elején egy Bécs melletti zeneiskolában tudott tanári állást vállalni. Ezt a lehetőséget a már kint dolgozó zenészkollégáinak köszönhette, tőlük kapta az információt, hogy szükség van hegedűtanárra. Odakint nagyon jól érezte magát, de honvágya volt, és nem gondolt rá, hogy végleg letelepedik, pedig még biztosítást is kötött, amit jelenleg is fizet, és jövedelmet is húz belőle.7 Öt év után egy zenei tagozatos vidéki gimnáziumba jött vissza igazgatónak. Elismerték szakmai tudását, kitűnő nyelvismeretét, és valószínűleg szükségük volt kinti kapcsolataira is, hiszen azóta sok zenekari-énekkari turnét szervezett Ausztriába és Németországba tanítványainak.
Interjúalanyaim a munkalehetőségekről, kinti életszínvonalról szinte kizárólag személyes kapcsolatok révén tájékozódnak. Alapvetően hazugnak tartják a médiumokat, hiszen azt hallják ismerősöktől, régi munkaadóktól, hogy szívesen várják őket. Európában megítélésük szerint még nincs “cigánykérdés”, bár mostanában a tömeges oláh cigány kivándorlás miatt már érezhető bizonyos ellenérzés. Őket azonban nem azonosítják velük, igaz, ők is csak zenészekkel tartanak kapcsolatot. Tehát alapvetően a kinti munka alatt ismerkedtek meg cigány és nem cigány emberekkel (általában a komolyzenészek már itthon megtanulják az idegen nyelvet, kint pedig tökéletesítik, mert egy színházban vagy szimfonikus zenekarban magyar nyelvvel nem tudnák ellátni munkájukat), és legtöbb esetben ez a kapcsolat alkalmi találkozások szintjén meg is marad. Ezekre általában akkor kerül sor, amikor magyar zenekarral külföldön turnéznak.
Az oláh cigány származásúak anyanyelvük révén tudnak könnyen kapcsolatot teremteni ott élő cigányokkal. Elmondásuk szerint még nem volt olyan alkalom, hogy ne tudták volna használni anyanyelvüket külföldön. És ezek az ismeretségek legtöbbször megmaradnak.
Az utazás megszervezésében biztosra mennek, már előre letárgyalt szerződés alapján. Elmondásuk szerint általában külföldi managerek keresik meg őket, pontosabban tudnak arról, “aki számít”. Mivel itthon már nincs semmilyen lehetőségük, szeretnének kint maradni. Ezért a jól bevált menekülti státusért folyamodnak (ez csak az utóbbi időben lett divatos, de nem tartják igazán hatékony megoldásnak), de ők viszonylag könnyen kapnak letelepedési engedélyt is, mivel a kintlévők előkészítik az utazást. A fiatalok először általában próbaidőre mennek valamelyik zenekarhoz, és amennyiben megszilárdult a helyzetük, kiviszik a családjukat is. Ennek első lépése a próbajáték, amit minden külföldi zenekarnál, színháznál legalább éves rendszerességgel tartanak. Itt bemutatják játékukat, tudásukat, és ha azonnal nincs is szükség rájuk, a jobbak bekerülnek a közvetítéssel foglalkozók noteszába, ezért fordul elő gyakran, hogy már szerződéssel és munkavállalási engedéllyel jelentkeznek náluk a szervezők. Itthon mindent felszámolnak, az utazást egyetlen megmaradt és pénzzé tett vagyontárgyukból, lakásuk árából finanszírozzák.
A kinti cigányok helyzetéről csak az oláh cigányok tudnak érdemlegeset mondani, őket érdekli a kérdés igazán, ők tudnak velük kapcsolatot teremteni kiutazásuk alkalmával. Véleményük szerint sokkal jobb a külföldön élő cigányok helyzete, mint a Magyarországon élőké. A romungrók szempontjából a kérdés nem releváns, hiszen szerintük kint nincs cigánykérdés, és őket nem is tekintik romának.
A kutatás kérdései között szerepelt az is, hogy milyen szerepet játszik a zenészeknek a kivándorlásuk, kiutazásuk vagy külföldi munkavállalásuk előkészítésében a magyarországi média. A kérdés vizsgálatakor arra a megállapításra kellett jutnunk, hogy a zenészek “médiafogyasztása” nagyon kicsi. Újságot szinte nem is olvasnak, legfeljebb a fiatalok, akkor is inkább csak bulvárlapot. Információkat általában a televíziók híradásaiból szereznek, de igen kevéssé bíznak bennük. Leginkább a kereskedelmi televíziók divatos műsorait nézik (Tények, Akták) – az utóbbi időben lezajló tömeges kivándorlásról is láttak híradásokat –, de a személyes kapcsolatokból szerzett értesülések szerintük szöges ellentétben állnak a televíziós csatornák által közöltekkel. Kisebbségi lapokat gyakorlatilag nem olvasnak, és nem is igazán ismernek, legfeljebb csak néhánynak a címét. Elmondható, hogy nem hisznek a médiumoknak, nem igazán kíváncsiak az esetleges új migrációs hírekre. Tudják, egyelőre az európai országok megnehezítették a munkavállalást, de bíznak benne, hogy ez csak átmeneti dolog, és később újra próbálkozhatnak.
Jegyzetek
1
Több tanulmány is foglalkozik a kérdéssel, pl. Havas Gábor: Hagyományos mesterségek In: A magyarországi romák Szerk. Kemény István. Press Publika, 2000.2
Sárosi Bálint: Cigányzene. Budapest, 1971, Gondolat. 55. o.3
Néhány jellemző adat két interjúalanyról:23 éves, Budapesten élő nő, hajadon, szüleivel él. A Zeneművészeti Főiskola harmadéves, hegedű szakos hallgatója. Régi zenészcsaládból származik, apja cigányprímás. Bár egyáltalán nem látszik rajta etnikai hovatartozása, nem titkolja, de nem is dicsekszik vele. Leginkább úgy szokta környezete tudomására hozni cigány mivoltát, hogy megnevezi apja foglalkozását. Tanul németül és angolul. Szimfonikus zenekarok tagjaként sokat jár külföldön.
4
Elmondásuk szerint a magyar mellett az olasz muzsikusoknál alakulnak hasonlóan a viszonyok, így olasz és magyar zenészek, köztük cigány származásúak adják a világ zenekarai tagjainak jelentős részét.5
Adatok az interjúalanyokról:6
Néhány adat az interjúalanyokról:7
Nem tudta pontosan megmondani mi az, talán valamiféle magánnyugdíj-pénztári tagság.